Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

L. SIMON LÁSZLÓ (Fidesz): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Sajnálom, hogy Staudt képviselő úr nem maradt benn, mert éppen azzal a kérdéssel kívánok foglalkozni, amit hiányolt, az alkotmányos identitás problémájával. Magyarország Alaptörvényének hetedik módosításában új fogalomként jelennek meg az alkotmányos önazonosság, illetve az alkotmányos identitás kifejezések. A Nemzeti hitvallás kiegészítése szerint „Valljuk, hogy a történeti alkotmányban gyökerező alkotmányos önazonosságunk védelmezése az állam alapvető kötelessége.” Az Alaptörvény R) cikke pedig a következő bekezdéssel bővül: „Magyarország alkotmányos identitásának védelme az állam minden szervének kötelessége.”

Miért indokolt az Alaptörvényben az alkotmányos identitás fogalmával élni? A részletes indoklás szerint az Európai Unió olyan jog- és értékközösség, amely tiszteletben tartja tagállamainak alkotmányos identitását, a tagállamok államiságának legalapvetőbb kérdéseivel összefüggő önálló döntési jogát. Az Európai Unióról szóló szerződés 4. cikkének (2) bekezdése kifejezetten is jelzi, hogy az Unió tiszteletben tartja a tagállamok egyenlőségének elvét és a tagállamok nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok politikai és alkotmányos berendezkedésének.

A tagállam nemzeti identitásának meghatározása értelemszerűen az adott állam és az azt alkotó politikai közösség legalapvetőbb, elvitathatatlan joga, amely elsősorban, de nem kizárólag annak alkotmányában jelenik meg. Helyénvaló ezért, hogy az állam politikai közössége az alkotmányozón keresztül az állam nemzeti identitásának egyes alkotóelemeit az alkotmányban rögzítse.

A nemzeti identitás fogalma természetesen nem fedi le az alkotmányos identitásét, bár egymástól elválaszthatatlanok, hiszen egy nemzeti közösség, egy történelemmel rendelkező ország alkotmányában megjelenő közösségi identitásról van szó. Ennek kapcsán Gary. J. Jacobsohn „Az alkotmányos identitás változásai” című, 2011‑ben megjelent tanulmányában joggal fejti ki: „Az alkotmányelmélet jellemzően kevéssé foglalkozik az alkotmány identitásának kérdésével. Pedig az alkotmányok bizonyos jellemzői lehetővé teszik, hogy beszéljünk egyfajta alkotmányos identitásról, és a kialakulására jellemző párbeszédes folyamat lehetővé teszi azt is, hogy egy tetszőleges alkotmány kiválasztása után meghatározzuk annak identitását. Ezt az identitást, amely számos, a nemzet múltját kifejező törekvés és vélemény elegyeként jelenik meg, folyamatosan alakítják a bíróságokon, a törvényhozásban és a köz-, illetve magánszféra további színterein zajló politikai és értelmezési viták.”

Az alkotmányok elfogadásához vagy megváltoztatásához mindig erős legitimációra, illetve felhatalmazásra van szükség. Egy közösség, a mi esetünkben az államalkotó magyar nemzeti közösség alapvető, javarészt közmegegyezésen nyugvó értékeinek írásos rögzítése a lehető legszélesebb társadalmi támogatottságot feltételezi, s bár nyilván vannak olyanok, akik nem azonosulnak Alaptörvényünk Nemzeti hit­vallásának, illetve Alapvetésének valamennyi pontjával, de azt aligha vitatják, hogy az Alaptörvény olyan módon hozott előrelépést a többször toldozott-foltozott 1949-es alkotmányhoz képest, hogy ugyanakkor a ’89-es változtatások után kialakult demokratikus intézményrendszer értékeit megőrizte.

