Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. HILLER ISTVÁN, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Asszonyok és Képviselő Urak! Tisztelt Államtitkár Asszony! Először arról szeretnék beszélni, hogy hogyan alakult az emlékévek rendszere, és hogyan látom ezek jövőjét. Ahogy az előttem felszólaló képviselők is, úgy látom, hogy kormánypárton innen és ellenzéken túl egységes megítélése van annak, hogy helyes dolog, hogy a magyar Országgyűlés törvényben, határozati javaslatban rögzítetten dönt arról, hogy a magyar történelem, művelődéstörténet, irodalomtörténet, az elmúlt évszázadok meghatározó alakjairól közösen emlékezzünk meg, és ez ne egyszerűen csak egyetlen parlamenti felszólalás, nap, aktus legyen, hanem ezt a lehető legszélesebb körben, határon innen és határon túl fejezzük ki, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, közösen emlékezzünk meg egy-egy meghatározó személyiségről. Szerintem ez jó. Kimondottan támogatom, hasznos. Megjegyzem: önök is támogatták, amikor mi csináltunk ilyeneket.

Ami külön kérdés  és tisztelettel kérem az államtitkár asszonyt, hogy ennek a magyarázatára majd térjen ki , hogy mindig nagyon nehéz döntés egy olyan évben egy-egy nagyunk mellé letenni a garast, a voksot, akinek az évfordulóján, legyen az születés vagy elmenetel, egy másik nagy magyar évfordulója is van, és ilyenkor mérlegelni kell, hogy mégis mi legyen az a politikai, kultúrpolitikai szempont, amely az egyik vagy a másik mellett dönt. Abszolút elismerem, átéltem, egyetértek, nehéz döntés, de a döntéshozókat azért tartjuk, azért tartják, hogy döntsenek.

Ez esetben egy olyan következő évről, 2025-ről beszélünk, amikor valóban két jeles magyar évfordulója van, és amikor a tervezeten gondolkodtak, nyilván az önök fejében is megfordult, hogy egyikük vagy másikuk. Szerintem helyesen döntöttek, hogy mind a kettő. De szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy amikor csak lehetséges, akkor az emlékév egy kiemelkedő magyarról szóljon. Különösképpen nem szeretném, ha ez olyan precedenst teremtene, hogy ha lehet kettő, akkor lehet három; és ha lehet három, lehet öt, mert majd fognak jönni a javaslatok, és nagyon-nagyon nehéz lesz eldönteni, hogy ha egy adott évben akár helyi, akár országos vagy egy adott terület képviselői megalapozott véleményt mondva javaslatot tesznek, akkor mi mellett döntsünk. Ezért én főszabályként azt szeretném javasolni és egyben, azt gondolom, az a helyes, ha egy évben egy kiemelkedő magyarról emlékezünk meg, és őneki szenteljük az emlékévet.

Jelen esetben a beterjesztett javaslat Jókai Mór és Klebelsberg Kunó emlékéről szól, ezért én elfogadom, hogy igazságtalan lett volna, ha azt mondjuk, hogy az egyik ezért nagyobb, a másik azért több. Mi, én magam is és a frakcióm is mind a két emlékévet támogatni fogjuk, helyes, emlékezzünk meg róluk együtt! Mégis mind a két személyről és a korról érdemes együtt gondolkodni, meg az emlékévek jellegét is alakítani egy kicsit.

