Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Egy-két évvel ezelőtt hatalmas és kitörő örömmel fogadtuk volna ennek a csomagnak bizonyos részeit, ezért is szerencsétlen egy kicsit, hogy salátába lett csomagolva ez az egész, hiszen az úgynevezett hitelközvetítők teljesítménye nagyon nagyban csatolható a devizahitelesek, hitelkárosultak kisemmizéséhez. Hiszen emlékezhetünk, hogy egy nagyon rossz emlékű kormányzás idején, 2005-2008 között ezek az úgynevezett hitelközvetítők meghatározó szerepet töltöttek be a magyarországi úgynevezett devizahitelek kihelyezésében. Egy 2005-ös adat van előttem, akkor a jelzáloghiteleknek még csak mintegy 30 százalékát, 2007-re már 55 százalékát ők közvetítették.

Tehát egy olyan, túlzás nélkül százmilliárdos piacról beszélünk, amelynek tagjai az akkori joghézagokat kihasználva, de sokszor még azokon is túllépve és minősített bűneseteket követve el ‑ mindig mondjuk el, hogy tisztelet a kivételnek, de rendszerszinten ez mégis igaz ‑ kifosztottak magyar embereket, vagy hozzájárultak magyar emberek kifosztásához. Az ebből következő úgynevezett kormányzati rendezést pedig ismerjük, ez lényegében egy, a károkat csökkenteni, mérsékelni kívánó rendszerben öltött testet, amely esetében ugyanakkor a károsultak kártalanítása fel sem merült, a teljes kártalanítása sem.

(16.10)

Tehát tulajdonképpen egy ilyen kozmetikai lépéssorozatra szánta el magát a kormányzat, és látnunk kell, hogy a devizahitelesek helyzetének rendezetlen mivolta a mai napig kiszárítja a gazdaságot, a mai napig ott tartja nyomait az ingatlanpiacon, az építőiparon, tehát számos olyan kivetülő hatást látunk, amelyek elkerülhetőek lettek volna a helyzet rendezése értelmében.

Ha ennek a salátának tehát a hitelközvetítőkre vonatkozó csomagrésze, mondjuk, egy kicsit korábban megjelent volna, a 2010-es kormányváltáskor, teszem azt, vagy akár 2011-ben egy átállási időszakot követően, akkor a Jobbik frakciója nagyon-nagyon hangosan tapsolt volna mindennek. Ha mindezt kiegészítették volna egy olyan fogyasztóvédelmi razziával, amely szerződéstípusonként, pénzintézetenként megvizsgálta volna az úgynevezett hitelezés teljes folyamatábráját és azt a rendszert, amelyben ez megvalósult, akkor a Jobbik-frakció azt a Fidesz-KDNP-s indítványt a legnagyobb mellszélességgel támogatta volna. Sajnálatos módon ez nem történt meg.

És ha már ez a törvényjavaslat érinti a Magyar Nemzeti Bankot, akkor jegyezzük meg azt is, hogy a Magyar Nemzeti Bank esetében is felmerül az a kérdés, hogy az úgynevezett devizahiteles rendezés kapcsán nyert 100 milliárdos nagyságrendű nyereségét miért nem fordították legalább részben arra eseti jelleggel, hogy egy kártérítési alap létrehozása mentén megpróbálják kártalanítani azokat a magyar polgárokat, akiket vagy kilakoltattak, vagy szétverték a családjukat, vagy olyan helyzetbe hoztak, amiből nem fordította vissza őket egyetlen megoldásnak szánt csomag sem, hiszen tízezrével élnek Magyar­országon olyan emberek, akiket bankok, pénzintézetek, hitelközvetítők, strómanok, végzettség nélküli emberek és minősített bűnözők tönkretettek, ráment a lakásuk, a családjuk, a munkájuk, az egzisztenciájuk, az életük, és aztán egyetlen itt, a parlamentben elfogadott, megoldásnak szánt csomag sem segített azon, hogy vissza tudjanak rendezni legalább valamit az életükből, hiszen az itt elfogadott csomagok ha segítettek valakinek, akkor jelesül a szerencsésebbeknek segítettek.

