Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Most valóban köszönöm a szót, elnök asszony, és annak is örülök, hogy egyáltalán beszélni tudok. Éppen akkor nehezíti a megszólalásomat egy kellemetlen torokgyulladás, amikor végre előttünk van a népfőiskolai lehetőségeket is szabályozó, a felnőttképzést, minden felnőtt jelenét és minden fiatal jövőjét meghatározó törvénytervezet.

Ez a törvény nemcsak az oktatást és a művelődést szolgálja, nemcsak a népfőiskolákról, a felnőttek sokrétű lehetőségeiről szól, hanem a foglalkoztatáspolitikai hatása révén javítja a hátrányos helyzetű rétegek esélyegyenlőségét, mérsékli a területi jövedelmi különbségeket, és értelmes életcélok biztosításával áttételesen a közbiztonságot is erősítheti, és elősegítheti a kívánatos jövő megvalósulását.

Ha visszatekintünk az elmúlt 200 év oktatáspolitikai változásaira, akkor korábban is felleljük a felnőttképzés gyakorlatát. Az 1800-as évek közepén a foglalkoztatottak mindössze egyhuszada élt szellemi munkából, a keresők túlnyomó része képzettség nélküli fizikai munkát végzett. Már akkor érzékelte a vékony értelmiségi réteg, hogy lépést kell tartania a tudomány fejlődésével, ha meg kívánja őrizni a beléje vetett bizalmat. Ugrásszerűen növelte a felnőttképzés iránti igényeket az 1800-as évek utolsó harmadában a céhes ipar megszűnése. A céhek foglalkoztatási monopolhelyzetének megszűnése után nagyon sokan olyanok válhattak felnőtt fejjel szakmunkássá az ilyen tudást nyújtó szakképző intézmények révén, akik a merev céhes keretek között nem reménykedhettek ebben. A mostoha gyermekkoruk miatt írástudatlannak maradtak közül sokan tanultak meg írni és olvasni az állam által már akkor támogatott felnőttoktatásban.

A két világháború közötti időszak mintaszerű oktatáspolitikája a felnőttképzést sem hanyagolta el. Akkor tudatosították a lakosság többségét kitevő paraszti lakossággal, hogy a gazdáknak is szükségük van a tudásra, különben lemaradnak és elszegényednek. Akkoriban váltak általánossá az aranykoszorús bizonyítványokat kiállító gazdatanfolyamok, akkor ismerkedtek meg a termelők a növénynemesítés, a műtrágyázás és növényvédelem, az állatgondozás és az alapvető gépészeti ismeretek tananyagával. Az akkori oktatáspolitika nagy súlyt helyezett arra, hogy a nők a korszerű háztartási ismeretek, a vitaminok és fehérjék, a mosószerek és ruhaanyagok, a főzés és a varrás megismerése mellett szakmát is tanulhassanak. Az akkor megalakuló népfőiskolák emellett nemcsak a használható tudást szolgálták, hanem az általános műveltség, az egyetemes és a magyar kultúra terjesztésében is szerepet vállaltak.

A felnőttoktatás legtöbb intézményét a '40-es évtized végén a Rákosi-korszak bezáratta, közöttük a népfőiskolákat is. A felnőttképzés munkáját átterelték az iskolarendszerben működő oktatási intézményekhez, illetve néhány engedélyezett szabadegyetemhez. Az '50-es, '60-as években szinte mindig zsúfolt volt a dolgozók esti iskolája. Tízezrek fejezték be ily módon a nyolcosztályos általános iskolát, vagy szereztek ilyen módon szakmunkás-bizonyítványt. A '70-es, '80-as években a felnőttképzés súlypontja átterhelődött az érettségi, technikusi oklevél megszerzésére, és egyre többen vették igénybe a felnőtt felsőoktatás esti és levelező tagozatait. Egyre több bírálat érte az oktatás monopóliumához ragaszkodó állampártot, s a '80-as évtized legvégén ismét kezdtek újjászerveződni a népfőiskolák.

1997-ben az Egyesült Nemzetek Szervezete nagy figyelmet szentelt a felnőttképzés helyzetének világméretű javítására. Abban az évben az UNESCO felnőttképzési világkonferenciáján egy sor nemzetközi program indult, és felkérték a tagállamokat a felnőttképzés ügyét előrelendítő törvények megalkotására. Mind a magyar múltra, mind a nemzetközi környezetre való tekintettel került be az 1998-ban hivatalba lépett koalíciós nemzeti kormány programjába az a célfeladat, amely a jelen törvényjavaslat megvitatása, módosítása és elfogadása révén hamarosan teljesülhet.

