Felszólalás adatai

DR. PETŐ IVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársak! Szűk kört érdeklő, ennek ellenére nagy, jelentős ügyeket tárgyaló törvényjavaslat van előttünk - hozzáteszem mindjárt: egy rossz javaslat formájában. Bevezetésként annyit érdemes megjegyezni: nekem a törvény tárgyalására való felkészülés közben nem sikerült olyan szakembert találnom, aki egyetértene a törvényjavaslat mai formájával, és nem sikerült olyan szakembert találnom, aki bármilyen olyan testületben, bizottságban részt vett volna, amely bizottság vagy amely szakember a mai formájában, a mai koncepciós formájában látta volna ezt a törvényjavaslatot. Ettől még elvileg jó is lehetne a javaslat, nem azért rossz önmagában, mert az érdemi egyeztetések elmaradtak, mindenesetre tény - és ez egy külön bírálat tárgya -, hogy a szakmai egyeztetés, mondjuk finoman, igen-igen hiányos volt.

Bírálható egy törvényjavaslat a szemlélete alapján - azt gondolom, hogy a szemlélettel vitatkozni egy más álláspontot, más szemléletet képviselő politikai párt részéről szinte evidensnek tűnik -, és bírálható egy törvényjavaslat olyan alapon is, és én inkább erre fogok törekedni, hogy ha az ember adottnak veszi a törvényjavaslat készítőjének szemléletét, de úgy gondolja, hogy a maga elképzeléseit is igen-igen hiányosan, tökéletlenül valósította meg.

Kezdjük rögtön a címmel! A cím: a kulturális örökség védelméről szóló törvény. A kulturális örökség azonban - és ezt itt már többen is érintették, de nem lehet eléggé hangsúlyozni - nem csak tárgyi kultúra, a kulturális örökséghez hozzátartoznak a hagyományok, hozzátartoznak az intézmények, például olyan nemzeti intézmény, mint az Opera, az Operaház, olyan intézmény, mint a Zeneakadémia, mint a múzeumok egy része, színházak, a Magyar Tudományos Akadémia, és sok minden mást is lehetne itt mondani. A nemzeti kulturális örökség része természetesen a szellemi örökség is, a nemzeti kulturális örökség része az olyan triviális dolog is, mint a nyelv - mindezek védelmével természetesen nem foglalkozik a törvény.

De egyáltalán, ebben a címben a "védelem" szó is kifogásolható. A "védelem" a magyar területtel foglalkozó intézmények kapcsán csak a műemlékvédelemnél honos kifejezés, a régészetnél, a muzeológia területén, a kulturális javak területén általában nem szokás kimondottan a védelemre szűkíteni a tevékenységet; az inkább hagyomány, hogy a műemlékvédelemnél védelemről szokás beszélni. Magyarul és röviden: helyesen a tárgyi örökségről lenne szó, a tárgyi emlékek kezelésének törvényjavaslatát tárgyaljuk, sőt ha a tényleges tartalomnak megfelelően tovább akarom szűkíteni, akkor nem is a tárgyi emlékek kezeléséről szól a törvény, hanem - szándéka szerint - a tárgyi emlékek, kulturális emlékek hatóságai ügyeiről. Ez persze nem olyan magasztos és patetikus cím, hogy szép idézetekkel veretessé - hogy is mondjam? - formált beszédeket lehessen mondani, mint aminek itt a tanúi voltunk, de a tényeknek inkább ez utóbbi felelne meg, mármint hogy itt a tárgyi örökség hatósági ügyeinek az intézéséről vagy kezeléséről szóló törvényjavaslattal van dolgunk.

A törvényjavaslat mai címe szerint ebben a törvényben kellene integrálni a levéltári, műemléki, múzeumi, régészeti, könyvtári s a többi, szakterületi törvényeket is, amit - egyébként helyesen - nem tesz meg kormányzat, amikor ezt beterjeszti, a cím mindenesetre ezt tenné indokolttá. Most úgy néz ki, hogy a törvényjavaslat ezekbe a törvényekbe vagy ezeknek a szakterületeknek az ügyeibe bele-belecsíp, belepiszkál, és ettől ahelyett, hogy az úgynevezett egyablakos ügyintézés alapján egyszerűbbé és áttekinthetőbbé válna ezeknek a területeknek a hatósági ügye és egyáltalán igazgatási ügye, kaotikusabbá válik, mint amilyen eddig volt.

