A felszólalás szövege:

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Államtitkár Úr! Az elmúlt időszakban a sajtóban a honvédség és a hozzá kapcsolódó szervezetek folyamatosan a címoldalon szerepeltek különböző visszaélések kapcsán. Hallhattunk előzetes letartóztatásba helyezett tábornokokról, megvesztegetési botrányba keveredett magas rangú katonatisztekről, rossz útra tévedt köztisztviselőkről. De az újságok címoldalán szerepelt a fentiekkel összefüggésben felbonthatatlan szerződés, irányított beszerzés, baráti körhöz kötődő alvállalkozói rendszer, és még sorolhatnám.

(Az elnöki széket Balczó Zoltán, az Országgyűlés
alelnöke foglalja el.)

Az ország biztonságát figyelemmel kísérő állampolgárként és parlamenti képviselőként is nyugtalansággal tölt el, ha a Magyar Honvédség korrupciós ügyektől hangos, ugyanis a korrupció, mint köztudott, aláássa a közbizalmat, és az egy olyan hierarchikus szervezetben, mint a honvédség, különösen jelentős rombolást tud végezni.

Az előző kormány honvédelmi minisztere ígéretet tett arra, hogy rendet tesz a honvédségen belül. Ha ez a rend, akkor milyen lehet a káosz? Hogyan lehet rendről beszélni akkor, amikor a Magyar Köztársaság leghierarchikusabban vezetett szervezetén belül ilyen korrupciós botrányok vannak? Hogyan lehet rendről beszélni akkor, amikor azok a parancsnokok, akiknek személyes példamutatással kellene jó példával elöl járni, a parancsnoki tekintélyt semmibe véve lejáratják a honvédséget? Milyen szervezeti rendszer és milyen ellenőrzés működik a honvédségen belül, ha külső szerveknek kell rávilágítania a honvédségen belüli visszaélésekre? Milyen példát látnak a most frissen végzett tisztek és tiszthelyettesek a főtiszti, tábornoki kartól? Ilyen botrányok után milyen érzéssel veszik fel az egyenruhát? Milyen jövőkép lebeg a szemük előtt? Milyen érzéssel mennek haza a családjukhoz? Hogyan érezhetik magukat a családjuk, a barátaik és az ismerőseik előtt?

Az egyenruha a civilek számára csupán egy összetartozást jelent, a katonáknak azonban ennél többet kell hogy jelentsen. Az egyenruha az azonosságot, az azonosulást is jelenti. Hogyan lehet ilyen esetekkel azonosulni? Hogyan tudják ezt feldolgozni azok az emberek, akiknek szolgálati elöljáróik ilyen szintű korrupciós ügyekbe keverednek? Az emberekben joggal merül fel a kérdés, hogy milyen következményei lesznek ezeknek az ügyeknek. A kialakult szervezeti rendszert érinti-e a változás? Várhatóan lesznek-e ehhez hasonló esetek? Lesznek-e személyi következményei annak, hogy az ellenőrzési rendszer nem működött megfelelően? Át kívánják-e tekinteni a HM érdekeltségi körébe tartozó gazdasági társaságok működését, és milyen elképzeléseik vannak a jövőbeli működésre vonatkozóan?

Államtitkár úr, várom a válaszát. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Államtitkár Úr! A katona legfontosabb erénye és legerősebb fegyvere nem az ellenséggel szemben felhasználható fegyvereket jelenti, hanem a tisztessége, a morális ereje, az a bajtársias magatartás, ami az őszinteség és tisztesség jegyében példaképpé teszi a katonát. Most, amikor ilyen hírekkel van tele a magyar média, minden lehetséges helyen ezekről hallunk, és ilyen választ kell adni miniszternek és államtitkárnak, mint amilyen az ön részéről sajnos el kellett hogy hangozzon, akkor sem feledkezhetünk el arról, hogy a Magyar Honvédség döntő többsége igenis tisztességes, hivatását szerető, becsületes ember, akik közül nagyon sokan, akiket oda szólított a sorsa és a parancsolat, most a hazát az árvízzel szemben védik. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)

Tehát az önök elkötelezettsége a rendteremtéssel reményt ad arra, hogy a Magyar Honvédség...

ELNÖK: Tisztelt Képviselő Úr! Kérem, hogy adjon választ, hogy elfogadja-e a választ.

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Elfogadom a válaszát. Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Köszönöm, elnök úr, elfogadom.

ELNÖK: Öné a szó, képviselő úr.

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! A NATO-csatlakozásunkat követő időszaknak az egyik legnagyobb érdeklődést kiváltó témája a légierő megújítása, NATO-kompatibilissé tételének kérdése volt. Ekörül rendkívül sok politikai, de hála istennek, nagyon sok szakmai vita is kialakult, de különböző lobbiérdekek, miegymás és nagy-nagy médiaérdeklődés közepette az Orbán-kormány egy sikeresnek bizonyult döntést hozott, amikor kiválasztotta a Gripen vadászrepülőgépeket.

Ezek a korszerű gépek, azon túlmenően, hogy valóban a NATO-kompatibilitás kérdésének is megfeleltek - rendkívül kedvező finanszírozási lehetőségre is módot nyújtott ez a szerződés. Az elmúlt években aztán keveset hallottunk, kikerült az érdeklődés középpontjából a Gripen-gépek beszerzésének értékelése, költségei, egyéb vonatkozásai, egészen addig, amíg az előző kormány sokak számára meglepő módon egy új szerződéssel módosította a korábbi megállapodásokat, amelynek természetesen jelentős anyagi konzekvenciái voltak, és technikai kérdések megoldása is volt a következménye.

Erről szeretnék, és azt hiszem, sokan szeretnénk hallani, hogy egyrészt milyen gazdasági következményekkel jár a légi utántöltés megoldása a Gripen-gépeknél, másrészt pedig a finanszírozás egyéb szerződései hogyan módosultak, és hogy érintették a honvédelem költségvetését az elmúlt időszakban.

Kérném megtisztelő válaszát. (Taps a kormánypártok soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Olyan kérdéssel egészíteném ki az elhangzottakat, hogy a 24 milliárd tartalmazza-e a megnövekedett áfa összegét is, mert ismereteim szerint ez még hiányzik a költségvetésből, tehát nem szerepel benne.