Épp csak magunk mögött hagytuk a talán legnagyszerűbb, legnagyszerűbb költőnk emlékévét, amikor olyan dolgokra kell felhívnom a figyelmet, amelyek modortalanok voltak. Mert ami nagyszerű volt, azt együtt ünnepeltük, és az helyes is volt, de hogyan néz az ki, hogy a Petőfi Sándornak szentelt emlékévben úgy dönt a Magyar Honvédség miniszteriális vezetője, hogy az egyik leghíresebb magyar laktanyáról leveszi Petőfi Sándor nevét? Hát nem bírtak volna ki még fél évet? Miért kell Petőfi emlékévében a Petőfi laktanyát átnevezni? Dehogy megyek én bele abba, hogy milyen a Habsburgok magyarországi megítélése, mert ha ebbe belemegyek, akkor az elnök úr le fog engem csengetni az időhatárok átlépése miatt. Azt sem akarom részletezni, hogy a magyar történelemben Petőfi volte nagyobb, vagy Mária Terézia, de a Petőfi-évben a Petőfi laktanyát MáriaTerézia laktanyára át- vagy visszakeresztelni, hát az  finoman fogalmazva  egyszerűen stílustalanság. Igazán kibírhatták volna még azt az évet, amikor legalább nem az emlékév van, ha már azt nem kívánjuk megvitatni, hogy egyébként ab ovo mi a fenének a Petőfi laktanyát átnevezni; ráadásul a kormánypárti sajtóban a Petőfi-emlékévben ennek kapcsán megjelenik egy egyoldalas magyarázó szöveg, amely azt bizonygatta, hogy a Magyar Honvédség történetében milyen jelentéktelen szerepet játszott Petőfi Sándor. Az emlékévben! Azért ezekre érdemes figyelni.

(17.10)

Hasonlóképpen most két nagyszerű magyar emléke előtt kívánunk közösen tisztelegni.

Jókait egyébként nehéz olvasni, már a XX. század utolsó harmadában tanuló diákok számára sem volt egyszerű, és kérem, figyeljék meg, milyen sebességgel változik az anyanyelvünk. Az anyanyelvünk védelme, hát, ha valami, akkor tényleg a nemzeti identitás közös ügye  jelenleg nemcsak ügye, hanem problémája , ezért Jókait érteni, az újabb és újabb generációk számára átadva megértetni nagyon komoly pedagógusi feladat, nagyon komoly tanári feladat!

De én most nem egyszerűen az íróról meg a márciusi ifjak egyikéről akarok beszélni, hanem mivel mi a magyar Országgyűlés képviselői vagyunk, és számosan közülünk aktívan veszünk részt az Interparlamentáris Unió munkájában, mivel legkevésbé vagy legritkábban ezen minőségéről szoktunk megemlékezni, érdemesnek tartok egy percet erre szánni. Ő az egyike volt azon kilenceknek, akik összehívva egy közös gondolkodást Párizsba, azt mondták, hogy ha különböző országok törvényhozói jobban megismerik egymást, egymás gondolatait, sőt vitatkoznak, akkor elősegítik a népek és nemzetek közötti megértést. Zseniális gondolat! Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a mindenkori kormányok a végrehajtó hatalom szervei; a parlamenti képviselők önmagukban nem megállapodásokat kötnek, miniszteriális tárgyalásokat folytatnak, de helyes elképzelés volt, hogy törvényhozók szerte a világban ismerjék egymást.

A magyar parlament épületében is viseli egy tárgyalóterem Jókai nevét. Elmentem ma oda; be szoktam menni, éppen azért, mert jó ott gondolkodni, tanulni ettől az embertől. Hadd idézzem azt a feliratot, ami itt, a mi gyönyörű Parlamentünkben Jókai emlékét idézi, az ő szavaival! Ezt 1895-ben mondta: „Nekünk  a béke idealistáinak  is megvannak a magunk hadseregei és erődítményei. Támaszunk minden olyan intézmény, melyet nemes lelkek arra a czélra alapítottak és tartanak fenn, hogy a humanitást, az emberszeretetet, a tiszta erkölcsöket, a közjót szolgálják, s az lesz igazán a szent szövetség, ha egymást megértjük s egyesülünk.” Teljesen kitűnő, mondhatnám modern gondolat, 1895-ből. Nem kívántam, hogy 2024-ben ez modern gondolat legyen, de Jókai emlékévének, hogy úgy mondjam  idézőjelben  az előnapján, érdemes ezt feleleveníteni, mégiscsak a mi parlamentünk akkori képviselője, a világ gondolkodóinak egyike, aki ezt a nagyszerű intézményt, amely aztán néhány év múlva létre is jön, és mind a mai napig fennáll, az Interparlamentáris Uniót létrehozta és megalapította. Legyünk rá e tekintetben is büszkék!

