A felszólalás szövege:

TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! A felszólalásomban az ifjúság helyzetét érintő célkitűzésekkel, valamint a harmadik szektor, a civil szektor költségvetési vonzataival szeretnék foglalkozni.

Minden költségvetési vitának az a politikai súlya, hogy az állam által befizetett adók, valamint a bevételek milyen prioritásban, hogyan kerülnek felhasználásra. Azt gondolom, hogy a 2001-es költségvetés azt a retorikát hazudtolja meg, miszerint valaki a jövő kormányának nevezi magát, a jövő társadalmát kívánja építeni, csak eközben elfeledkezik magáról a jövőről, s elfeledkezik arról, hogy van egy harmadik szektor, a civil szektor, amely a rendszerváltás óta nem kapta meg azokat a lehetőségeit, hogy valódi kontrollja legyen a mindenkori hatalomnak, valóban intézményesített formában legyen képes betölteni a civil társadalom megerősödését és annak kezdeményezéseit.

Azt gondolom, hogy ez egy befektetés, amely befektetés hosszú távon kamatozódna nem a kormányok, nem az Országgyűlés, hanem a társadalom javára. Áttekintve az Ifjúsági és Sportminisztérium 2001-es költségvetését, annak fejezeti indoklását, az az érzésem támadt, hogy gyakran az ISM azt sem tudja, mire kívánja költeni a pénzt, vagy ha mégis tudja, akkor ezt nagyon jól titkolja.

Deutsch Tamás miniszter úr szerdai hozzászólásában egy túlfűtött optimizmussal beszélt a nyilvános és átlátható pályázati rendszerről, a játszótér-építési programról, a decentralizált alapokról és még több kitűnő célról. Nekem mégis az a véleményem, hogy mindez csak a média, a tévényilvánosság előtt elhangzott pozitív üzenet, mert minden civil, minden ifjúsági szervezet tudja, hogy a decentralizált alapok nem más, mint az ISM kinyújtott keze, hogy az ISM-nek vétójoga van, hiszen csak ideológiai alapon kötődő rendszerek, civil szervezetek, ifjúsági szervezetek kaphatnak támogatást ezekből az alapokból.

Tehát tévedés azt gondolni, hogy az a decentralizáció, ha a megyékben, a régiókban megjelennek ezek az alapok; az igazi decentralizáció, ahol a civil szervezetek, ifjúsági szervezetek többségben vannak, és saját maguk döntenek saját maguk sorsáról.

Az ISM nem ismerte fel, hogy döntéseket hozni az érintett réteg megkérdezése nélkül politikai öngyilkosság és szakmai baklövés. Ezt szeretnék leplezni, amikor célul tűzik ki az ifjúsági párbeszéd struktúrájának kiépítését. Kérdem én, nem tanult eleget ez a kormány az 1990-94 közötti időszakból, amikor az első szabadon megválasztott kormány saját maga által legyártott civil szervezetekkel legitimálta a párbeszédet? Nem fogadja el a jövő kormánya, hogy a párbeszédet valójában csak viták alapján és kompromisszumok útján lehet elérni? Miért száműzi ebből a struktúrából az érdemi párbeszéd lehetőségét?

Nem tudok Deutsch miniszter úr optimizmusával azonosulni, hiszen ennek a párbeszédnek az intézményei, ennek a retorikája inkább médiaesemények, mintsem tartalmi eredmények, amelyek valójában szolgálnák a forrásoknak a civil szervezetekhez való eljutását. 2001-ben a költségvetésben - egy példa - 30 millió forint a ráfordított összeg, amelyet erőszakmentességi programra szán a költségvetés. Az érdekessége, hogy az indoklás szövegében az szerepel, hogy a projektterv kidolgozása folyamatban van. Nem olvas ezek szerint az ISM napi sajtót, nem kérdezi meg a szakma véleményét; ma nem médiakampányok tudnak hatékonyak lenni egy preventív felvilágosító folyamatban, hanem sokkal inkább a közösségek, a testületek, a civil szervezetek. Ezekről nem beszél a költségvetés.

A 2001-es költségvetésben szintén 30 millió forint van előirányozva nagy ifjúsági rendezvények támogatására. Sajnos, konkrétan nem tudom és nem tudjuk, hogy mik lesznek ezek a nagy ifjúsági rendezvények, de bízom benne, hogy nem budapesti utcabálokat kíván ismételten szervezni az ISM, hanem képes lesz országban gondolkodni, képes lesz a vidék civil szervezeteiben gondolkodni, ugyanis ez évben bebizonyosodott, hogy ezeknek az elköltött pénzeknek - túl a tradicionális és belemagyarázott ideológiai elemeken túl - tartalmi hozadékuk nincs. (Varga Mihály: A Világbank elleni tüntetés!) Köszönöm szépen, államtitkár úr, az legalább egy véleménynyilvánítás volt.

Ezzel szemben nem kíván a minisztérium pénzt fordítani az ifjúságtudományi kutatások folytatására sem. Lehet, hogy a tisztelt miniszter úr nem tartja ezt fontosnak, hiszen a Fidesz eddigi politikája is arról szólt, hogy a problémákat majd mi megmondjuk, és akinek ez nem tetszik, az csupán baloldali, esetleg liberális erők bérence lehet. Nem kell az ifjúsági generációt ilyen politikai színtérré változtatni, bár erre a kormányzat minden lépésével tudatosan törekszik. Inkább segíteni kellene azokat az ifjúságkutatásokat, azokat a szakmai elemeket, ahol ideológiamentesen nőhetne fel egy generáció, hogy a későbbiekben megmérettesse magát.

Komoly politikai vihart kavart a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány régi kuratóriumának leváltása és az új kinevezése. A kormányzat azt gondolta, hogy mint ősi jussként, ezt is politikai céljaira kell kisajátítania magának. Amikor a jogi lehetőséget kimerítették, kénytelenek voltak rájönni, hogy nem állnak az érvényes jogszabályok felett, már csak erőből és fenyegetéssel tudják keresztülvinni akaratukat.

