Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Talán megbocsátja elnök úr a pillanatnyi meglepetésemet és késlekedésemet, amíg a mikroport után kutakodtam, hiszen sokkal nagyobb kibontakozó vitára számítottam ebben a kérdésben, bár a napirend összeállításakor már lehetett számítani arra, hogy a hasonló témájú napirendek némiképp egymásba csúsznak. Ennek van előnye is, hátránya is. Előnye az egyszeri ellenzéki képviselő számára, hogy bár az előző napirendi pontnál elfogyott az időkerete, az itt ismétlődő témák tekintetében van módja arra, hogy egyrészt reagáljon elhangzottakra, holott a mínusszal kezdődő időkeret tekintetében már nem volt lehetősége, másrészt a kiválóan felkészült államtitkár irányába további kérdéseket címezzen, természetesen és alapvetően a konstruktivitás jegyében, nem nélkülözve viszont azt a politikai kritikát, amely, úgy érzem, hogy egy parlamentáris demokrácia alapvető, fundamentális kelléke, megsértődni rajta semmiképpen nem szabad.El kell hogy mondjam, hogy a lakossági szegmens különböző energiahatékonysági szolgáltatásai és programjai keretein belül, úgy érzem, hogy végre egy legitim vita és egy termékeny talajon folyó vita kezdett kibontakozni. Itt közöttünk abban van vita, nem is tudom, hogy ez mennyire nevezhető vitának, talán még a diskurzus szintjén megáll, hogy hol érdemes hozzányúlni a rendszerhez.

Látható, hogy közösségi, uniós források  és nem adományok, nem áldások, jótétemények, hanem nekünk járó források  érhetőek el erre a területre. Itt szeretném megjegyezni, engem különösképp irritál az, amikor egyoldalú adományként vagy segélyként kezeli valaki az uniós forrásokat, hiszen ezzel nemcsak Magyarország tagdíjbefizetése áll szemben, hanem a korábban elveszített vámbevételeink és számtalan olyan további elveszített forrás, amely azért rendelkezésére állt hazánknak és a nemzetgazdaságnak a korábbi évtizedekben. De szorítkozzunk azokra az uniós forrásokra, amelyek a lakossági szegmens számára is elérhetővé válhatnának.

Meg tudom érteni azt, hogy különböző közösségi intézményekkel kezdte az energiahatékonysági programok egy részét a kormány, és azt is elismerem, hogy ezek nagyobb szennyezők lehetnek, mint egy-egy háztartás. Csak az a fránya helyzet Magyarországon, hogy közintézményből sok van, de azért jóval-jóval kevesebb, mint háztartásból, és ha az összkibocsátási volument, akár a károsanyag-kibocsátást nézem, akár a háztartási szegmens bizonyos részeinek a viselkedési szokásait, kezdve az égetési szokásoktól folytathatnánk a sort nagyon sokáig, akkor azt tapasztaljuk, hogy a kibocsátás összszintje tekintetében bizony nagyon komoly szegmenst tesz ki a háztartási. Ha energiatakarékossági beruházásokban gondolkodunk, sokkal nagyobb eredményt lehet álláspontom szerint elérni a sok-sok százezer magyar háztartás bevonásával ezekbe a programokba.

Amikor az „Otthon melege” program kerül szóba vagy ennek társai, hiszen nem ez az egy program létezik, engedtessék meg nekem az a jelző, hogy ezek bizony kozmetikai jellegű programok. Nem akarom lebecsülni az idecsoportosított milliókat, adott esetben 1-2 milliárd vagy több milliárd forintot, nehogy szó érje a ház elejét, hogy én ezt semmiségnek nevezem, mert ezek a programok nem semmiségek. De ha megvizsgáljuk a potenciális igénybe vevők körét, és megvizsgáljuk azt, hogy az erőhátrányból induló lakossági szegmens hogyan tudja elérni ezeket a programokat, akkor azt látjuk, hogy az igénybe vevők köre éves szinten a legeslegnagyobb jóindulattal is a néhány tízezer felé közelít, és akkor még nagyon-nagyon jóindulatú voltam, mert nem akarok politikai vitát gerjeszteni, és itt több millió igénybe vevővel számolhatunk, mondjuk, évtizedes távlatban. Tehát az látható, hogy 1-2 százaléka érhető el ezen programokon keresztül ennyi költségvetési forrás idecsoportosításával.