Éppen ezért mondhatjuk el azt, hogy ez a 2005 és 2008 közötti felfutás, amit a hitelközvetítők tevékenysége mentén tapasztalunk, felvetette volna a most az asztalra letett csomag szükségességét 2010-ben, 2011-ben; de azért ne vessük el ezt most, tehát ne mondjuk azt, hogy ez eredendően rossz, mert egyáltalán nem rossz, de az a pénzügyi salátatörvény-tervezet felelősséggel úgy lenne tárgyalható, hogyha ennek részeit és ennek szeleteit külön-külön tudnánk megtárgyalni. És nyilvánvaló módon én üdvözlöm azt, hogy az ügyfél kérésére tájékoztatást kell adott esetben nyújtani arról, hogy mennyiben tér el egymástól a nekik kínált hiteleket nyújtó pénzügyi intézetek által kiszabott díjazásnak a mértéke; az is üdvözlendő, hogy a közvetítői díjnak végre lesz egy plafonja, hiszen tudjuk, hogy különböző jogcímeken nagyon-nagyon sokat húztak le magyar emberekről indokolatlanul. Az is jó, hogy a közvetítői díjat a futamidő során arányosan kell adott esetben fizetni, bár nyilván ezt kiegészíthetné egy olyan monitoringrendszer, amely egyéb piaci folyamatok vizsgálatával azt is szemlézi, hogy máshova nem kerülnek-e beépítésre váratlan díjtételek.

De érdemes azt is megvizsgálnunk, hogy mekkora volument érint mindez. Megint csak az elmúlt egy évről állnak rendelkezésünkre adatok, amikor 349 milliárd forintnyi lakáshitelt helyeztek ki a bankok, és piaci szakértői becslések szerint ezek 40-60 százalékát közvetítik függő vagy független ügynökök, az átlagos piaci jutalékot pedig a piac és a szakma 2,5-3,5 százalék közé tette. Ha ebből indulunk ki, és azt mondjuk, hogy 2 százalékos plafon kerül erre a rendszerre, ez nyilvánvaló módon nem fogja hazavágni az ebben az iparágban érdekelt cégeket, esetleg önmérsékletre bírni, mások esetében, mondjuk, a tőzsdei bevezetés csúszik egy évvel, ettől a magyar választópolgár álláspontom szerint még nyugodtan alszik, teljesen indokolt tehát valamifajta plafon szabása ebben az esetben.

Ugyanakkor érdemes megvizsgálni, hogy ezek a horrorisztikusnak tekinthető hitelkihelyezési összegek, amelyek még egyáltalán nem akkorák, mint amelyeket a normális piacgazdaságban a normális piaci folyamatok indokolnának, honnan erednek, melyek azok az eredők, amelyek magyar embereket rávisznek arra, és rávitték az úgynevezett devizahitelezés éveiben is, hogy bemenjenek egy pénzintézethez, és sok esetben ‑ tisztelet a kivételnek, de ‑ a legalávalóbb feltételek mellett is felvegyék ezeket a hiteleket. Nagyon egyszerű a válasz: ezeket az embereket sokszor belekényszerítették más megoldás híján olyan konstrukciókba, amelyek zavaros hátterűek voltak, amelyeknek nem volt piaci alternatívájuk, és egy viszonylag rendezetlen fogyasztóvédelmi háttér mellett ezeket a magyar embereket, az érintetteket nagyon keményen meg lehetett károsítani.