Áttérve most már a törvényjavaslat érdemi tartalmára, abból a tényből érdemes kiindulni, hogy a tárgyi kultúra igazgatási vagy hatósági ügyeinek rendszere ma Magyarországon - és ez nemcsak mára áll, hanem ez a helyzet egy viszonylag hosszú múltra tekint vissza - meglehetősen heterogén, ezeknek az intézményeknek a jelentős része jól működik, nem akarom azt mondani, hogy nincs változtatnivaló bizonyos igazgatási feladatok megoldásában. Az intézmények egyik típusa a műemlékvédelem, a Műemlékvédelmi Hivatal. A Műemlékvédelmi Hivatal egy olyan intézmény, ahol a kulturális igazgatás, a hatósági tevékenység, a tudományos kutatás, a gyűjtemények szakmai irányítása és mindenféle más tevékenység, dokumentáció egyetlen hatóság vagy hivatal keretén belül valósult meg. Ezzel szemben a régészet, a múzeum-, a levéltár-, a könyvtárügy egészen más szervezetben működik: egyes helyeken, úgy mondjuk, a kiemelt nemzeti intézmények, mint a Széchényi Könyvtár vagy az Országos Levéltár, bizonyos szakhatósági jogokat is kapnak, máshol, a múzeumi területen egészen más megoldások hagyományosak.

(11.00)

Most az történik ennek a törvényjavaslatnak a szándéka szerint, hogy minden, egymástól nagyon eltérő jellegű tevékenységet egyetlen hatóságba vonnának össze, nevezetesen, a nagyon különös és nagyon egyedi műemléki hivatal eddigi normáit követve a műemléki hivatalba olvasztanák be az összes többi igazgatási jellegű tevékenységet.

A szakemberek közül - akik régóta tevékenykednek ezen a területen, amikor ezt a törvényjavaslatot megismerték - nem egynek jutott eszébe, hogy volt már hasonló törekvés a közelmúlt magyar történelmében. 1949-ben létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját. Ezt a szakma a Rákosi-korszak tanúvallomásának tekinti. Az esetek többségében a szakemberek úgy gondolják, hogy a Rákosi-korszak ezzel az intézménnyel nyomta rá a bélyegét ennek a szakterületnek a tevékenységére. Ebben az intézményben sem volt benne persze, szemben a mostani törvényjavaslattal, a levéltár-, a könyvtárügy.

Vannak persze, akik azt mondják, egy kicsit árnyaltabban vizsgálva a dolgokat, hogy akkor, 1949-ben a dilettantizmus helyett a szakértelemnek is helyet biztosított az a megoldás, hogy létrehozták a Múzeumok és Műemlékek Országos Központját.

Ma azonban, mondják a szakemberek és gondolom én is, egy ilyen típusú intézmény létrehozása inkább a helyi intézményekkel szembeni bizalmatlanságot valósítja meg, mert ma szakértelem tekintetében alapvetően más a helyzet, mint 1949-ben volt. 1997 óta létezik a Kulturális Örökség Igazgatósága, amely részben azokat a feladatokat lenne hivatva megoldani, amelyeket az új hivatal oldana meg a törvényjavaslat szerint. Ez a kormány az előző kormány által létrehozott hivatalt helyesen megerősíti.

Tudni kell, hogy ma sem áll vita nélkül a Kulturális Örökség Igazgatóságának a tevékenysége, de azt gondolom, munkájának további kiegészítésével mindaz a feladat, amit a kormány az új, gigantikus hivatallal létre szeretne hozni, megoldható lett volna.

A műemléki hivatal bázisán létrehozott hivatal problémája a következő: vagy beviszik a szakértelmet a hivatalba úgy, ahogy ez a műemlékvédelemnél létezik - és akkor egy gigantikus hivatal jön létre, ahol a múzeológia, a régészet, a levéltárügy, a könyvtárügy minden részletkérdésével foglalkozó szakemberek vannak állományban, hiszen a műemlékvédelemnél ez a helyzet -, vagy a Kulturális Örökség Igazgatóságának módszerét honosítják meg, nevezetesen azt, hogy szakértő hivatalnokok elsősorban és döntően elsősorban külső szakértői bázisra építve végzik az igazgatósági tevékenységüket.

Ha az utóbbi megoldást választják, akkor a műemlékvédelemmel foglalkozók aggodalmai jönnek be. Nevezetesen, a műemléki hivatalban tevékenykedők, ennek a szakmának a képviselői fölhívják a figyelmet arra, hogy a törvényjavaslat nem intézkedik arról, hogy a nem hatósági műemlékvédelmi tevékenységnek mi lesz a további sorsa, hogyan integrálódik, ebben a hivatalban vagy ezen kívül hogyan lehet megoldani az eddigi feladatokat.

