Felszólalás adatai

Azt a munkamódszert választottam, hogy egyrészt a múltkori jegyzeteim értelmében folyamatosan magam előtt tartva kísérem figyelemmel az akkori hozzászólásokat, és abból képviselőtársak gondolatai alapján megpróbálok reagálni.

Hölgyeim és Uraim! Előtte viszont kötelességem elmondani, hogy az Európai Unió 2010. december 31-éig minden tagországtól elvárta, mind a 27 tagországtól elvárta, hogy alkossa meg az új, hulladékról szóló törvényét az adott nemzeti kormány, illetve tagország, és ezt a parlamentek ratifikálják, fogadják el, szavazzák meg.

Szégyen ide vagy oda, mind a 27 ország abba a helyzetbe került, hogy egyetlenegy országban sem fogadták el a hulladékról szóló új törvényt. Ez nem dicsőség, pont ellenkezőleg, de tény. Ugyanez történt Magyarország esetében is.

Akkor, amikor egyes képviselőtársak azt mondják, hogy az előző kormányzat már elkészítette a törvénytervezetet az Európai Unió akkori elvárásainak megfelelően, majd pedig az új magyar kormány, az Orbán-kormány ezt nem terjesztette elő, akkor nem sietve, de el kell mondanom azt - nem szándékom, és nem szeretek visszafelé mutogatni, de el kell mondanom -, hogy az Európai Unió idevonatkozó új irányelveinek nyers fordítása történt meg az előző kormányzati ciklusban, tehát a 2010-es országgyűlési választások előtti időszakban.

(21.40)

Az a nyers fordítás alkalmatlan volt arra, hogy matériaként, szakmai anyagként egy új törvény részévé váljon, ugyanis nemcsak egy szolgai fordítás szükségeltetett, hanem nyilvánvalóan az idevonatkozó európai uniós irányelvek adaptálása, átültetése a magyar joggyakorlatba, illetve a megfelelő hulladékgazdálkodással kapcsolatos szakmai elvek érvényesítése, azon túl, hogy az európai uniós jogszabályok átvételére is minden tagországnak sort kell kerítenie.

Tehát amikor azt mondjuk, hogy késésben vagyunk, akkor formailag igaz a dolog, viszont igenis azt merészelem állítani, hogy komoly szakmai munkával kellett előkészíteni, és számtalan egyeztetést lefolytatni az érintettek, érdekeltek, akár a gazdálkodók, akár a közszolgáltatást végző cégek, akár zöldszervezetek, akár az adott területen működő önkormányzatok tekintetében. Nem arra hivatkozom, hogy ez időt igényelt, hanem azt jelzem, hogy a bizottsági meghallgatások során is, de a parlamentben is az tükröződött, még az ellenzéki hozzászólók esetében is, hogy ez az a hulladékról szóló törvénytervezet, amelynek egyeztetési folyamatát mindenki példaértékűnek tekinti.

Sietve teszem hozzá, hogy a magunk részéről ezen törvény általános, részletes vitájának lezárása után nem zárult le, nem zárul le a folyamat, hanem 33 végrehajtási utasítást készítünk elő. Abból 6 nem a mi tárcánkat, a Vidékfejlesztési Minisztériumot érinti fő helyen, első számú kijelöltként, de 27 végrehajtási utasítás tekintetében igyekszünk július 1-jéig ezeket megalkotni, és már az alkotás folyamatában a tisztelt parlamenti képviselők számára biztosítani, rendelkezésre bocsátani, sőt ennek kapcsán is, ahol szükségeltetik, vitát folytatni. Ezzel nem dicséretet szeretnék kiváltani az itt lévő képviselők részéről, hanem szeretném jelezni, hogy ez a fajta egyeztetés, ami az elkövetkezendő hónapokban is történik, jellemezte az elmúlt időszakot, azt az időszakot, amely szakmai igényességgel volt tele.