A másik pedig, hogy tulajdonképpen a technikai potenciál, jóllehet növekedett, de azt nem tudjuk kihasználni, tehát gyakorlatilag nincsen rá szükség. Ezzel párhuzamosan viszont a repülési órák roppant alacsony száma következtében a pilótáink harckészültsége nagyon nagy mértékben veszélyeztetve van, ha jól értettem az államtitkár úr által elmondottakat. (Taps a kormánypártok soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Évről évre összejönnek 1990 óta a korábbi kőszegi katonaiskola, népszerű, ismertebb nevén a "cőgeráj" ma még élő növendékei, katonái, akiknek életpályáját döntő módon a második világháború határozta meg. Ennek következtében érthető, hogy ma már szépkorban, inkább a 90-hez közeli korban érkeznek el szent helyükre, Kőszegre, a kőszegi cőgerájba, amelyet az elmúlt század második felében az egyik legnépszerűbb irodalmi alkotásként Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből ismerhettünk meg.

A múlt hét végén mégis rendhagyó volt ez az összejövetel, hiszen egy Kanadában élő honvédtiszt bajtársuk temetésére is jöttek össze az idős katonatisztek. Ez a katonatiszt, ez a főhadnagy több mint hatvan évet élt Kanadában, hogy azután hazatérhessen végső kívánságának megfelelően családja, gyermekei, unokái kíséretében arra a szent helyre, ahová mindig eljött, amikor már tehette, és abban a temetőben találjon végső nyugalmat, ahol Kiss János altábornagy vagy a Rákóczit megmentő Lehmann kapitány hamvai, maradványai nyugodnak, és annak az iskolának a közelében, ahol annyi kiváló ember védte hazánkat karddal, puskával, ágyúval, később a tudásával, konvertálható szakmai ismereteivel, mint ő is tette Amerikában, illetve Kanadában mérnöki képzettségével. Egy dolog mindegyikükre folyamatosan jellemző volt: a tisztességük, amit akkor is meg tudtak őrizni katonai esküjükhöz méltóan, amikor már tulajdonképpen a civil életben talán nem lett volna kötelező.

Ennek a korosztálynak a nevelése a katonaiskolában a fegyvereknél fontosabb erkölcsi erőt adott a katonáknak, azt az erkölcsi erőt, amely összetartja és visszahozza őket most is minden évben, hogy együtt tisztelegjenek Hunyadi Mátyás szobra előtt, aki követendő példaképük is, azon túlmenően, hogy a nevet adta az intézménynek 1922 után, ahol Trianon elől elrejtve folyt a magyar tisztképzés.

Azért jutott különösen eszembe ez a hihetetlenül nagy morális erő, amit ők 90 évesen ma is képviselnek, és sugárzik belőlük a tisztesség, mert sajnos tudjuk, a Magyar Honvédség csúcsvezetése körül milyen események történtek az elmúlt időszakban, talán pontosan azért, mert a hivatás legfontosabb kelléke, a tisztesség, az eskühöz való életre szóló hűség, a felelősség, az őszinteség, a bajtársiasság hiányokat szenvedett.

Az iskola ma is büszke korábbi növendékeire, szeretettel fogadja, várja vissza őket, együttműködik velük az iskolavezetés, annak ellenére, hogy ma egy más irányú nevelőmunka folyik ebben az intézményben, hiszen enyhén sérült, fogyatékos, főként beszédhibás, fiatal embereket készítenek fel az életre, azért, hogy teljes értékű tagjai, hasznos polgárai lehessenek a magyar társadalomnak, a közéletnek. Ebben a sikeres munkájukban nagyon szép eredményeket értek el az eddigiekben is, és ma is nagy odaadással folytatják ezt a munkájukat, annak szomorú tudatában, hogy létükben ma bizony erősen veszélyeztetve vannak, hiszen egy új irányzat megkérdőjelezi és megpróbálja az integrált oktatás területére átvinni az itt sikerrel tanított, oktatott és felzárkóztatott fiatalokat, ezzel hihetetlenül nagy károkat okozva a személyes sorsukban, és valószínűleg az ország is elveszíthet nagyon értékes embereket, akik itt teljes értékűvé válhattak. Ebben intézkedésre lesz szükség, hogy ez az intézmény továbbra is végezhesse azt a munkáját, amely 50 év óta komoly sikereinek forrása volt.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kőszeg nevét mindenki ismeri Magyarországon. Ismeri, mert talán nincs is olyan gyermek, aki iskolás évei alatt osztálykirándulás keretében ne jutna el Kőszegre. Ismeri, mert ki ne hallott volna Jurisics Miklósról, Kőszeg várvédő kapitányáról, aki 1532-ben megállította I. Szulejmán Bécs ellen vonuló seregét. Ismeri, mert országszerte egyedülálló becsületkasszáival Kőszeg a becsület városa ma is.

Sok okunk van tehát ismerni Kőszeget, de meg kell említeni egy csoportot, akiknek Kőszeg több mint turisztikai célpont vagy történelmi emlékezet. Azokra a gyerekekre gondolok, akik számára Kőszeg mint iskolaváros utat jelent a társadalom többsége, az iskolai továbbtanulás és a kvalifikáció, a teljes értékű munkaerő-piaci érvényesülés felé. Kőszeg ugyanis iskolavárosként is ismert. Ismert 330 éves gimnáziumáról, evangélikus szakközépiskolájáról, de leginkább arról az iskoláról, amelyet Ottlik Géza Iskola a határon című könyvéből ismerhettünk meg, és amely intézmény átalakulva a XX. század második felében is kiemelt helyet vívott ki magának Magyarország oktatási rendszerében. A történelmi épületek falai között kapott ugyanis helyet a kőszegi Beszédjavító Általános Iskola és Kollégium, Magyarország egyetlen bentlakásos beszédjavító iskolája.

Ez az iskola az Ottlik által megörökített kőszegi katonai alreál utódintézményeként éppúgy gyerekek ezreinek emlékezetében maradt meg meghatározó élményként, sőt a remény forrásaként. A beszédjavító iskola elismert szakmai műhelyként évtizedekig egyértelműen a magyar logopédia fellegvára volt - sajnos csak volt. Csak volt, mert az elmúlt évek dogmatikusan integrációpárti szocialista-liberális oktatáspolitikája végveszélybe sodorta. Számos adat és közvetlen emberi sors bizonyítja, hogy a kőszegi iskola jelentős sikereket könyvelhetett el a beszédfogyatékos gyerekek oktatásának területén. A normál tantervű általános iskolákban csak bukdácsoló kisdiákok jelentősen tudtak javítani eredményeiken a kőszegi Beszédjavító Általános Iskolában biztosított állandó és felkészült szakmai felügyelet mellett.