Azt gondolom, nem annak kellene a fő kérdésnek lennie, hogy ki áll a kuratórium élén, hanem az a lényeg, hogy bármely civil társadalmi szervezet, bármely ifjúsági szervezet hogyan tud az ifjúság vagyonrészében megmaradt táborokban táborozni, szabadidős képzési programokat szervezni; és hogy ezt a költségvetés még alátámassza, 2001-ben 230 millió forintot szán a költségvetés a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány működésére, miközben 1998-ban ez 228 millió forint volt. Kár, hogy csupán ennyit ér a kormány számára az, hogy a gyermekek táborozhatnak, hogy hasznosan töltsék el szabadidejüket.

Ezzel kapcsolatban érdemes lenne foglalkozni a Deutsch miniszter úr által említett, nyilvánosan ellenőrizhető pályázati csatornákkal. A zárszámadási törvényből egyértelműen kitűnik, hogy a civil szervezeteknek szánt pályázati pénzek túlnyomó többsége egyedi elbírálással került elosztásra. Ha nyilvános párbeszédben, ha decentralizált rendszerben gondolkodik egy kormányzat ifjúsági minisztériuma, akkor kérdem én, miért kell egyedi elbírálással dönteni a pályázati pénzek felhasználásáról?

Végezetül: a XXI. század küszöbén az informatikai fejlesztések nélkülözhetetlenek. A harmadik szektor csak úgy képes hatékonyan működni, ha megfelelő infrastrukturális alap áll rendelkezésükre. Ehhez komoly állami szerepvállalásra van, illetve lenne szükség. A Miniszterelnöki Hivatal, illetve az Ifjúsági és Sportminisztérium kezelésében is vannak olyan pénzek, amelyeket társadalmi szervezetek támogatására fordítanak. Kiemelt célként sehol nem kezelik az informatikai fejlesztést, nem élvezhet a harmadik szektor prioritást a pályáztatási rendszerben sem.

Összegezve: az Ifjúsági és Sportminisztérium előirányzatai a költségvetési javaslatban átgondolatlanok. Nehéz úgy támogatni valamit, hogy nem is értjük, mire fordítják igazából az adófizetők pénzét. Ezért elgondolkodtató, hogy egy demokratikus államban az ifjúságra csupán 3 milliárd 178 millió forintot költenek. Ebbe beleszámoltam az Ifjúsági és Sportminisztérium igazgatására fordított kiadásokat is, amíg a polgári nemzetbiztonsági szolgálatokra 23 milliárd 457 millió forint jut. Ez az összeg amúgy még az ISM teljes költségvetésénél is lényegesen magasabb.

(12.50)

Ironikusan szólva, remélem, hogy ezt nem gondolta komolyan a kormány, mert viccnek durva lenne.

Köszönöm a szót. (Taps az MSZP padsoraiban.)

TÓBIÁS JÓZSEF, az ifjúsági és sportbizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Ház! Jellemző szintén, hogy az ifjúsági és sportbizottság a munka törvénykönyvéről szóló módosítócsomagot mindössze négy percben tárgyalta a bizottságban, és a bizottság képviselője nem jelent meg ma az ülésteremben, tehát ezek szerint nem fontos - az általános vitára való alkalmasságot igazolandó - a parlamentben elmondani a bizottsági véleményt.

Az ifjúsági és sportbizottság kisebbségi véleményének előadójaként az első megállapításom az, hogy a magyar kormány a jogharmonizáció keretében 2000. december 31-ig hat európai irányelvre vállalt kötelezettséget, amelyet jól látunk, hogy technikailag kivitelezhetetlen - ez az első csúszása a kormány ígéreteinek.

A másik - és ez már a fiatalokra vonatkozik, elhangzott a Gazdasági Minisztérium előadásában - nem más, mint az Európai Unió minimumának bevitele a munka törvénykönyvének módosításába, tehát nem tett többet a jelenlegi kormány, mint hogy megtette azt, amit az európai irányelvekből következően a pályakezdő és a fiatal munkavállalók pozitív diszkriminációja kapcsán be lehetett tenni. Azt gondolom, ez egyáltalán nem nevezhető még a fiatalok szempontjából sem eredménynek, hiszen nemcsak generációs alapon kell ezt megközelíteni, hanem fiatal családok és fiatal munkavállalók szempontjából is, márpedig ez a javaslat azzal a családpolitikával gyökeresen szembehelyezkedik, amelyet a Fidesz-kormány két éve próbál bizonyítani ebben a társadalomban. Méghozzá a munkaidőkeret, a kirendelés szabályai, a pihenőidő és a túlóra emelése az, amely elszakíthat munkavállalókat családjuktól, a gyermeknevelésre fordított időt szűkíti le, és egy kiszolgáltatott, instabil helyzetbe helyezi a munkavállalót, legyen az fiatal vagy legyen az idős. A munka törvénykönyvének azt a filozófiáját, hogy stabil, kiszámítható viszonyokat teremtsen egy jóléti társadalom eléréséhez, ez a törvénytervezet általában véve nem fogadja el.

(9.50)

Hivatkozik az európai uniós előírásokra, miközben azon változások egyike sem vezethető le, sőt visszafelé hat abból a minimumból, amelyet megfogalmaz az Európai Unió.

Egy példát említenék: például a kölcsönzés, a kölcsönbe adás rendszere, hiszen a munkavállalóknak az európai uniós országok közötti átjárhatóságát szeretné biztosítani. Ehhez képest a kormány előterjesztése nem más, mint országon belül teremt egy kölcsönzési gazdasági rendszert, amely - mondjuk úgy - egyszerűen instabillá és kiszolgáltatottá teszi a munkavállalót, ha a mai gazdasági viszonyok között szeretne élni.

A következő ilyen a tudásalapú társadalommal összefüggésben a törvény módosítása. Gondolom, azzal mindenki egyetért, hogy mi szeretnénk, ha ez a nemzedék és a jövő nemzedéke egy első generációs európai állampolgár lehetne. Ehhez minőségi tudás biztosítása szükséges. Ehhez képest a folyamatos munkarend bevezetése olyan negatív szabályozás, amely a jövő generációjának a hamarabbi elhasználódását teszi lehetővé. Szeretném megkérdezni: ez a cél?

