Felszólalás adatai

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Most pedig Kozma József képviselő urat illeti a szó, aki az oktatási bizottságban megfogalmazódott véleményt ismerteti. Öné a szó, képviselő úr.

DR. KOZMA JÓZSEF, az oktatási és tudományos bizottság előadója: Tisztelt Elnök Asszony! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Az oktatási és tudományos bizottság október 22-én tartott ülésén foglalkozott a törvényjavaslat általános vitára bocsáthatóságával, és néhány tartózkodás mellett többséggel az általános vitára bocsátást támogatta. A vita néhány olyan kérdésen bontakozott ki, amelyben a vita lezárása után végül is kialakuló álláspont kisebbségi álláspont megfogalmazását nem tette indokolttá, illetve szükségessé. Ilyen módon a bizottság egészének álláspontját tudom ezúton ismertetni.

A kibontakozó vita valójában arról szólt, hogy lehetséges-e az egyenlőség abszolút elérése, a politika célba veheti-e ezt, illetve a hátrányos helyzet megszüntetéséhez fölzárkóztatással vagy más, a területhez tartozó konkrét programmal hozzá lehet-e járulni. Mindenesetre megállapítottuk, hogy az oktatási-nevelési rendszer, amely pedagógusokból, szülőkből, gyermekekből, az ő együttműködésükből - legalábbis jó esetben -, mindenképpen kapcsolatrendszerükből, egyfajta speciális szolgáltatásból és mindezek együtt, egyfajta szabályozott keretek között folyó életből áll, nos, ez a rendszer minden szintjén, annak minden bemenetén és kimenetén, minden egyes folyamatában és elemében tárgya lehet ennek a törvényi szabályozásnak, amely itt előttünk fekszik.

Természetesen föltehető a kérdés, és ez adta a vitának is az alapot, hogy egyenlő-e az a bánásmód, amely az egyes elemekben megnyilvánul; gyermek és gyermek, szülő és szülő, család és család viszonyában s mindez egy iskolai, pedagógiai nevelési környezetben, érvényesül-e a hátrányos megkülönböztetés tilalma. Az iskola egy olyan környezet, amelynek napi praxisában vagy tervezési szintet tekintve pedagógiai programokban, fejlesztési tervekben kell hogy értékelődjön, értékeljék ezeket a szempontokat, mármint az esélyek egyenlőségét és az egyenlő bánásmódot, valamint éppen e programok kialakítása során kell hogy tudatosan alakítsák és előmozdítsák a törvény hatálya alá tartozó viszonyok javítását.

Éppen ezért megállapíthattuk azt, hogy a törvényjavaslat, minthogy az esélyegyenlőség előmozdítását célozza, magával azzal, hogy az egyenlő bánásmód, a megkülönböztetés tilalma önmagában is hozzájárulhat az esélyegyenlőség előmozdításához, mindezen túl az esélyek egyenlőségéért tenni további követelményeket is jelent egy iskolai nevelési környezetben. Például élnie kell pedagógusnak, szülőnek, gyermekközösségek választott vagy delegált képviselőinek - a pozitív diszkriminációt alkalmazni, fölzárkóztatni, hátrányokat kiküszöbölni - minden egyes folyamatban, a törvény által megadott fölhatalmazásokkal most már remélhetőleg a törvény elfogadása után.

(18.00)

Ugyanakkor ezen túlmenően - és erre is rámutatott a vita - jó szakmai, szakmapolitikai, kormányzati, politikai programokkal, illetve, ami nem kevésbé fontos, arra fölkészült pedagógusokkal konkrét eredményeket lehet elérni az esélyegyenlőség előmozdításában.

Mindezekre tekintettel alakulhatott ki az oktatási és tudományos bizottságban a fönt említett támogatási arány. Ezzel ajánljuk tehát a tisztelt Ház figyelmébe a törvényjavaslatot.

Köszönöm figyelmüket.

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Most a vezérszónoki felszólalásokra kerül sor, a napirendi ajánlás értelmében 15 perces időkeretben. Nyilvánvalóan közben kétperces felszólalásokra nincs lehetőség.

Elsőként megadom a szót Kósáné Kovács Magda képviselő asszonynak, aki a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportja nevében fog szólni; őt követi majd Szabó Erika képviselő asszony, a Fidesz képviselőcsoportjából.

Öné a szó, képviselő asszony.

KÓSÁNÉ DR. KOVÁCS MAGDA, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök asszony. Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban egy hosszú történelmi múlttal rendelkező, mondhatnám azt is, hogy nehéz sorsú törvény jutott ma túl a kísérleti szakaszon, és került ide a parlament elé általános vitára. Nehéz sorsú volt ez a törvény, hiszen hónapokon, sőt éveken át a témakörrel foglalkozók között még abban sem sikerült teljes egyetértésre jutni, hogy kell-e egyáltalán hasonló tárgyú törvény, és akkor még nem a törvény esetleges típusára gondolok.

Azt gondolom, hogy e mögött a kérdés mögött - előjött ez ma is, ha nem is élesen - egy sajátos gondolkodási, ideológiai dilemma húzódik meg, hiszen ha a hátrányos megkülönböztetés, a diszkrimináció tilalmát helyezzük a fókuszba, akkor egy sajátos fénytöréssel azt is lehet mondani, hogy az egyenlő bánásmód követelése és a hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem egyben mások ellen valamiféle inszinuációt, valamiféle ítéletet, valamilyen érték tartalmú elmarasztalást hordoz. És nem akarok dicsekedni, de én magam egy szélsőjobboldali párt bűnöslistájára azért kerültem fel, mert éveken keresztül határozottan követeltem azt, hogy nézzünk szembe a hátrányos megkülönböztetés és az egyenlő bánásmód alkotmányos kijelentésének megvalósíthatóságával, és döntsük el, hogy mi a felelősségünk és a feladatunk.

Aztán úgy tűnt, hogy olyan három-négy évvel ezelőtt többé nem lehetett kitérni a kérdés elől, és 2000 táján egyértelművé vált, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma és az egyenlő bánásmód követelménye jogalkotási tárgy kell legyen; és akkor kezdődött a vita második szakasza, hogy egy általános komplex törvény szülessen-e, vagy az ágazati szabályozásokban, a szaktörvényekben kapjon a követelmény nagyobb hangot. És akkor az történt, ami általában történni szokott, hogy bizottságot hoztunk létre, amely bizottság ritkán, de rendkívül szorgalmasan ülésezett, áttekintette a mindenki számára ismert joganyagot, és megállapította, hogy az ágazati szakmai törvények tartalmazzák azokat az intézkedéseket, amelyek alkalmasak a diszkrimináció kiküszöbölésére és az egyenlő bánásmód biztosítására.

