Felszólalás adatai

DR. MAGYAR BÁLINT (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Elnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! A felsőoktatási reformfolyamat gyakorlatilag már több mint egy évtizede, különböző ütemekben zajlik. Ennek a főbb állomása a felsőoktatási intézmények integrációja volt első lépésben, '96 és 2000 között. Második lépésben a bolognai folyamathoz történő csatlakozás '99 és 2006 között, több kormányon átívelő folyamatként. Harmadik lépése a felsőoktatási infrastruktúra fejlesztése és a kor igényeihez tartó igazítása, amelynek újfajta eszközei a magántőke bevonásával megvalósuló PPP-beruházások voltak. Ennek révén 2002 és 2010 között körülbelül 300 milliárd forintnyi beruházás valósul meg a magyar felsőoktatásban, ennek a fele a magántőke bevonásával PPP-konstrukcióban, a másik fele pedig a hagyományos költségvetési forrásokból, illetve európai uniós támogatásokból.

A negyedik eleme ennek a folyamatnak a kutatás-fejlesztés intézményrendszerének az átalakítása volt, az innovációs törvény megalkotása, az innovációs alap létrehozása, a kutatási források koncentrálása és programokhoz kötése. A következő eleme pedig, ami 2003-tól folyamatosan zajlik, de kevésbé eredményesen, mint a korábbiak, az egyetemek gazdálkodási kötöttségének a lazítása és átalakítása.

Ez az utolsó elem meglehetősen ellentmondásosan alakul. Mint ahogy ellentmondásos a magyar felsőoktatás helyzete is, hiszen, miközben a felsőoktatási intézmények autonómiájáról beszélünk, akkor az oktatási-akadémiai kérdésekben a magyar felsőoktatás valóban felnőttként van kezelve. Egy rendkívül széles körű autonómia illeti meg ezeket az intézményeket, de ha a másik oldalon a vagyongazdálkodást, az egyéb gazdálkodási szabadságát nézzük ezeknek az intézményeknek, akkor a kiskorúság állapotában vannak tartva.

2003-tól kezdve folyamatosan lazítottunk ezeken a kötöttségeken. Egy furcsa ellentmondásos viszony alakult ki az oktatási tárca kezdeményezései és a Pénzügyminisztérium reakciói között. Sokszor fordult elő, hogy miközben az oktatási tárca révén az egyetemek szabadságot értek el ezen a területen, eközben később ezeknek a szabadságoknak egy része visszavételre került az államháztartási törvény módosításai során.

Miközben az Európai Felsőoktatási Térhez a bolognai folyamattal, a kvázi oktatási-akadémiai vonalon a magyar felsőoktatás csatlakozott, eközben azt kell látnunk, hogy a magyar állami egyetemeket a gazdálkodás terén nem illetik meg olyan jogosítványok, mint nyugat-európai társaikat. Sőt, most már olyan jogosítványok sem illetik meg, mint amelyek szlovák, lengyel vagy román társaikat, hiszen Szlovákiában vagy Romániában az állami felsőoktatási szektor a vagyont megkapta, és ezzel a vagyonnal szabadon gazdálkodhat.

