Felszólalás adatai

KÓSA FERENC (MSZP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy fölidézzek egy történetet. Réges-régen, süvölvénykoromban, még a múlt század hatvanas éveiben filmet készítettünk a tanyákon élő emberek életéről. Tél volt. Egy tanyasi iskolában laktunk, valahol Hajdúböszörmény határában, ha jól emlékszem, Rókahátnak nevezték azt a környéket. Esténként befűtöttünk a vaskályhába, és a pattogó tűz mellett beszélgettünk a környékbeli emberekkel. Az életükről, a sorsuk felől faggattuk őket, arról, hogy miként vélekednek a világról. Egyik este egy halk szavú, szigorú tekintetű parasztember csöndes monológját hallgattuk. Küzdelmes élete volt. Nemcsak a földdel küszködött, hanem egy emberi életre alkalmatlan világgal is. A szegénység, a megélhetés terhe mellett két világháború gyötrelmeit is hurcolta magában, tragikus emberi sors tárult elénk.

(10.40)

Amikor befejezte az elbeszélését, megkérdeztem tőle, ha visszatekint az elmúlt hetven esztendőre, vajon mi volt a legszomorúbb esemény az életében.

Maga elé nézett, hosszan eltűnődött és így szólt: Volt nekünk egy lovunk. Jó tartású, büszke ló volt, szilaj természetű, de azért engedelmes, értette az emberi szót. A tanya körül tágas volt az udvar, a ló leginkább ott legelészett a gémeskút közelében. Arrébb, az udvar távolabbi szegletében volt egy pocsolya is, a disznók meg abban dagonyáztak. Egyszer egy kan disznó valamiért megdühödött, és elkezdte kergetni a lovat, s addig-addig kergette, mígnem a ló a kapufélfának rohant és összerogyott. Úgy értsék, ahogy mondom! A ló megrettent a disznótól, és szörnyethalt - egy ló egy disznótól. Mire odaszaladtam és letérdeltem mellé, még kapálódzott a lábaival, de a szemében már nem volt semmi élet. Segíteni nem tudtam rajta, csak ott térdepeltem mellette tehetetlenül. A disznó meg, mintha semmi sem történt volna, ment vissza dagonyázni.

Hazajött apám, elmondtam neki, mi történt, de nem akart hinni se a szemének, se a fülének. Hirtelen a fejébe szökött a vér, elborult az agya, odalépett hozzám, és pofon vágott. Annyira váratlanul ért az ütés, hogy nekiestem a léckerítésnek. Iskolás voltam még, afféle kamaszkölyök, de nem sírtam.

Föltápászkodtam, elkullogtam apám közeléből, és a ház hátuljánál lekuporodtam egy szalmakazal tövébe. Akkor és ott kezdtem el gondolkodni, hol is élek, milyen világba születtem. És ez a gondolkodás valahogy végigkísért engem szinte az egész életemen. Jártamban-keltemben figyelgettem, mi történik körülöttem.

Szomorú, de bárhová sodort a sors, bármerre néztem, rendre azt láttam magam körül, hogy a disznók pusztulásba kergetik a lovakat, vagyis a hitványak a különbeket, a semmirekellők a valamirevalókat. Pedig hát mindaddig, amíg a senkik ölesztik a valakiket, nincs igazság. Helyette szégyen és gyalázat van. Ez a legszomorúbb. Azért fáj ez nekem igen-igen kegyetlenül, mert én, mióta az eszemet tudom, mindig is egy olyan országról álmodoztam, egy olyan országban szerettem volna élni, amelyben a disznók nem kergetik halálba a lovakat. Nem tudom, megérem-e még. Eddig tart a történet, amit fölidéztem.

Talán mondanom sem kell, hogy mindaz, amit a tanyasi ember elmondott, engem mélyen megérintett. A kép, amit az országról és erről a mi olyan-amilyen magyar világunkról fölvázolt, az életem folyamán gyakran föl-fölsejlett az emlékezetemben. Volt idő, amikor reménykedtem az ország sorsának alakulásában, és ez a kép ritkán villant a tudatomba. Mostanában azonban sajnos ismét egyre gyakrabban merül föl bennem. Legutóbb például akkor nyilallt belém, amikor azt kellett látnom, hogy egy '56-os halálraítéltre hitványabbnál hitványabb emberek támadtak. Olyanok, akik sem akkor, amikor kellett, sem azóta, vagyis soha semmit nem tettek a forradalomért, sem a forradalom erkölcsi hagyatékának megőrzéséért. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.) Szégyen és gyalázat történt; Adyval szólván: csörtettek bátran a senkik, és meglapult az igaz ember. (Szórványos taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.) A tanyasi ember csöndes monológja tehát ismét időszerűvé vált.

Félreértés ne essék, távol álljon tőlem, hogy emberi lényeket állatokhoz hasonlítsak! Ám az a régi-régi történet, amit a lóról és a disznóról fölidéztem, nemcsak valóságos, hanem jelképes is. Emberi jelentése és erkölcsi jelentősége is van. Rólunk szól. Nem az ilyen-olyan politikai pártokról, nem az alantas politikai perpatvarokról, hanem az ország s az itt élő emberek múltjáról, jelenéről és jövőjéről, egyszóval mindannyiunk sorsáról; arról, hogy milyen országban akarunk élni; arról, hogy lesz-e itt belátható időn belül emberhez méltó élet, vagy nem lesz. Olyan kérdések ezek, amelyekre nekünk, ma élő magyaroknak válaszolnunk kell. A saját gondjainkat az égvilágon senki sem oldhatja meg helyettünk. Csakis rajtunk múlik, milyen hazát teremtünk magunknak. Olyat-e, amelyben a csörtető senkik gátlástalanul vesztükbe kergethetik az igaz embereket, vagy olyat-e, amelyben végre-valahára föllégezhetünk, mert béke honol az emberek között?

Advent van. Bizakodjunk! Hátha egy csillag elindul majd az égen, megmutatja, merre menjünk, s egyszer talán meg is áll a fejünk fölött, és miként 2001 esztendővel ezelőtt, jelzi, hogy ne tévelyegjünk tovább, hanem álljunk meg mi is, és örvendezzünk, mert az emberek közötti béke reménye, amit oly sokan és oly régóta várunk, íme megszületett.

Köszönöm a figyelmüket. (Dr. Takács Imre: Éljen! - Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)