Az előrelépés paradox módon éppen a közösségi, nemzeti identitásunk fontos elemeinek konzerválásában érhető tetten, hiszen azt Jacobsohntól is tudjuk, hogy az alkotmányosan biztosított, kiemelt védelem értelme éppen az, hogy az alkotmányozók biztosítékot nyújtsanak a jelenlegi identitás számára, egy későbbi lehetséges, de elutasított identitással szemben. Éppen ezért kell az alkotmányozáshoz széles legitimáció, a törvényhozásban kétharmados vagy akár annál is nagyobb többség, hiszen ilyen nagy többséggel tudják az alkotmányozók kizárni, hogy az alkotmány szellemét, az általa meghatározott, illetve leírt identitáskeretet a jövőben erőteljesen megváltoztassák.

Az Alaptörvény hetedik módosításának részletes indoklása is kitér arra, hogy a nemzeti és az uniós jog egymással való kapcsolatának az egyes államok alkotmányos önazonosságára tekintettel történő értelmezése folyamatosan napirenden van az európai országok alkotmánybíróságai előtt is. Az uniós jog értelmében a tagállamok nemzeti és politikai önazonossága szempontjából jelentősnek ítélt, alkotmányában megjelenő politikai és társadalmi értékválasztását nem lehet megkérdőjelezni. Ez utóbbi mondat egyértelművé teszi, hogy mi a lopakodó föderalizmus Európája helyett az egyenrangú, szuverén nemzetállamok szövetségében gondolkodunk.

Ebben az értelemben a 2016. októberi népszavazás nem teszi szükségessé, hogy újradefiniáljuk önmagunk és nemzeti alkotmányunk viszonyát az Európai Unióhoz, hiszen azt már a 2011-es elfogadáskor is egyértelművé tettük, hogy szuverenitásunkat a csatlakozási szerződésben, valamint a lisszaboni szerződésben foglaltakon túl nem kívánjuk tovább korlátozni. Ugyanakkor az Alaptörvény mostani kiegészítése pontosabbá, mondhatni, teljesen egyértelművé teszi a viszonyunkat ahhoz az Európai Közösséghez, amelyhez önként csatlakoztunk s amelynek a fennmaradásában érdekeltek vagyunk. Ez a válasz azoknak is, akik szerint a beterjesztett szöveg nem jelent többletet a jelenlegi állapothoz, a hatályos Alaptörvényhez képest, azaz a kormány által javasolt módosítás semmilyen új dologban nem korlátozza az Uniót.

A jelenlegi tervezet elutasítói ezen túl nem tudnak vagy nem akarnak érvényes érveket felhozni azon véleményük mellett, hogy a javaslat ne kerüljön be az Alaptörvénybe. Nyilván azért nem, mert akkor magának az alkotmányos identitás fogalmának az érvényességét kellene megkérdőjelezniük, ami pedig politikai kommunikációs szempontból védhetetlen alapállás felvételét jelentené. Így sokkal egyszerűbb az októberi népszavazás érvénytelenségére és az uniós intézményrendszer kritika nélküli védelmére hivatkozva az alkotmányozási kényszer hiányáról, az alaptörvény-módosítási javaslat fölöslegességéről és többlettartalom-nélküliségéről beszélni.

A „Nemzeti identitás és alkotmányos identitás az Európai Unió és a tagállamok viszonylatában” elnevezésű szegedi konferencián 2014 novemberében Kruzslicz Péter „Az Európai Unió értékei a szerződések értelmében” című előadásában kifejtette, hogy az identitás és így a nemzeti alkotmányos identitás egyik meghatározó tartalmi eleme, hogy az sajátos, csak az adott rendszerre jellemző. Arról van szó, hogy a kiválasztott értékek és azok az alkotmányos rendelkezések, amelyeken keresztül ezek megjelennek, az adott nemzeti rendszerre jellemzőek, megkülönböztetik azt más nemzeti rendszerektől. A nemzeti alkotmányos identitás ‑ írja tanulmányában Kruzs­licz ‑ tehát egyrészt meghatározza az adott alkotmányos rendszert, másrészt megkülönbözteti azt más, eltérő identitású alkotmányos rendszerektől. Ez egybecseng Jacobsohn azon véleményével, amely szerint egy alkotmány identitása tapasztalat útján alakul ki, nem elvont találmány vagy jól körbeburkolt, a társadalmi kultúrába ágyazott központi mag, amely csak arra vár, hogy felfedezzék. Az identitás inkább egyfajta párbeszéd útján alakul ki, és számos, a nemzet múltját kifejező törekvés és vélemény elegyeként jelenik meg, továbbá azok elhatározásaként, akik valamilyen módon szeretnék meghaladni ezt a múltat. Változhat, de ellenálló, elpusztíthatatlan, és eltérő helyzetekben különbözőképpen jelenhet meg.