Nemzetközi tapasztalatok is azt igazolják, hogy a tudásalapú társadalom nem fejlődhet spontán alapon, kell az állami segítség. Ennek a törvénynek a működtetése is szükséges annak érdekében, hogy az állampolgárok meg tudjanak felelni a gazdasági, kulturális és technológiai fejlődés kihívásainak, hogy eredményesen tudjanak bekapcsolódni a munka világába, és sikeresek legyenek aktív életük során. A tudásalapú társadalom megerősödésének lényeges feltétele az, hogy a tudáshoz való hozzáférés általános legyen; a tudás mint érték, anyagilag is elismert legyen; a tudás mint termék, minőségileg ellenőrzött és megbízható legyen.

A törvényjavaslat javítja a népességen belüli esélyegyenlőséget, biztosíthatja a továbbtanulás lehetőségét, hatékony minőségbiztosítási rendszert működtet az oktatás területén, az állami, munkaadói és nemzetközi források bevonásával is segíti a tanulást vállalók erőfeszítéseit.

(20.10)

Képviselőcsoportunk szükségesnek véli néhány módosító javaslat beiktatását. Közülük a legfontosabbak az egyházak hagyományos felnőttképzésének megkülönböztetett jellegére vonatkoznának. A jelenlegi törvényjavaslat értelmében nemcsak a lelkészképző, kántorképző és karnagyképző egyházi intézmények tevékenysége tartozna a felnőttképzési törvény hatálya alá, ami elfogadható, hanem az a sajátos hitéleti tevékenység is, ami általános gyakorlat a plébániákon, parókiákon. Gondolok például a jegyesek oktatására, az egyházi tanításokról rendezett előadássorozatokra vagy éppen a szerzetesrendek jelöltképzésére.

Az ilyen természetű képzések miatt a plébániáknak, parókiáknak be kellene jelentkezniük a felnőttképzést folytató intézmények nyilvántartásába, kétévente beszámolót kellene küldeniük a nyilvántartást vezető hivatal számára, s az ilyen képzésben részt vevőkkel szerződést kellene kötniük. Nyilvánvalóan ez nem volt a törvényalkotók célja, azaz a törvény-előkészítő munkák során nem gondoltak az egyházak ezeréves felnőttoktatási gyakorlatára.

Tisztelt Ház! Felszólalásom további részében néhány nemzetközi vonatkozás említésével kívánok érvelni a törvényjavaslat szellemiségének és konkrét céljainak az elfogadása érdekében. Mindenekelőtt arra kell utalnom, hogy bár szinte minden fejlett országban segíti az állam a felnőttoktatást, ennek a segítségnek az indokai szinte országonként különböznek.

Van olyan ország, ahol egyszerűen iskolapótló szerepet vállal a felnőttoktatás. Lehetővé teszi azt, hogy a korábban lemorzsolódottak befejezzék az általános iskolát vagy leérettségizzenek. Vannak olyan országok, ahol szakmák megszerzésére, a gazdasági hatékonyságot növelő tudás elsajátítására vállalkozik a felnőttoktatás. Van olyan ország, ahol a leszakadás megelőzése, a társadalmi mobilitás növelése, az esélyegyenlőség megteremtése a felnőttképzés fő feladata. Van olyan ország, ahol az egyén személyiségének gazdagítása, kulturális és műveltségi szintjének a növelése a felnőttképzés célja.

Számos olyan ország van még ma is a világon, ahol hasonlóan a korábban Magyarországon is működtetett marxista-leninista esti egyetemhez - amit a köznyelv foxi-maxi képzés címen tartott számon -, a felnőttképzés kifejezetten ideológiai, politikai célok terjesztését szolgálja.

Néhány konkrét példát említek az országonként eltérő felnőttképzési célokra. A német felnőttoktatási intézet és a német népfőiskolai szövetség legfontosabb feladatának az esélyegyenlőség érvényre juttatását tekinti. Programjaiban ezért is nagy figyelmet szentel a szegények, a szakképzetlenek és a nők kedvezményes oktatására. A német állam anyagilag támogatja mind a felnőttképző intézményeket, mind a tanulókat. Franciaországban a felnőttképzés elsősorban az általános műveltség színvonalának a növelését szolgálja. Az úgynevezett felnőttképző közösségi központok leginkább a hazai művelődési házak feladatait látják el. Ezekben a központokban kapnak helyet ifjúsági, kulturális és művelődési egyesületek, alapítványok, szociális tanácsadó szervezetek és felnőttképző tanfolyamok.