Amikor ezen törvény megalkotásáról beszélünk, akkor egyrészt szeretném jelezni az EU-elvárásokat, amelyek mind a 27 tagország számára megjelentek, valamint a szakmai szempontok érvényesülését, érvényesítését. Ha szakmai szempontokról beszélek, akkor elsősorban azt az Európai Unió által is támogatott prioritási listát kell említenem, amely szakmai, tudományos alapokon került meghatározásra. Tankönyv ízű, amit mondok, de ez az a prioritási lista, amely már ez előtt tíz évvel is meg kellett volna hogy jelenjen a hulladékgazdálkodásról megalkotott törvényben. Ugyan egyes elemei megjelentek, de utána a végrehajtási utasítások egyáltalán nem voltak köszönő viszonyban a 2000-ben elfogadott, az akkori Orbán-kormány által elfogadott hulladékgazdálkodási törvénnyel. Volt olyan végrehajtási utasítás, amely - kérem, döbbenjenek meg - 2007-ben lépett életbe, és az idáig a kerettörvény azon szakaszait egyáltalán nem szabályozta semmi sem. Tehát vagy a korábbi gyakorlatot folytatták, teljesen helytelenül, vagy nem vették figyelembe az európai uniós legjobb elvárásokat. Hiába volt az benne a törvényben akár korrekt módon, 2000-ben elfogadva, ha nem jelent meg a végrehajtási utasításokban. Nem volt meg a határidő, nem volt meg a felelős, nem volt meg az el nem végzett munka esetleges büntetése, és ilyenformán a visszacsatolás lehetősége sem, hogy módosítás történjen akár a végrehajtásban, akár a törvényben. Ez most teljes mértékben megváltozik.

Amikor prioritásról beszélek, akkor a megelőzésre fordítjuk a hangsúlyt. Könnyű ezt mondani, de roppantul nehéz a hulladék területén a megelőzés tekintetében bármilyen kicsi lépést megtenni. Egy-egy technológiai folyamatot elemezve azt kell mondanom, hogy nincs a világon talán több mint öt olyan technológiai folyamat, amelyben a megelőzést hatékonyan tudják érvényesíteni. Ennek számos oka van. A bemeneti oldalon az anyagigények, a különböző technológiai igények változtathatatlanságának ténye és egyéb más tényezők, gazdasági érdekek mondatják velem, hogy a megelőzés roppantul nehézkes bárhol a világon, márpedig joggal mondják a képviselőtársaink is kritikaképpen, hogy pont azon mellékletek és azon szakaszai kell hogy megerősödjenek ebben a törvényben, amelyek a megelőzésre fordítják a legnagyobb hangsúlyt.

De a megelőzésen túl, bármit követünk is el, akkor is keletkezik hulladék, bocsánat, populárisan, népszerűen szólva szemét. Tehát, ha keletkezik, akkor viszont a megelőzésen túl azt kell elérni, hogy a keletkezett mennyiség minél kisebb legyen, ugyanakkor a csökkentett mennyiségből minél nagyobb arányban lehessen újra visszagyűjteni, újból bevinni egy körfolyamatba, egy technológiai folyamatba, újból anyagot előállítani belőle, majd újból visszajuttatni technológiai folyamatokon keresztül ebbe a körforgásba. Tehát begyűjtés, újrahasznosítás, reciklálás. Újrahasznosítás - ez a második ezen a prioritási listán.

A harmadik a fizikai, kémiai eljárásokkal történő semlegesítés, a veszélyességét csökkenteni egyes hulladékfajtáknak, a mennyiségét kisebb volumenre, kisebb mennyiségre tömöríteni. Ezek a fizikai eljárások, a kémiai eljárás pedig a semlegesítés. Ezek azok, amelyeket az Európai Unió joggal támogat, és azt várja el, hogy a magyar kormányzat részéről is ösztönző eszközök, pénzügyi ösztönzők mutassanak ebbe az irányba, hogy megérje a cégeknek, de megérje a gazdálkodóknak, de megérje a lakosságnak is a kevesebb hulladék irányából elindulva az újrahasznosítás irányába elmenni, és az anyagában történő újrahasznosítást támogatni. Olyan törvény és olyan végrehajtási utasítások születnek, születtek, amelyek mind törvényi erővel, mind pedig ösztönző rendszerek révén ebbe az irányba mutatnak.