Az európai uniós irányelvekben szerepel néhány olyan pozitívum is, amelyet szívesen javasolnánk a kormányzat figyelmébe, mégpedig az alapszabadság mértéke jelen pillanatban a 18. életévig érvényes. Azt gondolom, hogy ezt ki lehetne terjeszteni akár 26-30 éves életkorig is, valamint - ami a legfontosabb - a tudásalapú társadalom, a tanulmányi szabadság egyszerre túl bőkezű, viszont mindezt a szabadság terhére, fizetés nélkül kellene megtennie ma a fiatalnak.

Vegyék figyelembe, tisztelt képviselőtársaim, hogy ma Magyarországon mennyibe kerül egy diploma megszerzése, és rendeljék hozzá, hogy ha valaki munkavállalás mellett szeretne tanulmányokat folytatni, hogyan oldható meg az a szabadság terhére, amelyet ma nem fizet a munkaadó.

Végezetül, mi azt gondoljuk, hogy a törvénytervezet nem az első az elmúlt két évben, amely úgy kerül a parlament elé, hogy az érdekegyeztetési folyamatban még a szakbizottságokban sem születik megegyezés ebben a kérdésben, és nem szeretném azt vélelmezni, azt a cinikus megjegyzést, hogy talán 60 nap még rendelkezésére áll majd a kormánynak, miközben megkezdi a tárgyalását, hogy a szociális partnerek megpróbálják majd kiegészíteni ezeket a javaslatokat.

Köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)

TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Ház! A mai délelőttön a gyermekek és az ifjúság helyzetéről, életkörülményeinek alakulásáról és az ezzel összefüggésben megtett kormányzati intézkedésekről szóló jelentést tárgyalja a parlament.

Rögtön a bevezetőmben szeretnék egy kérdést feltenni a miniszter úrnak. Szeretném megkérdezni, hogy melyik az a jelentés, amely a miniszteri expozéban elhangzott, mert az, amit megkaptunk 2000 nyara előtt, tavaszán, nem tartalmaz semmi ilyen állítást sem a gyermekszegénységről, sem a foglalkoztatásról. (Gyürk András: Azok a '96-osban vannak!) Azt gondolom, időt kellene szakítanunk arra, hogy nekünk is legyen módunk áttekinteni azokat a pozitív eredményeket, amelyeket a 2000. évi jelentés nem tartalmaz. A másik ilyen megállapítás az, amit nem kellene elfelejteni: 1999-ben nem került benyújtásra ez a gyermekek és az ifjúság helyzetéről szóló jelentés.

Készülve a napirendre, elolvastam az összes bizottsági jegyzőkönyvet, mivel az ifjúsági és sportbizottság kezdeményezésére más bizottságokat is felkértünk a jelentés megtárgyalására. A gyermekek és az ifjúság helyzetét érintő kérdések rendszere - azt hiszem, ebben mindannyian egyetértünk - nem egy adott minisztérium, hanem egy teljes kormányzatot átölelő, metsző rendszer mind a gyermekek, mind az ifjúság tekintetében, így az oktatási, a foglalkoztatási, a szociális és egészségügyi bizottságot is érinti. Szerettünk volna lehetőséget adni arra, hogy ők is megvitathassák ezt a jelentést.

Aki elolvassa ezeket a bizottsági jegyzőkönyveket, néhány kulcsmondatot talál. Az egyik ilyen kulcsmondat, amit a kormánypárti képviselők megfogalmaznak, mindig a jelentés értelmezése körül forog, ezzel kvázi elismerve, hogy egy, a Központi Statisztikai Hivatalra épülő adatbázis a jelentés tömege, és egyszerűen az adatokból kiírt rendszer vezeti végig azt, ami 1990-től 1997-ig, hol '98-ig történt. Csak szeretném zárójelben megjegyezni, hogy 2000-ben került benyújtásra ez a gyermekek és az ifjúság helyzetéről szóló jelentés, tehát mintha két év hiányozna ebben a metszetben.

A következő a Központi Statisztikai Hivatal kimutatása jelzőt kapott, ezt többnyire az ellenzéki képviselők fogalmazták meg, és próbálták a jelentés címét ehhez igazítani, miszerint nemcsak az alakulásáról, hanem a megtett kormányzati intézkedésről, valamint - és itt a legfontosabb - ennek a gyermek és ifjúsági generációra gyakorolt hatásáról nincs semmi az anyagban. Nagyon sokszor elhangzott az e heti parlamenti ülésszakon ez a tipikus családpolitika.

Én szeretnék három kérdést feltenni mind a jelenlévőknek, mind pedig a tévénézőknek. Az első kérdés: igaz-e, hogy minden ember Magyarországon, aki dolgozni akar, az tud? Igaz-e, hogy minden szülő keresete annyit ér, amennyi a társadalmi hasznossága, a befektetett munkája? A harmadik: minden gyerek annyit ér, amennyit a szülője keres? Ha erre a három kérdésre igen válaszokat kapunk, akkor azt mondom, hogy minden családpolitika igaz. Mivel ezekre a kérdésekre nem tudunk ma Magyarországon igen válaszokat kapni, így ezeket a kérdéseket sajnos nem lehet pusztán ilyen pozitív képben feltüntetni.

(10.30)

Most elsősorban azokról a területekről szeretnék beszélni, amelyek a miniszter úr expozéjában megjelentek ugyan, de a jelentés egyáltalán nem tartalmazza ezeket.

Ilyen az oktatás területén a diákönkormányzatok kérdésköre. Teljes mértékben hanyagolja a jelentés azt a társadalmi csoportot, ami az iskola intézményrendszerén belül próbálja demokratikus jogait érvényesíteni, amelyeket jogszabályok biztosítanak számára. Nem tudjuk, hogy ezek a diákjogok ma Magyarországon érvényesülnek-e. Nem tudjuk, hogy ugyanúgy, ahogy a felsőoktatási hallgatók tekintetében, a közoktatásban mennyire vesznek részt a diákok saját diákjogaik érvényesítésében. Azt hiszem, hasznos információ lehetett volna minden parlamenti képviselő számára, hogyan működnek ezek a közösségek, ezek a diákkörök.