A tudományos és hatósági munka szétválasztásáról persze nem világos, hogyan intézkedik ez a törvényjavaslat, és sok más ilyen részletkérdésre is lehetne hivatkozni. Alapvető probléma, hogy jogtechnikailag nagyon kritizálható ez a törvényjavaslat; még kormánypárti képviselők is kritizálták bizottsági ülésen. Átírja más szaktörvények fontos igazgatási részleteit, és kiismerhetetlenül kaotikussá teszi a viszonyokat. Vagy például olyan paragrafusok találhatók benne, hogy a régészeti feltárásokat külön jogszabályban meghatározott intézmények, szakemberek végezhetik, holott például '97-ben ez ügyben részletes és alapos rendelkezések már születtek.

Elfogadhatatlan az alapstruktúrán túlmenően, hogy néhány nagyon lényeges problémát ez a törvényjavaslat nem old meg, és mindez a szemléletéből is következik. Én csak néhányat emelek ki ezek közül a rendelkezésemre álló időben.

Sokan sokszor kifogásolták, hogy a műemlékvédelemben az első és másodfokú hatóság ugyanabban a kézben van, tehát ha valakinek fellebbezési ügye adódik, ugyanoda fordul, mint ahol első szinten elfogadhatatlan álláspontot alakítottak ki. Ezt az elfogadhatatlan megoldást kiterjesztik a teljes szakma területére, ami nyilvánvalóan komolyan támadható.

Itt is részben elhangzott, hogy olyan megoldást kellene találni a magyar műemlékvédelemben, a műtárgyvédelemben, amely nem ellenérdekeltséget teremt, nem olyan helyzetet teremt, hogy abban érdekeltek az állampolgárok vagy akár külföldiek, hogy elrejtsék a hatóságok elől a műtárgyakat, vagy esetleg régészeti lelőhelyek megtalálását, hanem éppen a feltárási kötelezettséget vagy szándékot erősíti.

Ezzel szemben ez a törvény inkább csak korlátoz, jelentősen korlátozza a személyiségi jogokat, hiszen jelentősen korlátoz magántulajdonokhoz kapcsolódó jogokat. Sőt, bevételi érdekeltséggel és a büntetés előtérbe helyezésével olyan viszonyokat teremt, félő, hogy senki nem lesz érdekelt abban, hacsak nem az átlagnál sokkal nagyobb öntudattal megáldott személyekről van szó, hogy a tárgyakat és az egyéb, védelemre szoruló javakat bejelentse; hiszen csak kötelezettségei, és nem jogai származnak egy ilyen bejelentéstől. A támogatás, ami ilyesmire kapható, egyelőre titokban marad, hogyan fog működni.

Ez a szuperhivatal is kifogásolható: kisajátít, elővásárol, helyreállít, kutat, dokumentál - igazgatási feladat, ez még elfogadható -, de szakmai vitákat is eldönt, ami természetesen elfogadhatatlan. Megállapítja, mi az az érték, ami elfogadhatatlan egy hivatal részéről, szerződéseket köt, és mindezt a tevékenységet már a mai intézmények rovására végzi részben. Itt is van igazgatási racionalitási szempont, ami talán elfogadható, de bizonytalan elhatárolódással. Tehát ez a bizonyos egyablakos ügyintézés nem működik majd olyan simán, mint ahogy itt esetleg kormánypárti képviselők gondolják.

A pénzügyi feltételekről is érdemes beszélni. A pénzügyi feltételek igen-igen homályosak. Ez a törvény semmiféle garanciát nem nyújt arra, hogy a sokféle feladat megvalósítására pénzügyi keret lesz. Nem beszélve arról az abszurditásról, legalábbis megmagyarázatlan helyzetről, hogy a törvény úgy rendelkezik, hogy az állami tulajdonú műemlékek költségvetése gyakorlatilag a Miniszterelnöki Hivatalnál van. Ha egyszer egy ilyen hivatal létrejön, ha egyszer létezik Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, nem világos, hogy ezt mi indokolja.

Összefoglalva az elmondottakat: nyilván részben javítható ez a törvény. Meggyőződésem, hogy miután a szakma megismerte már a törvényjavaslatot, már készülnek azok az államigazgatásban megfogalmazott, fideszes képviselők által majd beterjesztendő javaslatok, amelyek egy kicsit helyrekalapálják a tévedéseket, a fogalmi problémákat, amelyekről én itt nem beszéltem, de alapjában véve ennek a törvényjavaslatnak a struktúrája, annak az intézményrendszernek a szerkezete, amit ez létrehoz, nem javítható.

Ezért tehát az SZDSZ ezt a törvényjavaslatot általános vitára alkalmatlannak találta. Nem képzelhető el olyan módosítás, ami alkalmassá tenné arra, hogy végső szavazásként támogassuk.

Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)