Itt nem pusztán arról van szó, hogy vajon milyen gazdája lehet a felsőoktatás ezeknek a jószágoknak, hanem arról van szó, hogy a felsőoktatás milyen funkciókat tud betölteni, és a felsőoktatás egészének milyen szerepet szánunk. Ha egy olyan elképzelést veszünk figyelembe, vagy olyan elképzelést próbálnánk követni - amit én semmiképpen nem tennék, hiszen ez ellen küzdöttem korábban is és most is -, ami a magyar felsőoktatás tevékenységét pusztán az államilag finanszírozott magyar diákok oktatására korlátozza, akkor ezzel lényegében aláírunk egy olyan ítéletet, amely arról szól, hogy a magyar felsőoktatás nem lehet versenyképes nemzetközileg, a magyar felsőoktatás lényegében az amerikai local college-ok szintjére süllyeszthető le. Hiszen ma a világ vezető egyetemei nemcsak a saját nációjuk diákjait fogadják, hanem fogadnak külföldi diákokat, aktívan részt vesznek a felnőttképzésben, aktívan fogadnak kutatókat a világ minden tájáról, és innovációs központokat, inkubátorházakat hoznak létre. A kutatás lényegében az a hajtóerő, amely egy egyetemet valójában tudományegyetemmé tud tenni, nem pusztán az oktatás. A kettő nem választható el egymástól. Emellett pedig egyre jelentősebb mértékben alakulnak innovációs és ipari parkok az egyetemek ingatlanjain és az egyetemek körzeteiben, hiszen a felsőoktatás a tudásalapú gazdaság idején lényegében húzóágazattá válhat. De ezt csak akkor tudja megtenni, ha a szükséges pénzügyi és jogi feltételek és kvázi szabadságok megvannak ehhez.

A magyar felsőoktatás jelenleg ezekkel a szabadságjogokkal nem rendelkezik. Lényegében a kiskorú állapota, a gyámság alatt tartása ideológiai szempontból megszűnt. Egyébként a vagyonnal való gazdálkodás terén változatlan a rendszerváltás óta, és innen nem sikerült kikecmeregnie.

Ráadásul azt kell hogy lássuk, hogy ha Magyarországra nézünk, akkor 1990-ben az elfogadott önkormányzati törvény laikus képviselő-testületek kezébe adta, minden korlátozás nélkül az állami vagyonnal való gazdálkodás lehetőségét.

(19.40)

2007-ben pedig legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia kapta meg saját tulajdonba az állami vagyont, mindenfajta korlátozás vagy garanciális elem nélkül. Egyik szempontból az tűnhet érdekesnek, hogy miközben az Országgyűlés laikus testületekben megbízik, eközben úgy gondolja, hogy egyetemet végzett, sőt a magyar szellemi élet elitjét alkotó testületekben nem bízik meg. Másfelől pedig az tűnik anakronisztikusnak, hogy egy professzor, mondjuk, akadémikusi szerepében dönthet tulajdonról, ha az akadémiai vagyonról van szó, egyetemi tanári, szenátusi tag szerepében pedig nem tudja ezeket a döntéseket felelősen meghozni, legalábbis a magyar törvényhozás eddig úgy alakította a szabályozást, hogy a mögöttes feltételezés ez.

Másrészt, ha nemzetközileg nézzük a helyzetet, akkor azt is kell látnunk, hogy a magyar törvényhozásnak arra a kérdésre is választ kell adni, hogyha mondjuk, a miskolci szenátus áttekint az északi határon, és a kassai egyetemre néz, akkor joggal felteheti azt a kérdést, hogy a szlovák kormányzat, a szlovák törvényhozás miért gondolja úgy, hogy a kassai egyetem szenátusa felelősen tud a vagyonnal gazdálkodni, míg a magyar törvényhozás nem gondolja azt, hogy a Miskolci Egyetem szenátusa ugyanolyan felelősen tudna ezzel a vagyonnal gazdálkodni. Látni kell azt, hogy a nemzetközi versenyben, amelyben már az uniós pályázatok - a hazai uniós pályázatok jelentős része is - vállalkozási formát igényelnek az egyetemek esetében, a nemzetközi európai uniós pályázatok egyre nagyobb hányada is ilyen irányba megy. Ez azt jelenti, hogy minden olyan korlátozás, amely fenntartja az állami gyámkodásnak ezt a rendszerét, valójában kárt okoz Magyarországnak.

