Felszólalás adatai

DR. MAJTÉNYI LÁSZLÓ adatvédelmi biztos: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Hölgyek és Urak, a karzaton ülő Vendégek! És talán köszönthetem a virtuális karzatot is. Az a helyzet, hogy ebben a beszámolói időszakban az a megtiszteltetés ért engem, hogy nem kevesebb mint nyolc parlamenti bizottság volt kíváncsi az adatvédelmi biztos 2000. évi tapasztalataira, és ez a nyolc parlamenti bizottság, mindegyik, egyhangúlag támogatta az adatvédelmi biztos 2000. évről szóló jelentését, és elfogadta a tevékenységemről adott szóbeli tájékoztatót.

Most viszont abban a nehéz helyzetben vagyok, ugyan mindannyian nagyon nehéz helyzetben vagyunk, de abban a személyesen is kihívó pillanatban vagyok, hogy az után, hogy az országgyűlési képviselő hölgyek és urak ebben a nyolc bizottságban, azt hiszem, a tevékenységem minden kis részletéről tájékozódhattak, és mindegyik képviselő hölgy és úr éppenséggel arról a területről kapott tájékoztatást, amelyik őt a legjobban érdekelte, és amely az adatvédelmi biztosi munkának egy fontos fejezete volt, most viszont 25 perces időkeretben - amelyet lehet, hogy nem is udvarias teljesen kitölteni - talán azt is várják tőlem, hogy nemcsak az elmúlt évről, de az eltelt hat évről is mondjak valamit, sőt az is elképzelhető, hogy van olyan, aki valamiféle szellemi testamentumszerűséget is várna tőlem (Derültség.), amit nem tartok időszerűnek, két okból sem. Egyrészt, nem tartom időszerűnek azért, mert nem tudom még, hogy az én hivatalom sorsa hogyan alakul a közeljövőben, másrészt pedig még nem érzem magam eléggé elhasználtnak vagy eléggé idősnek ahhoz, hogy végrendelkezzem.

Úgyhogy, miután, mondom, ebben a nyolc bizottságban már annyi mindent el tudtam mondani a munkámról, először is tisztelettel egy kicsit a türelmüket szeretném kérni egy olyan kis betét elmondásához, amelyet lehet, hogy unalmasnak fognak találni, én viszont a magam részéről ezt egy adósság törlesztésének tekintem, nevezetesen a jegyzőkönyv számára is szeretném felolvasni azoknak a kollégáimnak a nevét, akik ebben a hat esztendőben, akár most, akár a korábbi időszakban, jelentősen hozzájárultak ahhoz, hogy az információs szabadságjogok Magyarországon meggyökeresedtek, közvélemény áll ma az információs szabadságjogok mögött, ez meggyőződésem - még ha ez a közvélemény persze nem is nyilvánul meg, mert miért is nyilvánulna meg, hiszen az információs szabadságjogok érvényesülnek -, és ezek az emberek szerintem igen nagy szolgálatot tettek a hazájuknak, még akkor is, ha az ehhez mért elismerés talán nem is jutott osztályrészükül.

Az éves beszámolóm hátoldalán van a munkatársaim jegyzéke: Balogh Gyöngyi, Balogh Zsolt György, Bíró János, Bretz Gyuláné, Csajági István, Dudás Gábor, Forgács Nóra, Freidler Gábor, Gulyás Csaba, Horváth Zoltánné, Ivády-Dávid Ildikó, Jóri András, Kerekes Zsuzsa, Kolozsváry Sándor, Kowács Györgyi, Kőhalmy Lászlóné, Lakatos Lászlóné, Magyar Andrea, Németh Gáborné, Péterfalvi Attila, Seidel Péter, Simon Judit, Sózer Róbert, Szabó Máté, Sziklay Júlia, Szöllősi Erzsébet, Tóth Beáta, Trócsányi Sára, Varga Ilona, Zombor Ferenc, Székely Iván, Jeszenszky Lajos, Péntek Zoltán. (Taps.) Ők azok, akik ebben a hat évben ezt a munkát úgy végezték el, hogy a terhek rajtuk voltak, a dicsőség, ha volt ebben dicsőség, engem ért - igaz, az igaztalan támadások is inkább engem értek, mint őket, de az én egyenlegem sokkal pozitívabb mégis együttvéve, mint az övék, és nélkülük ezt a munkát én elvégezni soha nem tudtam volna.

