Felszólalás adatai

DR. SZENTGYÖRGYVÖLGYI PÉTER, az FKGP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A kulturális örökség védelméről szóló 4027. számú törvényjavaslat 97 paragrafusból áll, négy fejezetből, és teljes egészében felöleli a műemlékvédelmi törvényt, nagyban érinti a kulturális javak védelméről szóló törvényt és a levéltári törvényt is.

Igen nagy formátumú törvénytervezet, amely meghatároz többek között két konkrét célt is: nevezetesen, hogy megfeleljen ez a szabályozás az európai uniós szabályozásnak, és hogy lehetővé tegye a közigazgatás korszerűsítésének kapcsán az úgynevezett egyablakos megoldást, mely kétségtelenül varázsszó - de több is annál. Aki életében csak egyetlenegyszer is megkísérelt egy erdélyi szőnyeget kivinni, mondjuk, Bécsbe az unokatestvérének, amit az a közös nagymamájuktól örökölt, és először elment a vámhivatalba, majd az Iparművészeti Múzeumba, majd az igazságügyi becsüshöz, aztán megint a vámhivatalba, és még egyéb hatóságokhoz ment és Canossát járt, az igenis tudni fogja, hogy nemcsak varázsszóról van szó, hanem kifejezett áldásról: egyetlenegy hivatal intézi el mindezt az állampolgár érdekében.

(10.40)

Maga a törvény a kulturális örökség védelme címet viseli, és emlékszünk rá, hogy 1998-ban, amikor e minisztérium neve került meghatározásra, milyen óriási vita volt önmagában véve ezen a címen, hogy kulturális örökség védelme. Éppen ezért - és mivel az európai uniós megfelelőségről is szó van - szükségesnek tartom, és egyébként érdekesnek is, hogy végignézzük, mit is értenek Európában kulturális örökségen, és egyáltalán ez a fogalom miként alakult ki.

A nemzetépítésben gyakran példának tekintett Franciaországban is csak az 1860-as években indult meg a történeti emlékek szisztematikus feltárása és osztályozása, még a XX. század '60-as éveiben is főleg csak a műemlékek gyűjtésével, osztályozásával, a régiségek osztályozásával, számontartásával foglalkoztak, az örökség fogalmát nem ismerték, nem használták. Az örökség értelmezésének kitágulása a '60-as évek végén kezdődött el a nemzeti európai törvénykezésben, ekkor jelenik meg először az építészeti örökség fogalma, majd a '70-es évek végén jutunk el a kollektív emlékezéstől a kulturális örökséghez, amely a kollektív emlékezet fogalmával párosul. Franciaország esetében például az 1979-es levéltári törvény említi első alkalommal az örökség fogalmát, az Európai Tanács pedig az 1985-ös granadai kongresszusán határozza meg először ezt a fogalmat.

Az Európai Tanács határozatai között már 1949-ben találkozunk e fogalommal, ugyanis akkor határozza meg ez az intézmény, hogy egyik alapvető célja az európai örökség ápolása. Az a tény, hogy a kulturális örökséget mint normát ilyen nagy tekintélyű szervezet elismerte, azt bizonyítja, hogy a kulturális örökség a legkisebb falusi közösségektől az emberiség egészéig szervezőelvvé vált, mely alkalmasnak tűnik arra, hogy reprezentálja e közösségek identitástudatát.

Az örökség kezelése és feldolgozása a közösség nagyságától és szervezettségétől függetlenül, lényegében ugyanolyan elveken alapszik. A kulturális örökség a közösség számára fontos jelentéssel bíró tárgyak, dolgok készlete, ezeket a tárgyakat megfelelő intézmény összegyűjti, leltározza, megvizsgálja, közszemlére teszi, megőrzi, restaurálja, ha szükséges, megfejti és megérti a rejtett kódokat, levonja a következtetéseket. E folyamat során az eredeti tartalom valami egészen újjal, a birtokba vevő értelmezésével is gazdagodik, így az örökség összekapcsolódik az emlékezettel. Mindkettő az identitás része, amit meg kell keresni, elő kell ásni vagy újra fel kell fedezni. Ebben az értelemben az örökség valójában nemcsak arra szolgál, hogy feltérképezze a bírt javakat, hanem arra is, hogy körülírja, meghatározza az örökhagyó, örökös azonosságát, sokszor anélkül, hogy ennek tudatában lenne.