Szintén nem esett róla szó a jelentésben, de úgy látszik, az ünnepi beszéd ez év januárjában megadta a politikai retorikában azt a gondolatot, hogy a munka most már nemesít, és a munka politikailag fontos kell legyen a mostani kormánykoalíció számára. Megjegyzem, mind a munka törvénykönyvében, mind pedig az azt megelőző időszakban nem bizonyította a jelenlegi kormányzat, hogy a jövő generációjának munkavállalási esélyei nagyban múlnak azon, hogy kellő képet kapunk-e arról, hogy ma Magyarországon a fiatalok az oktatási rendszerből való kikerülésük után milyen kondícióval tudnak szerepet vállalni a munka világában, és ebben az a megközelítés, hogy a passzív eszközök helyett aktív eszközök kerüljenek előtérbe. 1996 óta létezik a pályakezdők elhelyezkedési programja, ez 1998-ban megállt, és a mai napig a Szociális és Családügyi Minisztérium kezelésében van, amiről nem tudunk semmit, miközben ez teremt lehetőséget ma Magyarországon arra, hogy a fiatalok megismerhessék a munka világát, hogy a munkáltató és a munkavállaló egyaránt érintett és felelős legyen, hogy a munkából való keresete biztosítsa a jövőjét, egzisztenciájának alapját.

Az Ifjúsági és Sportminisztérium a jelentés bizottsági tárgyalásakor többször hivatkozott arra, hogy az európai uniós normáknak megfelel a jelentés szerkesztése. Ezt örömmel vettük. Azt is örömmel vennénk, ha néha el is olvasnák a tartalmát, és kiderülne belőle, hogy az egyenlő esélyek elve az, ami mind a gyermekek, mind az ifjúság számára a jövő zálogát hordozza. Nem lehet, hogy egy gyermektámogatási rendszerben ne legyen minden gyerek a legértékesebb! Nem lehet az, hogy többgyermekes családokat úgy állítunk be ma a társadalom előtt, itt a parlamentben is, hogy ők, az ő gyermekeik értékesebbek, mint az egy gyermekét egyedül nevelő szülőé. Meg kell nézni... (Közbeszólásra:) Pontosan erről van szó, többet kapnak! Szeretném megkérdezni, mitől ér többet ma Magyarországon bármely gyerek?! Ha az egyenlő esélyek elvét tekintjük alapnak, akkor Magyarországon igenis minden gyerek értékes kell legyen a magyar állam számára!

A fiataloknak nemcsak a munkába állási esélyei nincsenek megjelenítve ebben a jelentésben, hanem egy nagyon fontos terület sincs benne, ami az oktatással van összefüggésben: ez pedig a munkavállalás melletti továbbtanulás, képzés lehetősége. Nem jeleníti meg ez a jelentés még felszínesen sem, hogy ma Magyarországon pontosan az Európai Unió kihívásainak megfelelő és azt felismerő generáció a munkája mellett hogyan szeretne még minőségibb tudást megszerezni, hogy piacképes maradjon. Nincs arról információnk, mennyibe kerül nekik ez az oktatás. Nincs arról információnk, hogy a munka törvénykönyvében milyen lehetőséget kapnak arra, hogy a tudáshoz hozzáférjenek. Kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy majd a munka törvénykönyve tárgyalásakor fogadják el azokat a javaslatokat, amelyek arról szólnak, hogy a munkáját elvégző fiatal a továbbtanulásakor kapjon kedvezményt, ami biztosítja számára, hogy a minőségi tudást megszerezze.

Az egyik legneuralgikusabb kérdés a jelentésben szerintem az, hogy magukról a gyermekekről csak mint család szerkezetében gondolkodik. Nem gondolkodik arról, hogy egy olyan esélyegyenlőség elősegítését leginkább igénylő társadalmi csoport, mint a gyermekek, akik a jogaik érvényesítésében, azok gyakorlásában korlátozva vannak, ezért közvetett érdekérvényesítési folyamatoknak vannak kitéve, és egy pozitív diszkrimináció elvét kellene érvényesíteni számukra. A támogatási rendszeren túl semmilyen vizsgálat nincs - ellentétben a miniszter úr által elmondottakkal - a gyermekszegénységről, a gyermekek életkörülményeiről. A gyermekcélú támogatások tekintetében alapos, hiszen ez a statisztikai adatbázis rendelkezésére állt a kormányzatnak.

A kormányzati ifjúságpolitikáról. Azokra a kérdésekre, hogy decentralizáció, párbeszéd és életkori elv, nem kívánok reagálni, mert ezek egyike sem igaz, és azt hiszem, ezt az érintettek ugyanúgy tudják, mint az ebben a teremben ülők. A decentralizáció csak annyiban igaz, hogy logisztikailag létrehoztak hét irodát; a kinevezés, a szakmai munka ugyanúgy egy centralizált, sőt az előző kormányzat gyakorlatával, ahol egy háromoldalú, az érintettek delegálásával és az ő döntésükkel létrejövő szakmai programok kerültek megvalósításra, a mai gyakorlat teljesen ellentétes.

A párbeszédről sajátos fogalma van a jelenlegi kormányzatnak. Különben érdekes, hogy szintén a bizottsági jelentésben konzultáció szerepel, egyetlenegy pontban nem fogalmazza meg az érdemi párbeszéd rendszerét és annak fontosságát a jelentés. Ez azért furcsa, mert a szavak mögött rejlő tartalom elárulja, hogy konzultálni lehet minden döntés és véleménynyilvánítás nélkül, az érdemi párbeszéd pedig feltételezi, hogy mindkét félnek van mondandója, és mindenki hajlamos feltételezni, hogy kompromisszum árán születhet egy jó döntés.

Az ifjúsági intézményrendszer rövid megfogalmazása számomra valahogy úgy néz ki, hogy hogyan csináljunk fából vaskarikát. 1998 után megszűnt a gyermek- és ifjúsági szervezetek kontrollja a szférájukba juttatandó támogatásokról, a párbeszédet felcserélte a konzultáció, megszűnt a "ne döntsenek rólunk nélkülünk" elve. Ma egy ilyen '90-94 közötti déja vu érzése van mindezeknek a civil szervezeteknek; akkor volt olyan, hogy az akkori kormányzat kvázi felkért NGO-kat, civil szervezeteket, és velük együtt eljátszotta azt a párbeszédrendszerét, ami legitimálta őket a civil szférában. Nem vették észre, hogy a civil szféra nem fogadókész ezekre a párbeszédekre. Végezetül megszűnt a jogalkotási törvényben előírt kötelezettsége a jelentés kapcsán a civil szervezetek irányába, hiszen nemhogy a véleményüket elmondani nincs lehetőségük, hanem érdemben a jelentéshez sem járulhatnak hozzá gondolataikkal.

