Felszólalás adatai

DR. SURJÁN LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Az úgynevezett státustörvény általános vitájában lényegileg három gondolatot szeretnék elmondani, aztán néhány apróbb megjegyzést tenni. Először arról lesz szó - kissé elméleti megközelítésben -, hogy kik ennek a törvénynek az alanyai, azután az egészségügyi vonatkozásokat taglalom, végül arról szólok, hogy kiknek az érdekét szolgálja, kinek jó igazán ez a törvény.

Az emberi természetbe mélyen bele van égetve az egymás iránti felelősség, a szeretet a keresztény kultúra lényege, de vallástörténész legyen a talpán, aki képes lenne egy olyan vallást felmutatni, ahol semmilyen mértékben nem fordul elő ez a gondolat, sőt a francia forradalom, ami igazán nem tekinthető valami vallási intézménynek, a zászlajára tűzte a testvériességet. Tehát valami nagyon mélyen belénk égetett gondolatról van szó, és a XX. század tragikus történelmi hozadéka rámutatott arra, hogy ez a másik ember iránti felelősségünk egyetemes kell legyen, abból nem szorítható ki senki. De amikor ennek az egyetemességnek a fontosságát hangoztatom, egyben melléje kell tenni azt is, hogy az emberi kapcsolatok sok koncentrikus kört alkotnak; a családtagok, a rokonok, a barátok, a településen lakók, az ország lakói, a régiók és az egész Föld koncentrikus körökként nemcsak a távolságot jelzik, hanem a felelősségünk mértékét is. Aki hozzám közelebb van, az iránt a feladataim, a gondoskodási kötelezettségem nagyobb, mint a távol lévőhöz.

Természetesen mindenfajta határnak a meghozatala mesterséges dolog. Ezek a mesterséges határok vitathatók. Mi azt mondjuk: ebben a törvényben átfogjuk a szomszéd országokban élő magyarokat. Ezzel még nem teljesítjük azt a gondolatot, hogy minden magyar felelős minden magyarért, de legalább közelítünk efelé. Méltatlan dolog vitatkozni ennek a határnak az alkalmas vagy alkalmatlan voltán, lehetne érveket sorolni amellett, hogy bővítsük, lehet érveket találni amellett is, hogy szűkítsük. Azt hiszem, sokkal inkább azt kellene megtennünk, hogy egy idő után visszatérünk erre a kérdésre, és megnézzük, kell-e bővíteni a kört. Mert például azok a magyarok, akik a szomszéd országokban születtek, de ma harmadik országban élnek, kívül esnek e törvény határain, nem hiszem, hogy tartósan szabad lenne elfeledkezni róluk.

Az anyaország gondoskodása a határon túliak egészségi állapotáról nem a rendszerváltás terméke. Évtizedek óta léteznek kétoldalú szerződések, amelyekben a sürgősségi betegellátást kölcsönösen vállaljuk. A nem sürgősségi eseteknek is volt megoldása már a rendszerváltás előtt, elvileg fizető betegellátás keretében, de ez alól a szakminiszter felmentést adhatott és adott is.

Mi változik? Nem változik most a sürgősségi betegellátás, ugyanúgy a kétoldalú szerződések kezelik ezt a kérdést. A törvény előtt, de a rendszerváltás után azonban már megváltozott valami. Amikor a kórházak egyre nehezebb helyzetben voltak, egyre kevesebb pénz állt a rendelkezésükre, és egyben rájuk volt kényszerítve, hogy próbálják felmérni, mi mibe kerül, sőt az ellátást is aszerint kapták, hogy milyen betegeket, hányat, milyen formában láttak el, amikor belépett a rendszerbe a biztosítási elv, akkor ez a nagyvonalúság, hogy lássuk el őket, már nem volt tartható felelősen az ellátandó betegágyak iránt. Ekkor lépett be az alapítványi forma, a Segítő Jobb Alapítvány, amely költségvetési támogatással nagyon sok jót tett, és okosan nyúlt a kérdéshez: megpróbálta kinn meggyógyítani, akiket kinn is meg lehetett gyógyítani, csak eszköz vagy gyógyszer hiányzott hozzá, kivitte a tudást ennek a gyógyításnak az érdekében, de ha kellett, behozta a beteget, a magyar beteget, és nem csak a magyar beteget, mert a kirekesztés sosem volt jellemző ránk, amikor ezzel a kérdéssel foglalkoztunk.