A kulturális örökség fogalom elterjedésének kulcsa, hogy általa bármely közösség számára lehetővé válik egyéni emlékezésből fakadó, épp aktuális identitásának intézményesítése. Nem véletlen tehát, hogy a kulturális örökség kifejezés egyaránt megtalálható a helyi, regionális, a nemzeti, a kontinentális és a szélesebb körű nemzetközi szinten is. E közösségek szerveződési formái azonban igen eltérőek egymástól, és így nem meglepő, hogy az örökség fogalom alkalmazása és értelmezése más és más.

A fogalom univerzális jelentése azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy a társadalmi szereplők ugyanazt értik örökség alatt a különböző szinteken. Különbség van e fogalom nyugat-európai és középkelet-európai értelmezésében. A kelet- és közép-európai országok Magyarországhoz hasonlóan kodifikálni kényszerülnek a kulturális örökséget, ha meg akarnak felelni az Európai Közösség jogi, tudományos, politikai elvárásának. Ez történik most is. Ez ugyanakkor nem jelenti a nyugat-európai gyakorlat átvételét, sőt időnként azzal ellentétes is lehet.

Franciaországban a kulturális örökség fogalma magába foglalja azt a gyakorlatot, mely a másság, a belső különbözőség elismerését nemzeti vagy magasabb szintre emeli. Kérdés, hogy mennyire sikerül majd harmonizálni az ennyire eltérő nemzeti, politikai és tudományos elméleteket, és egyezségre jutni az olyan nemzetek fölötti kulturális örökség meghatározásában és annak alkalmazásában, mint például az európai kulturális örökség.

Az Európai Közösség intézményesülésének hajnalán az Európai Tanács 1949-es alapító okiratában jelenik meg az "örökség" kifejezés először - mint ahogy azt már idéztem -, ez okirat szerint az Európai Tanács többek között azért jött létre, hogy a tagok közötti nagyobb egység előmozdításával a tagok közös örökségét képező eszméket és elveket védje, illetve megvalósítsa, és biztosítsa a tagok gazdasági és társadalmi fejlődését és kiegyenlítését.

Az örökség megőrzésének érdemi munkája azonban csak a '60-as években kezdődött meg az építészeti örökség védelmével, amit a '80-as évektől kezdve egészítettek ki más, a kulturális örökség kategóriájába sorolt tárgyak, emlékhelyek védelmével. Az európai kulturális örökség intézményi hátterét az 1969 óta létező Kulturális Örökségért Felelős Miniszterek Európai Konferenciája és az 1990-ben létrehozott Kulturális Örökség Bizottsága jelenti. Ez utóbbi három kormányzati programot működtet, ezeknek a címe: örökség és társadalom, együttműködési és tanácskozási gyakorlat, valamint európai régészeti terv. E három program lényegében felöleli a kulturális örökség fogalmának alkalmazásával együtt járó összes problémát. A programok célja az, hogy elterjesszék az európai polgárok és mindenekelőtt a fiatalok között a kulturális örökségnek a különbözőség elfogadásán és a kisebbségek szabad megnyilvánulási lehetőségén alapuló európai koncepcióját.

Az európai örökség fogalma tartalmát tekintve hasonlóképpen bővült, mint a nemzeti kulturális örökség. Az 1960-as években csak az épített környezet, s mindenekelőtt Velence városa jelentette a védelemre szoruló örökséget - emlékszünk rá. A '70-es évektől kezdve indult meg a fogalom erőteljes tágulása, előbb a filmművészettel, majd a környezettel, a vallásos emlékhelyekkel, a történeti megemlékezésekkel és a tájjal. Ezzel volt kapcsolatos 1988-ban a romániai falurombolás elítélése.

Az európai kulturális örökség meghatározásához képest részben egyszerű, részben összetettebb a világörökség meghatározása. Az UNESCO általános konferenciája 1972-ben döntötte el a kulturális és természeti világörökségbe tartozó helyszínek meghatározását és védelmét. A világörökség nemzeti szinten folyó megőrzésének kiegészítésére ekkor határozták el a Világörökségi Alap létrehozását. A világörökség intézményes meghatározása részben egyszerűbb, mint az európai örökségé. A világörökség kanonizálása lényegében megmarad a nemzeti örökség logikájánál, egy világörökségi helyszín kiválasztása és elfogadása nemzeti értékként jelenik meg, szinte nemzeti dicsőségként.