A mostani módosítás azért is fontos, mert egy újabb apró lépés annak a kikényszerítésére, hogy az Európai Unió vezetői betartsák saját jogszabályaikat, szerződéseiket. Ahogy Sulyok Márton a „Nemzeti és alkotmányos identitás a nemzeti alkotmánybíróságok…” című tanulmányában kifejti: „A többsebességes Európa vonatkozásában a tagállamok közötti különbségekből fakadó nézeteltérések elcsitításának ellenszere lehet az, hogy az Unió megtanul tűrni és tartva magát szerződéses kötelezettségvállalásaihoz, a tagállamokkal szemben ténylegesen tiszteletben tartja azon nemzeti sajátosságokat, amelyeket az egyes alkotmányok, alkotmányjogok megjelenítenek.”

Tisztelt Képviselőtársaim! Erre már csak azért is szükség van, mert megtapasztaltuk, hogy hazánkat még az uniós kompetencia szempontjából teljes mértékben nemzeti hatáskörbe eső kérdés, az alkotmányozás esetében is komoly támadások és jogsérelmek érték, emlékszünk rá, 2011‑ben. Erre a legdurvább példa a Tavares-jelentés volt, amivel kapcsolatban Gál Kinga európai parlamenti képviselő joggal jegyezte meg, hogy az Európai Parlament tulajdonképpen a hatáskörét túllépve egy bíróságot játszott, megsértve ezzel a magyar országgyűlési képviselők méltóságát és szuverenitását. A dokumentum, mármint a Tavares-jelentés olyan elemeket kért számon a Magyar Országgyűlésen, amit más országoktól az Európai Parlament nem követelt meg.

(17.50)

A jelentés tulajdonképpen megkísérelte átvenni a magyar polgárok által választott Országgyűlés szerepét, és közvetlenül kívánt beavatkozni magyar közjogi és politikai kérdésekbe. ‑ véli Gál Kinga képviselőtársunk. Ez az eljárás szembemegy az Európai Unió szerződésével. A jelentés elfogadásának fontos tanulsága volt: az európai baloldal nem rendelkezett a szükséges többséggel a 7. cikk Magyarországgal szembeni elindításához, hiszen a liberálisok erre irányuló javaslatát az EP nagy többséggel leszavazta. Fontos megjegyezni azt is, hogy a Tavares-jelen­tés­nek sem jogi, sem költségvetési, sem gazdasági következménye nem lett Magyarország számára, viszont ‑ fűzöm hozzá én Gál Kinga szavaihoz ‑ máig ható belpolitikai hatása van, hiszen az Alaptörvény legitimitását megkérdőjelezők számára politikai hivatkozási alapot jelent.

Az alkotmányos identitás fogalmának Alaptörvénybe emelése ezért is fontos aktus. Egyértelművé teszi a nemzeti alkotmányos identitás elsőbbrendűségét, miközben kimondatlanul is magában hordozza az európai uniós alkotmányos identitás definiálásának szükségességét, illetve azt is, hogy az uniós és a nemzeti alkotmányos identitások egymáshoz való viszonyát a közeljövőben rendeznünk kell. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)