Ha most át kell tekintenem az elmúlt évet, és van ez a kísértés, és ez egy szónoki fogás, hogy beszélhetnék a hat évről is, de én inkább az egy évről beszélek, de azért mégis, ha a hat évre tekintek vissza, akkor azt kell mondanom, hogy nagyon szép dolgokról számolhatok be. Hat évvel ezelőtt Magyarországon, beleértve a jogászi közvéleményt is, nagyon kevesen ismerték az információs szabadságjogok tartalmát, azt is kevesen tudták talán, hogy milyen veszély fenyegeti a polgári szabadságot az információs szabadságjogok elvonása oldaláról, hogy egy ezredvégi és ezredeleji társadalomban mit kockáztatunk akkor, ha ellenőrizetlenül hagyjuk az információs helyzetet.

(10.00)

Ebben a hat évben, ha a hat évről beszélünk, akkor nem elég a hat évet említeni, hanem említeni kell azokat, akik megalkották Európa egyik legszínvonalasabb szabályozási filozófiájú adatvédelmi törvényét, az 1992-es adatvédelmi törvényt, amelyen kiváló értelmiségiek keze nyoma látszik. Ezeknek a nevét nem mondom, úgyis mindenki tudja. Egy olyan helyzet jött létre, hogy Magyarország Európában divatirányzatot vezetett be a szabadságjogok védelmében, hiszen Kanadát leszámítva Magyarország volt az első ország a világon és Európában egyértelműen, amely a két információs szabadságjogot, az információszabadságot és a személyes adatok védelmét egy törvénybe foglalta, és aztán végül '95-ben ennek a két szabadságjognak a védelmére egy védnököt rendelt. De azért mondom: Sólyom László, Könyves-Tóth Pál, Székely Iván és még néhányan, például a nálam is működő Péterfalvi Attila dolgoztak a törvény tervezetén annak idején.

Ez a hat év eltelt azzal, hogy ma Magyarországon az információs jogok mögött nemcsak egy nagyon színvonalas, de felülvizsgálatra szoruló adatvédelmi törvény áll, hanem egy igen fejlett szektorális jogrend is az információs jogok mellett áll. Ugyanakkor az is igaz, hogy ezek a szabadságjogok rendkívül törékenyek, ma is nagyon vékony jégen járunk. Tudnunk kell azt, hogy veszélyeztetik ezeket a jogokat, veszélyeztetik az állam oldaláról is és a piac oldaláról is. Ha már a múlt évhez jutunk, akkor ez a hatéves nagyon szívós munka abban is elnyerte jutalmát, hogy tavaly júliusban az Európai Unió legfőbb döntéshozó szervezete, az Európai Unió Bizottsága elfogadott egy olyan döntést, amelyben Magyarországot adekvát védelmű országnak minősíti. Ezt sokszor említettük már, és nem árt most is, sőt köteles is vagyok megemlíteni; magyarország ezt az elismerést másodiknak kapta meg Svájc után, Svájc egy nappal előzte meg Magyarországot, ez két egymást követő napon hozott döntése az Európai Uniónak.

Ez azt jelenti, hogy ma az Európai Unió egyoldalúan megnyílt ennek a két országnak az irányába, vagyis ma az Európai Unióból Magyarországra és Svájcba ugyanolyan feltételekkel lehet személyes adatokat továbbítani, mintha ez a személyesadat-továbbítás két uniós tagállam között történne. Ennek pedig nemcsak abban a tekintetben van jelentősége, amely talán szimbolikus része a dolognak, de nagyon fontos része, hogy a Magyarország emberi jogi gyakorlatát ezen a területen az Európai Unió ilyen magasra értékeli, hanem abban a tekintetben is jelentősége van ennek, hogy a gazdaság legmodernebb szektorai számára Magyarországon ez egy versenyelőnyt jelent minden olyan országgal szemben, amely nem tagja az Európai Uniónak és nem Svájc. Hogy ezt mennyire tudja Magyarország kihasználni, az egy másik kérdés.

Amikor az éves beszámolómat most önök elé tárom, engedjék meg, hogy két nagyon fontos dologra felhívjam a figyelmüket, és mind a kettő tulajdonképpen égető probléma. Az egyik az, hogy az adatvédelmi irodalomban rendszerint nagy testvérnek nevezik az államot Orwell nyomán, és ez a nagy testvér nem mindig jó testvérünk nekünk. Nem is azért, mert az állam és általában a közhatalom rosszat akarna a polgárainak, hanem azért, mert olyan logika szerint működik, amely logika gyakran ellentétes azokkal a személyes érdekekkel, amelyek pedig a társadalom alapegységét, az emberi individuumot megilletik és amely érdekek ennek az individuumnak a sajátjai.