Én magam részese voltam ennek a bizottsági munkának, és senkit nem vádolok meg torzítással akkor, amikor a saját feladatkörében, a saját felelősségi körében megfelelőnek ítélte az illetékesek, a szakemberek korábbi munkáját, mégis azt gondolom, hogy az igazi kérdést azok tették fel, akik folyamatosan szembesítettek minket saját helyzetünkkel és azokkal az európai követelményekkel, amelyeknek a létezéséről, úgy látszik, a ma felszólaló képviselőtársaink mindegyike sem tud. Hiszen az Európa Tanácsnak külön szakbizottsága működik, a rasszizmus és idegengyűlölet elleni szakbizottság, az ECRI, amely a 7. számú irányelvében igen határozottan tűz ki feladatokat. És hogy Magyarországról mi a véleménye, ahhoz az ECRI második országjelentését kell elolvasni, ahol sok-sok elmarasztalás mellett az ECRI felhívja a magyar jogalkotók figyelmét arra, hogy komplex jogalkotásra van szükség; igaz, természetesen nem avatkozik bele a magyar jogalkotók belső ügyeibe, és nem mondja meg, hogy azt a feladatot egyetlen törvénnyel kell megoldani vagy több más törvénnyel - mind a két utat elképzelhetőnek tartja.

Azt gondolom, hogy az elhúzódó történethez hozzájárul a hazai politikai és közvélekedés kétlelkűsége, ellentmondásossága is, hiszen mindannyian tudjuk, hogy stigmatizáló világban élünk, és nem népszerű dolog határozottan föllépni ez ellen a stigmatizálás ellen. Mindenki tudja, hogy előítéletes, prekoncepciózus alapon osztunk társadalmi szerepeket és elfogadottságot, és mindenki tudja, hogy ebből milyen sajátos csoport- és személyes kényszerek születnek. Tessék megnézni női politikusainkat, akik naponta, hetente, de havonta biztos szükségesnek érzik, hogy bizonyítsák, nemcsak jó politikusok, nemcsak tisztességes jogalkotók, hanem kiváló családanyák, szakácsnők, kertészek, ruhát varrnak, és természetesen mosolyogva fogadják otthon férfi házastársukat, míg ezt egy férfitől sem a közvélekedés, sem az egyre érdeklődőbb sajtó soha el nem várta. De ennél nagyobb baj az, hogyha az életkor is stigmatizálás tárgyává válhat, és le lehet múmiázni egy élete legalkotóbb időszakában levő politikust csak azért, mert már elmúlt vagy annyi. Tehát a hétköznapi és a politikai helyzetek produkálják azokat a szituációkat, amelyek a hátrányos megkülönböztetésnek rengeteg példáját adják. Olyan példákat, amelyeket nem mérlegelünk kellő komolysággal.

Mint ahogy nem nézünk szembe, nem néztünk és nem nézünk szembe azzal a ténnyel sem, hogy az elmúlt évtized új helyzetet teremtett, mondhatnám így is talán, hogy a köz lelkiállapotában, mert csökken a tűrőképességünk egymás iránt, csökken a tűrőképességünk mások mássága iránt, legyen ez politikai másság vagy egészen másféle másság; csökken bennünk a megértés mások iránt, és a fokozódó türelmetlenség egyre gyakrabban szüli újra a stigmatizáló, diszkrimináló helyzeteket, és teszi lehetetlenné az egyenlő bánásmódot. Elvont alkotmányjogi vitákat folytatunk ahelyett, hogy a közgondolkodás, a toleranciahatár drámai megváltozására próbálnánk reagálni politikai felelősséggel, és ha szükséges, a jogalkotás eszközeivel is.

Végül is én rendkívül örülök, hogy ez a hosszú előtörténet egy komplex törvényjavaslat benyújtásával zárult le, mert nem kétséges, hogy a kis lépések taktikája hozhat tisztességes részeredményeket, de elfedi a fő irányt. Márpedig ennek a fő iránynak a világossá tételéhez szükség van egy, idézőjelbe mondom, deklarációs törvényre, amely segít a köz szemléletét kifordítani a sarkából, és alapot ad a szervezett társadalmi cselekvéshez, az esélyegyenlőséghez.

És lehet, hogy ezt el fogom mondani még egyszer, ezért előre is elnézést kérek; az számomra teljesen világos, hogy az alkotmány 70/A. §-ában és a címben felsorolt fogalmak hogyan sorjáznak egymás mellé - és arra nézek, akitől ezt megtanultam -, hiszen ahol vége van a diszkriminációnak, ott kezdődik az egyenlő bánásmód lehetősége, és ahol az egyenlő bánásmódba bele tudjuk és bele akarjuk érteni a hátrányos helyzetű csoportok és személyek hátrányait csökkenteni kívánó kedvező intézkedéseket, ott már megnyílik a kapu az esélyegyenlőséget szolgáló társadalmi cselekvés felé.

(18.10)

Mert az esélyegyenlőséget nem lehet kijelenteni, azt meg kell teremteni, méghozzá szervezett társadalmi cselekvéssel. És ezért számomra nem kérdés, hogy miért nem az esélyegyenlőségi programmal kezdtük, mert ha a logikai soron visszafelé megyünk, akkor az esélyegyenlőségi programhoz - amelyik a szervezett társadalmi cselekvésnek jelentheti az alapját - szükség van az egyenlő bánásmód megvalósításának esélyére, ahhoz pedig ez a törvény kell; és az egyenlő bánásmódhoz szükség van a diszkrimináció elleni határozott fellépésre, amihez szintén ez a törvény kell, és az, hogy az alkotmány 70/A. §-át végrehajthatóvá tegyük.

És akkor engedjék meg, hogy magam is visszatérjek néhány mondat erejéig ahhoz a bizonyos 70/A. §-hoz. Mindenkinek nyomatékkal szeretném felhívni a figyelmét, hogy az alkotmány a jogegyenlőség érdekében kifejtett megkülönböztetést tiltja. A hátrányos megkülönböztetés tilalma mellé hozzáteszi, hogy a diszkriminációt szigorúan bünteti a magyar jog - tessék megkérdezni, hogy hol, hogyan, mikor és milyen intézmények keretében, illetve rendelkezés alapján -, illetve azt is kimondja - és ez az, amiről az imént beszéltem -, hogy a jogegyenlőség megvalósítását az esélyegyenlőség kiküszöböl... - na, még egyszer nekifutok -, tehát az esélyegyenlőség kiküszöbölését célzó intézkedésekkel segíti. A Napsugár fiúk című bűbájos komédiából kiderült, hogy a “kö mindig poén - nekem kétszer sikerült poént csinálni belőle.