A kár természetesen nehezen mérhető. Hogyan mérem azt, hogyha egy területet, egy földet parlagon hagyok, és nem vetek be? Mi a kár mértéke? Hogyan mérem azt, hogy egy ingatlanvagyon és egy gazdálkodási kapacitás és potenciál lehetőségének az elvonása nem tud új értéket termelni, nem tud a gazdaság élénkítésében megfelelő módon részt venni? Most, egy ilyen válság közepén, amiben Magyarország van - amely egyben pénzügyi válság, egyben gazdasági növekedési válság, és egyben strukturális, szerkezeti válság is a különböző reformok elmaradása okán -, érdemes feltenni azt a kérdést, hogy amikor gazdaságélénkítésről kívánunk beszélni, akkor gyakorlatilag állami hozzáadott költségvetési többlettámogatás nélkül lehetne mobilizálni 100 milliárdos nagyságrendű vagyonokat, készleteket annak érdekében, hogy a felsőoktatás valójában a gazdaság egyik húzóágazatává tudjon válni.

Amikor arról beszélünk, hogy a vidéki Magyarország miért marad el a budapesti gazdasági teljesítményhez képest, és miért jelent nem olyan megfelelő teljesítményt a gazdaság területén, akkor szembe kell nézni azzal, hogy olyan nagyvárosokban, mint Miskolc, Debrecen, Szeged, Pécs, Győr - és sorolhatnám az ennél eggyel kisebb nagyságrendű városokat is -, ott ez az egyetemek jelentette vagyon és az ehhez kapcsolódó gazdálkodási lehetőségek milyen húzóerőt jelenthetnének a munkahelyteremtéstől kezdve jelentős, nem pusztán összeszerelő ágazatokat jelentő ipari fejlesztésekben is.

Ez a törvényjavaslat, amely most önök előtt fekszik, és amelyet Sándor Klára képviselőtársammal adtunk be, elég széles körű előzetes konzultációkon alapul, és sok egyetem felelős vezetőivel tárgyaltunk erről a kérdésről, és kvázi velük egyetértésben fogalmaztuk meg a javaslatainkat, és adtuk be. Így a Rektori Konferencia elnökével, jó néhány nagy egyetem rektorával, a Felsőoktatási és Tudományos Tanács elnökével tárgyaltunk erről. Sőt, azt kell mondjam, hogy tájékozódó lépéseket tettünk a parlament többi pártja felé is, hogy vajon egy ilyen javaslathoz mit szólnának. Sőt még azt is megpróbáltuk, hogy esetleg ne egyedül, SZDSZ-es képviselőként, hanem közösen, más pártok képviselőivel jegyezzük ezt a törvényjavaslatot.

Azt előrebocsátanám azért ennél a törvényjavaslatnál, hogy a törvényjavaslat elfogadása sem jelent igazság szerint semmilyen politikai előnyt azoknak a politikai erőknek, amelyek támogatják, és ennek a javaslatnak a megakadályozása sem hoz semmilyen politikai hasznot. Mert a közvélemény valahogy másképp működik. Egy biztos viszont, hogy a magyar felsőoktatásnak és az országnak hasznára lenne.

Ennek a javaslatnak négy alapvető pillére van. Az egyik az, hogy a vagyonnal, az állami vagyonnal szabadabban gazdálkodhasson a felsőoktatás (Babák Mihály: Eladhatja.), és ezt - szemben az önkormányzatoknak szóló vagyonjuttatással, szemben az Akadémiának szóló vagyonjuttatással - különböző garanciákkal bástyáztuk körbe, hogy ne lehessen ezt a vagyont elherdálni és felélni. Ezért csak oktatásra, kutatásra és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokra lehet használni ezt a törzsvagyont, az ÁSZ ellenőrzi ennek a funkcióját, nem terhelhető hitelekkel, csak az értéke 33 százalékáig, a törvényjavaslat szerint. Ha elidegenítésre kerül sor, azt kötelező beforgatni további fejlesztésekre, tehát csak infrastruktúrára, beruházásokra lehet felhasználni. Tehát nem lehet felélni, a törvényjavaslat ezt megtiltja. Mindezt ellenőrzi egyébként még az OKM és a nemzeti vagyon zrt. által delegált tag a gazdasági tanácsokban. Ha ettől eltérő tapasztalattal rendelkezik, akkor az ágazatért felelős miniszter elrendelheti a vagyon visszavételét, és ha az adott felsőoktatási intézmény megszűnik, akkor a vagyon visszaszáll az államra.