A szakma egybehangzó álláspontja, hogy a beszédfogyatékosság az a fogyatékosság, amely megfelelő szakmai támogatással a legnagyobb eséllyel orvosolható. Ennek ellenére a magyar kormány 2006-tól pénzügyileg lehetetlenítette el a bentlakásos intézmény működését. A kollégiumi normatívák drasztikus csökkentése krízishelyzetet idézett elő, amelynek kezelése érdekében a fenntartó megyei önkormányzat 2007-ben közoktatási megállapodás megkötését és pluszforrások biztosítását kérte a minisztériumtól. A válaszból kiderült, hogy a minisztérium a feladat ellátását integráltan, normál rendszerű általános iskolai oktatás keretében javasolja, és nem támogatja a speciális bentlakásos intézmény fenntartását. Vas megye önkormányzata ennek ellenére az iskola változatlan fenntartása mellett döntött, és évről évre jelentős összeggel támogatja az iskolát, holott erre ebben a formában törvény nem kötelezi. Ugyanakkor az országos beiskolázást 2007-től megyeire változtatta, így nem kötelező minden jelentkezőt felvennie. A további működtetés szükségességét igazolta, hogy az országos beiskolázás megszüntetése után számos család Vas megyébe költözött csak azért, hogy gyermekei ebbe az iskolába járhassanak. A szülők ragaszkodnak az iskolához, amiről megrázó erejű újságcikkek, televíziós interjúk is tanúskodnak.

Az oktatás finanszírozási feltételei 2007 óta tovább romlottak, az intézmény állami támogatása 2006 óta éves szinten 190 millió forinttal csökkent. A források beszűkülését a megyei önkormányzat súlyos megszorításokkal tudta csak kezelni, de az iskola - és így a remény - még megmaradt.

(13.50)

Félő, hogy amit nem ért el a forrásmegvonás, azt eléri egy január 19-ei keltezésű oktatási minisztériumi rendelet, amely augusztus 1-jétől gyakorlatilag megvonja a tanulási képességet vizsgáló szakértői bizottságok mérlegelési lehetőségét, és a súlyos szervi eredetű fogyatékkal élő gyerekek esetén is kötelezővé teszi a normál iskolákba való beiskolázást.

Több évtizednyi sikeres működés és az elmúlt négy év ellehetetlenítő politikája után a mai kormányra, a mai parlamentre vár a kérdés megválaszolása: tovább működhet-e a kőszegi bentlakásos Beszédjavító Általános Iskola? Lesz-e még mód a beszédfogyatékos gyerekek intenzív fejlesztésére, vagy beteljesedik a liberális közoktatás-politika rombolása, és végképp ellehetetlenül egy nagyszerű szakmai műhely, egy kiváló fejlesztő iskola a határon.

Köszönöm a türelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

BÁSTHY TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Mielőtt az előttünk fekvő törvényjavaslatról kezdenék beszélni, az előttem szóló Juhász Ferenc képviselőtársam kezdő mondataihoz szeretnék visszatérni, aki a miniszter úr távozása után még egy nem túl sportszerű oldalvágást küldött utána, és kapott ebből Simicskó államtitkár úr is. Szeretném elmondani azt, amit, azt hiszem, valamennyien tudunk, hogy Hende Csaba miniszter úr nem az a típusú ember, aki ki szokott térni a viták elől, és főként nem az, aki megfutamodna egy ilyen nagyon-nagyon kézenfekvő törvényjavaslat vitájakor.

Másrészt pedig azt szeretném elmondani, hogy helyette a kormány képviseletében itt ülő Simicskó István államtitkár úr az a személy, aki a kormány-tisztviselőségét megelőzően talán mindenkinél többet tett pont annak érdekében, minthogy hivatásszerűen foglalkozott azzal a kérdéssel, ami a napirendünk fő részét képezi, az önkéntes tartalékosok felállításának a problematikája. Ugyanis a Kereszténydemokrata Néppárt magától értetődően a társadalmi élet minden szintjén keresi a társadalmi, emberi és állami felemelkedés lehetőségeit és ezek korlátait. Ezek korlátai között első helyen mindig azzal szembesülünk, azzal ütközünk, hogy a legjobb környezetet, a fejlődéshez szükséges legjobb feltételeket a béke és a biztonság tudja garantálni. Tehát ha a béke és a biztonság rendelkezésre áll, és a társadalomba ez átsugárzik, és a társadalom tagjai, az emberek ezt érzik, akkor erejüket, energiájukat a személyes életük, személyes gyarapodásuk és a nemzet gyarapodására fordíthatják. Ha ez nem így van, akkor sajnos a félelem és a gyűlölet légköre hatalmasodik el a társadalmakban, és ezért azt gondoljuk, a társadalom minden szegletére kiterjedő fontosságú az a kérdés, amelynek a vitáját folytatjuk.

Miniszter úr expozéjában Kossuthot idézte, aki a haza örökségén túl a jelenről és a jövőről beszélt, pedig egy ezeréves múlttal rendelkező közép-európai országnak, amelynek annyi szép és szomorú katonai tapasztalata is van, a múltra is vissza kell néznie. Különösen arra a múltra, ami az előző évszázadot majdhogynem felölelte, és amelynek következtében vagy tragikus részeként létrejöhetett a trianoni döntés, amelynek egyik első és fontos rendelkezése az volt a döntéshozók részéről, amellyel a magyar haderőt és a magyar tartalékosok lehetséges felállítását is megszüntette, és a katonai nyilvántartások vezetését is ellehetetlenítette. Ezzel tulajdonképpen Magyarország önvédelmi képességét, azt lehet mondani, majdhogynem a nullára csökkentette.

Ezt az időszakot aztán követte a második világháború, majd a pártállami időszak, amelynek katonáságára, honvédelmi vonatkozására az idősebbek emlékezhetnek, ahol ennek az ellentéte fordulhatott elő: a 36, majd a 27 hónapos, mindenkire kiterjedő sorkatonaság. Az alkotmányban az állam előírta nagyon helyesen és időtállóan, hogy a haza védelme minden magyar állampolgár kötelessége; és ennek tulajdonképpen drasztikusan eleget is próbált tenni, legalábbis a férfiak vonatkozásában, olyannyira, hogy tudjuk azt az állandó behívóval rendelkező sok tízezer fiatalt és középkorú férfit, akik soha nem tudhatták, hogy melyik pillanatban kerülhet sor a mozgósításukra, sőt sor is került, hiszen folyamatos gyakorlatoztatás és készültségben tartás jellemezte ezt az időszakot.