Az alkotmányos elvárásokból logikusan következik, hogy a törvénynek meg kell mondani, hogy mit tekint hátrányos megkülönböztetésnek. Bár a munka törvénykönyve hasonló definíciót tartalmaz, de a munka törvénykönyvéből kiemelni és általánossá tenni a közvetett és közvetlen hátrányos megkülönböztetés fogalmát elkerülhetetlen volt a magyar jogalkotásban. És akkor valóban úgy van, hogy a törvény az egyenlő bánásmód érvényesítésének a garanciáit, lehetőségeit, formáit keresi, mert abból indul ki, hogy a ceterum censeo hátrányos megkülönböztetést ki kell irtanunk a közéletünkből, és folytatja ott, hogy érvényesítenünk kell az egyenlő bánásmódot. És igen, úgy van, ahogy államtitkár úr a bevezetőjében elmondta, hogy mindezt összekapcsolja az emberi méltósághoz fűződő alkotmányos joggal, és az emberi méltóság tiszteletben tartásának követelménye közvetlenül elvezet oda, hogy ember és ember között ésszerű és nyomós ok nélkül különbséget tenni nem lehet.

És akkor itt jegyezném meg, hogy az egyenlő bánásmód érvényesüléséhez az államnak kell biztosítania az intézményeket, a megfelelő eljárási rendet és meghatározni a szankciókat - ezért is nélkülözhetetlen ez a törvény. Mindezt - mármint az intézményrendszert, az eljárásokat és a szankciókat - meghatározó módon az én véleményem szerint nemcsak a közhatalom gyakorlóival szemben köteles az állam biztosítani, hanem a törvénynek fel kell lépnie bárkivel vagy bármilyen szervezettel szemben, amelyik vagy aki az egyenlő bánásmód megsértéséhez, az emberi méltóság csorbításához vezető magatartás tanúsításához megfelelő helyzetben van, illetve arra képes.

Tisztelt Ház! Előttem a bizottságok képviselői beszéltek a törvény szerkezetéről, tartalmáról. Hosszú idő alatt a törvény szerkezete gyakorlatilag nem változott, fogalommeghatározásokat, eljárási rendet, szankciókat és szektorális szabályokat tartalmaz. Amiben lényeges változás van, az a bizonyos közhatalmi forma, közhivatal, amelyet a törvény szankciókra jogosít fel, és bizonyos értelemben a tevékenységét az ombudsmanok, legalább két ombudsman tevékenységével párhuzamosan szervez meg.

Én magam hosszú ideig határozottan azt az álláspontot képviseltem, hogy az ombudsmani tevékenységhez kellene kapcsolni ezt a fajta, rendkívül fontos funkciót, de természetesen mindent el tudok fogadni, ami a cél érdekében, megfelelő függetlenséget biztosítva ennek a hivatalnak, megfelelő szakértelem birtokában eljuttatja ezt az országot odáig, hogy mind a hátrányos megkülönböztetés, mind az egyenlő bánásmód társadalmi gyakorlattá válásához hozzásegítsen minket.

Képviselőtársaim közül többen fölvetették, hogy na és, mi fog ezután történni. Én azt gondolom, hogy ha ezt a kérdést komolyan vesszük, akkor csomagoljunk össze, és menjünk haza, mert attól, hogy van büntető törvénykönyvünk, még nem szűnnek meg a bűncselekmények, attól, hogy rendelkezünk a szervezett bűnözésről, még lesznek bűnözők. De meg vagyok arról győződve, hogy csak akkor járunk el felelősen, ha itt és most megteszünk mindent, ami a hátrányos megkülönböztetést visszaszorítja, ami elősegíti az egyenlő bánásmódot, és ami végső soron odahat, hogy ember és ember között ne legyen különbség, különösen ne generációkon át öröklődő egyenlőtlenségek. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) És én úgy érzem, hogy ez a törvény, ha egy lépést is, de előrevisz minket ezen az úton.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Most pedig megadom a szót Szabó Erika képviselő asszonynak, a Fidesz képviselőcsoportjából; őt követi majd Béki Gabriella képviselő asszony, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportjából. Öné a szó, képviselő asszony.

DR. SZABÓ ERIKA, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Azt hiszem, hogy csak egy dologban érthetünk egyet a Szocialista Párt vezérszónokának mondandójával, mégpedig abban, hogy az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód kérdésköre egy rendkívül fontos kérdéskör, és az államnak kiemelt felelőssége van abban, hogy ezt minden állampolgár számára biztosítsa. De sajnos, ez a törvényjavaslat ezt a célt nem valósítja meg, hiába nevezte ezt Kósáné Kovács Magda egy kis lépésnek, szerintünk ez kis lépésnek is kevés, ugyanis olyan jogbizonytalanságot teremtene a létrejöttével, és olyan gumiszabályokat tartalmaz, ami nem jelent megoldást az említett ügyben.

De hogy részleteiben is kitérjek a témára: az alkotmányra többször történt hivatkozás. Az alkotmány nem ismer első- és másodrangú állampolgárokat, ilyen tekintetben nincs értelme esélyegyenlőségről beszélni sem; jogegyenlőségről szó van az alkotmányban, és lehet, hogy ennek a törvénynek a jogegyenlőségről kellene szólnia vagy az emberi méltóság védelméről, vagy a kettő összekapcsolásáról.

Úgy tűnik számunkra, hogy ez a törvényjavaslat egy látszatintézkedés, pótcselekvés, alkalmat ad arra, hogy beszéljünk egy kérdéskörről, de valódi megoldások nem fognak születni. Itt megint csak a bizonyítékát láthatjuk annak, hogy a szocialista kormány szavai és tettei között mély szakadék van: sokat beszél ugyan az egyenlőségről, de ezért nem tesz semmit. Már azzal is megelégednénk, ha legalább a tavalyi mértékben megvalósulna az esélyegyenlőség, ám a helyzet ennél drámaibb, az elmúlt másfél évben ugyanis a korábbi időszakhoz képest lényegesen csökkent az esélyegyenlőség.