Itt is ne feledjük azt a méltatlan helyzetet, hogy a leginkább kitett társadalmi csoportok  adott esetben rokkantsággal élők, adott esetben a leszakadás által fenyegetettek  mennyire tudnak, mondjuk, fél órán belül sikeresen egy világhálós licitet lebonyolítani, benyújtani a szükséges dokumentumokat. Tehát az eleve erőhátrányban lévő csoportok azok, amelyek még ezekből a programokból is sokkal nagyobb eséllyel szorulnak ki, mint azok, akik felkészülten képesek várni egy hasonló lehetőséget. Én tehát arra kapacitálnám Magyarország Kormányát, hogy ezeket a programokat szélesítse folyamatosan, egyébként az inflációt meghaladó módon bővítse az idecsoportosított forrásokat.

Ahol viszont komoly lehetőséget látok, az a CSOK bővítése. Szerintem ez egy olyan terület, ahol, ha ma nem is jutunk dűlőre, azért hosszú távon eredmények érhetőek el, hiszen a CSOK egy fontos politikai terméke a kormánynak  és ezt most nem pejoratív jelzőként kérem lejegyezni , egy olyan politikai terméke, amiből politikai eredményt kíván kovácsolni. Ez ugyanakkor nem képzelhető el hatékonyan úgy, hogyha az igénybe vevők körét annyira szűken tartja, mint most. Hiszen mi történik a tipikus magyar élethelyzetben lévő magyar polgárral, ha mondjuk, nem új lakóparki lakást szeretne vásárolni 40-50 millió forintért, és megint jóindulatúak voltunk, hanem bővíteni szeretne vagy éppen felújítani szeretne?

Miért nem bővíti a CSOK-ot Magyarország Kormánya a felújítások irányába úgy, hogy a teljes támogatási tömeg vagy a kedvezményes hitel teljes egésze legyen elérhető azon állampolgárok számára, akik a felújítást követően legalább egy energetikai szintet képesek ugrasztani a saját otthonukon? Miért nem dolgozunk ki egy olyan programot, amely a CSOK kibővítése terén és tekintetében állampolgárok széles körei számára tesz elérhetővé energetikai hatékonyságra felhasználható forrásokat, amely források aztán hasznosulni tudnak egyébként, mondjuk, egy lakásbővítés terén akár demográfiai célkitűzések tekintetében is? Egész egyszerűen nem látom okát annak, hogy Magyarország Kormánya miért ne indulhatna el ebbe az irányba, és úgy gondolom, hogy ellenzéki támogatás is elérhető lehetne ehhez a területhez.

Azt látom, hogy a CSOK önmagában a jelenlegi módon, nem akarom azt vizionálni, hogy lefagy, de azt látom, hogy aki eddig igénybe tudta venni, és ki tudta használni az igen terebélyes kedvezménytömeget, hogyha jómódú polgárokról van szó, ott már elérhette a hatását, a demográfiait, ha volt neki, azt biztos.

(18.20)

Sajnos, a mutatószámok ezt még nem igazolják vissza, de legyünk jóindulatúak és tételezzük fel, hogy még rosszabb lehetne a helyzet, ha ezek a hatások nem következtek volna be.