Ennek a negatív tapasztalatai is hozzájárultak ahhoz, amit lehetővé tett a '99-es NATO-csatlakozásunk, hogy átessen Magyarország a ló másik oldalára, és 2004-ben tulajdonképpen a sorkatonaság megszüntetését úgy hajtotta végre az akkori kormányzat, hogy a tartalékokról gyakorlatilag egyáltalában nem gondoskodott. Ezért volt számomra kicsit meglepő Juhász Ferenc képviselőtársam azon mondata, hogy egyetértettek az önkéntes haderő felállításával, szükségességével, hiszen az elmúlt nyolc évben erre nagyon sok lehetőség lett volna, vagy ha nem nyolc év, akkor 2005-től csak hat évben - és összességében 18 fő tartalékos állományra futotta. Tehát ez a szándék, úgy tűnik, nem volt igazán komoly, nem volt igazán előtérbe helyezve.

Mindenesetre az ország védelmi képességét, ha nagyon leegyszerűsíteni szeretném, akkor sporthasonlattal élnék: a csapatsportokban gyakran elhangzó vélemény az, hogy egy csapat erejét az határozza meg, hogy milyen hosszú a kispad, hogy hányan ülnek és kik ülnek, milyen játékosai ülnek a kispadon, és kikből válogathat az edző.

(9.20)

Ez olyannyira megy, hogy tulajdonképpen ennek a kispadnak az erősítése érdekében a különböző korosztályok, a legfiatalabb kisgyerek-, kölyökcsapatokig, rúgják a labdát, dobálják a labdát vagy teszik a sportágaknak megfelelő edzéseket, gyakorlatokat, azért, hogy a csapat a legjobb eredményt tudja elérni, pedig itt tizenegy ember, más sportágaknál más számú ember, méri össze a tudását az ellenfelekkel. Hát akkor hogyan lehet elképzelni egy olyan haderőt, amely gyakorlatilag békeidőben és mozgósítás időszakában azonos létszámmal rendelkezik, amelynek gyakorlatilag nincsen tartaléka?

Nagyon érdekes, ha ezt elemezni próbáljuk, hogy mi idézi ezt elő. Sajnos, sok egyéb mellett az is előidézi, hogy a katonai életpálya társadalmi megbecsülése körül bizony komoly problémák vannak. Talán pont az előző, a rendszerváltás előtti és a NATO-csatlakozásunkig eltelő sorkatonai szolgálat negatív élményei éreztetik a hatásukat, de nagyon hiányzik meggyőződésem szerint a nevelés, a honvédelmi nevelés is, hiszen - az élet más területéhez hasonlóan - a hazaszeretetre, a honvédelemre nevelést is kisgyermekkorban kell elkezdeni. Ez a szüleink, az őseink számára egyfajta magától értetődő, természetes érzés volt, természetes tulajdonsága volt minden magyar fiatalnak, de ennek ellenére ezt próbálták a neveléssel, a katonai neveléssel is fenntartani.

Bátran mondom ezt azért is, mert különböző személyes tapasztalataim erre lehetőséget adnak, hiszen a katonanevelés egyik bázisa, nagyon fontos bázisa volt 1856-tól Kőszeg városa, amelynek országgyűlési képviselője is lehetek, és ez az intézet, amelyet örök érvénnyel Ottlik Géza örökített meg "Iskola a határon" című művében, adott olyan katonákat és tanultak ott olyan katonák, mint Kiss János altábornagy, a fasizmus mártírja vagy Kratochwill Károly, a székely hadosztály tábornoka, az utolsó leheletükig harcolni kész magyar katonák példaképei. Tehát bőségesen, testközelben tudtam tapasztalatokat szerezni arról, hogy milyen katonanevelés folyt.

Ezen túl is volt módom a katonanevelés gyakorlatát némileg megismerni, hiszen örömmel üdvözlöm a Ludovika Zászlóaljnak nemcsak a létrehozását, hanem a névadását is, hiszen édesapám annak a Honvéd Ludovika Akadémiának volt megbecsült és kitüntetett katonanevelő tanára, amely sok kiváló katonát adott a magyar társadalomnak és a Magyar Honvédségnek.

Mindez azt erősíti bennem, és azt gondolom, hogy nagyon sokakban, hogy a hazafias nevelés az egyik alapvető feltétele annak, hogy a katonai pálya, az önkéntes katonai pálya ne legyen visszataszító, és ne legyen az az érdekes kettősség, hogy miközben a tiszti képzésre 10-12-szeres túljelentkezés tapasztalható a fiatalok részéről, ugyanakkor nagyon elenyésző az önkéntes tartalékos pályát élethivatásul választók száma. Ezen tehát feltétlen a társadalmi megbecsüléssel és az oktatással, a neveléssel kell változtatnunk.

Az előttem szóló képviselőtársam alaposan, részletekbe menően mondta el a véleményét a törvénytervezetről, amelynek minden bizonnyal, mint minden törvénytervezetnek, lehetnek, és talán vannak is javításra szoruló vagy arra lehetőséget adó pontjai, részei. Az alapcélkitűzéssel azonban messzemenően csak egyet lehet érteni. Örülök annak, hogy az itt elhangzó véleményen túlmutatóan a múlt heti ötpárti megbeszélésünkön, egyeztetésünkön tulajdonképpen a részt vevő parlamenti pártok képviselői valamennyien fontosnak, szükségesnek tartották a tartalékos haderő felállítását, annak gyorsítását, hiszen a korábbiakhoz képest, ami mintegy évi 400 fős önkéntes állomány létrehozását célozta volna meg, ez a folyamat olyan mértékben gyorsul fel, ahogy a miniszter úrtól hallottuk, hogy 2014-re mintegy 6-8 ezer fő tartalékos áll a honvédség utánpótlásának rendelkezésére.

