Felszólalás adatai

DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Nem akarok a vitába beszállni, de azért az egészségügyi hozzájárulás kapcsán lehet, hogy a vállalkozó nem termel, de az egészségügyi szolgáltatást igénybe veszi, ha a szükség úgy hozza, tehát ez egy elméleti vita, hogy melyik a jobbik megoldás.

Visszatérve a szociális törvényhez, Soltész Miklós itt a társadalmi kohézió szükségességét - azt hiszem, így fogalmazott - említette, és ennek az alapját. Ha van ilyen fogalom, lehet, hogy nincs, de párhuzamot lehet vonni a családi kohézióval, hogy mennyire erős egy család, mennyire felelősek egymással szemben a családtagok, hogy viselkednek. Azon mindenki fölháborodik, hogy ha a szülők a gyermekeket elhanyagolják, komoly következményei is vannak, esetenként büntetőjogi, egyéb eljárásjogi következmények, de valahogy úgy tűnik, hogy visszafelé nem működik a rendszer.

Ez onnan jutott eszembe, hogy a közgyógyellátási rendszer kapcsán, de egyéb segélyezési formáknál is meg van határozva, hogy ha a családban az egy főre eső jövedelem bizonyos határokat nem ér el, akkor jogosult valaki. Az esetek túlnyomó többségében egyedülálló, idős szülőkről van szó, és soha nem vizsgáljuk, hogy van-e ellátásra kötelezett hozzátartozó. Én nyolc évig önkormányzati képviselő is voltam, és bizony furcsa visszásságok voltak abból, hogy jóllehet valóban az érintettek önálló háztartást vezettek, valóban nagyon alacsony volt a jövedelmük, és vagy velük szemben, vagy hozzájuk közel kifejezetten jó egzisztenciával rendelkező családtagok éltek.

Nekem az a véleményem, hogy egy felelősségi rendszernek oda-vissza kell működnie. A nagy kérdés az, hogy ezt a visszafelé történő működést kizárólag csak a moralitás alapján képzeljük el, vagy pedig azt mondjuk, igen, bizonyos esetekben szükséges vizsgálni azt, hogy van-e a környezetben olyan tartásra kötelezett - hisz ez a fogalom ismert, benne van a jogrendszerünkben -, akitől elvárható az, hogy az adott személynek segítsen. Hiszen ezzel végeredményben olyanoktól vonunk el forrásokat, akiknél nincs, de nagyobb összeggel lehetne segíteni, mert ezt így is meg lehet közelíteni. Tudom, hogy ez nagyon nehéz helyzet, tudom, hogy nagyon nehezen vállalják föl, de érdemes rajta elgondolkozni, hogy ebben a rendszerben nem lehet-e egy ilyen dolgot működtetni.

A másik, amire a múltkor nem volt időm; abban egyetértünk, hogy egy törvény megalkotásának akkor van értelme, ha a végrehajtásra hivatottak azzal az esetek túlnyomó többségében azonosulni tudnak, és biztosak vagyunk abban, hogy a végrehajtásában részt vesznek, tehát önkéntes jogkövető magatartást fognak tanúsítani. Hogy miért jutott eszembe ez? A 17. §-ban az előterjesztő azt javasolja, hogy akkor, amikor az illetékes orvos kiállítja az igazolást arról, hogy az állampolgár, adott esetben a beteg milyen gyógykezelésben részesül, és ehhez milyen gyógyszerek szükségesek, úgy rendeli az előterjesztés, hogy meg kell adni a gyógyszerek esetében a hatóanyag megnevezését, valamint a kívánt terápiás hatás eléréséhez szükséges mennyiséget és adagolását. A kívánt terápiás mennyiség nehezen értelmezhető ebből a szempontból szerintem, mert van, aki élete végéig szed gyógyszert. Akkor ez most az élete végéig szedendő gyógyszer mennyisége? Tehát egyszerűen nehezen értelmezhető. Akkor a napi dózisát kell megmondani, de az adagolás szerintem kimeríti a dolgot. Tehát egymás mellett a szükséges mennyiség és adagolás ugyanazt jelenti ezek szerint. De mindegy, ezen lehet gondolkodni, ez egy stilisztikai hiba.