Szeretném azt is elmondani, hogy egész egyszerűen nem tudunk eljutni azokig a termékeny vitákig, amelyek arról szólnak, hogy a CSOK bővítése egy abszolút létező terület, és egy abszolút olyan terület lehetne, amelyről Magyarország Kormányának és a magyar ellenzéknek a parlamentben kellene tudni értelmes vitákat lefolytatni. Amikor ma vitatkoztunk a Budapest-Belgrád vasútvonalról, vitatkoztunk olyan beruházásokról, amelyeknek a hazai forrásai vagy a hitelfelvétel eszközei lehet, hogy itt hasznosulhatnának jobban, elképzelhető, hogy meg is találnánk a forrásokat az energetikai korszerűsítés lakossági szegmenséhez, és megtalálnánk azokat a forrásokat is, a Budapest-Belgrád tekintetében egészen biztosan, amelyek a CSOK bővítéséhez szükségeltetnének.

A már szóba került multicégeket érintő vita tekintetében én nagyon szeretném, ha a kormány elindulna abba az irányba, hogy a nagy cégeket valóban a közteherviselésnek megfelelő módon bevonja adott esetben az energetikai bajok elhárításába, és mondjuk, az energetikai jellegű beruházások finanszírozásába is. Látunk erre vonatkozó sikeres nemzetközi példákat, és látunk olyan elképzeléseket, amelyek erre mutatnak. De megint csak a gödi esetre kell visszamutatnom. Gödön pontosan az ellenkezője valósul meg ennek. Én nem hiszem, hogy bármely nemzetállam bármely kormányának a szándéka arra mutatott volna, ami Gödön történik, hiszen nettó környezetszennyezés folyik a lakossági kontroll lehetősége nélkül. Multicégek „garázdálkodása” folyik azon lehetőség nélkül, hogy akár lakossági kontroll, akár ellenzéki vezetésű önkormányzati kontroll lehetne efölött. Kormányzati és fideszes megyei vezetésű kontroll lehetne, de ennek még nem látjuk a nyomait; legyünk jóindulatúak és tételezzük fel, hogy lesz ilyen

Azt látjuk, hogy ha klímaváltozásról, éghajlatváltozásról beszélünk, akkor a nagyvállalati szegmenst valóban meg kell fogni. Nem tudnak önök sokáig azzal takarózni, hogy 33 százalékkal csökkent a kibocsátás, lényegében  még egyszer szeretném kiemelni  annak köszönhetően, hogy a korábbi termelőkapacitás nagy része leépült, vagy ami külföldi kézbe került, adott esetben bezárásra került és eltűnt a magyar égről. Egész egyszerűen nem lehet nagyvállalatok közteherviselésbe és a különböző szennyezéssel kapcsolatos alapelvek foganatosítása alá való bevonása nélkül eredményt elérni. Azt látjuk, hogy Magyarországon ez egész egyszerűen nem valósul meg. Nem azt akarom mondani, hogy a multicégek tollba mondanak és megrendelnek mindenféle, a tárgykörbe illő rendeletet vagy törvényt a kormánytól, de nagyon sokszor látjuk azt, hogy a lobbierejük brutálisan magas ahhoz képest, mint ami egy valamit magára adó egészséges nemzetállam tekintetében lehetne.

Én a Gyurcsány-Bajnai-korszakot nagyon-nagyon sokat kritizáltam abból a megközelítésből, hogy szerintem túl sokat biztosítottak a multicégek számára egyoldalú kedvezményként, munkahelyteremtési infrastrukturális támogatásként. Azt látom, hogy 2010 óta még tovább nőtt ennek a volumene, és még inkább a multicégek paradicsomává vált Magyarország. Ez a társasági adó multikra nézve brutális csökkentéséből is kiderül, ami a magyar kisvállalkozók számára egy 1 százalékos csökkentést eredményezett. De az egész biztos, hogy ha komolyan gondoljuk akár a klímaváltozás negatív hatásainak a kezelését, akár az éghajlatváltozással való együttélésnek legalább a kísérletét, azt, hogy az ember meg tudjon maradni ezen a planétán, akkor el kell kezdenünk gondolkodni ezeken a kérdéseken. Köszönöm a figyelmet.