Tehát nem privatizációról van szó, hanem arról, hogy az állami vagyon, amelynek a tulajdonformája nem változik, ugyanúgy állami vagyon marad, a kezelésének a rugalmassága változik meg. Magyarul használhatóvá válik ez a vagyon, nem parlagon hever. Természetesen az oktatási intézmények jelentős részében oktatási tevékenység folyik, de kérdezzék meg, a Semmelweis Egyetemtől kezdve egészen a Corvinus Egyetem rektoráig, jó néhány egyetem vezetőjét, hány évig kell kilincselni ahhoz, hogy mondjuk, két ingatlant el lehessen cserélni egy harmadikra, hogy ott valami modernet lehessen építeni, és azt az értéket be lehessen forgatni.

Egykori miniszterként tudom nagyon jól, hogy milyen nyomás alá kellett helyezni a különböző szerveket, állami bürokráciát, hogy a PPP-s konstrukciók esetében, mondjuk, korszerű fogorvosi kara lehessen a Semmelweis Orvostudományi Egyetemnek, és ezeket az ingatlancseréket végrehajthassa, s hogy ugyanígy egy általános orvosi kar most megépülhessen - és ennek az átadására egyébként nemsokára kerül sor -, többéves procedúrát vett igénybe. Pedig ott minden politikai támogatás megvolt ahhoz, hogy a bürokráciának ezt a tehetetlenségét, személytelen akadályozó jellegét át lehessen hágni.

A második eleme ennek a törvénymódosító csomagnak arról szól, hogy a vállalkozás szabadsága növekedjen az intézményeknél, a nem állami törzsvagyont érintően kisebbségi tulajdonos lehessen az egyetem különböző vállalkozásokban. Gondoljunk csak arra, hogy azok az egyetemek, amelyek mondjuk, likviditási gondokkal küzdenek, vagy nincsen kockázati tőkéjük - mert hogyan is lehetne egy költségvetési intézménynek kockázati tőkéje -, ha az bármilyen szellemi termékét utána piacra akarja dobni, és felfedezéseit, találmányait, szellemi alkotásait hasznosítani kívánja, akkor rendszerint kisebbségi tulajdonosként tud belépni közös vállalkozásokba, ahol természetesen a magántőke viseli a kockázat jelentősebb részét. Illetve ez a javaslat azt is szolgálja, hogy ezek a vállalkozások további vállalkozásokat tudjanak alapítani. Az abszurd helyzet Magyarországon, hogy egy óvoda igazgatási rendje megegyezik egy 40 milliárdos éves forgalmú, százvalahány ingatlannal rendelkező egyetem igazgatási rendjével.

A harmadik eleme ennek a javaslatnak megkönnyíti, hogy nemzetközi képzések a magyar felsőoktatási piacon megjelenjenek a magyar egyetemeken. Tehát a magyar egyetemek könnyebben át tudják venni a külföldön akkreditált képzéseket, ne intézmények jöjjenek be, hanem a magyar egyetemek.

A negyedik eleme ennek a csomagnak pedig arról szól, hogy a gazdasági tanácsok szerepét az Alkotmánybíróság döntésével összhangban, de növelni lehessen oly módon, hogy a döntés-előkészítésben a szerepe nem a döntések meghozásában, de a gazdálkodással, a vagyongazdálkodással összefüggő döntések meghozatalában előrébb tud lépni.

Minden olyan felvetést, amely azt szolgálja, hogy próbáljuk meg felszabadítani a meglévő energiákat a magyar felsőoktatásban, próbáljuk nagykorúvá tenni ezeket az intézményeket egyfelől, de a másik oldalon a garanciák is legyenek világosak, ha ezek a garanciák nem megfojtják a tevékenységet, hanem pusztán azt szolgálják, hogy az állami vagyon maradjon állami vagyon, és jól tudjon hasznosulni, azt természetesen módosító indítványok formájában is üdvözöljük, és készek vagyunk ezek szakmai megvitatására és megtárgyalására.

