Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. SCHIFFER ANDRÁS, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm. Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Örömmel látom, hogy mire énrám került a sor, egészen megsokszorozódott a Fidesz-frakció létszáma az ombudsman éves beszámolóján. Az fájdalom, hogy a KDNP-ből valahogy most ezen a plenáris ülésen se nagyon vannak képviselők.

2013-as beszámolót tárgyalunk, és azt gondolom, a dátum mellett nem kellene elmenni szó nélkül. Tudniillik a törvény azt írja elő, hogy az Országgyűlésnek a benyújtás évében meg kell tárgyalnia ezt a beszámolót. Történt egy kezdeményezés még múlt évben a Házbizottságban, hogy az elmúlt ciklusokban, az elmúlt tíz-tizenöt évben annyira felsűrűsödtek azok a beszámolók, amiket nem tudott időben megtárgyalni az Országgyűlés, hogy az Országgyűlés adjon felhatalmazást arra, hogy a bizottságok teljesítsék ezt a kötelességet. Az LMP egyetlen pártként következetesen azt képviseli, hogy ez nincsen rendben. Azoknál az intézményeknél, ahol a törvény vagy adott esetben az Alaptörvény maga előírja azt, hogy az Országgyűlésnek el kell számolnia például annak, ami az Országgyűlés szerve, tehát az ombudsman, a Számvevőszék vagy Országgyűlés által alapított szervezetekről van szó, mint a médiaintézmények, ott az egy garanciális elem, hogy az Országgyűlés plenáris ülésén elhangzik a beszámoló, és a plenáris ülés szavaz róla, és nem valamikor tíz évvel később, és még csak nem is két évvel később, hanem úgy, ahogyan ezt egyébként az Alaptörvény vagy más törvények előírják. Sajnálatos módon ez most itt esetünkben sem áll fenn, ezért nem az ombudsmani hivatalt terheli a felelősség természetesen, de ennek a beszámolónak igazából akkor van funkciója, ha az alkotmányos rendelkezéseknek megfelelően, a benyújtás évében kerül sorra. Hiszen annyi minden más esemény történt azóta, egy ombudsmanváltás is volt 2013-ban, tehát egészen más ma már az optikája a 2013. év ombudsmani tevékenységének, hogy sok tekintetben ez az egész vita funkcióját veszíti.

Tisztelt Országgyűlés! Mielőtt én a beszámoló részleteibe belemennék, azért két elemre, ami sajátosan keretezi a megváltozott ombudsmani rendszert, kénytelen vagyok kitérni.

Az egyik. Az alkotmányozási vitában is az LMP végig azt az álláspontot képviselte, hogy a szakombudsmani rendszert nemcsak hogy fönn kellene tartani, de még tovább kellene finomítani, tehát újabb külön biztosokra lenne szükség. Például azért, mert éppen az elmúlt hetek bizonyítják azt, hogy milyen nagy szükség lett volna az elmúlt tíz évben arra, hogy legyen egy fogyasztóvédelmi ombudsmanja Magyarországnak; lehet, hogy jó néhány betétes ma is a pénzénél lenne, lehet, hogy jó néhány devizahitel-károsult még ma is a lakásában lakhatna, hogyha már tíz évvel ezelőtt működik Magyarországon egy fogyasztóvédelmi ombudsman. Nem egy kormányzati szervhez bedelegált fogyasztóvédelmi felelős, hanem a mindenkori kormányzattól független ombudsman.

De ugyanígy emlegethetném azt is, hogy sokkal előrébb tartanánk, ha például a nemi esélyegyenlőség, a női jogok tekintetében vagy a gyermekjogok védelmére különbiztosi intézmény létezne. Egyszerűen arról van szó, hogy azokban az országokban, ahol egy nagyon tagolt szakombudsmani rendszer van, azért jutott erre a törvényhozó, mert abban az esetben, hogyha van egy külön fogyasztóvédelmi ombudsman, van, mondjuk, egy rendészeti biztos, van, mondjuk, egy nemi esélyegyenlőségi ombudsman, akkor azok a területek, amelyek a legkitettebbek a jogsértésnek, lásd például a pénzügyi fogyasztóvédelem területét, sokkal hamarabb és sokkal hatékonyabban felszínre jönnek, mondjuk, a különböző pénzintézetek, brókerházak csalásai, mint abban az esetben, hogy ha van egy ilyen megaombudsmani intézmény, amelynek igazából mindennel kell egyszerre foglalkoznia.

