Felszólalás adatai

BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Valóban ritka pillanat volt a parlament életében, amikor 1998. március 16-án elfogadta az esélyegyenlőségi törvényt a Ház; példaértékű szép epizód ez a Ház történetében. Kormánypárti képviselőtársam említette, hogy e törvény nemzeti konszenzussal született, 309 igen szavazat erősítette meg.

Hadd emlékeztessem önöket arra, hogy nemcsak ebből a szempontból volt példaértékű e törvény megszületése, hogy tudniillik párthovatartozástól függetlenül tudták támogatni a képviselők, hanem abból a szempontból is, hogy ezt a törvényt nem a kormány terjesztette elő. Az a ritka helyzet volt a parlamentben, amikor képviselői indítvány formájában került ide egy törvény, mert az előző ciklusban, noha a kormány felvállalta programjában ezt az ügyet, végül is meghátrált, és 1998 januárjára eldöntötte, hogy nem nyújtja be ezt a törvényt.

Szóval, kellett a törvény megszületéséhez az a nagyon következetes elvi hozzáállás, amelyet a szabad demokraták megtettek, nevezetesen, hogy Szigeti György képviselőtársammal benyújtottuk a törvényt, és kierőszakoltuk a törvény tárgyalását. Talán néhány képviselőtársam, aki az előző ciklusban is itt ült, emlékszik rá, hogy 1998 februárjában háromszor kértünk szavazást arról, hogy a Ház tárgyalja sürgősséggel. Az első két esetben a Ház még visszautasította ezt a kérést, és a harmadik esetben fél százalékkal ment át, végül is napirendre kerüljön. A kormánypárti képviselők bátor kiállása kellett a dologhoz, hogy a saját kormányukkal szemben nyomjanak egy igen gombot.

Azt gondolom, hogy ha tanulságokat vonunk le, akkor ez a mindenkori kormánypárti képviselők számára szerintem fontos üzenet, egy példaértékű üzenet; a képviselői munkának az igazi szépségét és értelmét hordozó, példaértékű üzenet, hogy lehet kormánypárti képviselőnek a saját kormányával szemben jó ügyet sikerre vinni. Számomra mind a mai napig erről szól ez a törvény.

Amikor végül is megszületett, mérföldkőnek tekintettük. Azóta is mérföldkőnek tekintjük, és azt tapasztalom, hogy mindenki, aki érintett, az idő múlásával egyre jobban érzékeli, hogy mekkora a jelentősége annak, hogy van egy ilyen törvényre való hivatkozási alapja akkor, amikor a saját ügyeiben megpróbál eljárni. Hiszen olyan társadalmi rétegről van szó, amely nagyon sok hátránnyal küzd, nagyon sok nehézség van az életében, amelytől valóban folyamatosan sérül az esélyegyenlősége. Szóval, segítségre van szükségük ahhoz, hogy egyenrangú állampolgárokként tudják berendezni az életüket.

Tisztelt Képviselőtársaim! Az a bizonyos esélyegyenlőségi törvény, amelynek folyománya, hogy a fogyatékosügyi programról ma, itt a Házban beszélhetünk, egy nagyon rövid keretjellegű törvény, amely feladatokat határoz meg, és határidőket rendel hozzá. Egy ilyen határidő volt a Fogyatékosügyi Tanács felállításának a feladata, illetve a fogyatékosügyi program elkészítésének a feladata.

Amikor a törvény megszületett, akkor nagy örömmel arról kezdtem beszélni, hogy ez nem egy folyamat befejezése, hanem az első állomása, hogy tulajdonképpen igazából egy nyitánya, kezdete azoknak a változási folyamatoknak, amelyek előtt állunk, amelyek végrehajtása, kivitelezése évtizedes periódust kell hogy felöleljen. Azt hangsúlyoztam, hogy nagyon jó lenne, ha nem a határidőkhöz közeledve, amikor már évek teltek el, kezdenénk a kérdésekkel foglalkozni, hanem mindjárt az elején megfelelő lépéssel, lendülettel próbáljuk megvalósítani azokat a célokat, amelyeket a törvény megfogalmaz.

