Felszólalás adatai

Sajnos, úgy vagyunk beállítva, hogy ezek ritkán a derűs és boldog pillanataink, inkább a veszteségek, a tragédiák, a döbbenet szokott minket megállásra késztetni. És talán inkább átérezzük ezeket akkor, amikor személyes veszteségek érnek bennünket, vagy olyan helyzeteket látunk, amelyek ártatlanokat sújtanak, és amelyek értelmetlenek. Mert ekkor érezzük igazán, hogy ez velünk is megtörténhetett volna, mi is lehettünk volna ott.

Több millió ember érzi most ezt a világon, szerte az egész világon, amatőr futók százezrei, barátaik, családtagjaik, és szinte személyes élményként érzik át azt, ami a bostoni maratonon történt. Bevallom, én is így érzek, hiszen barátaimmal együtt több alkalommal vettem részt hasonló maratoni futásokon különböző városokban.

Amikor az ember 42 ezer méter megtétele után meglátja az út mellett a 42. kilométert jelző táblát, egy egészen más világba csöppen. Ez a legnehezebb és a legmámorosabb 195 méter, hiszen az ember a fáradtság, az elcsigázottság, a fájdalom ellenére igazi örömet érez, igazi, belülről jövő örömet, mert ez az öröm azt jelzi, hogy legyőzte a legnehezebbet, legyőzte önmagát, mert nemcsak a fájdalmait, a fáradtságát győzte le, hanem a kicsinyhitűségét, a "lehetetlen", az "úgysem sikerül" érzését.

Azt gondolom, hogy önmagunkat legyőzni, a saját korlátainkat átugorni, a saját árnyékunkat legyőzni, az talán az ember egyik legnehezebb feladata, és ennek az öröme, ennek a sikere valóban igazi örömet jelent, és ezt nemcsak a maratoni futás során lehet átélni.

Ettől a 195 métertől, ettől az igazi örömtől fosztotta meg a bostoni maraton 38 ezer indulóját ez a tragikus esemény, és fosztotta meg azt az 500 ezer embert, akik szerettek volna, akartak és tudtak ebben velük osztozni.

Az öröm gyászba fordult, hiszen három ember az életét vesztette, és azt hiszem, hogy az élet egyik talán legtragikusabb paradoxona, hogy ha akár futóként, akár szurkolóként az ember egy futóversenyen veszíti el a lábát, veszíti el a végtagjait.

Mit lehet ilyenkor mondani? Nem sokat. Ahogy fülsiketítő volt a londoni maraton 36 ezer résztvevőjének is a főhajtása és hallgatása. Beszélni nehéz, de tenni igenis lehet, ahogy nagyon sokan tettek is, azonnal mozdultak és segítettek.

Bevallom, hogy számomra ezekben a napokban a gyászt és a döbbenetet örömmé formálja a futótársadalom összefogása, és még inkább örömmé formálja az a bajtársiasság és szolidaritás, amit itthon, Magyarországon tapasztalok, hiszen másfél óra múlva gyülekeznek a Margitsziget Margit híd felőli oldalánál a futók, hogy közös kocogással emlékezzenek az áldozatokra.

A Maratoni és Hosszútávfutó Versenyek Nemzetközi Szövetségének spanyol elnöke, Paco Borao úgy fogalmazott a tragédia után, hogy: "A sport mindig is a béke és a barátság bajnoka volt, tekintet nélkül etnikai, politikai vagy vallási hovatartozásra." Magyarország is tagja ennek a nemzetközi szervezetnek, és hogy mennyire igaz az, amit elnök úr mond, azt minden októberben átélhetjük a Budapest-maratonon. Az előző évben 19 200 induló köszöntötte egymást barátsággal, ahol a magyarokon kívül 60 ország futói is ott voltak. De nemcsak a Budapest-maratonon jó magyarnak lenni, most is nagyon jó magyarnak lenni, mert úgy látom, hogy mi egy olyan nemzet vagyunk, hogy amikor szükség van, amikor baj van, akkor igenis elsőként vagyunk ott, és elsőként segítjük a bajbajutottakat.

Amikor képviselőtársaim nevében is a részvétemet fejezem ki az áldozatok családjainak, a bajtársiasság és a segítőkészség örömét szeretném megköszönni a magyar futóknak, a magyar sportolóknak, sportot szeretőknek, a magyar embereknek.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)