Az az érzésem, hogy a miniszter asszony még praktizált, praktizáló orvos volt akkor, amikor valamikor, ha az emlékeim nem csalnak, a '90-es évek közepén született egy kormány- vagy tárcarendelet - a műfaj jellegénél fogva inkább tárcarendelet -, amely előírta - és előírja, hisz hatályban van még mindig ez a rendelet -, hogy a kórházból, illetve fekvőbeteg-gyógyintézetből elbocsátott betegek zárójelentésén a gyógyszerelésnél csak hatóanyag szerepelhet. Gondolom, emlékszik erre a miniszter asszony. (Dr. Göncz Kinga bólogat.) Hát nem tudom, hogy találkozott-e ilyen zárójelentéssel - nem találkozott.

Nyilvánvalóan az akkori jogalkotónak és a mostani jogalkotónak is világos a szándéka ezzel: az, hogy a hatóanyag alapú fixesítés tárgykörébe tartozó, azonos hatóanyaggal és talán ugyanolyan terápiás hatással rendelkező készítmények közül az olcsóbbat válassza a biztosító - jogos. De ebben a helyzetben, amikor, nem emlékszem, de szerintem nem tévedek, ha azt mondom, hogy egy évtizede hatályban lévő rendelkezést a kutya nem ellenőrzött, nincs szankcionálási lehetőség. Mert most mit tegyenek? Megvonják tőle a zárójelentésnek a fölírási jogát? Szóval, egyszerűen tényleg nincs szankcionálási jog, pont azért, mert elkényelmesedtünk. Ha most el kéne mennünk, mondjuk, egy gyógyszertanszigorlatra, annak idején a gyógyszertan szigorlatra az volt a belépő, hogy bizony egy magisztrális készítményt ott föl kellett írni, ha az ember nem tudta rendesen fölírni a magisztrális készítményt, akkor le sem ülhetett vizsgázni; ez volt számomra legalábbis a legnehezebb része a vizsgának, utána már a szóbeli rész könnyen lement. Elkényelmesedtünk, mert sokkal könnyebb a gyári készítmény nevét odaírni, sokkal könnyebb a FoNo-készítményt fölírni egy ilyen esetben. Ehhez szokott hozzá az egészségügy.

Megvan-e az eszköz arra, hogy segítséget nyújtsunk az egészségügyben dolgozók számára, hogy ebben az esetben próbáljanak visszatérni valóban a hatóanyaghoz? Amikor a hatóanyag-mennyiségről, ténylegesen a hatóanyag-molekula mennyiségéről van szó - mert azért egy gyógyszerben nemcsak kifejezetten hatóanyagok, hanem vivőanyagok is vannak -, vannak tisztázandó kérdések. Én a felhatalmazó rendelkezések között nem látok arra utalást, hogy itt valaki ezzel próbálkozna. Csak kérdezem én: mi van, ha nem működik a rendszer? Mi van? Mert nem kötelezhető a családorvos. Kötelezhető arra, hogy egy ilyen igazolást kiadjon hatóanyaggal? Föl fogja írni, hogy X gyógyszer, a szokásos gyári nevén, és majd valaki csináljon vele azt, amit akar. Ennek alapján meg lehet tagadni a közgyógyellátásba való bevonást, vagy nem? A puding próbája mindig az, hogy megeszik. Végiggondolták-e?

Meglepetéssel olvastam vagy hallottam a bizottsági szakban, hogy lényegében a Magyar Orvosi Kamara egyöntetűen elfogadta, üdvözli. Vélhetőleg nem olvasták el, nekem van egy ilyen érzésem, mert azért ez ellen mindig berzenkedni szoktak. Nem azért, mert lusták, hanem kialakult egy szokásjog. Ez hihetetlen rizikós, azért a gyógyszer egy veszélyes anyag, tehát ott nagyon meg kell nézni, hogy az ember mit ír le.

(16.50)

És tényleg elszoktunk attól, hogy ezeket a magisztrális készítményeket írjuk fel, talán a bőrgyógyászok kivételével. Ott van egy szűk szakmai… Tehát szerintem lesz itt még mit tenni ennek a törvénynek a hatályosulása érdekében. Ha erőszakkal próbálunk lépni, akkor hihetetlenül nagy ellenállást fogunk kiváltani. Úgyhogy nem tudom, hogy lehet-e erre valami megoldást találni. Talán vissza kellene állni; talán egy olyan átmeneti időszakot kellene biztosítani, nemcsak a hatályba léptetést illetően, hanem a különböző paragrafusokat illetően is. Ezért felhívom a tárca figyelmét, hogy ezekre is gondoljanak.

Köszönöm szépen.