Sorra zárnak be a gyárak, egész térségek versenyképességét csökkentve. Nő vagy csökken ezzel az esélyegyenlőség önök szerint? Több száz óvodát, iskolát zárat be a gyermekek kormánya. Nő vagy csökken ezzel az esélyegyenlőség? Posták zárnak be, vasúti szárnyvonalakat szüntetnek meg, ezzel hátrányos helyzetbe hoznak számos kistelepülést. Nő vagy csökken ezzel az ott élők esélyegyenlősége? Jelentős mértékű adó- és illetékemelések, valamint adókedvezmények megvonása révén a szocialista kormány súlyos összegeket vesz ki a családok pénztárcájából. Megint kérdezem: nő vagy csökken ezzel az esélyegyenlőség? És akkor még nem említettem a gázár emelését, az áfaemeléseket és a többi, családokat sújtó konkrét intézkedéseket, vagy például a nyugdíjjáruléknak az adóalapba vonását, ami a személyi jövedelemadó-alapot fogja terhelni.

(18.20)

Szó volt itt arról, hogy forradalmian új ez a törvényjavaslat. Valóban, a magyar jogrendszerben ilyen témakörben nem született még törvény. Sajnos, szomorúan kell látnunk, hogy két és fél év után sem sikerült egy olyan törvényjavaslatot letenni az asztalra, hosszú egyeztetések után sem, amely megfelel a jogállamiság elvárásainak és a jogállamiság követelményeinek.

De nézzük sorban a törvényjavaslat rendelkezéseit! Már említettem, hogy a címét meg kellene változtatni, hiszen valójában az alkotmányra való hivatkozással itt a jogegyenlőség az, amit biztosíthat minden állampolgár számára a magyar állam, hiszen maga a jog is tesz különbségeket az állampolgárok között, például a házasságkötés korhatárhoz kötött. Különböző diszkriminációk, különbségtételek találhatók az egyes jogágakban az egyes jogalanyokkal kapcsolatban, ami természetesen mind jogszerű és törvényes.

De hogy mi is a lényege ennek a törvényjavaslatnak, és milyen alapon próbálja a hátrányos megkülönböztetést megfogalmazni, ezt szeretném megismertetni mindazokkal, akik nem ismerik ezt a törvényjavaslatot. A 8. §-ában arról rendelkezik, hogy közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek minősül az olyan rendelkezés, amelynek eredményeként egy személy vagy csoport neme, faji hovatartozása, bőrszíne, nemzetisége, nemzeti vagy etnikai kisebbséghez való tartozása, anyanyelve, fogyatékossága, egészségi állapota, vallási vagy világnézeti meggyőződése, politikai vagy más véleménye, családi állapota, anyasága vagy apasága, terhessége, szexuális irányultsága, nemi identitása, életkora, társadalmi származása, vagyoni helyzete és - utolsóként - egyéb helyzete, tulajdonsága vagy jellemzője miatt részesül más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest kedvezőtlenebb bánásmódban.

Ezzel az utolsó ponttal az összes előbbit törölni is lehet, hiszen mind beletartozik az r) pont hatálya alá. De kérdezem én a kormány képviselőjét, hogy a szexuális irányultság vagy nemi identitás mit jelent. A társadalom általános normáinak, elvárásainak megfelelő szexuális irányultság vagy az ezzel szemben lévővel jelenti az egyenjogúságot a tervezet szerint? És az életkor: az életkor tekintetében már a házasságkötést említettem, de ide lehetne sorolni például, hogy a gyermekek számára tilos a szeszes ital vagy a dohányárutermékek vásárlása a boltokban. Ez mindannyiunk által elfogadott megkülönböztetés. A gyermek számára lehet, hogy hátrányos, az ő megítélése szerint, de nyilvánvaló, hogy a társadalom szempontjából a gyermekek védelme érdekében ezt törvényi kötelezettséggel, törvényi előírással kell megoldani, és ezt a diszkriminációt előírni.

De hogy a bizonytalan jogi fogalmakra további példát hozzak fel, ilyen a 9. § is, amely azt mondja, hogy közvetett hátrányos megkülönböztetésnek minősül az a közvetlen hátrányos megkülönböztetésnek nem minősülő, látszólag az egyenlő bánásmód követelményének megfelelő rendelkezés, amely a 8. §-ban meghatározott tulajdonságokkal rendelkező egyes személyeket vagy csoportokat más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest lényegesen nagyobb arányban hátrányosabb helyzetbe hoz. Mit jelent az, hogy más, összehasonlítható helyzetben lévő személyhez vagy csoporthoz képest?

Itt létre kívánnak hozni egy hatóságot, ami majd határozatot is fog hozni, és különböző szankciókról is rendelkezhet majd. Mi alapján fogja ez a hatóság eldönteni, hogy közvetett hátrányos megkülönböztetésre sor került-e az adott ügyben vagy nem került sor? Ráadásul a hatóság határozata ellen fellebbezésnek helye nem lesz, miközben a hatóság az eljárását az államigazgatási eljárási törvénynek megfelelően fogja lefolytatni. Az államigazgatási eljárási törvény egyik alapelve a jogorvoslathoz való jog, és az államigazgatási rendszeren belül itt, e szerint a törvényjavaslat szerint jogorvoslatnak helye nem lesz. Bírósági felülvizsgálatra lesz lehetőség, de államigazgatási úton nem kérhet az illető jogorvoslatot.

Tovább folytatva a hatóság jogosítványait és szerepét, további kérdések merülnek fel. Ha ugyanazon ügyben nem járhat el több államigazgatási szerv, mint ahogy mondja ez a törvényjavaslat, de ez a hatóság például eljár, akkor a sérelmet szenvedett fél hogyan fogja a személyes jogát érvényesíteni? Nem fogja tudni, hiába mondja ki a hatóság adott esetben határozatban, hogy az ő jogai sérültek, hiszen csak annyit mondhat ki a hatóság, hogy jogsértő állapot megszüntetését elrendeli, megtilthatja a jogsértő magatartás további folytatását, a jogsértést megállapító határozatát nyilvánosságra hozhatja, és bírságot szabhat ki. Ezzel nem oldódik meg annak a kismamának a helyzete, akit azért küldtek el a munkahelyéről, mert gyermeket vár. Ezt csak példának hozom fel. Ha ez a hatóság már eljárt, mondjuk, az ő ügye kapcsán, akkor kérdezem én, hogy fordulhat-e a munkaügyi bírósághoz, hiszen egyébként ez a lehetőség számára nyitva állna. De ha folyik különböző szinteken eljárás, akkor mindig hátrányos helyzetbe kerül a sérelmet szenvedett fél, ha ez a hatóság állapítja meg a jogsértést. Kérdezem én, hogy mi alapján és hogyan fogja megállapítani a jogsértést ilyen gumiszabályok alapján, amelyeket említettem.

