Felszólalás adatai

DR. CZINEGE IMRE (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Négy és fél órája megy a vita, és szomorúan kell tapasztalnom, hogy a négy és fél óra alatt három, jóindulattal négy hozzászólás volt, ami az 1093-as törvényjavaslat lényegi részét érintette. Én már néhány alkalommal azt hittem, hogy nem is jó parlamentben ülök, hiszen sok képviselő... - és Babák képviselő úr csóválja a fejét, mélyen irigylem, képviselő úr, hogy ön nem beteg, és a családja se beteg, annak meg kifejezetten örülök, de hogyha egy korszakos változtatás előtti döntéssorozatnál nem mélyedünk el, ha nem próbáljuk lezárni és megtárgyalni azt, hogy miért kell az egészségügyben reformot csinálni, akkor ennek a vitának nem sok értelme van.

Magam a bizottság többségi véleményének előadásában különösen törekedtem arra, hogy azokat a véleményeket is elmondjam, amelyek az előterjesztő számára kritikát jelentettek. Azért mondtam el, mert ezzel azt akartam mondani, hogy legyünk egymással őszinték, mert az egészségügy reformra szorul, és itt azt hallom, hogy ezek a döntések nem igazi döntések. Akkor megkérdezem önöktől, hogy olvasták-e azokat a felméréseket, amelyeknek a legfontosabb gondjai azok, hogy a lakosság leginkább az egészségügy változtatására vágyik. Vagy engedjék meg, hogy visszaéljek azzal, hogy 40 évet én is eltöltöttem a medicinában, és számtalan államtitkárt és számtalan egészségügyi minisztert hallgattam már életemben, és ezt már egyszer egy egészségügyi bizottsági ülésen elmondtam, hogy néhány másodperc alatt mindegyik intézkedésével kapcsolatosan tudnék kritikát megfogalmazni. Ezért én azzal kezdeném, hogy meghatároznám, hogy véleményem szerint mik azok az ellentmondások, amelyek szükségessé teszik a reformlépéseket.

Az egészségügyi struktúra, az egészségügyi ellátórendszer 30-40 évvel azelőtt alakult ki olyanná, amilyen. Akkor még más volt az elfogadott norma, akkor még kórházcentrikusságra törekedtünk. Amikor készültem a mai napra, megnéztem, hogy a ceglédi kórház, ezerágyas kórház beszámolójában az akkori főigazgató azt mondta, hogy legyen 1200 ágyas, és a következő ötéves tervben meg legyen 1400 ágyas. A medicina fejlődésével ez a ceglédi kórház már csak 750 ágyas, és az a sebészeti osztály, amelynek az osztályvezetését megkaptam... - az volt a feltétele, hogy 120 ágyból 80-at csináljak, és ugyanannyi beteget tudunk ellátni.

Én azt gondolom, hogy azért kell a reformmal foglalkozni, mert kialakult egy struktúra, változtatni kell, és megértem az előterjesztő aggályait, és azt hiszem, a dilemmáit is, hiszen egy nagy horderejű lépést szakaszolva tárgyalunk. Tárgyalunk a gyógyszerről, tárgyalunk most reformlépésekről, és most is azt mondom, miniszter úr, hogy persze hogy az ember odagondolja a struktúrát és a kapacitást is, hiszen úgy egységes az egész. És ugye mind a két oldalnak van igaza, bár én ebből a törvényjavaslatból azért a kapacitásra, struktúrára is tudok kiolvasni. Azt mondtam tehát, hogy az egészségügynek első ellentmondása az az ellátórendszer, amely kialakult, amelyet változtatni kell, és a változtatáshoz ezek a reformlépések hozzátartoznak.

A második ellentmondás: büszke vagyok arra, hogy Magyarországon olyan orvosképzés van, hogy bárhonnan az Európai Unióból ideküldenek embereket tanulni. Büszke vagyok arra, hogy a magyar orvosok bármilyen nemzetközi kongresszuson megállják a helyüket, és büszke vagyok arra, hogy hívnak bennünket. Vannak olyan orvosaink, akik külföldre mennek gyógyítani.

(14.30)

Ugyanakkor a harmadik ellentmondás, ha ezzel összehasonlítom, hogy milyen a magyar lakosság egészségi állapota. Ez az egyik legnagyobb ellentmondás. Még akkor is így van, ha tudom, hogy az egészségi állapotunkért nemcsak az egészségügyi ellátórendszer és túlnyomó többségben nem az, hanem a társadalom felelős, de mégis ellentmondás.