Szeretném sorra venni, hogy mi az, ami nekem tetszik ebben a fogyatékosügyi programban, amit tárgyalhatunk, és mi az, ami szerintem kifogásolható és kifogásolandó. Először is engedjék meg, hogy mindehhez felidézzem magából a törvényből, hogy mit ír elő, mi mindent kell tartalmaznia a fogyatékosügyi programnak. A törvény 26. §-a a következőket rendeli a (3) bekezdésben:

A program az alábbiakat tartalmazza: a fogyatékossággal élő népesség társadalmi helyzetének bemutatását, a rehabilitációval kapcsolatos célok meghatározását, a fogyatékos személyeket érintő társadalmi szemlélet kedvező irányú megváltoztatásához szükséges tennivalókat, a fogyatékos személyek és családjuk életminőségének javításához szükséges feltételrendszer meghatározását, a fogyatékos személyeknek a társadalom életében való aktív részvételét elősegítő terveket; a fogyatékos személyek létszámához és társadalmilag elismert igényeikhez igazodva a közlekedési rendszerek, tömegközlekedési eszközök, utasforgalmi létesítmények, a szállítás, az épített környezet átalakításának, valamint a speciális oktatás és speciális foglalkoztatás célállapotban elérendő indokolt mértékének a meghatározását - és végül, 7. pontként -, a kitűzött célok megvalósításához szükséges eszközöket és intézményeket, valamint a szükséges pénzügyi forrásokat.

(10.10)

Ezeket írja elő követelményként a törvény, ezeket kerestem a programban, amikor áttanulmányoztam, hogy vajon sikerült-e az előírásoknak megfelelni.

Általában azt kell mondanom, hogy ez a fogyatékosügyi program nem elég konkrét. Elmondom, hogy mi az, ami tetszik nekem ebben a programban. Tetszik eredendően a szemlélete, ami teljesen megfelel annak a szemléletmódnak, amellyel a törvény fogalmaz, tetszik a hangvétele, tetszik, hogy minden részletében igazodik ahhoz a korszerű szemléletmódhoz, felfogáshoz, amit a törvény iránynak kijelöl. Én azt gondolom erről a fogyatékosügyi programról, hogy egy valóban szép fogalmazvány, érződik, hogy szakemberek közreműködésével készült, hogy a Fogyatékosügyi Tanácsban olyan emberek ülnek, akik régóta foglalkoznak ezzel a kérdéssel, és valóban korszerű szemléletet képviselnek.

Ugyanakkor azt kell mondanom, hogy nem elég konkrét az az anyag, amelyet végül is a kezünkbe adtak, kezdve a fogyatékossággal élő népesség társadalmi helyzetének bemutatásával, ami két oldalban néhány fontos adatnak a felsorolása, és valójában nem az élethelyzet bemutatása; folytatva azzal, hogy fontos dolgok hiányoznak ebből a programból, például igen szegényesre sikeredett az a rész, amely a tárcaközi feladatokkal foglalkozik. Pedig mindannyian tudjuk, hogy egy ilyen kisebbségben élő csoport helyzetén javítani csak tárcaközi összefogással lehet, hogy a nehézségek tömkelege abból fakad, hogy itt nem egy tárca beavatkozása lenne szükséges, hanem több tárcának a közös együttmunkálkodása, és bizony ez a rész, hogy hogyan is kerülhet majd sor tárcaközi együttműködésre, milyen területen és milyen kérdésekben, nagyon-nagyon szegényes a programban.

Én kifogásolom, hogy fontos határidőkkel csúszik a kormány, ilyen módon csúszik ez a program is, hiszen ennek a programnak is már egy korábbi határideje volt, júniusi benyújtás, és vélhetőleg egy ilyen kora nyári tárgyalás volt a szándékunk akkor, amikor a júniusi határidőt beírtuk, pontosan azért, hogy az őszi költségvetési fejezet idején már konkrét pénzügyi forrásokról tudjunk gondolkodni és dönteni.

Rendkívüli mértékben sajnálom, hogy csúszik a fogyatékossági támogatásról szóló törvény kidolgozásának a határideje. Ez egy olyan gondolat, a fogyatékostámogatás, amit mi szerettünk volna az eredeti alaptörvényben megoldani, meghatározni, és ebben a parlamenti izgalomban, amikor az utolsó negyedévben tárgyalta a Ház a törvényt magát, akkor sajnos a lényege kikerült a törvényből, csak néhány utalás maradt, és az a bizonyos szeptember 30-ai határidő, ami éppen ma van (Sic!), amiről Szabó Sándorné képviselőtársam is megemlékezett, hogy tudniillik nem tartja a kormány, sajnos, ezt a határidőt, sőt még a kidolgozott előterjesztés sincs a kezünkben. Tehát ha ismerjük a parlamenti menetrendet, ráadásul ezt a háromhetes ciklusosságot, azt kell mondanunk, hogy bizonyos, hogy hónapokon belül ez a törvény nem fog megszületni, időben nagyon elcsúszik egy beváltatlan ígéret, amelyet érzékelhető csalódottsággal vesznek tudomásul az érintettek.