Nagyon súlyos kifogás merült fel a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség részéről a bizonyítás szabályaival kapcsolatban is. A bizonyítási teher ugyanis a jogsértőre hárul, a jogsértőnek kell bizonyítani, hogy ő úgy járt el, hogy az esélyegyenlőséget és az egyenlő bánásmódot biztosítsa, megtartotta az ezzel kapcsolatos összes rá vonatkozó jogszabályt és rendelkezést. Ez nagyon nehéz lesz adott esetben egy-egy megtámadott intézmény vagy állami szerv számára, hiszen ezzel vissza is lehet élni. Lehet olyan eljárást indítani egy-egy önkormányzattal, egy-egy állami szervvel szemben, ami egy sorozatos zaklatást jelent, és a hatóság eljárása folytán állandó alanya lesz az eljárásnak, és állandó bizonyítási teher nehezül rá, hogy bebizonyítsa, hogy egyik vagy másik ügyben ő jogszerűen járt el.

Ez a törvényjavaslat azon túl, hogy nagyon általános és nagyon felszínes jogfogalmakat próbál bevezetni a jogrendszerbe, és létrehozza ezt az egyelőre átláthatatlanul működő hatóságot is, közel harminc törvény módosítására vállalkozik, a köztisztviselői törvénytől kezdve a közalkalmazotti törvényig, és nem sorolom fel valamennyit, amelyek lényege az, hogy a “hátrányos megkülönböztetés tilalmaö kifejezés helyett az “egyenlő bánásmód követelményétö iktatja be, és ezzel módosítja ezeket a törvényeket. Nem hiszem, hogy ezzel lehetne megoldani ennek a súlyos és nagyon fontos, kiemelt törvényhozási tárgynak a rendezését.

Úgyhogy az a javaslatunk, hogy ezt a törvényjavaslatot a kormány vonja vissza, tárgyalja újra, és egy új törvényjavaslatot nyújtson be az Országgyűlésnek, ami már konkrét, nem ilyen keret- és általános szabályokat fogalmaz meg, ami valóban védelmet nyújt az állampolgárok számára, ami biztosítja számukra az esélyegyenlőséget és az egyenlő bánásmódot.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzéki pártok soraiban.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony, a felszólalását. A Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportja nevében Béki Gabriella képviselő asszony fog felszólalni; őt követi majd Herényi Károly frakcióvezető úr, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja részéről. Öné a szó, képviselő asszony.

(18.30)

BÉKI GABRIELLA, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Elnök asszony, köszönöm a szót. Tisztelt Képviselőtársaim! Az első kérdés, ami felmerül, amikor ezt a törvényjavaslatot tárgyaljuk - már az eddigi bizottsági vélemények ismertetése során is szóba került -, hogy miért van szükség erre a törvényjavaslatra. Mondhatnánk azt, hogy az alkotmány a 70/A. §-ában megfogalmazza a hátrányos megkülönböztetés bármely formájának a tilalmát, így a hátrányos megkülönböztetés gyakorlata alkotmányos visszásság, amit kezelni éppen az ombudsmani hivatal feladata; az országgyűlési biztosoknak van joga arra, hogy ezekben az ügyekben vizsgálódjanak, eljárjanak, és javaslatokat fogalmazzanak meg az Országgyűlés számára.

Mégis azt gondolom, hosszan érvelni amellett, hogy egy ilyen törvényre, ami igazán részletező, ami alaposan körüljárja ezt a kérdéskört, az életnek minden területére kitérve szükség van, legalábbis a szabad demokratáknak régóta ez az álláspontja, hogy jó lenne, ha ez a törvény megszületne, éppen ezért örülünk, hogy végre itt tartunk, az általános vitánál, örülünk, hogy benyújtásra került, és általános vitára alkalmasnak tartottuk az anyagot.

Ezzel még túlságosan nem dicsértem meg ezt a tervezetet, mert nekünk magunknak is jó néhány ponton problémánk van vele, és azt szeretnénk, hogy még a vita folyamán, az általános vitában, illetve a részletes vitában módosító indítványokkal lehessen rajta alakítani, változtatni. De úgy értettem az államtitkár úr expozéját, hogy erre nyitott a tárca, és azt remélem, hogy valóban ennek a folyamatnak a végén konszenzussal tudjuk majd elfogadni ezt a javaslatot.

Szeretnék megemlékezni arról - némiképp bizonyítva, hogy az SZDSZ mennyire elkötelezett a téma iránt -, hogy volt már egy törvényjavaslat, amelyik eljutott a Ház elé. Egészen pontosan 2001 februárjában nyújtotta be két képviselőtársam, Kóródi Mária és Hack Péter azt a törvényjavaslatot, amelyben mi magunk, a saját eszközeinkkel próbáltuk meg kezelni ezt a kérdést, és rendkívüli mértékben sajnáltuk, hogy nem jutott el az általános vitáig ez a javaslat. Az az akkori javaslat némiképpen szűkebb kört próbált szabályozni, ez a jelenlegi sokkal szélesebb kört markol; másfelől viszont az az eszköztár, amellyel dolgozik, némiképp kevesebb, mint amit mi akkor javasoltunk.

Mindannyian tudjuk, hogy minden törvény annyit ér, amennyi megvalósul belőle, amennyi megvalósítható belőle, ezért természetes, hogy mindjárt a “szükség van-e ráö című kérdés után a második kérdés az alkalmazhatóság kérdése: valóban közelebb kerülünk-e egy olyan állapothoz az országban, ahol az egyenlő bánásmód, hogy úgy mondjam, uralkodóvá válik, ha ez a törvény megszületik, vagy önmagában véve a törvény nem jelent majd erre garanciát? Azt gondolom, hogy ez a második kérdés az igazán fontos a törvény megfogalmazásával kapcsolatban.

Hadd mondjak egy példát, ami különbség a saját korábbi, tehát a szabad demokrata képviselők által benyújtott korábbi javaslathoz képest. Az alkalmazhatóság kérdése mindjárt a történet elején ott merül fel, hogy hogyan is fog tudomást szerezni az a bizonyos hatóság, amelyiknek az ügyben lenne jogosítványa lépni, ha az érintett, a sértett nem mozdul meg. A valamikori törvényjavaslatban éppen ezért volt egy ösztönző elem, amely az érintettet, a sértettet abban az irányban motiválta, hogy hozza felszínre azt a sérelmet, ami őt érte. Azt gondolom, hogy enélkül, ha meg is születik a törvény, nagyon sok hátrányos megkülönböztetés továbbra is és folyamatosan rejtve marad, lappangóan létezik majd a társadalomban, és nem történik vele semmi.