(21.40)

Ez az alapítványi forma is megmarad, de változik egy kicsit a helyzet, hiszen az érintettek egy része, amikor Magyarországon munkát vállal, egyben biztosított lesz, s a biztosítottnak önálló, saját jogai vannak. Igaz, az ő befizetései tulajdonképpen részlegesek a magyar állampolgárságú munkavállalókhoz képest, az ellátás is, amely e befizetéshez csatlakozik, csak részleges. De arra lehet számítani, hogy amikor e rendszert bevezetjük, akkor az történik, hogy a befizetések száma, összege nagyobb lesz, mint az első időben jelentkező kiadások, hiszen az ember élete természeténél fogva idősebb korban igényli a nagyobb egészségügyi ráfordítást, mint az ereje teljében lévő munkavállalók körében. Nos, méltányos dolog, hogy e befizetéseket külön tartsuk számon, ne a nagy kalapba ömlesszük be, és lehetőség szerint például az említett alapítványi rendszeren keresztül az érintettek irányába juttassuk vissza.

Felszólalásom végén azt vizsgálom, hogy kinek válik e törvény a javára. E kérdésre két szinten lehet felelni. Az első nyilvánvaló: akikről szól, akikért szól, akik a különféle ellátások alanyai. De, tisztelt Ház, azt hiszem, hogy ez az életnek és a kérdésnek csak az egyik síkja, van egy másik sík is. Szülők, pedagógusok, lelkészek gyakran hangoztatják a gyerekeknek, hogy jobb adni, mint kapni. Úgy vélem, hogy itt is erről van szó. A XX. század az anyaország magyarságát is meggyötörte testi, de főleg lelki értelemben. Lelki gyógyulásunk része e törvény, ugyanis a magunk önbecsülését is szolgálja.

A magunk önbecsülését is szolgálja az, hogy mások javára lehetünk, és úgy érzem, hogy mint annyiszor, most is a határon túliak nyújtanak többet nekünk, mint mi nekik. Arra biztatom az anyaország polgárait, hogy ne sokat foglalkozzanak a törvény körüli hecckampánnyal, ez ugyanis mindössze néhány talaját vesztett, szalmaszálba is kapaszkodó embertől származik. Sokkal inkább figyeljenek azokra a határon túli magyarokra, akik örülnek e törvénynek. Figyeljenek azokra is, akik módosító indítványokkal akarják javítani a tervezetet. Figyeljenek arra, hogy minden számottevő politikai erő támogatja e törvényt, és legyenek büszkék arra, hogy segíthetnek azokon, akiknek a terhei magyar származásuk miatt még akkor is meghaladják az átlagot, ha a többségi nemzet az európai normáknak megfelelően kezeli saját kisebbségeit.

Most mód van a gyakorlatban is megvalósítani azt, amit Antall József a 15 millió magyarról mondott. Számomra nagy öröm, hogy ez, amelynek elvi meghirdetése 11 éve hatalmas felzúdulást váltott ki, ma az említett konszenzus légkörében tárgyalható. Köszönet érte azoknak, akiket illet. Örüljünk mindannyian, hogy egy nyolc évtizedes rémálom kínjai úgy kezdenek csökkenni, hogy ezzel nem sértjük mások érdekeit. Örüljünk annak, hogy hazánknak már van annyi ereje, hogy megteheti e lépést.

Amit adunk, talán nem sok; talán nem több, mint az a fél pogácsa, amelyet a népmesék hősei osztanak meg a rászorulókkal, de mint tudjuk, a népmesékben ezek a gesztusok bőségesen meg szoktak térülni. Fogadjuk meg a mesék tapasztalataiból származó ősi bölcsességet!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és az MSZP soraiban.)