Amit az Európai Unió nem támogat, de esetleg elfogad, az az égetés. Abban az esetben fogadja el, egyetlen esetben, ha ez kapcsolódik hőenergia- és villamosenergia-termeléshez. Ez általában így szokott történni. Az Európai Unió egyáltalán nem fogadja el és nem támogatja a lerakást, de így volt ez tíz évvel ezelőtt is.

Ekkor felmerülhet az a kérdés, hogy hogyan lehetséges az, hogy az elmúlt tíz évben Magyarországon európai uniós pénzekből a lerakást támogatták, ugyanis Magyarországon a keletkező hulladékok 75-76 százalékát lerakják. Hogy lehetséges az, hogy az Európai Unióban mindig a prioritási lista legalján volt, az el nem fogadott módszerek közé tartozott a lerakás, ehhez képest az Európai Unió arra adott pénzt, hogy Magyarországon társulásokat hozzanak létre az önkormányzatok - egy-egy helyen 150 önkormányzat, más helyen 250 önkormányzat -, amely társulások a végén a hulladék nagyon nagy részét, amely azon önkormányzatok területé keletkezett, lerakták? Tisztelt hölgyeim és uraim, ez úgy lehetséges, hogy az Európai Unió nem hulladéklerakásra adott pénzt az elmúlt időszakban, hanem hulladékgazdálkodásra, és azt várta volna el, hogy minden ország, így Magyarország is, az akkori kormánya, értelemmel, gazdasági érdekekből kifolyólag, szakmailag korrekt módon nem a lerakás irányába viszi a hulladékgazdálkodást, nem az égetés irányába, hanem a hulladékmegelőzés irányába, a szelektív gyűjtés irányába, az anyagában történő hasznosítás irányába. Ez nem történt meg, mert az adott nemzeti állam, ebben az esetben az előző két kormányzat az elmúlt nyolc évben, tehát 2002 és 2010 között azokat a döntéseket hozta meg, nem hozott végrehajtási utasításokat, hogy ne kelljen ezt a prioritást követni. Kettő: az Európai Unió pénzét elfogadta, és lerakásra fordította, szakmaiatlanul, teljesen helytelenül.

Persze, az Európai Uniónak ehhez hozzá lehetett volna szólnia, de ekkor jön a nyugat-európai érdekcsoportok jelenléte. Nyugat-Európában sehol nem lehet már lerakókat létesíteni, mert rá kellett jönniük, hogy a lerakó lerakójának lerakóját is megépítették, és akkor is még több szemét keletkezett. Azok a szeméttelepek betelnek előbb vagy utóbb, 20 év múlva, 30 év múlva, 15 év múlva, tehát nem megoldás a lerakás egyáltalán. De az Európai Unióban olyan monopóliumok léteznek, mint például a műanyagfólia-gyártók, amelyek kifejezetten arra törekedtek, hogy Nyugat-Európában, ha már nem tudnak szeméttelepeket létesíteni, akkor azt a fóliagyártó kapacitást kihasználva Közép-Kelet-Európában terjedjenek el a hulladéklerakók, akár a regionálisok, amelyekhez a fóliát ezen monopóliumok állították elő.