A másik dolog, amit feltétlenül meg kell említenünk ezzel kapcsolatban, egyfajta önbecsülésbeli hiányosságunk. Hiszen sajnálatos módon a NATO-tagságunkkal párhuzamosan egyrészt a katonáink kiváló példamutató teljesítményt mutattak fel a különböző, határainkon kívüli NATO-feladatok végrehajtásában, és bizonyították a magyar katonák régi jó hírét, hogy az nem méltatlan. Ugyanakkor valóban megalázó dolog az, amikor a magyar katonai objektumokat őrző-védő szolgálat emberei óvják-védik, tehát ennek rossz üzenete van a társadalom felé is, és semmi nem indokolja azt, hogy aki vállalni kívánja az önkéntes tartalékos állománnyal járó örömöket és gondokat, az miért ne lehetne a tartalékosok tagja, az őrző-védők közül is.

Mint ahogy valóban óriási luxus az, hogy 13 ezer leszerelt, korábbi szerződéses katonánk tudását és tapasztalatait ebek harmincadjára engedjük, engedjük elkallódni. Nem vagyunk ilyen gazdagok! Szükség van az ő tapasztalatukra, az ő tudásukra. Nem nélkülözhetjük ezt a tudást, és csupán a kormányzati szándék és a megfelelő jogi környezet biztosítása a feltétele annak, hogy ezek az emberek, illetve közülük azok, akik ezt a tudást az ország javára továbbra is hasznosítani akarják, ezt megtehessék. Szükség van a tapasztalatukra és a tudásukra.

Úgyhogy mindent összevetve, a törvénytervezet, úgy gondoljuk, nagyon időszerű, talán nem megkésett, bár tudjuk azt az elmúlt évszázad tapasztalatai alapján, hogy a magyar történelem számos váratlan szituációt hozott, amelyet meg kellett oldani, de például a biztonságunk kérdése nem oldható meg egyik napról a másikra akkor, hogyha nincs még egy nyilvántartásunk sem, amelyről tudjuk azt, hogy hány potenciális hadkötelesünk van, vagy hadviselésre alkalmas magyar állampolgárt találhatunk, hol találhatjuk, és milyen felkészültséggel találhatjuk a hazában.

Ezeknek az orvoslására, kezelésére szolgál ez a törvényjavaslat, amelyet a Kereszténydemokrata Néppárt nevében is üdvözlök. Időszerű, és a gyorsító szándék is, amelyet tapasztaltunk, méltányolandó és támogatásra érdemes.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Vadai Ágnes képviselőtársam előbbi felszólalása inspirált arra, hogy véleményt mondjak nagyon röviden arról, amit ő felvetett épp a hazafias neveléssel kapcsolatban. Ő mintegy evidenciának tekinti azt, hogy ha valaki Magyarországon él, akkor szereti is a hazáját. Egyáltalában nem evidencia ez sem, mint ahogy az sem, hogy a gyermeket meg kell tanítani az élet minden várható helyzetére, fel kell készíteni, meg kell tanítani arra, hogy ne lopj, meg kell tanítani arra, hogy ne hazudjál és egyéb dolgokra is.

Tehát tudatosan kell megélni a hazafiságot, a hazaszeretet. Erre Kennedy elnök azt mondta a népének, amely szerintem szintén tudta, hogy Amerikában született és tartozik valamivel Amerikának, hogy ne azt kérdezd, mit ad neked a hazád, hanem azt kérdezd, mit adhatsz te a hazának. Azt meg kell tanítani, hogy a hazával szemben felelősségünk van. Azt kell megtanítani, hogy a hazának is lehetnek elvárásai velünk szemben. Azt kell megtanítani, hogy a haza nem eladó. És azt kell megtanítani, hogy haza csak ott van, ahol jog is van, és ezt a költőkön keresztül tudja megtanulni, és jó, ha ezt a politikusok is megtanulják. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokból.)

BÁSTHY TAMÁS, a honvédelmi és rendészeti bizottság előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az államtitkár úr által előbb ismertetett határozati javaslatot a mai ülésén a bizottságunk megtárgyalta, és az érvek megismerése után a határozati javaslatot a parlamentnek támogatásra és általános vitára javasolta. 15-en igennel szavaztak, 3-an tartózkodtak.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypárti oldalon.)

BÁSTHY TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! A XX. század második felétől tapasztalható egyre felgyorsult folyamat részesei vagyunk, amit összefoglaló néven globalizációnak nevezünk, amely globalizáció az emberiség számára hozott nagyon sok hasznos és előremutató, az életet könnyebbé tevő, új jelenséget, de óhatatlanul bizonyos területeken hátrányokkal is jár. Ezek a hátrányok talán elsősorban a környezetvédelemmel kapcsolatosan általánosak, ott mutathatók ki, ott érzékeljük leginkább, de mindjárt mellette vagy utána a közbiztonság és a bűnügyi tevékenységgel kapcsolatos körülmények, környezet is jelentősen megváltozott. Ez érthető, hiszen miközben a világ összezsugorodott, és órák alatt a világ egyik részéről a másikba el lehet jutni, az információs forradalom következtében, az információk szabad térnyerése következtében minden jó információhoz a világ távoli részéről is hozzá tudunk jutni.

Ugyanakkor ezekkel az új eszközökkel természetesen a bűnelkövető magatartás is megváltozott, a bűnelkövetők is új eszköztárat, új technikát, új módszereket vezettek be. Ennek az egyik legsajátosabb vonása a korábbi egyéni elkövetőkkel szemben a bűnözés szervezetté válása, nemzetközivé válása, és talán ezen belül is az egyik legsúlyosabb terület a terrorizmus elterjedése és mindennapivá válása. Ez is feltételezi, szükségessé teszi a bűnüldözés sikeressége érdekében a nemzetközi együttműködést, ezt meg is valósítják. Ahhoz, hogy ezzel szemben eredményesen tudjunk fellépni, alapfeltétel az, hogy a bűnüldözésnek, a bűnmegelőzésnek is az együttműködésen kell alapulnia. Különösen igaz ez akkor, amikor az Európai Közösség, az Európai Unió, a schengeni határok nélküli Európai Unió gyakorlatilag szabad személyi mozgást eredményez, és olyan új fogalmakkal, új szituációkkal szemben kell a bűnüldözésnek felvennie a harcot, ami korábban ismeretlen volt. Ez csak a nemzetközi együttműködés igénybevételével, a lehetőségek kihasználásával kecsegtethet reménnyel és sikerrel.

Ennek a nemzetközi együttműködésnek az egyik alapvető fóruma az Europol, az Európai Rendőrségi Hivatal, amely 1992 óta fejti ki tevékenységét, és amely minden újonnan csatlakozó európai uniós országnak is új lehetőségeket jelent, de ahhoz, hogy ezekkel a lehetőségekkel élni lehessen, nagyon fontos jogharmonizációs tevékenységet kell elvégezni. Az előttünk álló törvénytervezet tulajdonképpen három magyarországi törvény jogharmonizációjával, az Europol munkájának maximális segítésével és lehetőségeinek kihasználásával kíván foglalkozni, illetve ennek hatékonyságát kívánja javítani.