(13.40)

Tehát pontosan az érzékenyítés az, ami nagyon sok országot arra visz, hogy tagolt szakombudsmani rendszere legyen, és ne egy darab ombudsman legyen, aki alá be vannak osztva ilyen-olyan felelősök.

A másik alapvető alkotmányossági vitánk a rendszer átrendezésénél a kormányoldallal, a kétharmados többséggel pedig az úgynevezett actio popularis intézményével kapcsolatban volt, amiről Bárándy kollégám már beszélt, nevezetesen: a nemzeti cinizmus rendszeréig minden magyar állampolgár alanyi jogon fordulhatott utolsó menedékként az Alkotmánybírósághoz. Ehhez képest az a centralizált demokrácia, amit az Alaptörvénnyel létrehozott Orbán Viktor, elvette az emberektől azt a jogot, hogy utolsó menedékként az Alkotmánybíróságot keressék fel, és ‑ részben ahogy Kepli Lajos is, Bárándy Gergely is ezt már érintette ‑ egy cinikus megoldással a képviselők egynegyedét követeli meg, illetve alternatívaként jön szóba az ombudsman.

Ezt azért szeretném aláhúzni, mert onnantól kezdve, hogy a kétharmados többség elvette a magyar emberektől azt a jogot, hogy az Alkotmánybírósághoz fordulhassanak, ebben a tekintetben az ombudsmannak a felelőssége megnőtt. Ezt azért fontos hangsúlyozni, mert ami kritikánk van a 2013. év kisebbik részében már működő Székely László alapjogi biztos úr tevékenységével kapcsolatban, az az a felfogás: úgy látjuk, a jelenlegi ombudsman csak akkor fordul Alkotmánybírósághoz, ha legalábbis valószínűsíthető, hogy az indítvány sikeres lesz; szerintünk ez egy teljesen téves szerepfelfogás. Abban az esetben, ha a magyar embereknek nincs ott az az alanyi jog, hogy bármikor elmehetnek az Alkotmánybírósághoz, ha jogaikat sérti a magáról megfeledkezett hatalom, az ombudsmannak nem azért kell feltétlenül az Alkotmánybírósághoz fordulnia, mert eggyel több szakmai sikert könyvelhet el a taláros testület előtt, hanem többek között azért is, hogy bizonyos problémákat felhangosítson.

Tehát ott van a vitánk, hogy mi ezt a jogot, amit most az Alaptörvény megad az ombudsmannak, nem úgy fogjuk föl, hogy csak abban az esetben fordulhat az ombudsman az Alkotmánybírósághoz, ha nagyon mélyen megalapozott az indítvány ‑ az Alkotmánybíróság jelenlegi gyakorlatát is alapul véve ‑, hanem akkor is az Alkotmánybírósághoz kell fordulnia, ha szakmailag ugyan nem egészen biztos a sikerben, főleg, ha ismeri a jelenlegi testület gyakorlatát, de önmagában az a gesztus, az a lépés, hogy ebben a rendszerben is oda lehet vinni egy adott problémát az Alkotmánybírósághoz, legalább abban segít, ami mindenütt a földkerekségen egy ombudsmannak a küldetése: felhangosít, kitesz az asztalra olyan problémákat, olyan jogsértéseket, amelyek egyébként egy hatékony ombudsman híján hangtalanok lennének. Ez az ombudsmani intézménynek egyébként az értelme, hogy ne maradjanak rejtve jogsértések, és itt a magyar rendszerben az Alkotmánybírósághoz fordulás ennek az egyik eszköze.