És végül hadd hozzam szóba azt a kérdést, amely szerintem a legnagyobb fogyatékossága ennek a fogyatékosságügyi programnak, és ez a forrásokról szóló rendelkezés teljes hiánya. Az előbb idéztem pontosan a szöveget a törvényből, a törvény megígérte, hogy a program forrásokat fog rendelni a feladatokhoz. Ehhez képest a program valóban visel egy olyan címet, hogy "A kitűzött célok megvalósításához szükséges pénzügyi források", és egy egyoldalas szöveget, minden konkrétum nélkül. Az egyetlen konkrétum az intézkedési tervre való utalás, amiről szólt a miniszter úr is, ami viszont nem kerül a képviselők elé, tehát nem tudják szavazataikkal befolyásolni, hogy valóban hány forint és milyen célra kerüljön felhasználásra. Az egyetlen mondat, ami költségvetési forrásokat ígér, így hangzik: "Fontos szempont, hogy a fogyatékosok esélye növelése érdekében szükséges programok forrásai döntően a központi költségvetés terhére kerüljenek betervezésre."

Magam is sajtóközleményből értesültem arról, hogy 30 milliárd forintos keretről döntött a kormány, hogy a következő évben körülbelül ekkora összeg fog rendelkezésre állni. Én szeretném tájékoztatásul hozzátenni azt az információmat ehhez az összeghez, hogy jelenleg, az idei évben is minimum 26 milliárd forintnyi forrás benne van a rendszerben, tehát tulajdonképpen összesen 4 milliárd az, amit a kormány most a jövő évre kiegészítésként, illetve ennek a sok feladatnak a végrehajtásához bázisforrásként ígér. Azt gondolom, hogy ez sajnálatosan kevés.

Én örömmel hallottam, hogy a Fogyatékosügyi Tanács mértéktartó volt akkor, amikor a pénzügyi kérdésekről gondolkoztak, vitatkoztak, hogy nem a csillagok magasságában határozták meg és fogalmazták meg az igényeiket, hanem sokkal reálisabban, egy olyan 40 milliárdos nagyságrendben. Azt gondolom, hogy ez tényleg olyan színvonala az igényeknek, amit viszont ki kellene tudni elégíteni a kormánynak, és rendkívüli mértékben fontosnak tartanám, hogy az erre való ígéret a fogyatékosügyi programba bekerüljön.

Én sajnálattal vettem tudomásul, hogy az áprilisi tervezethez képest a benyújtott anyag a pénzügyekről már semmit nem tartalmaz. Talán nem mindegyik képviselőtársam tudja, hogy az áprilisi tervezetnek még volt egy melléklete, amely konkrét számokat, összegeket tartalmazott a feladatok mellé rendelve. Nem tudom utólag sem, hogy miért született ez a változás, hogy úgy kell-e ezt a változást értékelnünk, hogy a Fogyatékosügyi Tanács beadta a derekát ebben az igen fontos kérdésben, és nem maradt kellőképpen következetes ahhoz, hogy a feladatait végre tudja hajtani. Én viszont azt gondolom, és nagyon komolyan gondolom, hogy nekünk, képviselőknek van lehetőségünk arra, hogy érdemben korrigáljunk, hogy ez a feladatunk; nem véletlenül idéztem fel a mondandóm elején ezt a példaértékű helyzetet, amellyel a törvény maga megszületett.

Azt is szeretném befejezésül elmondani, hogy amikor tehát a szabad demokraták általános vitára alkalmasnak tartották a törvényt, és megszavaztuk, hogy a Ház elé kerüljön, akkor ezt tettük azért, mert semmivel nem akarjuk késleltetni, hátráltatni a folyamatot, viszont nagyon komoly reményeket fűzünk ahhoz, hogy módosító indítványokkal lehet egy kicsit tartalmasabbá és konkrétabbá tenni ezt a programot.

(10.20)

Ha pénzügyekről van szó, akkor nekem készül egy olyan javaslatom ehhez a kérdéshez, ami - ha tetszik - bizonyos értelemben új forrásokat képes mozgósítani a feladatok végrehajtásához. A kormány pénze szűkös, a költségvetésben szereplő pénzek nagyon sok helyre kellenek, általában a pénzügyi tárca és a kormánypárti oldal ellenérzéssel fogadja azokat a javaslatokat, amikor csak a több pénzre való igény fogalmazódik meg. Éppen ezért javaslatot tennék arra, hogy ez a program tartalmazza egy új szerencsejáték bevezetésének gondolatát, egy olyan szerencsejáték bevezetésének, amelyből kifejezetten a fogyatékosügyi feladatok végrehajtásához képződhetne forrás.

Tisztelt Képviselőtársaim! Abban a reményben mondtam el az általános vitában a gondolataimat, hogy amikor a fogyatékosügyi program módosító indítványait fogjuk tárgyalni, illetve dönteni fogunk majd a programról, akkor megint felidézhető, párthovatartozástól nélkül, az az állapot, amikor a közös, jó ügyet tekintjük.

Köszönöm a figyelmüket. (Szórványos taps az SZDSZ és a kormánypártok soraiból.)