Képviselőtársaim annak idején azt a javaslatot tették, hogy kerüljön bele magába a törvénybe szankció; egészen pontosan ők egy ilyen nagyságrendben gondolkodva próbáltak meg szankciót megfogalmazni, hogy ha valamilyen sérelmet elkövetnek, akkor a hátrányos megkülönböztetés esetén a jogsértett fél a minimálbér háromszorosa és nyolcvanszorosa közötti összegű kártérítésre tarthasson igényt. Ha ezt a mai számokkal behelyettesítjük, akkor itt 150 ezer forinttól akár 4 millió forintig húzódik az a skála, amelyben a szankció megfogalmazható a sértett javára, ha egy bizonyítási eljáráson keresztül valóban igazolódik ez a sérelem. Nos, ez a jelenlegi javaslat semmiféle ilyen ösztönzést, motivációt, szankciót nem tartalmaz.

Általában azt mondhatom, hogy amivel maradéktalanul egyetértünk, az a bizonyítási eljárással kapcsolatos szabályozás, hogy tudniillik megfordul a bizonyítási kötelezettség, hiszen a sértett csak jelzi, hogy mi történt, és bizonyítja, hogy ő valamelyik tulajdonsággal, jellemzővel rendelkezik, és a bizonyítási eljárás az ellenérdekű félnek a kötelezettsége.

Sajnos egy csomó olyan részlete van a törvénynek, ami az én álláspontom szerint is pontosításra szorul, tovább kellene gondolni és csiszolni magát a megfogalmazást. Gondolok itt mindjárt az elején a definíciós kérdésekre. Én magam tettem fel bizottsági ülésen ezt a kérdést, hogy miben is különbözik az egyenlő bánásmód követelménye meg a hátrányos helyzetű diszkrimináció tilalma, hiszen a két fogalom nagyon közel van egymáshoz. Ez a törvény a 7. §-ban megfogalmazza azt a többletet, azt a pluszt, ami nincsen benne a hátrányos megkülönböztetésben, hiszen amellett felsorolja a közvetett hátrányos megkülönböztetést, zaklatást, jogellenes elkülönítést, megtorlást vagy az erre adott utasítást. Még a zaklatás meg az elkülönítés, megtorlás többé-kevésbé a helyén van a törvényben, de én egyszerűen nehezen tartom értelmezhetőnek a közvetett hátrányos megkülönböztetés definícióját, amit a 9. § fogalmaz meg, olyan formában, hogy annak a végeredménye az, hogy itt gyakorlatilag a hátrány lényegesen nagyobb, mint a közvetlen, látható, nyilvános megkülönböztetés vagy hátrány. Azt gondolom, hogy ez nemcsak bennem okoz zavart, hanem bárki másban. Általában szoktam mondani, hiszen én nem vagyok jogász, hogy jó lenne olyan jogszabályokat alkotni, amelynek a megértése az egyszerűbb embereknek sem okoz problémát. Ezzel a megfogalmazással nem ez a helyzet, szerintem senki nem fogja tudni hova tenni a közvetett hátrányos megkülönböztetés tényállását.

A törvény maga létrehozza a már sokat emlegetett hatóságot, de hogy ez a hatóság most hogyan is épül föl, kikből áll, hogyan fog működni, arról keveset tudunk meg - ezt kormányrendeleti szintre utalja a javaslat -, miközben a hatóság feladatait rendkívül hosszan sorolja.

(18.40)

Ez lenne az a szerv, amely hivatalból vizsgálatot folytathat, pert indíthat, véleményeznie kell különböző jogszabályokat ebből a szempontból, javaslatot fogalmaz meg, rendszeresen tájékoztatja a közvéleményt, és a többi, és a többi; egészen j) pontig nagyon sok feladat van megfogalmazva. Nekem az az érzésem, hogy e feladatok java részét ma is betölti, ellátja, lényege szerint, a lehetőségeihez képest megoldja az ombudsman. Az általános is foglalkozik különböző hátrányos megkülönböztetésekkel, de a nemzeti kisebbségi ombudsman intézménye kifejezetten ilyen céllal, ilyen szándékkal jött létre.

Amikor egy új hatóságot, hivatalt hozunk létre, mindig felmerül a kérdés, hogy mennyibe is fog ez kerülni, hogy valóban ez a legpraktikusabb módja-e annak, hogy kezeljük ezt a problémát. Nem lenne normálisabb, logikusabb a meglévő intézményeinket továbbfejleszteni, megerősíteni, kiépíteni úgy, hogy alkalmasak legyenek egy nagyobb volumenű feladat ellátására?

Megfogalmaz néhány szakaszban szempontokat a törvényjavaslat az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítésére egyes területeken, kiemelve a foglalkoztatást, a szociális biztonság, egészségügy, lakhatás, oktatás, képzés, illetve az áruk forgalma és szolgáltatások igénybevétele területeit. Az az érzésem ezekkel a megfogalmazásokkal kapcsolatban, hogy túl általánosak. Hogy tulajdonképpen sokat és konkrétumot egyáltalán nem tesznek hozzá az általános követelményhez. Esetleg még a hátralévő időben lehetne gondolkodni azon, hogyan érdemes bővíteni, pontosítani ezeket a szakaszokat.

Szól a törvényjavaslat az országos esélyegyenlőségi programról, amelynek a megszületését kétévenként tervezi, illetve kétévenkénti jóváhagyást ír elő azzal, hogy az alsóbb szinteken, a helyi szinteken, egészen pontosan az 50 főnél több munkavállalót foglalkoztató költségvetési szervek, illetve állami tulajdonban álló jogi személyek kötelesek lesznek a jövőben esélyegyenlőségi tervet elfogadni. Ezen a ponton számomra megint nagyon hiányzik a törvényjavaslatból részben a szankció, hogy mi van, ha ezt nem csinálják, hiszen annyi dolguk van; másrészt az ösztönzés, merthogy szabad demokrataként és liberálisként én mindig inkább az ösztönző szempontok érvényesítésére szavazok. Nem lenne nehéz beírni a törvénybe egy vagy két olyan szempontot, amely érdekeltté teszi ezeket a munkahelyeket abban, hogy jobban odafigyeljenek erre a kérdésre, és valóban akarjanak ilyen tervet csinálni a maguk számára. Ilyen ösztönzés lehetne, ha ennek a tervnek az elkészítése feltétele lenne különböző pályázatokon való részvételnek, akár közbeszerzési pályázaton való részvételhez, akár EU-s pályázaton való részvételhez. Azt gondolom, hogy viszonylag egyszerű, könnyen átlátható a szemlélet, amelyre utalni akarok akkor, amikor keveslem egy ilyen direktíva előírását ebben a törvényjavaslatban.