Nagyon sajnálom, hogy nagyon sok téma nem is került a parlament elé, amelyeket a mai kor és a jövő generációjának kihívásai kapcsán egyszerűen kulcsfontosságúnak érzünk. Ilyen az, hogy az új nemzedék és az információs társadalom viszonya miként alakul, miként alakul az új nemzedék és a média kapcsolata, hogyan alakul a tömegsport, az amatőrsport e korosztályban, és miként értelmezhető a gyermekek szociális minimumának biztosításával kapcsolatos állami kötelezettség, hogyan alakul a gyermekszegénység, miként alakul a gyermekek nyári táborozásának segítése.

Végezetül egy rövid intermezzo: az ifjúsági és sportbizottság ülésén a bizottsági javaslat tárgyalásakor az ellenzéki képviselők egy javaslattal éltek a bizottság kormánypárti tagjai felé, hogy fogadják el azt a mondatot, ami kötelezi a mindenkori kormányt, hogy a jelentést a benyújtása előtt, a jelentés tartalmának ismeretében fogadja be és vitassa meg az érintett civil, gyermek- és ifjúsági szervezetekkel. Ezt a kormánypárti többség nem fogadta el.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

(10.40)

TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Megfigyelve a Fidesz frakcióvezető-helyettese, valamint a miniszterelnök hozzászólását, azt a címet is adhatnám a napirend előtti hozzászólásomnak, hogy a Fidesz másik arca.

Hallgatni, amikor beszélni kell, szintoly nagy hiba, mint beszélni, amikor hallgatni kellett volna - mondta Széchenyi István. Ez a gondolat jutott eszembe május 7-én, amikor a napirend előtti felszólalásokat hallgattam. Ugyanis Rogán Antal fideszes és dr. Varga István MDF-es képviselő urak olyan minősíthetetlen kijelentéseket használtak nagy tudású és szakmailag elismert MSZP-s politikusokkal kapcsolatban, amelyeket kulturált ember még viccnek sem fogadna el. (Közbeszólások a Fidesz padsoraiból, többek között: Kik azok? - Hol vannak? - Halljuk!)

Nem véletlen, hogy Solymosi Frigyes akadémikus is, aki a velünk nem elfogult Nemzeti Kör tagja, megjegyezte ezt a gondolatot - idézem: "Alapvető hiba és visszatetszést szül, ha az egyébként igen jó politikai korban lévő szocialista politikusokat, éppen koruk miatt akarják ellehetleníteni. Az nem okos dolog, még ha sikert is lehet vele az adott közegben aratni, mert bizony akkor hasonlóképpen elmarasztalhatják a kormány közelében aktívan tevékenykedő és még az MSZP politikusainál is idősebb polgártársakat."

Mi, szocialisták megígérjük, hogy dr. Isépy Tamás, dr. Varga László, Horváth János és Polonyi Kornél képviselő urakat soha nem fogjuk lemúmiázni, és arra kérem fideszes képviselőtársaimat, hogy hasonló kifejezéseket még egyszer ne használjanak. (Taps az MSZP padsoraiból.)

Meggyőződésem, hogy a Fidesz stílusa, amikor nem a labdára mennek, hanem a lábra, nem a Fidesz politikusainak az utolsó mentsvára, hanem egy jól megkomponált taktika része. (Közbeszólás az MSZP padsoraiból: Így van!) Egy amerikai hivatásos tárgyaló, aki a több évtizedes tapasztalatairól könyvet is írt, ezt szovjet stílusnak nevezte, ellentétben a nyugati stílussal. Nagyon találóan jellemezte a szovjet stílusú tárgyalókat - újfent idéznék: "Számukra a tárgyalás egy utcai verekedés, és ha egy ellenfél ragaszkodik az angol ökölvívás szabályaihoz, akkor megkérdőjelezik erejét." Egyáltalán nem tartom tehát véletlennek, hogy a Fidesz megvált a szabadelvűségtől. A tekintélyuralomhoz ilyen stílusra van szükség, és ezért van szükség a konzervativizmusukra is.

Számunkra elfogadhatatlan az a retorika, ami a Fidesz stílusát jellemzi. Mert mi a stílus célja? Az érzelmi hatáskeltés, esetünkben a megdöbbentés és a félelemkeltés. (Moraj a Fidesz padsoraiból.) Megdöbbentik ellenfelüket azzal, hogy egyes momentumokat kiragadnak az összefüggéseikből, általánosítanak, minősítik, és már mint konkrét, cáfolhatatlan tényt közlik. Megfélemlítik az ellenfelüket azzal, hogy bizonytalanságot keltenek benne. Mi van, ha a polgárok elhiszik mindazt, amit ők oly magabiztosan állítanak? Tehetik pedig mindezt azért, mert annak, akit megtámadtak, nincs módja arra, hogy ugyanazon hallgatóság előtt cáfoljon, mivel a közszolgálati média állapota ma erre nem ad lehetőséget. (Egy hang a Fidesz padsoraiból: Jaj!)

Mi, szocialisták, olyan stílust akarunk, ahol a parlament tekintélyét nem pusztán a korona, nem a miniszterelnöki fogadások biztosítják, hanem a társadalom érdekeit szolgáló érdemi viták. Mi nem a politikai ellenfelünket kívánjuk lejáratni, hanem a felmerült társadalmi problémákat megoldani, mint a gyermekszegénység megszüntetése, a társadalomban meglévő esélyegyenlőtlenségek kiküszöbölése a társadalmi jólét elérése érdekében. Együttműködünk minden párttal (Közbeszólás a Fidesz padsoraiból: Bokros-csomag! - Thürmer Gyula!), amely felelősséggel és alkotó módon közelít a nemzet sorsához. Ennek eddig is mindig jelét adtuk, bármit is mondjanak politikai ellenfeleink.