(21.50)

Felelősségem teljes tudatában mondtam mindezt. A tetejében a korábbi kormányokkal szemben az Európai Unió azt képviselte, hogy ne társulások legyenek a tulajdonosai ezeknek a hulladékos rendszereknek, hanem a magyar kormány. Itt kapásból arra szeretnék reflektálni az általános vitában elhangzottak tekintetében, hogy igenis az Európai Unió számára elfogadható lesz - mondom én -, és nem ellentétes az Európai Unió korábbi törekvéseivel, hogy ne társulások tulajdonában legyen az a hulladéklerakó rendszer, amely kiépült európai uniós pénzen, hanem ezt vegye át a magyar állam. Önkormányzati társulási tulajdon, állami tulajdon tulajdonképpen egy és ugyanaz, de van egy nagy különbség. Ugyanis nincs ezen Országgyűlésben egyetlenegy parlamenti képviselő sem - remélem, hogy nem tévedek -, de nincs egyetlen olyan önkormányzati vezető sem, aki ne mondaná el, milyen óriási problémák vannak ezekkel a társulásokkal, hogyan nem működnek ezek a társulások.

Két üzlet van ebben a szférában. Egyrészt létrehozni ezeket a hulladékos rendszereket, regionális hulladéklerakókat, majd ezeket üzemeltetni. Az üzemeltetés tekintetében az egyik vezérszónok, Fejér Andor, a Fidesz részéről azt mondta, hogy az ár ne lehessen üzleti titok, és közzé kelljen tenni megfelelő módon. Ez a minimum. Ugyanis az árak meghatározásakor rengeteg alkalommal felmerül a gyanú, hogy a lakosság túlfizet, miközben a költségek tekintetében az árak nemhogy a költségeket fedik le, és valamifajta profitot normális módon, hanem sokkal magasabb extraprofitra tesznek szert azok, akik működtetik manapság ezeket a társulások által tulajdonolt rendszereket. A tetejébe a dolog még rosszabb: az Európai Unió pénzén fölépült, az önerőt általában a társulások tagjai nem tudták odatenni, eleve odatették azok a nyugati cégek, amelyekre ugyan ki volt írva a pályáztatás, de tudvalevő volt, hogy ők viszik el ezt az üzletet, a működtetést. Ők adták oda az önerőt, a tetejében ők bérlik azokat a berendezéseket, gépeket, járműparkot, amellyel a hulladék begyűjtését és a különböző szolgáltatásokat elvégzik, és ők határozzák meg az árakat, ilyenformán extraprofitra tesznek szert.

Gratulálok - mondom cinikusan. Nem vagyok cinikus, távol áll tőlem, de gratulálok, mert egyes képviselőtársak azt mondták, hogy mekkora nagy beruházásokat hajtottak végre ezek a nyugati működtető cégek. Először is, amikor 6-8-10 milliárd forintos beruházásokról van szó, nagyon sok esetben alig néhány 10 vagy 100 millió forint volt az ő hozzájárulásuk. Kettő: úgy nagyon okosan és ügyesen lehet üzletet csinálni, hogy az állam által, az EU által megfinanszírozott berendezések bérletével hajtják maguknak a hasznot. No, ebből elég volt. Ezzel arra akarok utalni, hogy a magyar kormány feltett szándéka az, hogy az árszabályozás tekintetében központi árszabályozás legyen, és ezzel meggátolja azt, hogy extraprofitra mindenfajta üzleti titokra való hivatkozással szert lehessen tenni.

A következő, amit el kell mondanom, az az, hogy amikor a hulladékról beszélünk, akkor közcélról van szó. Mi a cél? Az, hogy ha már keletkezett, akkor legalább úgy legyen begyűjtve szelektíven, hogy abból újból azt az anyagot lehessen előállítani. Természetesen a rendszer végén szükség van arra a piacra is, amely az így begyűjtött anyagot - a papírt, a műanyagot, a fémet, az üveget - újra anyagában fölhasználja, és utána egy újabb termék számára bemeneti anyagot jelent. Itt természetesen a nehézségeket az okozza, hogy egyrészt a világpiacon állandó hullámzása van ezen anyagigényeknek, például 12 éves ciklus van a papírgyártás tekintetében, ami azt jelenti, hogy van olyan időszak, amikor az újrapapírra nincs szükség a cégeknek.