Végül a hatálybalépés. Ez lépcsőzetes, mert valójában a kihirdetéssel hatályba lép a törvény, de bizonyos szakaszai, így például magának a hatóságnak az életre hívása, ha ugyan új hatóság lesz - reményeim szerint nem -, illetve az esélyegyenlőségi programnak az elfogadása nyilvánvalóan időt igényelnek, ezért itt 2004-es, 2005-ös dátumok szerepelnek.

Ott fejezem be a mondanivalómat, amire már menet közben is utaltam: bízom benne, hogy sok jó módosító indítvánnyal lehet javítani rajta és konszenzusra jutni.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps az SZDSZ padsoraiból.)

ELNÖK: Megadom a szót Herényi Károlynak, az MDF képviselőcsoportja vezérszónokának.

HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Ház! Ellentétben az előzőekben hallottakkal, az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülése és az esélyegyenlőség előmozdítása a magyar jogi szabályozásban nem előzmények nélküli, hiszen az alkotmány, illetőleg egyéb törvények, például a polgári törvénykönyv, a munka törvénykönyve, a fogyatékos személyek jogairól és esélyegyenlőségük biztosításáról szóló törvény is megállapítanak e szabályozási tárgyba tartozó rendelkezéseket. A meglévő szabályozás viszont nem használ egységes fogalomrendszert, nem biztosít megfelelő védelmet a jogsértésekkel szemben, ezért van szükség egy általános antidiszkriminációs törvény megalkotására, amely a már meglévő szabályokat koherenssé teszi, a még szabályozatlan kérdéseket rendezi. Megítélésünk szerint a szabályozási törekvés ebben az értelemben támogatandó.

Az Alkotmánybíróság is több határozatában már foglalkozott a kérdéssel, és lényegében az alapokat és a kereteket is kijelölte. Tekintettel arra, hogy az alkotmány 8. §-ának (1) bekezdése szerint az alapjogok tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége, amelynek keretében az államnak kell gondoskodnia az alapjogok védelme érvényesüléséhez szükséges feltételekről, továbbá az államnak kell megfelelő jogvédelmet biztosítania az emberi méltóságban sérelmet szenvedett személy számára, a törvényjavaslat egy törvényen belül szabályozza az egyenlő bánásmódra és az esélyegyenlőségre vonatkozó alapvető szabályokat. Nem elegendő ugyanis az eleve hátrányos helyzetben lévő személyek formálisan egyenlőként való kezelése, mert ez csak a hátrányos helyzetet konzerválná. Ahhoz, hogy e hátrányos helyzet ledolgozható vagy csökkenthető legyen, az államnak az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében bizonyos intézkedéseket kell megtennie és meghoznia.

Érdekes az a helyzet, hogy az esélyegyenlőség előmozdítását szolgáló intézkedések formálisan az egyenlő bánásmód követelményének megsértését jelenthetik, hiszen egyes személyeket a többi személyekhez képest előnyösebb helyzetbe hoznak. Az Alkotmánybíróság szerint a diszkrimináció tilalma nem jelenti azt, hogy minden, végső soron nagyobb társadalmi egyenlőséget célzó megkülönböztetés is tilos.

A törvényjavaslat szerint az önrendelkezési jog, a személyhez fűződő jogok és a magánszféra sérthetetlenségéhez való jog szűk körben, alkotmányosan igazolható módon korlátozhatja az egyenlő bánásmód követelményének érvényesülését. A javaslat az egyenlő bánásmód követelményével kapcsolatban a jogrendszer egésze tekintetében általános jelleggel határozza meg az egyenlő bánásmód jogosultjait, kötelezetteit és az egyenlő bánásmód tartalmát, mindamellett biztosítva, hogy a jogsérelmet szenvedett minden esetben megfelelő közigazgatási jogi eljárás igénybevételével léphessen fel a jogsértővel szemben. Ennek megfelelően a javaslat foglalkozik a foglalkoztatásban, a szociális biztonság és az egészségügy területén, az oktatásban vagy a lakhatási ügyekben, illetőleg az áruk forgalma és a szolgáltatások igénybevétele során megjelenő hátrányos megkülönböztetéssel is.

A törvényjavaslat az esélyegyenlőséggel kapcsolatban egy keretszabályozást alakít ki úgy, hogy keretet biztosít azoknak az állami intézkedéseknek, amelyek a közösségi erőforrások leghatékonyabb felhasználását teszik lehetővé. A törvényjavaslat az egyes ágazati törvények és a javaslat fogalomhasználatát egységesíti, továbbá elvégzi az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó közösségi normák teljes körű harmonizációját.

Az előttünk fekvő törvényjavaslat az általános rendelkezések, az I. fejezet rendelkezései 1-11. § körében határozza meg az egyenlő bánásmód követelményét, és meghatározza az összefoglaló fogalmakat, valamint az egyenlő bánásmód megtartására kötelezettek kettős körét is, de meghatározza azokat a jogviszonyokat is, amelyekre nem terjed ki az egyenlő bánásmód követelménye.

(18.50)

A törvényjavaslat taxatív módon felsorolja, majd meg is határozza az egyenlő bánásmód követelményét megsértő magatartásokat, ilyen a hátrányos megkülönböztetés, a közvetett hátrányos megkülönböztetés, a zaklatás, a jogellenes elkülönítés, a megtorlás, valamint az ezekre adott utasítás. Az előnyben részesítés viszont az egyenlő bánásmód követelményének alkotmányos korlátja lehet akkor, ha az érintettek egyéni kvalitásait is figyelembe veszi, és nem biztosít feltétlen előnyt.