Ami az egyes témákat illeti. 2013-ban három fő terület volt, amit szerintem érdemes szemügyre venni. Egyrészt 2013-ban pörgött föl a szociális jogállam teljes visszametszése, lerombolása, ebben a tekintetben volt több bátor kezdeményezése az ombudsmannak. Éppen Székely alapjogi biztos úrnak volt az egyik első intézkedése a szociális temetés alkotmánybírósági kontrolljának indítványozása, ami rendkívül megalázó helyzetbe hoz egyébként rászorult családokat, de ugyanígy üdvözlendő módon az ombudsmani hivatal fellépett a hajléktalan­kriminali­záció ellen is.

Fontos azért azt kiemelni, hogy a társadalombiztosítási rendszer alkotmányos megingatása, ami megtörtént az Alaptörvényben, arra is inti az alapjogi biztost, hogy folyamatosan monitorozza azt, hogy egyébként a szociális ellátórendszer elégtelensége ‑ például az, hogy ez év január 1-jétől gyakorlatilag minden felelősség az önkormányzatokra, sok esetben egészen lehetetlen helyzetben lévő kistelepülési önkormányzatokra lett rányomva ‑ a mindennapi életben milyen kilátástalanságokhoz, milyen megélhetési nehézségekhez, milyen nagyon rég nem ismert nyomorúsághoz vezet.

Tehát a történet nem állt meg 2013-ban ‑ függetlenül attól, hogy most 2013-ról beszélünk ‑, ha úgy tetszik, most kezd beérni a vetés, és éppen az a helyzet, hogy január 1-jétől minden felelősség az önkormányzatoknál van, még inkább felnagyítja a jövőre nézvést az ombudsman felelősségét. Itt nem biztos, hogy nagypolitikai eseményekről van szó, nem biztos, hogy olyan történetekről van szó, amelyeket holnap a kereskedelmi média vagy a bulvársajtó a címoldalon fog közölni, hanem olyan esetekről van szó, amelyek viszont emberek, felnövekvő gyermekek mindennapi nyomorúságáról beszélnek. Arról van szó, hogy egyre nagyobb területeken az országban gyakorlatilag elképzelhetetlen az, hogy biztos megélhetést találjanak családok, és eltűntek azok a kapaszkodók, amelyeket egyébként évtizedeken keresztül emberek, generációk egymás után biztosnak hittek.

A másik fontos kérdés, ha 2013-ról beszélünk, az új polgári törvénykönyvvel kapcsolatos alapjogi viták. Az LMP indítvánnyal fordult akkor az akkori ombudsmanhoz. A közszereplők személyiségi jogaival kapcsolatban történt is előrelépés, nemcsak az ombudsmani hivatal részéről, hanem egyébként egy-egy ponton ‑ gondolok itt a képmáshoz fűződő joggal kapcsolatos értelmezésre ‑ az Alkotmánybíróságnak egyébként meglepően progresszív döntése is született a minap, viszont szeretném arra felhívni a figyelmet, hogy ez egy folyamatosan sajgó seb lesz, hogy hol vannak a közszereplői kategória határai, amíg a jogalkotó, a parlament a polgári törvénykönyvben ezt rendbe nem teszi. Hiszen nem pusztán politikusokról beszélünk: vannak az úgynevezett celebritások, és vannak azok az állampolgárok, akik egész egyszerűen egy közfontosságú eseményen maguk részt vesznek, ott vannak, különböző társadalmi önszerveződések vagy éppen társasházak belső élete. Hogyan ragadjuk meg a közszereplő fogalmát? Hogyan biztosítjuk a politikai részvétel jogát úgy, hogy közben aránytalanul ne sérüljön a személyiségi jog, a magánszférához fűződő jog?

Ami az egészséges környezethez való jogot, a jövő generációk jogait illeti, volt jó néhány bátor kezdeményezés; gondolok itt a kishantosi botránnyal, a kishantosi pályázatokkal kapcsolatos ombudsmani megszólalásra vagy a Normafa-törvénnyel, a Natura 2000-es terület védelmével kapcsolatos ombudsmani megszólalásra.

Viszont itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy annak idején Sólyom professzor úr és a Védegylet nem véletlenül kezdeményezték a jövő nemzedékek ombudsmanjának intézményét, amivel Magyarország úttörő szerepet vállalt az európai jogfejlődésben. Mi nem véletlenül kezdeményezzük, hogy európai szinten is szükség lenne egy jövő nemzedékek ombudsmanjára.