A tetejében rossz az a helyzet, hogy Magyarországon magyar kézben nincs olyan papírgyártó kapacitás, amelyre szükség lenne. Hogyha például a magyar kormányzat, amely a legnagyobb közbeszerző, úgy döntene, hogy újrapapírral látja el az állami intézményeket, akkor ezt az újrapapírt szlovák területen működő papírgyárból tudja megvenni. "Gratulálok" megint csak, ugyanis Magyarországon a rendszerváltás előtti időszakban megvolt az a papírgyártó kapacitás, amely képes volt a magyar piacon megtermelődő újrapapír fölvételére és hasznosítására. Mert csak a gyöngébbek kedvéért mondom - akik nincsenek itt -, hogy minden új papír előállításához is szükség van azokra a tört szálakra, amelyeket újapapírból lehet előállítani.

Tehát, amikor a hulladékról beszélünk, akkor nem csak a megelőzés, begyűjtés, hanem a teljes láncolat végén akár azon kapacitások létrehozataláról is beszélek, amelyek meglátásom szerint állami kézben kellene hogy legyenek. Azaz itt kell utalnom arra, hogy nem véletlen volt az, hogy a magyar kormányzat részéről először a termékdíj kérdéséhez nyúltunk hozzá. Létrehoztuk azt az Országos Hulladékgazdálkodási Ügynökséget, amely a termékdíj révén olyan pénzmennyiségre tesz szert, amelyből meg tudja finanszírozni a közszolgáltatás során - mi a közszolgáltatás? a lakosoktól a szemét begyűjtése -, a közszolgáltatás során a szemét begyűjtésének ösztönzését megfinanszírozza, hogy minél inkább megérje szelektíven begyűjteni a háztartásoktól, az emberektől.

Mellesleg az Európai Unió 2014-től, '15-től, '16-tól olyan magas begyűjtési arányokat vár el a tagországoktól, így Magyarországtól is, hogy ha Magyarország azt nem teljesíti, akkor kötelességszegési eljárás lesz Magyarországgal szemben. Az első bírság 90 millió euró, utána minden nap 85 ezer euró addig a napig, amíg Magyarország nem teljesíti az elvárásokat, és ha Magyarország - vagy bármely más tagország - egyáltalán nem teljesíti, akkor sem a strukturális, sem a kohéziós alapokból nem kaphat pénzt. Nem a hulladékgazdálkodásra, hanem semmilyen területre, sem autópálya-építésre, sem kórházi projektekre.

Tehát innentől kezdve van annak tétje, hogy a magyar kormánynak olyan intézkedéseket kell tennie ezen törvény - mint kerettörvény - mentén, a végrehajtási utasítások mentén, amelyekkel egyrészt ösztönzi, másrészt kikényszeríti akár a közszolgáltatásban szereplőktől, cégektől, akár a lakosságtól, hogy megérje a nagyobb szelektivitás irányába elmenni, mint ahogy ez történik Európa más országaiban is. Magyarországon átlagosan - és bocsánat ezért az átlagos számért - a szelektivitás nem éri el a 10 százalékot. Az teljesen blőd csapda, hogy létrehozták a hulladékszigeteket, és úgy csináltak, mint hogyha az embereknek esélyt adnának a hulladék szelektív módon történő begyűjtésére. Mert ugyan adtak ilyen esélyt, és helyes, hogy megtörtént, legalább ez a fél lépés, de semmit nem lehetett vele elérni, mert a meglévő kapacitások, akárhány ezerre növeli a hulladékszigetek számát - kistelepüléseken, középszintű városokban, fővárosban -, akkor sem alkalmas a módszer a Magyarországon keletkező hulladék 10 százaléknál nagyobb arányban, szelektív módon történő begyűjtésére.