Klebelsberg dolgában, persze, minél közelebb van a történelem a jelenhez, annál inkább más-más vélemények vannak vagy lehetnek róla. Ez igaz, bár nyilván a mélységeket nem bemutató gondolat. Egy, a magyarság egész történetében szörnyűséges tragédia következményeiről kell beszélni akkor, amikor Klebelsberg egész tevékenységét vizsgáljuk. Nagyszerű tettekről beszélünk, szörnyű dolgok következményeként. Mégiscsak arról van szó, hogy a trianoni béke kapcsán, amelyet történeti műként én egyébként egy silány alkotásnak tartok, önmagában nem az a kérdés, hogy mi, magyarok hogyan vélekedünk erről  nekünk, persze, a legfontosabb ez az értékelés , hanem azt kell vizsgálni, hogy mint békemű, történeti alkotásként mennyire tudta beteljesíteni mindazt, amiért emberek békét alkotnak. Semennyire! Ezért mondom, hogy mint alkotás, silány mű.

Ez többek között azzal a következménnyel is járt, hogy Magyarország  most az egyszerűség kedvéért mondom  hadügyi költésekre a költségvetéséből nem fordíthatott, ezért nyílt egy tér, amiről érdemes gondolkodnunk. Tehát mivel az ország valójában  kérem, most ismételten ne a részleteket kérjék rajtam számon  fegyverekre tulajdonképpen nem költhetett, hogy a megmaradt költségvetésének egy bizonyos részét mire fordítsa, ez egy nagyon komoly  nagyon komoly!  feladvány. Nem olyan egyértelmű a döntés, mint ahogy mi azt száz évvel vagy durván száz évvel később látjuk. Nagyon sok mindenre lehetett volna! Mi is, amikor költségvetésről tárgyalunk, nagyon sok prioritást nevezünk meg. Egyébként szerintem, akinek sok prioritása van, annak egy sincs. A prioritásnak az a lényege, hogy valamit előbbre hozol a többinél.

Azt a politikai döntést, hogy az ilyen helyzetbe került országban az oktatást és a kultúrát kiemelt költségvetési helyzetbe hozták, én helyesnek tartom.

A magyar állam fennmaradásának fontos bizonyítéka  és mondom ezt magyar szociáldemokrataként és nem egyszerűen történészként , hogy amikor kifejezzük a klebelsbergi életmű iránti megbecsülésünket, akkor látni kell annak a döntésnek a súlyát, hogy tudniillik volt egy kényszer, de ebből a kényszerből nem feltétlenül és azonnal, logikusan adódott az, hogy oktatásra és kultúrára fordítsák a fennmaradt, illetve másra nem költhető pénzt. De kérem, ha ezt vesszük alapul, azért tegyük hozzá  és ez már nem a klebelsbergi életműhöz tartozik, mert akkor már nem volt az élők sorában-, hogy abban a pillanatban, amikor az akkori politika bejelentette a győri programban, hogy felmondja ezt a rákényszerített törvényt, abban a pillanatban az a költségvetés, ami meghaladta a 12 százalékot ma írt fogalmak szerint GDP-arányosan oktatás és kultúra tekintetében, az egyharmadára zuhant egyik hónapról a másikra. Ez is mutatja, hogy ez egy szörnyű helyzetben, egy kényszerhelyzetben létrehozott, egyébként helyes döntés.

Ha ebbe helyezzük bele a klebelsbergi életművet, akkor sokkal többet értünk abból, hogy egy kényszerhatás alatt…  én elolvastam az összes vitát, amit vele vívtak, és azt a gyalázkodássort, amit kapott. Az nem egyszerű! Kérem, olvassák el, mondjuk, amikor a berlini Collegium Hungaricumot megalapította és felépítette, ott olyan gyalázatos vádakat kapott magára, hogy ember legyen a talpán, aki azt bírja. Csak éppenséggel azt nem mondták, hogy az építés bizonyos költségét a zsebébe tette a hivatalban lévő kultuszminiszter.

Ezeket érdemes úgy feleleveníteni, hogy tanuljunk belőle, és lehetőleg úgy tudjunk példát állítani a jelen és a következő generációk számára, hogy ne csak néhány parlamenti felszólalás legyen Jókai Mórról és Klebelsberg Kunóról, hanem a magyar történelem és a magyar nemzet történetének nagyszerű személyiségeiről mondjunk véleményt és lehetőleg foglaljunk közösen álláspontot. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps.)