A másik probléma, illetve ugyanez a probléma, hogy megjelentek pár évtizeddel ezelőtt szerte a világban azok a szervezetek, amelyeket ez az irodalom kis testvéreknek nevez. A kis testvér a piac hatalmasságait jelöli meg, és még esetleg a nonprofit szférában működő nagy szervezeteket is, és a kis testvérek nagyon kezdenek hasonlítani az úgynevezett nagy testvérhez: agyunkban, szívünkben kotorásznak, személyiségprofilokat állítanak össze rólunk, ezek általában profitérdekek miatt készülnek, de a szabadságra hasonlóképpen veszélyt jelentenek, mint a nagy testvérek.

A legújabb jelenség, amennyire én a világban tájékozódni tudok, az, hogy igen nagy veszélyt jelent mindannyiunkra, hogy a nagy testvérek és a kis testvérek összedolgoznak. Rendkívüli botrányok zajlottak az elmúlt öt évben ezzel kapcsolatban Izlandon, ahol törvényt hoztak arról, hogy az egész izlandi lakosság genomtérképét egy adatbankba összesítik, és piaci alapon tudományos kutatás számára felhasználják. Ez nagy nemzetközi tiltakozást váltott ki. Csehországban hasonlóan súlyos adatvédelmi botrányt okozott, hogy a belügyminisztérium a szülőképes nők adatait árulta egészségügyi segédeszközöket gyártó világcégnek. Kanadában egy humán erőforrás minisztérium hozott létre az összes kanadai állampolgárról adatbankot. Jellemző egyébként ezeknek a nagy nyilvántartásoknak a veszélyére, hogy több millióval több állampolgárt tartottak nyilván ebben az illegális adatbankban, amelyről beszélek, mint ahány kanadai állampolgár létezik. Ezt a kanadai adatvédelmi biztos megkerülésével hozták létre, persze nagyon is fontos szociális célok érdekében.

Magyarországon sincs másképpen, csak ez ma még Magyarországon kevéssé látszik. Tehát a nagy testvér és a kis testvérek összedolgozásával szemben - hogy Bibó István halhatatlan akadémiai székfoglalójának alapgondolatát idézzem - konkuráló erős hatalmat kell szervezni. Ilyen lehet egy hivatal is, de egy hivatal nem elég, társadalmi támogatásra is szükség van és bátor emberi jogi aktivistákra, ádáz és méltányos újságírókra és a civil társadalom hangjára is, hogy ezekkel a veszélyekkel szembe tudjunk nézni.

Ami pedig a másik alapkérdést illeti, amelyre az előbb utaltam, ez pedig az információszabadság alapkérdése. Soha ne felejtsék el - és ebben szerintem, hogy úgy mondjam, épeszű vita talán nem is folytatható -, hogy az információszabadság, amely az állam átláthatóságának az alkotmányos értéke, ott kezdődik, ahol a polgároknak, a honpolgároknak, az újságíróknak joguk van olyan hivatali információt is megszerezni, amely hivatali információt a hivatal maga önként nem kíván nyilvánosságra hozni. Ha azt tekintjük információszabadságnak, amit az állam önként ad tudást saját működéséről az állampolgároknak, az legjobb esetben csak egy goodwill lehet, de rendesen nem más, mint propaganda. Tehát az információszabadság alkotmányos elvének az érvényesítése mindig kellemetlen lesz minden állami szerv számára, viszont ha ennek az alkotmányos követelménynek nem teszünk eleget, akkor - hogy a magyar adatvédelmi jog történetének egy klasszikusát és az információs jogok egy szakértőjét idézzem - úgy fogy el a szabadság, ahogy a tiszta víz és a levegő már elfogyott.

(10.10)

Ha azt az érvet hallja az ember politikusok részéről, hogy félni kell az ombudsmani hivatal megcsontosodásától és szükség van arra, hogy megújuljanak ezek a hivatalok, akkor én nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy azt várja el a magyar társadalom és a politikai közélet is az ombudsmani hivataltól és az adatvédelmi biztostól is, hogy a szabadságjogokat a jövőben a jelenleginél erőteljesebben képviselje.

Én a magam részéről egy nagyon mérsékelt személyes adatvédelmi és információszabadság-filozófiát képviseltem eddig, ami meglátszott abban, hogy az adatvédelmi biztos hivatalában gyakorlatilag nem beszélhetünk hivatalból indított vizsgálatokról, hiszen csak a megyei vizsgálatok során volt jellemző az, hogy hivatalból vizsgálunk közigazgatási szerveket és magánszerveket, nem pedig panasz alapján.