Miért? Mert fizikai képtelenség a konténerek számát megnövelni, fizikai képtelenség a konténer méreteit megnövelni, tetejében az emberek nem buták, hanem az emberek nagyon okosak. Ami azt jelenti, hogy amikor például egy csőszerelvény-probléma, egy fürdőszobai elázás kapcsán le kell verni a vakolatot, a csempét, és van három zsák bontási törmelék, akkor normális ésszel nem 45 ezer forintért fogja a konténert megrendelni, intézni az engedélyeztetést az önkormányzatnál, majd beledobni a konténerbe a három zsák bontási törmeléket, hanem - nagyon helyesen - nem az árokpartra vagy az erdőszélre fogják az emberek okos módon a hulladékot odaszállítani az autójukkal. Hanem mit fognak tenni? A hulladéksziget mellé fogják állítani a három zsákot meg azt a műanyagot, amit nem tudnak beletuszkolni, meg a megvásárolt tévé papírcsomagolását odaállítani. Mert az emberek jót akarnak tenni. És ebben az esetben mi a jó? Hogy nem illegálisan, csúnya módon helyezi el valahol, hanem odaviszi a hulladéksziget mellé, mert egyet biztosan tudnak az emberek, hogy onnan szakszerűen el fogják szállítani, megfelelő módon kezelni fogják, és megfelelő módon gondoskodnak az elhelyezéséről. Csakhogy ez a közszolgáltatást végző cégeknek - mondjuk, egy példát említek, a fővárosban - ez a pluszköltség egymilliárd forintra rúg egy évben.

(22.00)

Ismételten idézőjelben csak azt tudom mondani, hogy gratulálok, mert olyan rendszert vezettek be, amely értelmetlen, alkalmatlan a szelektivitás nagyobb módon történő megoldására és költséges is. Ezt mindenki tudja, az összes szakmai könyvben ez benne van. Ezt tanítják egyetemeken, én magam is tanítom ezt különböző egyetemeken.

Ehhez képest a nagyobb szelektivitás érdekében szükség van arra, hogy ne érje meg a hulladékot lerakni, azaz eltéríteni a hulladéklerakást, hiszen ez a legkevésbé preferált, a nagy költséggel létesített szeméttelepekre. A már megépített regionális hulladéklerakóknak van létjogosultságuk olyan tekintetben, hogy természetesen jobb egy regionális hulladéklerakó 250 településre, mint 250, szabványnak nem megfelelő hulladéklerakó. Tehát ezek felszámolása teljesen indokolt. Itt jegyzem meg, hogy a rekultivációra sokkal kevesebb pénz van, mint amennyi szükségeltetik.

Ezen is változtatni kívánunk úgy, hogy reményeink szerint a lerakási járulék, amely bevezetésre kerülne, egy olyan pénzügyi alapot ad, amellyel a rekultivációt a különböző önkormányzatok mellett található elhagyott, betelt szeméttelepek esetében meg lehet valósítani. De urambocsá!, szakmailag az nem rekultiváció, hogy ott van a szeméttelep, lefedik egy kis földdel, rátesznek egy kis fóliát, némi rétegrendet kialakítanak, majd behintik fűvel. Ez szakmailag nem rekultiváció, de ez az olcsóbbik fajta. De urambocsá, még ez is jobb, mint a semmi, mert akkor legalább az esőből a csurgaléklevek nem keletkeznek, nem történik bemosódás a továbbiak folytán a talajba, nem szennyezik ezek a szeméttelepek a talajvizet, a vízadó réteget. Mondom, még ez is jobb.

De mi az igazi rekultiváció, ami sokkal többe kerül? Az, amikor az ott lévő szeméttelepről kibányásszák a szemetet, akár 60 ezer tonna, akár 600 ezer tonna. Kibányásszák, arrébb rakják, főleg, ha van olyan helyszín, ahol ezt meg lehet tenni. Tehát helyről helyre változik az ügy. Majd a szennyezett talajt is kiszedik, a rétegrendet kialakítják úgy, ahogy az a nagykönyvben benne van, mindenfajta szigetelő réteget, majd visszapakolják a szemétnek azt a részét, amely nem újrahasznosítható. Ugyanis ha harminc éve rakták le, tisztelt elnök úr, tisztelt képviselőtársak oda a szememet, vagy két évvel ezelőtt, esetleg ötven évvel ezelőtt, a műanyag akkor se bomlott le, ugyanis a műanyag 400-500 év alatt sem bomlik le. Tehát azt akarom jelezni, hogy amikor a hulladékos törvényről beszélünk, akkor teljes komplexitásában kell kezelnünk ezt a témakört, a rekultivációt is ideemlítve.