Az előttem szólók számos apró részletbe menően foglalkoztak a három alapvető törvénnyel. Én ebbe nem óhajtok különösebben belemenni, sokkal inkább a célokat tartom fontosnak kiemelni, amely célok között elsőként meg kell említeni azt, hogy egy közös nyelvet beszéljünk, a szakma közös nyelvét, közös célkitűzéseink között folyamatosan védelmezzük és maximálisan vegyük figyelembe az emberi jogokat, különösen az adatvédelem kapcsán, hiszen az együttműködési tevékenység egyik legalapvetőbb követelménye az információk, az adatok, sokszor nagyon bizalmas adatok rendelkezésre bocsátása, de olyan feltételek között, amely feltételek garantálják az adatok sérülésmentességét és idegen kezekbe kerülésének az elkerülését. Ezt kifejezetten folyamatosan védeni, védelmezni kell, tehát az adatvédelmet minden országnak a saját törvényeinek megfelelően.

A különböző területeken tevékenykedő, akár a pirotechnika területén tevékenykedő vagy a vagyonvédelem területén tevékenykedő személyek képzettségével kapcsolatban is előírásokat fogalmaz meg a törvénytervezet, illetve a harmonizáció, amely elkülöníti például a ténylegesen vagyonvédelmet vagy magánnyomozói tevékenységet folytatók és az esetlegesen tervezői, szerelői tevékenységet folytatók körét, ami azt is jelenti, hogy más követelményrendszer vonatkozik a két csoportra.

A vagyonvédelem is egy teljesen újszerű fogalma a rendszerváltozás óta például a magyar mindennapoknak. Látjuk, hogy ott, ahol korábban csak a rendőrség, az egyenruhás rendőrök végezték a törvények betartatását és a bűnüldözést, bűnmegelőzést, ott ma nagyon sokan hivatásosan, megfelelő képzettséggel végzik a vagyonvédelmi őrző-védő tevékenységet. Ennek a megfelelő szabályozása, lebontása, a különböző vállalkozások, alvállalkozások működésének a szabályozása nagyon-nagyon fontos, és sok-sok előnyös következménnyel járhat.

Összességében az egész tervezet, a jogharmonizáció megvalósítása, azt lehet mondani, egyfajta késedelmet számol fel, amellyel a magyar törvényhozás a 2003. évi CXXX. törvény módosításával próbál felzárkózni, és meggyőződésünk, hogy ez a jogharmonizáció a magyar bűnüldözésnek, bűnmegelőzésnek a nemzetközi segítség felhasználásával nagyon nagy mértékben hasznára válik, és ilyen értelemben a magyar lakosságnak és az Európai Unió, sőt egész Európa lakosságának egy nagyon figyelemreméltó és érzékelhetően az életminőség javulását szolgáló törvénytervezet, ezért az elfogadását és a szükséges finomítások elvégzését javasoljuk.

Köszönöm szépen. (Taps.)

BÁSTHY TAMÁS (KDNP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Késői órán tárgyalunk egy talán tényleg az átlaghallgató vagy -néző számára első hallásra kevés érdeklődésre okot adó témát, pedig nagyon fontos, az egész társadalmat alapvetően érintő kérdés fekszik az Országgyűlés előtt.

Ugyanis a társadalom, az abban élő emberek életérzését alapvetően meghatározó három kérdés a személyes életükön túlmenően, amiért mindig az államot, a kormányt szokták felelősségre vonni, felelőssé tenni, a biztonság, a rend és a közállapotok mellett - beleértendő a közigazgatás helyzetét is - szokott lenni. Nagyon sokszor saját személyes életük gondjait, problémáit is erre vezetik vissza, és ilyen értelemben minden állampolgár naponta, folyamatosan találkozik ezeknek a kérdéseknek a mibenlétével, milyenségével. Ehhez a kérdéshez próbál megoldást, segítséget nyújtani a kormány akkor, amikor a közszolgálati egyetem létrehozását törvénybe foglalja, indítja el.

Mindjárt maradjunk is a közszolgálati szónál! Mit is jelent a közszolgálati? A köz szolgálatát, a társadalom szolgálatát. Odaadó, hűséges, hozzáértő szolgálatát, aminek az a célja, hogy a társadalomban élő emberek életérzése jobb legyen a mindennapjaink biztonságán és némileg gondtalanabbá tételén keresztül. Ilyen értelemben nem lehet a véletlenre bízni azt, hogy a közszolgák hogyan, milyen képzettséggel, hogyan felkészülve végzik el a dolgukat, mint ahogy azt sem lehet a véletlenre bízni, hogy milyen emberanyagból, kikből állnak össze ezek a közszolgák, és milyen választéka van az államnak, a kormánynak arra vonatkozóan, hogy kiválaszthatja-e ezekre a nagyon fontos hivatást igénylő munkakörökre, álláshelyekre a megfelelő személyeket.

Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, ahhoz, hogy emberek hivatásukká választhassák a rend, a biztonság vagy a közigazgatás vállalását, választását, ahhoz perspekívát kell teremteni, belátható életképet kell eléjük felvázolni, és akkor, ha ez megnyugtató képet mutat, elvárható az, hogy értékes emberek hivatásukul válasszák a köz szolgálatát. Enélkül sajnos nagyon esetlegesen munkahelyekké silányulhatnak a közszolgálati feladatok is.

Ez pedig, tudjuk, hogy semmiképpen nem használ az emberek közérzetének, hiszen a tessék-lássék végzett munka a közszolgálatban még inkább visszatetsző, mint másutt. Miniszter úr szavaiból eszembe jutott a tisztképzésen keresztül az is, hogy a tisztnek is van egy másik jelentése is. Az, hogy tiszteletre méltó. Életmódjával, magatartásával, példamutató cselekedeteivel a köz, a beosztottjainak és a társadalom tiszteletére méltó személy kaphatja meg a tiszti rangot, erre képezték nagyon szigorú kiválogatás, kiválasztás után annak idején a Ludovika Akadémia tisztjeit is, ezért is válhatott olyan híressé ez az intézmény, és már megelőzően a Ludovika Akadémián a kiskatonák képzésében is jelentős erős jellemformálás és nevelés volt az, ami lehetővé tette a kiváló tisztképzésnek az emberanyag biztosítását.