Ma Magyarországon 11 olyan állami szerv van, amely titkos információgyűjtésre feljogosított. Ha meg kell újulnia az adatvédelmi biztosi hivatalnak, nyilván sokkal nagyobb eréllyel kell ezeknek a hivataloknak a személyiségi jogokat szükségképpen korlátozó tevékenységét vizsgálnia, mert a néhány panasz alapján folytatott vizsgálataink alapján - azt mondhatom - meglehetősen súlyos visszaéléseket tapasztaltunk.

Lehet, hogy gyakrabban kell az Alkotmánybírósághoz fordulni azért, hogy az osztott információs rendszereknek az első Alkotmánybíróság által kidolgozott teóriáját az Alkotmánybíróság a jelen helyzetben is alkalmazni legyen képes. Mondhatom azt is, hogy én adatvédelmi biztosként eddig egyetlen büntető feljelentést nem tettem. Ennek is a nagyon átgondolt magyarázatát megadhatnám, de most ezzel nem szeretném terhelni önöket. Mindenesetre elgondolkodtató az, hogy közérdekű adat eltitkolása miatt, azt hiszem, csak egy büntetőeljárással találkoztam összesen, az is nagyon bagatell ügy volt.

Mindenesetre fontos, hogy az adatvédelmi és információszabadság-törvény felülvizsgálata során és azzal párhuzamosan a büntető törvénykönyvet is átgondoljuk és a jog ultima ratióját, a büntetőjog eszközét is alkalmazzuk az információszabadság-jogok megsértőivel szemben.

Végezetül, azt hiszem, hogy helyes, ha nem is veszem teljesen igénybe a nekem biztosított időkeretet. De amikor felsoroltam azokat, akiknek a legtöbbet köszönhetek, én mégis még két szervezetet és három embert meg szeretnék nevezni. Az egyik a Magyar Parlament emberi jogi bizottsága, az előző parlament emberi jogi bizottsága és a jelenlegi parlament emberi jogi bizottsága és tiszti kara, hogy úgy mondjam, a másik pedig az Igazságügyi Minisztérium, amellyel nekem a múlt évben is meglehetősen komoly vitáim voltak, gondolok például az őskövületnek mondható közérdekű bejelentések és panasztevők jogairól szóló, 1970-es évek elejéről származó törvény felülvizsgálatára és ott a panasztevők anonimitásának a biztosítására, amelyben nem volt teljes egyetértés a minisztériummal. Utalok továbbá a kórházak előterében elhelyezett inkubátorokkal kapcsolatos, úgy néz ki, megoldódó vitánkra, de szerintem egészében a kapcsolatunk a közös ügy érdekében volt nagyon eredményes.

Amit külön hangsúlyoznom kell, hogy a korrupcióval szembeni fellépésben az Igazságügyi Minisztérium vezetőinek az értékrendje az én tapasztalatom szerint igen közel állt ahhoz, amit magam is képviselek, noha mondom, ezekben az ügyekben is akadnak vitáink. De még egyet hadd mondjak ebben az összefüggésben: nevezetesen azt, hogy az elmúlt évet értékelve három idegen szót írtam le: korrupció, anómia... (Dr. Vojnik Mária: Akkulturáció.) Köszönöm szépen, akkulturáció.

Már nem térek ezekre ki, de a korrupcióra igen, mert nagyon fontos ügyről van szó. Egy biztos: nem teljesen alkalmatlan eszköz a korrupció elleni küzdelemben az olyan típusú megoldás, amit a jogalkotó mostanában például olyan módon óhajt követni, hogy például a köztisztviselők családi ékszereit, műkincseit venné állami nyilvántartásba, és a dédszülőktől örökölt apró vagyontárgyakat.

Nem mondom, hogy ez teljesen alkalmatlan eszköz, de a korrupció elleni fellépésnek sokkal hatékonyabb eszköze egy radikálisan végiggondolt információszabadság-törvény. Tehát először az állam felső köreiben kell körülnéznünk minden körülmények között, és az adóbevételekkel való gazdálkodásban, a közpénzek felhasználásában. Emellett különösen a vezető köztisztviselők ellenőrzése is indokolt lehet, de itt az arányokat jó lenne pontosan látni.

Azt mondtam, hogy még három nevet említek, de ezek olyan nevek, amely neveket önök nagyon jól ismernek, és most nem azért mondom, hogy a jegyzőkönyv megörökítse, mert az ő nevüket a jegyzőkönyv már nagyon sokszor megörökítette. Ezt a három nevet még búcsúzóul hadd mondjam el: dr. Gönczöl Katalinét, dr. Kaltenbach Jenőét és dr. Polt Péterét.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps.)