A nemzeti dicsőségen túl természetesen itt is szerepet játszik a világörökséggé nyilvánított helyszínre irányuló turizmusból eredő bevétel reménye, illetve a Világörökségi Alapból várható támogatás. Ez korábban igen nagymérvű volt, mivel összesen 20 ilyen volt korábban, ma pedig 690 világörökségi helyszínt tartanak számon: Spanyolországban 36-ot, Németországban 23-at, és így tovább. A nyolc közép-európai országban '89-ben mindössze 19-et tartottak csak számon, és ez az elmúlt évtizedben megnégyszereződött. A dinamikus fejlődés főleg a posztkommunista rezsimek számára volt fontos, hiszen ebből reméltek a '80-as években valami kis pénzpótlást. Magyarország egyik első hivatalos hozzájárulása a világörökséghez Hollókő volt; mindnyájan ismerjük, valóban látványos, és még ezeket a bizonyos turisztikai bevételeket is hozza.

A javaslat egységesen foglalkozik a kulturális örökség védelmével, részletesen, mindenre kiterjedően szabályozza a védelemmel kapcsolatos tennivalókat, elsősorban pótolja azt a hiányt, amely abból származik, hogy a korábbi jogi szabályozás nem határozta meg a kulturális örökség fogalmát.

(10.50)

Itt, e törvénytervezetben a 7. § kifejezetten fogalommeghatározásokat foglal össze rendkívül részletesen, ami azért is praktikus, mert a jogszabálytervezet elején van, nem kell állandóan visszalapoznunk a fogalommeghatározáshoz, ha utólag van meghatározva a fogalom, hanem az elejétől értjük az egészet - bár volt aztán egy olyan fogalom a szövegben, amit én nem találtam meg, de a bizottsági tájékoztatón erre is választ kaptam.

Ennek megfelelően a javaslat hatálya - az értelmi rendelkezéseknek megfelelően - rendkívül széles, a nemzet számára olyan értékekkel bír és fog bírni, amely indokolja a rájuk nézve fennálló közvédelmet, végül is a közkincs funkcióját fogják gyakorolni. A személyi hatály kibővülése azt jelenti, hogy a javaslat mindazon személyekre kiterjed, akik a kulturális örökség fogalomkörébe tartozó javak piacán szereplőként lépnek fel, illetve folytatják gazdasági tevékenységüket.

Ezen a ponton kapcsolódik a kulturális örökség fogalmába a hazai műkereskedelem, amelynek újjáéledése a rendszerváltáshoz köthető: ekkor szűnt meg a Bizományi Áruház Vállalat és a Képcsarnok Vállalat, ezek - végül is - monopóliuma is ekkor szűnt meg, az addig csendesen működő régiségkereskedők pedig nagy aukciós házakká váltak, jelenleg hét ilyen nagy aukciós ház működik Magyarországon. A nemzeti műkereskedelem egyszerre tekinthető kiviteli és tranzitfeladatot ellátó gazdasági társaságnak is.

A javaslattal szemben bizonyos fenntartások is megfogalmazódtak, amelyek szerint a jelenlegi formában történő elfogadás nem hoz jelentős újdonságot a védett műtárgyak tulajdonosai számára, mivel csak a szankciókat, a korlátozásokat tartja fenn, miközben nem nyújt semmiféle támogatást a műalkotások megőrzéséhez, konzerválásához, restaurálásához.

A szakemberek a törvényjavaslat védett tárgyakra vonatkozó rendelkezéseit kifogásolják, amelyek fenntartják a védett műalkotások kiviteli tilalmát, eladási korlátozásait, ugyanakkor semmilyen támogatást nem nyújtanak a sokszor felbecsülhetetlen értékű műtárgyak tulajdonosainak, pedig az értékek megőrzése, jó állapotban tartása óriási költségekkel jár; vagy gondoljunk arra, ami a ma reggeli hírekben hangzott el, hogy vajon miből lesz pénz a két Munkácsi-képnek - az Ecce homo itt marad -, amely Amerikából letétben van itt, az esetleges megvételére vagy másolására. (Dr. Takács Imre közbeszól.) 300 millió mindössze a vételi ár, 13 millió a másolás összege - miből teremthető ez elő? (Dr. Takács Imre: Országimázs Központ!) Erre is választ kellene kapni e tervezetből; ezek azonban módosító indítványokkal pótolhatók.

Mindezekre tekintettel a Független Kisgazdapárt általános vitára alkalmasnak és nagy formátumúnak, előrevivőnek tartja a törvényjavaslatot, amely az európai szabályozásnak is megfelel.

Köszönöm a figyelmet.(Taps a kormánypártok soraiban.)