Egész egyszerűen itt nem pusztán egy alapvető jognak a védelméről van szó, nem környezetvédelemről van szó; arról van szó, hogy a következő generációk azokat az alapvető természeti erőforrásokat, amelyekről itt Kepli kollégám is beszélt, tudják-e élvezni, marad-e megélhetés a Kárpát-me­dencében.

Itt vannak viszont fájó hiányosságok; gondolok itt arra, hogy a környezet- és természetvédelmi intézményrendszer szétverése alapjogi visszásságot jelent, ha a 28/1994. alkotmánybírósági határozatra gondolunk. Lehet, hogy Demeter képviselőtársam örül annak, ami itt a termőföld körül van; szerintem, akiknek fontosak a természeti értékek, fontos az, hogy a termőföld megmaradjon a helyi közösségek használatában, azok legfeljebb arra gondolnak, hogy megint bizonyos keményen dolgozó családoknak kedvezett a Fidesz, a Mészáros családnak és más családoknak. Egyszerűen arról van szó, hogy önök itt egy földrablási törvényt hoznak, és most jön a második felvonás: ráteszik a piszkos mancsukat a természetvédelmi területekre, kiveszik a nemzeti parkok alól (Korózs Lajos: A Hortobágyi Nemzeti Parknak vége!), és a következő lépés az lesz ‑ bármibe fogadok Demeter képviselőtársammal ‑, hogy megvásárolhatóvá teszik azokat a földterületeket, amelyeket ma még az NFA kezel. Le akarják nyúlni a természeti értékeinket.

És szólni kell természetesen arról is, amit szintén emlegetett Kepli képviselőtársam ‑ főleg, hogy közeleg a víz világnapja ‑, hogy a vízvagyon, a vízmegőrzés dolgában bőven lenne még tennivalója az alapjogi biztosnak.

Itt arra gondolok, hogy amennyiben szintén folyik a természeti értékek gátlástalan kizsákmányolása, akkor gyakorlatilag az egészséges ivóvízhez való jog illúzió lesz Magyarországon, egy olyan országban, ahol ma is van egy jó félmegyényi terület Békésben, ahol gyakorlatilag nincsen egészséges ivóvíz.

(13.50)

És igen, kezdeményezéseket is lehetne tenni például a fokgazdálkodás elterjesztésével kapcsolatban, hogy a vízmegtartó képességet javítani lehessen. Annyiban szállnék vitába Kepli képviselőtársammal, hogy el kell döntenie egy pártnak: vízlépcsőt akar építeni a Dunára, vagy pedig a fokgazdálkodást támogatja. A kettő együtt nem megy. A kettő egymást bizony kizárja. Tehát ha a klíma, a víz és a termőföld dolgában nem teszünk sürgősen lépéseket, akkor egy-két évtized alatt gyakorlatilag föl fogjuk zabálni azokat a természeti erőforrásokat, amikre a megélhetést alapozni lehetne a Kárpát-medencében. Ma különösen veszélyeztetett jószág a termőföld, hiszen látható az, hogy jól körülírható gazdasági érdekcsoportok rá akarják tenni a mancsukat a termőföldvagyonra, és ott olyan nagyüzemi gazdálkodást akarnak bevezetni, ami a természeti értékeink pusztulásával jár. Elég, ha csak fölütjük a mai-tegnapi híreket, hogy mi történik a Hortobágyon.

Arra szeretném ösztökélni a jövő nemzedékek ügyeiért felelős helyettest és az alapjogi biztos urat, hogy mind a természet- és környezetvédelmi szervezetrendszer szétverése, mind a termőföldvagyon elkótyavetyélése, a földrablások, a természeti értékek kisajátítása, kiárusítása dolgában keményen emelje fel a szavát, forduljon az Alkotmánybírósághoz, függetlenül attól, hogy milyen sikerre számíthat vagy nem számíthat, egész egyszerűen azért, hogy tegyük ki az asztalra: egy felelőtlen törvényhozási munka, egy felelőtlen kormányzás hogyan éli fel a következő generációk jövőjét. Köszönöm szépen.