A törvényjavaslat az eddigi jogszabályokban meghatározott eljárások sorát egy új, e célra létrehozandó közigazgatási hatóság előtti eljárással bővíti, ezzel még nagyobb lehetőséget biztosítva az egyenlő bánásmód követelményének megsértése miatti igények érvényesíthetőségének. E speciális szerv eljárásának a kezdeményezése nem zárja ki, hogy a jogsérelmet szenvedett személy más eljárást is indíthasson, például polgári peres eljárást.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy feltétlenül szükség van-e egy új közigazgatási szerv létrehozására, miért nem lehet e feladatot már működő közigazgatási szervhez telepíteni. A jelzett hatóság egy közigazgatási szerv, amely a feladata ellátása során az állami szervekkel és nem kormányzati szervezetekkel köteles együttműködni, és alapvetően az államigazgatási eljárásról szóló törvény alapján jár el, az egyedi ügyek kivételével a miniszterelnök által felkért tanácsadó testülettel együttműködve. A tanácsadó testületbe, a kérdés jelentőségét nem vitatva, miért nem az esélyegyenlőségi miniszter kéri fel a tagokat? A javaslat rögzíti a hatóság által külön-külön vagy együttesen alkalmazható szankciók körét is: a jogsértő állapot megszüntetésének elrendelése, a jogsértő magatartás további folytatásának megtiltása, a jogsértés tényének nyilvánosságra hozatala, 50 ezer forinttól 6 millió forintig terjedő bírság kiszabása, továbbá más törvényben meghatározott közigazgatási szankciókat is alkalmazhat.

A hatóság határozata ellen közigazgatási eljárás keretében fellebbezésnek nincs helye, viszont a közigazgatási határozatokra vonatkozó általános szabályok szerint bírósági felülvizsgálatnak igen. A per a Fővárosi Bíróság hatáskörébe és kizárólagos illetékességébe tartozik. A hatóság és a társadalmi, valamint az érdek-képviseleti szervezetek ezekben az eljárásokban a jogsérelmet szenvedett fél meghatalmazása alapján általában képviselőként járhatnak el. A javaslat a bizonyítási terhet a jogsérelmet szenvedett félre vagy a közérdekű jogérvényesítésre jogosultra, az ügyészre, a hatóságra, a társadalmi és érdekképviseleti szervekre hárítja, vagyis nekik kell bizonyítaniuk a jogsérelem által bekövetkezett hátrányt. A másik fél még egy sikeres sértetti bizonyítás esetén is eredményes kimentési bizonyítást folytathat le, ha bizonyítani tudja, hogy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, vagy az adott jogviszony tekintetében azt nem volt köteles megtartani.

A javaslat a III. fejezetben az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítését szabályozza az egyes területeken, így a foglalkoztatás, a szociális biztonság, az egészségügy, a lakhatás, az oktatás és képzés, az áruk forgalma és a szolgáltatások igénybevétele terén.

A IV. fejezetben a 31-35. § rendelkezik a részprogramokat is magába foglaló országos esélyegyenlőségi programról, melynek célja, hogy az élet valamennyi területén megelőzze a hátrányos megkülönböztetést, és elősegítse egyes társadalmi csoportok tagjainak esélyegyenlőségét. A programot, amely kormányzati intézkedések gyűjteménye, és forrásait a központi költségvetés fedezi, továbbá amelynek első ízben 2005. január 1-jén kell hatályba lépnie, az Országgyűlés - a kormány javaslatára - határozatban, kétévenként hagyja jóvá. A program teljesítéséről a kormány kétévenként tájékoztatást ad az Országgyűlésnek.

Az esélyegyenlőség erősítése érdekében a javaslat elrendeli, hogy az 50 főnél több munkavállalót foglalkoztató költségvetési szervek és a többségi állami tulajdonban álló jogi személyek kötelesek első ízben legkésőbb 2004. december 31-éig esélyegyenlőségi tervet elfogadni. De vajon miért csak ők? A javaslat leglényegesebb rendelkezései elfogadásuk esetén a kihirdetést követő 30. napon lépnek hatályba. Felhatalmazást kap a kormány a hatóság szervezetére és eljárására vonatkozó részletes szabályok rendeletben történő meghatározására. Tekintettel a szabályozás tárgyára és tartalmára, a Magyar Demokrata Fórum a felvetések ellenére, ha a módosító javaslatainkat befogadják, nagy valószínűséggel támogatni fogja ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását.

De most hadd fogalmazzak meg néhány olyan dolgot, amely a Magyar Demokrata Fórum számára rendkívül fontos, és azt szeretnénk, ha a törvény ezekre is kiterjedne. Mi nagyon fontosnak tartjuk, hogy a hátrányos helyzetben lévők közül karoljuk fel azokat, akiknek a hátrányos helyzete a családi állapotukból, az anyaságukból, az életkorukból ered, ennek következtében megkülönböztetésektől szenvednek, vagy megkülönböztetéseket kell hogy elviseljenek. A Magyar Demokrata Fórum rá kíván világítani arra, hogy a közvetlen hátrányos megkülönböztetés nemcsak a társadalmi származásra, de a földrajzi és területi hovatartozásra is irányulhat. Az egyenlő bánásmód követelményének normatív szabályozása mindaddig nem lehet eredményes, amíg az nem épül be egy átfogóbb nemzeti programba. E törvénynek a társadalom valós állapotából kell kiindulnia, a tényleges szükségletekre kell reagálnia, és csak másodsorban kell az EU-elvárásokhoz idomulnia.

A Magyar Demokrata Fórum természetesen felállítja a saját prioritását, szem előtt tartva az egész ország érdekeit. Meg kívánjuk nevezni, hogy szerintünk mely célcsoportok vannak a legveszélyeztetettebb, a nemzet jövője szempontjából legveszélyeztetettebb helyzetben: azok a családok, amelyek nehéz sorban vannak a több gyerek miatt, a gyermekeiket egyedül nevelő anyák, az elszegényedő gyermekek, összességében a nagycsaládos háztartásban élők.

Fókuszálni kívánunk arra, hogy ezeknek a csoportoknak, társadalmi rétegeknek a helyzete javuljon, mert ha nem javul, akkor hiába beszélünk népesedéspolitikáról, hiába beszélünk arról, hogy a nemzet... Ha nem teremtjük meg annak a feltételeit, hogy a nagycsaládosok, akik vállalják a nemzet terheit, ne szenvedjenek hátrányos megkülönböztetést, akkor ez a törvény lehet, hogy sok mindent elér, de az általunk megfogalmazott alapvető célok teljesítésére nem alkalmas.

Befejezésül és összegezve még egyszer azt mondom, hogy a törvényjavaslat a szándékait, a megoldási módozatait tekintve általában támogatásra alkalmas, legalábbis a Magyar Demokrata Fórum ennek minősíti. Amennyiben a módosító javaslatainkat a törvényjavaslat előterjesztője befogadja, és az Országgyűlés többsége is befogadja, akkor a Magyar Demokrata Fórum ennek a törvényjavaslatnak az elfogadását a fontossága miatt támogatni fogja.

Köszönöm szépen. (Taps.)

Felszólalások:   181-183   184-216   216-236      Ülésnap adatai