Viszont jelezném, hogy nagyobb állami szerepvállalásra törekszünk. Ebben az országban az önkormányzati tulajdonban lévő, teljesen, száz százalékig önkormányzati tulajdonban lévő cégek vagy részben önkormányzati tulajdonban lévő cégek a hulladékkal kapcsolatos ügyleteket, azaz a közszolgáltatást a lakosság négyötöde tekintetében elvégzik, és egyötöd tekintetében vannak csak külföldi cégek, amelyek ezt a tevékenységet folytatják. A törvényben benne van, hogy az elkövetkezendő időszakban közszolgáltatást csak olyan cég végezhet, amely 51 százalék erejéig önkormányzati vagy állami tulajdonban van, 49 százalék tekintetében pedig akár hazai, akár külföldi magántulajdonban.

A lerakási járulék a második sarkalatos pontja ennek a törvénytervezetnek. Magyarországon ez négy év alatt 40 eurónak megfelelő forintmennyiségre növekedne. A kezemben tartom azt a táblázatot, amely kimutatja, hogy mondjuk, Németországban ez 100 euró tonnánként, Ausztriában 87 euró tonnánként, és hiába mondta egy-két képviselőtárs, hogy nyolc év alatt vezették be Ausztriában, Magyarországnak sajnos nincs nyolc éve. Bár lenne! Ehhez képest az én elképzelésem szerint két év alatt kellett volna, de azt a kompromisszumot kötöttem meg képviselőtársakkal, egyéb más érdekeltekkel, hogy négy év alatt történik meg a lerakási járulék bevezetése.

Azaz 2013. január 1-jével lépne életbe a törvény, és abban az évben, 2013-ban durván 3 ezer forintnak megfelelő lenne a lerakási járulék, és a rákövetkezendő években mindig 3 ezer forinttal növekedve négy év alatt érné el a 12 ezer forintot. Volt olyan képviselőtárs, aki azt mondta, hogy ez 30 százalékos áremelést jelentene. Szeretném jelezni, hogy nem igaz. Az összes számítás azt mondatja velem, hogy emelést jelent, 120 forintot háztartásonként havonta. Még egyszer: 120 forintot háztartásonként havonta. Ez nem 30 százalékos emelés, főleg akkor, ha tudjuk, hogy van olyan település, ahol 800 forint a kukánkénti ürítés, másutt 200 forinttól 800 forintig variál.

Itt teljesen jogos az önkormányzatoknak az az igénye, főleg azoknak, amelyeknek költség-haszon elemzést kellett elkészíteni az európai uniós beruházásaik kapcsán, hogy olyan pénzt tudjanak beszedni a közszolgáltatás, a kukánkénti hulladékkezelés tekintetében, amely fedezi a költségeket. Ez természetes igény, de én azt merészelem állítani, hogy ha nem éri meg lerakni, mert ott a lerakási járulék, akkor három dolgot lehet csinálni: a lakosságra áthárítani, de nem fogják tudni megtenni, mert központi árszabályozás lesz a kormány szándéka szerint. Reményeim szerint differenciált, és ez a központi árszabályozás a mai nevén Magyar Energia Hivatal egyik feladata lesz, mint ahogy a vízdíjak meghatározása, a gázárak és a villanyárak meghatározása is. Ott ugyanez a helyzet, hogy a kormány nem profitra törekszik, mint a magánérdekeltségek vagy akár más érdekeltségek, hanem népszerűségre törekszik, ami azt jelenti, hogy azt akarja, hogy a lakosság azt mondja, hogy igen, ezek a közszolgáltatási díjak nem emelkedtek úgy, hogy ez lehetetlen kifizetést jelentsen a lakosság számára.