Veszem a negyedik ellentmondást, amely miatt foglalkoznunk kell az egészségügy átalakításával - ez az, amit már néhányszor hallottam a mai napon, és igaznak tartom -: ellentmondás van az orvosilag lehetséges és a gazdaságilag lehetséges között. Úgy is megfogalmazhatnám, hogy a XXI. század gyógyító orvosának legfőbb erkölcsi dilemmája, hogy az anyagi erőforrásokat hogyan ossza szét, hogy lehetőleg igazságos legyen, hogy etikus legyen, hogy csináljunk-e Magyarországon sok tüdőátültetést, mondjuk, 20 millió forintért - nem tudom a pontos összeget -, vagy pedig egy meghatározott összegből mást finanszírozzunk. Amikor én a reformtörvényről gondolkodom, akkor ennek a négy nagy dilemmának a feloldását várom a reformtól, és ez megvolt a gyógyszerkasszában a mai napon, és természetesen folytatódik.

Mit tartok a legnagyobb igazságtalanságnak a rendszerben? Igazságtalannak tartom, hogy egyenetlen ellátást biztosít. Akik gyakorló orvosok, jól tudják, hogy nem lehet összehasonlítani a Szabolcs-Szatmár megyében élők egészségügyi ellátását Buda II. kerület lakosainak ellátásával, és ez azért igazságtalan, mert ha megnézzük az átlagéletkort, akkor a II. kerületben öt évvel többet élnek az emberek. Meg kell változtatni!

Azt is kimondom, hogy alulfinanszírozott a rendszer. Igen, alulfinanszírozott rendszer, és - mint ahogy a bevezetőmben elmondtam a többségi véleménynél - azért várom, hogy létrejöjjön a reform, mert azt várom tőle, hogy pénz is jöjjön a rendszerbe. Egyes szakértők szerint körülbelül 15-20 százalék van magában a rendszer átalakításában, de sokkal több pénz van az uniós forrásban. Ezért gondolom, hogy ez is fontos.

A következő, amit fontosnak tartok, hogy átlátható legyen a rendszer. Mi, akik az egészségügyben dolgozunk - és átnézek Gógl képviselő úrra, bocsánat, miniszter úrra, aki 43 évet dolgozott, de Nagy Kálmán kolléga úrra is, aki minket kollégának hívott, annyira úgy gondolta, hogy itt most kollégák beszélnek egymással, ő is több évet eltöltött a szakmában -, azt hiszem, mindannyian megmondhatjuk azt, hogy egyenetlen ellátási rendszer van.

Három szót szeretnék szólni a szabad orvosválasztásról. A szabad orvosválasztás családorvosi viszonylatban megengedett. Mindenki azt az orvost választja, akit akar. Szakrendelői vonatkozásban a területileg illetékes szakrendelőbe kell menni. Ha valakinek fekvőbeteg-ellátó helyre van szüksége, akkor három helyet választhat magának. Én mint gyakorló sebész, azt mondom, hogy ez elegendő, hiszen van számunkra, orvosok számára még egy szükséges és parancsoló szabály, hogy figyelembe kell venni a progresszív betegellátás szintjét is. Ez különösen igaz a sebészetben, de más szakmákban is, hiszen hiába akarunk a ceglédi kórházban nyelőcsősebészetet csinálni, ha egy meghatározott műtéti számot nem tudunk, akkor kicsi a gyakorlatunk, kicsi az eredmény, sokba kerül a beteg gyógyítása.

A várólistákkal kapcsolatosan abszolút tévesnek tartom azt, hogy azért alakulnak ki a várólisták, mert megvonjuk a pénzt. Azért gondoltam, hogy jó lenne, ha tudnánk a kapacitásról és a szerkezetátalakításról is szólni néhány szót, mert az határozza meg, hogy milyen várólisták legyenek. Az egészségügyi bizottságban mondtam egy számot, hogy hány érsebész van, és mellétettem az évente elvégzett érműtétek számát, és azt mondtam, hogy ennyi érsebész bizony ennyi érműtétet el tud végezni. Tehát amikor kapacitásról van szó, akkor azt kell mondani, hogy csípőizületi protézis műtétjét abban a megyei kórházban egy évben ennyit el lehet végezni, és egész évben az egész országban. Azt hiszem, aki most nem látja be, hogy az egészségügyi ellátás is pénzbe kerül, és ez a pénz azért adott, tehát a végtelenségig nem bővíthető, akkor az messze jár az igazságtól.

Nem veszítettem el az optimizmusomat. Arra kérem képviselőtársaimat, nagy gyakorlattal bíró és az egészségügyben sokat dolgozókat, hogy gondolják át, hogy ez a reformnak egy kicsi része, és módosító javaslatokkal segítsék, hogy elinduljunk valamerre, mert ha ezt nem tesszük, akkor lehet, hogy néhány év múlva már késő lesz.

Köszönöm szépen a türelmet. (Taps az MSZP soraiban.)