De ahhoz, hogy ezt a pályát hivatásukul válasszák emberek, valóban az kell, hogy ne azon törjék a fejüket, hogy az legyen a legértékesebb szempont a katona vagy a rendőr pályaválasztásánál, hogy korán elmehetnek nyugdíjba, hanem az, hogy alkotó tevékenységet tudnak végezni, hogy az az egyetem, amelyet elvégeznek, társadalmi megbecsülésre, nemzetközi elismerésre is okot adó iskola, és annak a végzettségével büszkélkedni lehet és érdemes, és konvertálható az élet más területein is.

Az integráció pont ezt szolgálja, ezt teszi lehetővé, hogy a katona- vagy rendőrtisztképzésnél ne csupán jó rendőr, jó katona, hanem egy szélesebb körben értelmezett kiváló szakember is legyen, közigazgatási szakember is legyen, akinek a munkájára valóban egy életpályán keresztül, egészen az aktív korának végéig szüksége van a társadalomnak, aki nem azzal a gonddal fekszik le minden este, hogy mi lesz velem nyugdíjas, még olyan fiatal, erőteljes éveimben is. Ezt is képes kezelni ez az integrált egyetemi oktatás, amelynek tervezete előttünk van.

Csak üdvözlésre méltó és támogatandó a parlament által ez az elképzelés. Kétségtelen, hogy minden új célkitűzésnél vannak olyan nem várt körülmények, amelyeket később kell megoldani: ingatlankiválasztás, finanszírozás, de ezek mind másodlagosak amellett, amelyet ez az integrált oktatás, a közszolgálati egyetem létrehozása a magyar társadalomnak, a magyar embereknek adni képes.

Az emberek közérzete, a bürokráciamentes vagy a csökkentett bürokráciával végzett munka következtében, a szakemberek által végzett munka következtében, a tisztességes, hivatástudattal áthatott emberek munkavégzése következtében a társadalom közérzete meg fog változni. És erre óriási szüksége van a magyar társadalomnak.

Úgyhogy üdvözlöm a Kereszténydemokrata Néppárt nevében is ezt a törvénytervezetet, és hogy ez hogyan fog megvalósulni és mennyire lesz sikeres, az valamennyiünk felelőssége és kötelessége is. Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

BÁSTHY TAMÁS, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Miniszter Úr! Qui desiderat pacem, praeparat bellum - aki kívánja a békét, készüljön a háborúra.

Régi mondás, amelyet kilencszázvalahány éven keresztül Magyarország felelős vezetői magukénak tudtak, és eszerint kormányozták Magyarország haderőit, egészen 1918 novemberéig, amikor egy Linder Béla nevű, 9 napig regnáló hadügyminiszter nem akart több katonát látni. Nem tudom, milyen törvények voltak, amelyek ezt lehetővé tették számára, de meg tudta valósítani.

Pontosabban nem látott több magyar katonát. És aki nem akarja a saját katonáját látni, az készüljön fel arra, hogy idegen katonákat lesz kénytelen elviselni.

900 éven keresztül a magyar katonák megvédték ezt az országot, folytatták Szent István munkáját, amely feltételezte itt, a Kárpát-medencében egy erős katonaságnak a folyamatos jelenlétét. A magyar katona, a magyar katonaság nemzetközi tekintélyre tett szert. Károly Róberttől Nagy Lajoson keresztül, Mátyás király fekete seregén, európai hírű zsoldos seregén keresztül a '48-as szabadságharc vitézeit vagy Hunyadi János seregét említhetnénk, Damjanich piros sapkásait, és folytathatnánk. A magyar katonák mindig megvédték ezt az országot minden ellenséggel szemben, amikor hagyták, hogy megvédjék őket. S nem úgy jártak, mint Kratochwill Károly székely hadosztálya, amely az utolsó pillanatig magányosan, magára hagyva, elárulva védte a Keleti-Kárpátokat, mert akit támogattak, az dicsőségre vitte az ország erejét, az országot. Mátyás hadai Bécsig jutottak, Hadik András Berlin alatt volt.

És jött '18, és a magára hagyott magyar hadsereg helyére rövid időn belül románok, szerbek, csehek, majd németek, szovjetek jöttek, odalett a magyar szuverenitás. 47 éven keresztül idegen csapatok szállták meg Magyarországot.

Ezek után különösen felerősödik a miniszter úr által elmondott, idézett gondolat, Deák Ferenc gondolata a honvédséget érintő törvényekkel kapcsolatban, mert a katonáknak törvényekre, biztonságra van szükségük ahhoz, hogy feladatukat teljesíteni tudják, ahhoz, hogy szeretetteljesekké válhassanak nemzetük számára, és ahhoz, hogy dicsőséget szerezhessenek a nemzetüknek. Tehát minden nemzet, mint egy jelképet mutathatja fel a hadseregét, és ehhez nem kell nagynak lenni, nem kell több száz milliós hatalomnak lenni. Tudunk ma is Európában kis országokról csodálatos hadsereggel, tiszteletet parancsoló, tiszteletre méltó hadsereggel, amelyre lehet azt mondani, hogy professzionista hadsereg, a modern időknek megfelelő. Lehet talán Montecuccolit idézni, az előttem szóló idézte is, hogy pénz, pénz, pénz, ez a három kell a hadviseléshez, a háborúhoz, még békében is a hadsereg fenntartásához, de ez nem elég. Ez kell, de nem elég. Ennél többre van szükség, amit a katonák adnak a nemzetüknek, amit hazaszeretetnek hívtak régen, és ma is hazaszeretetnek és hősi helytállásnak kell hogy nevezzünk.

Enélkül nincs tiszteletre méltó haderő. Ez átsugárzik a legkeményebb egyenruhán is. Az a katona, amelyik félti, szereti és halni kész a hazájáért, az tartással rendelkezik, az más, az több, mint csupán a professzionális haderő. Az a katona, amelyre büszke lehet a nemzete, amelyet szerethet a nemzete, mert a haderő kérdése, a honvédelem kérdése - ahogy hallottuk és tudjuk, ahogy ezt az alaptörvényünk is megfogalmazza - nemzeti ügy. De nemcsak nemzeti büszkeséget jelent, hanem azt is, hogy az egész nemzetnek a haderő mögött kell állnia. De a haderőnek méltónak kell lennie arra, hogy a nemzet büszke legyen rá, és nemcsak hősiességében, nemcsak a missziókon való helytállásban, hanem morálisan is, tisztességében is, feddhetetlenségében is.