Remélem, képviselőtársaim, belátják, a Fidesz által megjelenített politikai stílus, retorika nem a nemzeti egység megteremtésének eszköze, pedig ez alapvető feltétele annak, hogy megoldjuk a társadalom, a nemzet problémáit. Az elmúlt hároméves ellenzéki politizálásunkkal is ezt akartuk elérni, és semmiképpen sem azt, hogy egyre jobban elmélyüljenek a politika színterén meghúzódó lövészárkok.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiban.)

TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! A 23. ajánlásnál szeretném Nagykőrös ivóvízhálózat-bővítése kapcsán felhívni az államtitkár úr és a tisztelt Ház figyelmét néhány kérdéssel kapcsolatban.

Az első az, hogy Nagykőrösön az 1960-as évektől építették ki a kommunális ivóvízellátó rendszert. Az akkor kiépített rendszer mára teljesen elavult, és néhány adatot szeretnék az államtitkár úr figyelmébe ajánlani: Nagykőrös utcáinak 58 százaléka nem rendelkezik vezetékes ivóvízzel, illetve az ingatlanok több mint 50 százaléka nem rendelkezik ivóvízbekötéssel. Tudom, hogy az ivóvízbekötés nem lehet része a címzett támogatásnak, mégis elgondolkodtató, hogy van a központi régiónak egy olyan Dél-Pest megyei kistérsége, amely be van szorulva két nagyváros és két régióközpont közé 26 ezer lakossal a XXI. század elején, és nem rendelkezik a lakosság közel 50 százaléka ivóvízzel.

Sajnálom azt is... - és el kell mondanom őszintén, hogy az eddigi hozzászólások kapcsán nem szeretném bűnös városnak nevezni Nagykőröst, hiszen a képviselője egy kisgazda képviselő, Czira képviselő úr, akinek szívesen vettem volna jelenlétét; ő is lobbizott volna amellett, hogy meggyőzze a kormánypárti képviselő urakat, hogy már másodízben történik meg, hogy az önkormányzat pályázik címzett támogatásra, és másodízben nem sikerül a kormánykoalíció alatt a kormánypárti képviselőknek megállapodásra jutni a kormánnyal ebben a kérdésben.

(23.40)

Nagykőrös és térsége Dél-Pest megyében egy kiemelt régió lehetne, egy kistérségi központ lehetne, valamint, figyelembe véve, hogy a lakosság létszáma az elmúlt években nem változott, tehát ebből adódóan a tőkebeáramlások, a foglalkoztatások, maga az a miliő, ahol a patinás város lakói élhetnék az életüket, nem tud kiteljesedni, mert azok az alapellátások hiányoznak, amelyek éppen mind az ivóvízbővítéssel... - vagy azt megelőzően a Nagykőrös pályázott szintén a városi kórház fejlesztésére. Bizonyára ismeri az államtitkár úr is, "Kórház a város szélén" címmel tudnám neki egy interpelláció során ezt a nevet adni, hiszen 1990-94 között felépült egy olyan kórház, amelynek mai napig a több mint 600 millió forint adósságát viseli a város, éves szinten 85 millió forint tartozást fizet. Ennek ellenére több mint 96 millió forintot jelölt meg önrészként az önkormányzat, és ehhez képest nem lesz arra esélye, hogy a következő három évben olyan fejlesztéseket tudjon elvégezni, amelyek a városban élők élethelyzetét érdemben megváltoztatnák.

Ezért felelősség terhel minden parlamenti képviselőt, hogy ha a térségek felzárkóztatása elengedhetetlen egy regionális térségfejlesztéshez, egy Európai Unióhoz való kapcsolódáshoz, akkor létezik olyan térsége Pest megyének, a központi régiónak, amely még a XIX. században jár.

Szeretném felhívni a tisztelt államtitkár úr figyelmét, hogy ez az a térség, amelyben kulcsfontosságú lenne, hogy azok a típusú modernizációs eszközök, amelyek nemcsak az ivóvízhez, és nemcsak Nagykőröshöz, hanem a környező településekhez kötődnek, mihamarabb elkészüljenek, hiszen ezek az emberek körülbelül úgy érzik magukat, hogy végül is beszél az országban mindenki gazdasági növekedésről, de érdemben, a fejlesztés szintjén ez az elmúlt tíz évben nem történt meg ebben a régióban.

Kérem a tisztelt államtitkár urat és a kormánypárti képviselő urakat, hogy támogassák ezt a módosító javaslatot. Köszönöm szépen.

TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! Tisztelt Ház! A gyermekek és az ifjúság helyzetéről szóló jelentés kapcsán a bizottságokban valószínűleg nagyon sok vita folyt mindazokról, amiket Gyürk András képviselőtársam elmondott, és az az igazság, az a gondolat jutott eszembe, hogy az elmúlt három évben a kormányzat - így a ifjúsági is - nem a való világhoz igazította az intézkedését, hanem egy számára ideálisan elképzelt világhoz. Ehhez képest van egy mai magyar való világ, amelyben a fiatalok megpróbálnak megküzdeni mindazokkal a problémáikkal, amelyekre különben a kutatások és az elemzések során fényt is deríthetünk.

Mégis van két olyan mozzanat, amelyre érdemes felhívni a figyelmet. Az egyik az, hogy időben elkészült ez a jelentés, amely méltán válhat a minisztérium dicsőségére. A másik, hogy az a helyzetelemzés, amelyet az "Ifjúság 2000" kutatás rögzített, nagyon komoly helyzetelemzést ad a mai magyar generáció élethelyzetéről. Összehasonlítva ugyanezt a helyzetértékelést és a mögötte lévő kormányzati intézkedéseket, azt kell megállapítani, hogy nagyon ritka és kevés az átfedés, mintha valójában azok az elemzések nem szolgáltak volna arra, hogy a kormányzat ezek alapján hozza meg azokat a döntéseket, amelyek valójában és érdemben segíthetnék a korosztályt. Tehát ezek a kormányzati döntések nemhogy megoldották, hanem módszeresen megkerülték a problémákat, egyfajta kormányzati píár rózsaszín képét vetítették elénk.

(15.40)

Ugyanakkor a jelentésből nyilvánvalóvá válik az a kórkép, ami a legfiatalabb korosztályok helyzetére és lehetőségeire vonatkozik. Korántsem tartalmaz annyi pozitív elemet, ami az előbbiekben elhangzott.