Éppen ezért hogy a hitelközvetítői rendszerhez hozzányúl az előterjesztés, az abszolút üdvözlendő. Hogy hogyan nyúl hozzá, az egy másik kérdés, és hogy ki tudja-e húzni a probléma méregfogát, az a valódi kérdés, az, hogy kell-e egyáltalán, hogy ezek az emberek hitelközvetítőkkel találkozva olyan konstrukciókba ugorjanak bele, sokszor önhibájukon kívül, mint amilyen az úgynevezett devizahitelezés volt. Itt adódik egy válasz, hogy ha megvizsgáljuk az építőipari statisztikákat, mondjuk azt, hogy Magyarországon mekkora szűkösség található a kínálati oldalon otthonok tekintetében, mennyire nehezen férhető hozzá egy fiatal, az életét elkezdő pár számára egy átlagos méretű lakás, ahol aztán gyermeket lehet vállalni, ahol, ha van egy otthon, akkor talán a kivándorlás sem következik be, vagy pedig visszatér ide az az ember, aki pár évet külföldön dolgozik. De azt látjuk, hogy a mostani statisztikai adatok mentén elképesztően kevés lakás épül, tehát durván az egyötöde-egyhatoda annak, ami az ingatlanállomány százévenkénti cseréjét tenné lehetővé, mindemellett bérlakásállomány gyakorlatilag nincsen, az előző pénzügyi évben 300 alatti számú bérlakás épült Magyarországon. Ez egy kormányzat valódi kritikája, mint ahogy az újonnan épült lakások száma is fokmérője egy kormányzat gazdasági tevékenységének. Bizonyítják ezt a kínálati szűkösséget a budapesti albérletárak, ahol a 150-160 ezer forintos átlagfizetéshez ‑ és hangsúlyozom, ez egy átlag ‑ mérve 110 és 150 ezer forint között ingadoznak a budapesti, átlagos méretű, adott esetben belső kerületi lakások albérleti díjai, plusz rezsi. Látható tehát, hogy egy olyan kínálati szűkösség lép fel, amelyet mindenképpen szabályozni kell a kínálati oldal szélesítésével, ki kell húzni a problémakör méregfogát úgy, hogy magyar emberek hozzá tudjanak férni egy államilag támogatott otthonteremtési és bérlakásépítési program keretein belül olyan bérleményekhez, amelyek később a tulajdonukká válhatnak, a piaci bérleti díjak töredékéért kell mindezt megoldani, minősített magyar beszállítókkal, minősített magyar kivitelezőkkel, hogy ezt az elképesztő, a kínálati oldalon tapasztalható hiányt fel tudjuk oldani.

Mi lenne ennek az eredménye? Két nagyon fontos dolog: egyrészt az albérleti díjak csökkenése az érintett válságövezetekben, hiszen lakhatási válság dúl ma Magyarországon, másrészt az, hogy a hitelközvetítői tevékenységre minél kevesebb ember szorulna rá Magyarországon, és ez lenne talán az az elérendő cél, amelynek értelmében nem biztos, hogy kockázatos hitelekbe kellene annyi embernek beleugrania, hanem adott esetben egy bérleménynél a bérleti díjat önkéntes törlesztőrészletté alakítva, hosszú távon elérhető lenne, hogy a tulajdonává váljon az a lakás. És nem azt mondjuk, hogy akinek nincs lakása, mindenáron tulajdont kell hogy szerezzen, hiszen szabadon hagyná a Jobbik azt a választást, hogy aki bérleményben szeretne élni évtizedeken keresztül, az tehesse ezt meg, de a választás lehetőségét biztosítani kell az emberek számára, és az nem választás, hogy egy szabályozatlan hitelközvetítői rendszer, részben szabályozott vagy hiányosan szabályozott módszerekkel, fogyasztóvédelmi felügyelet nélkül, gyakorlatilag rendszerszinten foszthasson ki embereket évtizedes távlatban.

Itt a problémakör felszámolásának csak egy része azon közvetítői díj esetében egy 2 százalékos kalap szabása, amely korábban azért jó egy-másfél százalékkal magasabb volt a piaci átlag szerint, de az egész fogyasztóvédelmi rendszer kikerekítése nélkül nem oldható fel ez a problémakör, nem oldható meg az, hogy magyar emberek a saját hazájukban úgy tudjanak önálló otthonhoz jutni, hogy garantáltan és biztosítottan ne foszthassa ki őket egyetlen bank, egyetlen pénzintézet sem, és nyilvánvaló módon legyen ez ugyanúgy igaz a rájuk épülő közvetítőrendszerre is. Tehát meg kell védeni ezen rendszer vadhajtásaitól, túlkapásaitól a magyar polgárokat, és egy valamirevaló kormányzatnak kutya kötelessége lenne az ehhez szükséges fogyasztóvédelmi rendszert kiépíteni.

Ez egy gyenge lépés ennek irányában, éppen ezért én látom támogatható elemeit ennek a csomagnak. A saláta mivolta nyilvánvaló módon nehezíti a támogatásáról szóló döntés kialakítását, de arra biztatjuk a kormányzó pártokat, hogy ha már öt év lassú lépés, tötymörgés gyakorlatilag csak ide vezetett, akkor gyorsítsák fel a tempót, építsék ki azt a fogyasztóvédelmi rendszert, és érjék el, hogy végre Magyarországon a magyar polgárok valódi pénzügyi biztonságban tervezhessék a jövőt, hiszen közös célunk csak az lehet, hogy Magyarországon tervezzék ezt a jövőt. Köszönöm a lehetőséget. (Taps a Jobbik soraiban.)