Nem megyek bele mélyebben a törvény különböző nagyon fontos paragrafusaiba, hiszen az előttem szólók elég részletesen megtették. Két témát mégis szeretnék kiemelni közülük.

Az egyik téma, amit nagy szeretettel láttam, olvastam a javaslatban, a katonasírokkal és hősi emlékhelyekkel, kegyhelyekkel kapcsolatos feladatai a honvédségnek, a hadseregnek. Régen várt és megfogalmazásra méltó, sőt szükséges követelmény volt ez. Az elmúlt húsz évben több nyugat-európai katonai sírhelyet volt alkalmam meglátogatni, és amikor ezekbe betettem a lábamat, a kegyelet, a tisztelet az elhunytak iránt néma tiszteletadásra ösztönzött. Eszembe jutott édesapám, aki annak idején, a világháború után kézen fogott, és a katonai temetőbe elvitt, ahol gyom verte fel a korhadt fakereszteket, és ahol inkább csak napnyugta után volt politikailag nem tanácsos, de lehetséges a tiszteletadás, a főhajtás.

(19.50)

Ma is sok-sok ilyen magyar katonasír van a Kárpát-medencében és Európa híres harcterein, amely kötelességet jelent a nemzetnek, amely nemzeti kötelesség - amit elsősorban a haderő, a honvédség tud képviselni, megvalósítani - méltó helyre került. De az a honvédség, az a honvéd, amely méltán elvárja a megbecsülést, a tiszteletet, példát kell hogy mutasson az elhunyt bajtársak tisztelete terén. Ebben nem lehetünk elnézőek. Sok a mulasztás. Nagyon súlyos politikai teher volt rajtunk, az egész nemzeten, amikor csak befelé volt szabad könnyezni és siratni elesett katonáinkat, apáinkat, nagyapáinkat, testvéreinket. Még talán jóvátehetjük, még talán megakadályozhatjuk, hogy Európa különböző Kárpát-medencei temetőiben átírják a kőkereszteken a neveket, és a magyar nevek helyére más nemzetiségűek neve kerüljön, amire már láttunk példát. De ehhez ott kell lennünk és felügyelnünk, hogy időben szólhassunk: ezt nem tűrjük. Ez már nemcsak politikai, hanem kegyeleti kérdés is. Nagy szeretettel üdvözlöm a javaslatnak ezt a részét is.

Van még egy, számomra nagyon örömteli része a javaslatnak - amelyben előzőleg már jelentős események is történtek -, a Ludovika Zászlóalj megnevezése és feladatköre. Személyesen is erősen kötődöm a névhez, hiszen édesapám ennek az intézménynek, a Ludovika Akadémiának növendéke, majd tanára volt, és a neveléséből, az egész életéből megtapasztalhattam azt, hogy mit adott és mit követelt meg hallgatóitól, tanulóitól, neveltjeitől ez az intézmény. Tisztességet az utolsó leheletükig, becsületet, helytállást. Ezek a fogalmak nem mentek, nem mehetnek ki a "divatból", és főként abban a testületben nem mehetnek ki a divatból, amely testületre büszke akar lenni a nemzet, és büszke is lehet, ha megkapja a megfelelő segítséget.

Aztán van még egy erős személyes momentum, amely a katonai képzés iránti tiszteletet táplálja bennem. Városomban, Kőszegen ott áll az az épületegyüttes, amely - nyugodtan mondhatjuk - száz éven keresztül a magyar tisztképzésnek alreáliskolaként az egyik fellegvára volt. Most a hétvégén, vasárnap is immár megtört, testükben megtört, nyolcvan éven felüli hajdani kis regruták, kisdiákok jöttek oda, hogy találkozzanak, és hogy koszorút helyezzenek el halott bajtársaik emléke előtt, és gondoljanak vissza az esküjükre, amit mind a mai napig hűen megtartottak, és gondoljanak vissza arra az életre, amelyre nemcsak ők, hanem mi is büszkék lehetünk. Szemükből ma is ugyanaz az erő tükröződik, szavaikból és tetteikből ugyanaz a hazaszeretet, amely nem mehet ki a divatból. Mert nincs az a professzionális haderő, amely a szívet, a hazaszeretetet nélkülözni tudná.

Sokat hallunk a professzionista labdarúgókról, játékosokról. Azoktól is elvárják, hogy szívvel és a mez iránti tisztelettel, szeretettel futballozzanak. Az előző témánk pont ekörül mozgott. Hát akkor hogyne várnánk el, hogyne lenne nemzeti ügy, hogy a katonáink ilyen hozzáállással rendelkezzenek. Azért hangsúlyozom sokszor a nemzeti ügyet, mert a nemzeti ügy gyerekkorban kezdődik minden családnál otthon, amikor hazaszeretetre, a korszerű, modern, senki ellen nem irányuló hazaszeretetre neveli gyermekeit, arra, hogy a hazától nemcsak kapni lehet és kell, nemcsak elvárásaink lehetnek a hazával szemben, hanem a hazának adnunk is kell. És mindenkinek meg kell tennie azt, ami a kötelessége.

Az előttünk fekvő törvényjavaslat lehetőséget ad arra, hogy a katonaságot hivatásuknak választó fiatalok, ha megfelelő és követendő példát látnak a tisztjeikben, morálisan is, helytállásilag is ilyenek legyenek. Ezzel együtt leszögezem, hogy nincs kétfajta egyéniség. Miniszter úr említette az egyenruha-viselés szabályozását. A katona akkor is katona, ha éppen kibújik az egyenruhájából. Nincs privát becsületsértés és nincs egyenruhában tisztesség. Ha valaki tisztességes emberként, akkor tisztességes lesz katonaként is - egyik a másikat feltételezi -, de aki nem tisztességes emberként, az ne várja el azt, hogy felnézzenek rá azért, mert egyenruhát hord.

Ezeket szerettem volna hozzáfűzni az előttünk fekvő nagyon értékes, sok lehetőséget tartalmazó és az új alaptörvényünkhöz igazodó javaslathoz, és kívánom azt, hogy miniszter úrnak és a magyar nemzetnek olyan katonái legyenek, akik ennek a törvénynek a szellemében büszkeséget, jogos büszkeséget okoznak népünknek.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)