Jelen pillanatban a kintlévőségek 12 százalékra rúgnak, tehát az összmagyar lakosság 12 százaléka vagy nem akarja, de inkább azt merészelem mondani, hogy nem tudja fizetni ezeket a közszolgáltatásokat, így a hulladékkezelés költségeit sem; szegény magyar és szegény cigány családok. Ebben a tekintetben bizony szükség van arra, hogy az állam keresztfinanszírozzon, illetve az állam támogatást nyújtson, pontosan azért, hogy a hulladékgazdálkodás minden helyen normálisan, szakszerűen megvalósuljon. Tehát ha van lerakási járulék, és nem lehet áthárítani a lakosságra, akkor már csak egyetlenegy dolgot lehet, a közszolgáltatást végző cégek profitjából fog csökkenni ez a dolog, de nem oda Buda, nem így igaz a dolog, mert ugyanakkor a nagyobb mértékben történt szelektív gyűjtés következtében a szelektíven gyűjtött műanyag ugyan jelent költséget természetesen, ugyan jelent költséget a papír, az üveg, a fém szelektíven történő gyűjtése, de a másik oldalon ez bevételi forrás is.

ELNÖK: Államtitkár úr, bocsásson meg egy pillanatra, a következőt hadd mondjam el. Az expozé az ön esetében megtörtént annak idején 25 perces időkeretben. Önnek mint előterjesztőnek a vita végén korlátlanul áll rendelkezésre a zárszó. Ön jelezte, hogy most válaszolni akar a vezérszónoki körben elhangzottakra. Valóban, a Házszabály azt mondja, hogy vita közben bármely képviselő két percben szólalhat meg, illetve ön bármikor megszólalhat ebben a vitában reagálva. Én mindeddig nem szóltam, de tekintettel arra, hogy az egyébként nagyon érdekes kiegészítő expozé most már a 30 percet meghaladta, esetleg kérem, méltányolja, hogy a Házszabálynak a funkciója tekintetében nem igazán az történt, hogy ön reagált az elhangzottakra. És hangsúlyozom, hogy a mostani vita végén, amikor még meg tudja hallgatni a hozzászólókat, korlátlan módon áll rendelkezésre bármilyen válaszadás és kiegészítés.

DR. ILLÉS ZOLTÁN vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár: Elnök úr, köszönöm szépen a figyelemfelhívást, a figyelmeztetést. Ne hezitáljon, megértettem a dolgot. Annyit jeleznék, hogy ugyan nem említettem a neveket, de akár Fejér Andor, akár Harangozó Gábor, akár Kepli Lajos vagy Szilágyi László felvetéseire reagáltam még akkor is, ha nem mondtam ki, nem jeleztem ezeket a neveket. De értettem, köszönöm a figyelmeztetést, egy percen belül befejezem.

ELNÖK: Természetesen. Amint látja, formailag próbáltam értelmezni a szabályt, és legfeljebb az ön belátását kérem. Tehát nem egy utasítás volt.

DR. ILLÉS ZOLTÁN vidékfejlesztési minisztériumi államtitkár: Így lesz, köszönöm szépen. Azért is mosolygok, mert teljesen igaza van. Annyit mondanék még el, hogy a sarkalatos elemeken túl jelezném, hogy az Európai Unió felhívása, csúnya szóval: notifikálása megtörtént az elmúlt év végén.

(22.10)

Három hónapja van az Európai Uniónak, hogy elmondja a véleményét a mi kerettörvényünkről, és természetesen mivel a képviselőtársak módosító indítványait is komolyan figyelembe vesszük, a vita végén, a parlamenti processzus végén van egy új kerettörvény, amelyet szintén kiküldünk Brüsszelbe, és onnantól kezdve is három hónapot kell várnunk a visszajelzésekre, tehát 2013. január 1-jével fog életbe lépni ez a törvény.

Elnök úr, köszönöm, hogy szólhattam, és nyilvánvalóan a vitában a továbbiakban is részt kívánok venni.