Dániában az oktatásból kimaradók, lemorzsolódók felzárkóztatását tekinti fő feladatának az államilag támogatott felnőttképzés. Finnországban a korábbi fizetés mintegy negyedét kitevő felnőttképzési támogatást kapnak a harminc év feletti tanulók. A munkanélküliek képzése teljesen díjmentes, a képzésre fordított idő nem része a munkanélküliségi segély idejének. Az állam súlyt helyez a gazdák kedvezményes továbbképzésére is.

Ausztria gyakorlatában a lokális érdekeket szolgálja a felnőttképzés. "Itt akarunk továbbra is lakni", ez a jelszava és feltétele az állami támogatásnak. A kormány meg kívánja előzni a falvak elnéptelenedését, a fiatalok elvándorlását, és ezért azokhoz a mezőgazdasági, idegenforgalmi, bányászati vagy feldolgozóipari adottságokhoz kapcsolja a felnőttképzést, amelyek egy adott település fennmaradását és életképességét tartósan is garantálják.

Lengyelországban történelmi kényszer miatt is iskolapótló szerepet tölt be a felnőttoktatás. A cári birodalom lengyelek lakta vidékén nem volt kötelező az általános iskolai oktatás, és a két világháború között kialakult felnőttképzés rendszere elsősorban ennek az elmaradásnak a megszüntetése érdekében épült ki.

Horvátországban a balkáni háború miatt tönkrement a korábbi ipari potenciál egy része, emellett menekültek százezreinek az ellátásáról is gondoskodni kellett. A felnőttképzés a mihamarabbi szakmai tudás nyújtását tekinti itt a legfontosabb feladatának. Elsősorban a számítástechnika, az egészségügyi és szociális ellátások, valamint az idegenforgalom és nyelvismeret tárgyában lehet elismert szaktudást szerezni.

Szlovéniában elsősorban iskolapótló szerepet tölt be a felnőttképzés. Emellett kedvezményezetten oktatják a munkaügyi tanácsadók ajánlásával rendelkező hátrányos helyzetű felnőtteket. Az Amerikai Egyesült Államok felnőttoktatása a húzó szakmák elsajátításának állami támogatásán alapul. Jelenleg például minden negyedik felnőttoktatásban részt vevő számítástechnikai ismereteket, a rendszergazdák és a honlap-karbantartók tudnivalóit tanulja.

Nagy-Britannia felnőttoktatása a nemzetközi szakirodalom példaadó tára. A brit rendszer sajátossága az úgynevezett egyéni tanulói számla megnyitása, és ingyenes számlavezetési lehetősége. Minden állampolgár adózás előtti jövedelméből kedvezményesen utalhat át erre a számlájára összegeket, állami támogatást is kap erre a számlára, és ebből fedezi a felnőttoktatásra fordított kiadásait. A brit alapelv az, hogy az egyén képes legjobban eldönteni azt, hogy mit képes megtanulni, ezért ő is döntse el azt, hogy hová jelentkezik. Ebben a rendszerben a felnőtt lakosság 4-6 százaléka vesz részt a felnőttoktatásban, másfélszer annyi nő, mint férfi. Az utóbbi adat ellenére az esélyegyenlőséget nem szolgálja a törvény, a magas jövedelmű menedzserek lényegesen nagyobb, háromszoros arányban veszik igénybe, mind például a teljesen szakképzetlenek vagy a betanított munkások.

Mit tud hasznosítani Magyarország a felsorolt nemzetközi tapasztalatokból? Példaadó lehet véleményem szerint Ausztria gyakorlata, ahol a vidéki munkanélküliség megfékezése a felnőttképzés fő feladata. Nálunk aggasztóan alacsony a vidéki lakosság foglalkoztatási aránya, nagyon messze állunk emiatt az Európai Unió ama céljától, hogy a munkaképes korú társadalom foglalkoztatottsága 2005-ben 67 százalékos, 2010-ben 70 százalékos legyen.

Példa lehet Nagy-Britannia egyéni tanulói számlagyakorlata is, aminek Magyarországon csírája lehet a felsőoktatásban tanulók diákhitel-konstrukciója is. Példa lehet Németország is a maga kiterjedt népfőiskolai hálózatával, a felnőttoktatás sokrétűségével.

Hadd fejezzem be torokfájós, de nem torokszorító hozzászólásomat egy személyes vallomással! Pedagógus vagyok, évtizedek óta tanítok; tanítottam tanyasi iskolában, községi iskolában, tanítottam éveken át felnőtteket a dolgozók esti iskolájában. Egy jó évtizede irányítom a Lakiteleki Népfőiskola munkáját. Meggyőződésem, hogy ez a törvényjavaslat szolgálni fogja a felnőttek képzését, oktatását, s a pedagógus számára ezt különösen fontosnak tartom.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a Fidesz és a MIÉP soraiban.)