Tény, hogy Magyarországon nőtt a gyermekszegénység. Ma több mint 830 ezer gyermeket kell kiegészítő családi pótlékban részesíteni, mert a családjukban az egy főre jutó jövedelem nem éri el a nyugdíjminimumot. Ez a szám 90 ezerrel nőtt 1998-hoz képest. Tény, hogy a születéskori helyzet alapvetően meghatározza a gyermek lehetőségét, jövőjét, ifjúsági életét az oktatásban és a foglalkoztatásban.

A kutatásban két példa van, mind a kettőre szeretném fölhívni a figyelmet. Az egyiket az idegen nyelv ismeretén keresztül vezeti le. Az idegen nyelv ismeretén keresztül mutatható be, hogy mekkora az összefonódás a fiatal iskolázottsága és a családfő iskolázottsági szintje között. Olyan családban, ahol az apa nyolc általánost végzett, a fiatalok 75,7 százaléka nem beszél egyetlenegy idegen nyelvet sem. Ez az arány a szakmunkásképző és a szakiskola esetében is 50 százalék feletti. Tehát amikor mi társadalmi kettészakadásról beszélünk, az megfogalmazható a születési hely és meghatározható a képzettség tekintetében is.

Tény, hogy a regionális különbségeket is rögzíti ez a kutatás, hiszen ez jól látszik az iskolázottsági szint vizsgálatakor. Ma Magyarországon 32 ezren nem fejezik be általános iskolai tanulmányaikat. Regionális elhelyezkedésük egyértelműen mutatja, hogy az észak-magyarországi régióban és az észak-alföldi régióban keletkeznek ezek a hiányosságok - 23 és 25 százalék érhető tetten. Csak viszonyítási alapként: Budapesten ez az arány 1,8 százalék.

A következő, ami a települési különbségek tekintetében tetten érhető, ma Magyarországon egy fővárosi fiatalnak az egyetemre, főiskolára való belépésre a lehetősége - 86 százalékuk jut be. Megyei jogú városban, középvárosokban ez az arány már csak 60 százalék, és településszerkezetében ez 16 százalék.

Tehát indokolatlan azt gondolni, hogy azok az intézkedések, amelyek '98-hoz képest azt a számot mutatják, hogy növekszik a főiskolára, egyetemre belépők aránya, elegendőek. Ez a szám ugyanis azt igazolja, hogy ez a területi eloszlásból adódóan hátrányosan érinti azokat a régiókat, amelyek mind gazdaságilag, mind pedig társadalmi vetületében a rendszerváltás óta hátrányban vannak, különösképpen az elmúlt három évben. (Közbekiáltás a Fidesz soraiból: Az elmúlt negyven évben!)

Ehhez képest az is tény, hogy az ifjúság bizakodik a jobb jövőben, de azt gondolom, hogy enélkül minden társadalom halott lenne, ha az ifjúsága nem bízna a jövőben. Az optimizmus a fiatalok generációs sajátossága, és erre, remélem, még kormánypárti képviselőtársaim is emlékeznek, talán nem is volt olyan régen.

A jelentés egyik legszomorúbb és tettekre ösztönző része az, amelyik az ifjúság legégetőbb problémáit sorolja föl. Csak azért, hogy aki esetleg nem olvasta el, világos legyen: ma Magyarországon a fiatalok 47 százaléka retteg a munkanélküliségtől, 34 százaléka ebből adódóan az egzisztenciális problémáktól, 32 százaléka pedig a lakáshelyzettől. Ez kellő kutatási alap arra, hogy amikor egy kormányzati intézkedés elkészül, akkor minden tekintetben azt vegye figyelembe, hogyan küszöbölhetők ki ezek a típusú félelmek.

A munkanélküliség. Szeretném fölhívni a tisztelt Ház figyelmét, hogy azok az átképzési programok - a pályakezdők elhelyezkedési programja -, amelyek '98 után megálltak, mind annak lehetőségét vetítette vissza a fiatalra, hogy nincs meg az a típusú munkabiztonsága, munkabékéje, hogy az ő belépése a tudás birtokában biztos lehet a munkaerőpiacon. 26 ezer fiatal van ma Magyarországon, akik azért nem keresnek munkát, mert úgy ítélik meg, hogy a lakóhelyük adta lehetőségekben esélytelenül indulnak ebben a versenyben, és 133 ezren szinte teljesen lemondtak arról, hogy álláshoz jussanak. A pályakezdő fiatalok jelentős csoportja eleve ebből a hátrányból indul az életnek.

Amikor azt olvassuk, hogy a fiatalok 47 százaléka retteg a munkanélküliségtől, akkor szeretném fölhívni tisztelt kormánypárti képviselőtársaim figyelmét, hogy a munka törvénykönyvének módosításakor számos olyan módosító javaslat született, amely segítette volna a fiatalok belépését a munkaerőpiacra; segítette volna a sorkatonai szolgálat után egy három hónapos biztonsági idővel visszatérni a munka világába; segített volna a magasabb szintű tudáshoz és képzéshez való hozzáférésben. Önök akkor ezeket nem szavazták meg.

A pénztelenséget össze kell kapcsolni a lakásproblémával, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ma Magyarországon csak egyfajta jövedelemből és annak megtakarításaiból lehet elindulni az önálló otthon megteremtéséért. Ez a lakástámogatási rendszer egy versenyképes és nem a megélhetéshez éppen csak elegendő fizetésből oldható meg. A felmérések azt mutatják, hogy a dolgozó fiatalok fele 20-40 ezer forint közötti nettó bért visz haza havonta, további egyharmada pedig 41-60 ezret. Az ennél jobban keresők aránya 8 százalék. A bérek tekintetében jelentős a regionális különbség, hiszen amíg a fővárosban a fiataloknak mindössze harmada keres havonta 40 ezer forint alatt, addig ez az arány az Észak-Alföldön és a Dél-Dunántúlon élők körében ennek duplája, vagyis eléri a kétharmados arányt. Ebből is az látszik, hogy a fiatalok kétharmadának nincs esélye, hogy igénybe vegye a kedvezményes lakásvásárlási hiteleket.