(19.50)

De azt látni kell, kedves képviselőtársaim, hogy a jelenlegi helyzet fenntartása káros a magyar felsőoktatásra. Azt kell mondjam, nem véletlen, hogy ezt a javaslatot pártállásra való tekintet nélkül támogatják az egyetemek vezetői, mert mindnyájan tapasztalták azt, hogy milyen korlátokat jelentenek ezek az akadályok, milyen korlátokat jelent a jelenlegi szabályozás a magyar felsőoktatás számára. A felsőoktatási reformnak az egyik fontos befejező lépése lényegében ez a csomag, amely most önök előtt van.

Felvetik a kritikusok, ahogy a sajtóból hallom, többször is, hogy egyfelől ez egy privatizációt eredményez, másrészt pedig tandíjat jelent. Privatizációt nem jelent. Mindenki tudja, hogy a Mahart is részvénytársaságként működött, a MÁV is állami részvénytársaságként működött, az egyetemek még csak nem is alakulnak át egyébként részvénytársaságokká, hanem egyszerűen állami felsőoktatási intézmények. Ezt a különbségtételt meg kéne tudni tenni legalább azoknak az embereknek, akik a parlamentben ülnek. Ha valaki úgy gondolja, hogy privatizációról van szó, akkor el kéne mondani, hogy miért gondolja ezt így. De, miután a felsőoktatásról van szó, próbáljon legalább olyan színvonalon érvelni mellette, amely mondjuk, egy első- vagy másodéves közgazdászhallgatótól elvárható. Javasolnám, hogy a demagógiát ebből a keretből próbáljuk kiszűrni és távol tartani. A garanciák ebben a rendszerben pont azt jelentik, hogy nem erről van szó.

A második, amivel támadják ezt a javaslatot, hogy ez a tandíj rejtett visszahozatala ebben a rendszerben. Azt hiszem, hogy akik itt ülnek, nem vagyunk sokan, azok tudják nagyon jól, hogy államilag finanszírozott képzés van állami egyetemen is, magánegyetemen is, tandíjas képzés van állami egyetemen is, magánegyetemen is. Azt, hogy mennyi az államilag finanszírozott hallgatók száma, a mindenkori kormány határozza meg. Ez egy kormányzati politika része. A tulajdonnal való szabadabb gazdálkodásnak semmi köze ehhez a témához nincs.

Végezetül a bizalom kérdését hangsúlyoznám újra. Aki ez ellen a javaslat ellen érvel, annak el kell mondania azt, hogy miért gondolja úgy, hogy az a magyar szellemi elit, amelynek ünneplése tegnap is történt a magyar tudomány napján, és minden egyes állami, nemzeti ünnepen, vagy bármilyen, az oktatással összefüggő ünnepi eseményen, ahol mellünket verjük és hajbókolunk a szellemi elit teljesítménye előtt, lényegében kiskorú, mert azt mondjuk, hogy fiam, lányom, a te kezedbe kés, villa, olló még nem való, te a vagyonnal ne gazdálkodj. El kell tudni mondani azt, hogy Szlovákiában meg Romániában mitől érettebbek a szenátusok tagjai az ilyen típusú döntések meghozatalára. Úgyhogy ezzel a felelősséggel kell szerintem ehhez a kérdéshez hozzányúlni. Ehhez, említem még egyszer, minden olyan típusú szakmai segítséget, korrigáló szándékot, amely elősegíti az alapvető cél megvalósítását, hogy a magyar felsőoktatás versenyképes legyen abban a régióban, olyan jogokkal rendelkezzenek a magyar szenátusok és az egyetemi elit tagjai, amellyel a külföldi állami egyetemek vezető testületei rendelkeznek, örömmel veszek.

Köszönöm a figyelmüket.