El kellene érni, hogy a hitelek és a fiatalok keresőképessége közötti különbségeket ne az önkormányzatok politikai megosztása okán lehessen a kormányzatnak produkálni. Minden egyes önkormányzat, ahol a fiatalok megtartóképességére szándék van a testületben, azoknak igenis biztosítani kellene azokat a támogatásokat, amelyek mentén a szociális bérlakásokat és az úgynevezett fecskeház-programokat tudnák beindítani.

És továbbmegyek - csak címszavakban. El kellene érni, hogy Magyarországon a diploma tényleg értékkel bírjon a munkaerőpiacon. Szeretném elmondani, hogy nagyon szépen hangzik a Bursa Hungarica támogatási rendszere. Arról elfelejtett Gyürk képviselőtársam beszélni, hogy ezáltal megszűnik a fiatal szociális normatívája; és arról is elfelejtett beszélni, hogy 1998 óta a hallgatói ösztöndíj mértéke nem változott, ugyanazon a szinten maradt, sőt inflálódott.

Arról is elfelejt beszélni a kormánypárt, hogy a 300 ezer fiatal több mint fele költségtérítéses főiskolai, egyetemi képzésben vesz részt, köszönhetően annak, hogy a minisztérium olyan döntést hoz, amellyel fölülírja a ponthatárokat. Ezáltal fiatalokat taszít egyfajta hitelkonstrukcióba, amelynek mentén mondhatjuk, hogy a diákhitel ott áll. Szeretnénk elmondani, hogy csak az a jövő garantálható a fiatalok számára, saját maga számára az alakítható, amelyben tervezni tud. Egy olyan hitelkonstrukcióban, amelyben nem tudja tervezni, nem látja előre kiadásait, nem látja a jövedelmét a munkaerőpiacon, abban a hitel nem ér semmit. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő lejártát.)

A jelentés IX. fejezetében - köszönöm, elnök úr, rögtön befejezem - az információs társadalom áll. Teljesen egyetértek miniszter úrral, szükségszerű, hogy a jövő korosztálya megbirkózzon ezzel a kihívással. Egy adatot szeretnék önnek zárásként mondani. Ma Magyarországon a fiatalok 8 százaléka rendelkezik internet-hozzáférési lehetőséggel. Ha igaz ez, akkor tudomásul kellene venni (Az elnök ismét csenget.), hogy nem internet-hozzáférést kell biztosítani, hanem gépet és szoftvereket kell tudni a fiatal kezébe adni.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az MSZP és az SZDSZ soraiban.)

TÓBIÁS JÓZSEF, az ifjúsági és sportbizottság kisebbségi véleményének ismertetője: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! A bizottság egyetértett abban, hogy a gyermekek és ifjúság helyzetét érintő helyzetelemzés, amely az "Ifjúság 2000" kutatás alapján történt, helytálló, és azért fogalmazta meg az alternatív határozati javaslatát, hogy ne maradjanak függőben egy jelentés tárgyalásánál az abból fakadó kormányzati döntések.

Megítélésünk szerint a jelentés és a helyzetértékelés egyértelműen bizonyítja, hogy igenis az az esélyegyenlőtlenség, amely a generációnkat érinti, egy ifjúsági törvénnyel, egy átható korosztályi törvénycsomaggal orvosolható, ezért a határozati javaslat lehetővé szerette volna tenni, hogy még az idén kerüljön benyújtásra a parlament elé az ifjúsági törvény. Gyürk képviselőtársamnak szeretném mondani, hogy az érvelése azért sántít, mert az elmúlt három hónapban folyamatos médianyilvánosságot kapott az ifjúsági törvény előkészítése kapcsán, hány civil egyeztetés, hány olyan nyílt érdekegyeztetés, véleménycsere zajlott, amely lehetővé tette volna a kormányzat számára, hogy mind a civil szervezetek, mind pedig az egyházi szervezetek bevonásával egy jól megalapozott és jól végiggondolt törvénytervezet kerüljön az Országgyűlés elé.

Szerettük volna, ha az Országgyűlés előtt jelen pillanatban meg nem jelenő ifjúsági törvénytervezetet tudott volna érdemben tárgyalni a parlament a gyermek- és ifjúsági korosztályt érintő döntéshozatali rendszerek szabályozása, a gyermek- és ifjúsági korosztály életlehetőségeinek bővítését célzó szabályozások, a gyermek- és ifjúsági szervezetek működését támogató pályázati rendszerek szabályozása és működése, a gyermek- és ifjúsági korosztály intézményrendszerének működése tekintetében, a gyermek- és ifjúsági korosztály kapcsán megfogalmazódó feladatokról, az Országgyűlés, a kormány, a kormány tagjai, a megyei és a települési önkormányzatok kapcsán, a gyermek- és ifjúsági korosztályt érintő kedvezményrendszer tekintetében. Szerettük volna, ha a parlament érdemben tudott volna tárgyalni erről, azok után, hogy az asztalán hever egy olyan helyzetértékelés, egy olyan jelentés, amely kellő alapot adott volna minden parlamenti párt frakciójának arra, hogy legjobb tudásával hozzájárulva, érdemben segítsen az ifjúság helyzetén.

Én nagyon sajnálom, hogy miközben a bizottság egyöntetűen egyetértett azzal, hogy a jelentésben a helyzetértékelés kellőképpen tükrözi azokat az ellentmondásokat, amelyekkel a mi generációnk a mai magyar társadalomban küszködik, nincs konszenzusos lépés a tekintetben, hogy egy már elkészült törvénytervezet elinduljon a parlamenti útján, ahol mindenki, minden parlamenti erő megpróbál legjobb szakmai tudása révén hozzájárulni ahhoz, hogy a fiatalok tényleg ne csak a papírokon, hanem a mindennapokban is érzékelhessék: egy parlamenti demokráciában a polgári pártok szerepe fontos az ő mindennapjaikban is. Nagyon sajnáljuk, hogy ezt a határozati javaslatot a bizottság többsége nem szavazta meg. Ezáltal ellentmondásba kerültek, hiszen egyik oldalról a generációért, a másik oldalon pedig pontosan az ahhoz szükséges feltételek ellen szavazott a bizottság.

Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP padsoraiban.)