Felszólalás adatai

ELNÖK: Kérem, hogy helyezzenek egy mozgó mikrofont a képviselő asszony elé. (Megtörténik.)

LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm a segítséget. Köszönöm a szót. Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Ez az a javaslat, amit példátlanul méltatlan módon, méltatlan bizottsági előkészítéssel, méltatlan időpontban és az időpont különösen méltatlan házelnöki indoklásával folytatunk le.

(22.30)

Azt hittem, ezt nem lehet tetőzni, de most a vitában mégis lehetett, mert az különösen méltatlan, ha néhány hozzászóló ezt valamilyen férfi-nő háborúnak fogja fel; ha leegyszerűsíti sajátos női sérelmi politikává, csakis női áldozatok és férfi gazemberek vitájává ezt a történetet. Nem erről van szó. Itt nem úgy van, hogy az egyik oldalon férfiak, a másik oldalon nők állnak, itt az egyik oldalon - nem a parlamentben, hanem a problémát tekintve - azok vannak, akik a saját erejük kultuszában és az erőszak módszerében hisznek családon belül és valószínűleg kívül is, a másik oldalon meg azok, akik az egyenlő jogokban, a normális viszonyokban hisznek. Itt húzódik meg a frontvonal normálisan, és nem a nemek között.

De úgy látszik, ezzel nem volt egészen tisztában talán a házelnök úr sem, amikor - legalábbis a sajtó szerint - azzal indokolta ezt a különösen méltatlan időpontot, hogy ez nem annyira fontos kérdés. Noha én mondtam az előbb, és komolyan is gondolom, hogy ez nem női és férfi viadal, mégis azt kell mondanom, hogy ez különösen érzéketlen, macsó szöveg. Emögött tudniillik éppen az a meggyőződés áll, hogy ez a téma, a családon belüli erőszak, nők, gyerekek, idősek elleni erőszak feszegetése, ez valami kékharisnya fontoskodás, ez valami életidegen finomkodás, valami olyan, amire a kocsmában durvább nyelven azt szokták mondani - így érezhetik nemcsak a kezdeményezők, hanem a nőszervezetek szintén jelen lévő képviselői is -, hogy kisanyám, neked nem osztottak lapot. Pedig messze nem erről van szó, nem lenne szabad, hogy erről legyen szó.

És nemcsak azt a drámai érvet szeretném - elhangzott már - ismételni az ügy és a téma fontossága mellett, hogy hetente egy nő, havonta egy gyerek halálával kell számot vetnünk és annak megelőzési lehetőségeivel, hanem önmagában arról a kevésbé drámai érvről is, hogy rendes ország rendes parlamentje minden eszközt felhasznál a közéleti aktivitás és érdeklődés szélesítésére és annak megbecsülésére. Ha pedig így van, akkor tartozunk annyi udvariassággal a százezer aláírónak, hogy legalább a tévében nyomon követhessék azt épelméjű időpontban, hogy mi történik kezdeményezésükkel. Ezért méltatlan az, ami ezzel a kezdeményezéssel történik, és aminek a része az is, hogy a bizottsági ülésen meg se szólalhat a népi kezdeményezés elindítója. Nem érdekes, nem vagytok érdekesek, sugalljuk most, nem feltétlenül egy majdani döntéssel, hanem ezzel a méltatlan előkészítéssel, időzítéssel és annak megérvelésével a kezdeményezőknek és az egész magyar társadalomnak.

Talán ebből már kitűnik, hogy az MSZP frakciója támogatja a kezdeményezést, igennel fog rá szavazni, sőt szélesíteni is szeretné azt. Úgy fogalmaznék, hogy mi nem kevesebbet, hanem ha lehet, még többet szeretnénk, többet várunk a parlamenttől, mint Halász Pálmáék szükségszerűen rövidre, kényszerűen rövidre fogalmazott kezdeményezése, mert természetesen fontos az, hogy megvitassuk, kell-e, lehet-e, jó-e önálló büntetőjogi tényállás a családon belüli erőszak ügyében, és igen, erről is szó van, de a kezdeményezők is úgy gondolták, nem csak erről van szó. Ezzel az érdemi vitával - ha lefolytatnánk - a parlament egy keretet teremthetne a családon belüli erőszak elleni küzdelem minden eszköze megvitatásának, jogalkotási problémák megvitatásának, amiről a kezdeményezés szól, de ezen túlmenően a jogalkalmazás problémái megvitatásának, sőt a jogon túlmenő eszközök, a gyermekvédelem, az áldozatok védelme, a szociális munka, az oktatás, a képzés, sőt szélesebb értelemben a társadalmi kultúra terén mozgósítható eszközök megvitatásának is keretet adhatnánk, ha valóban egy ilyen típusú vitát napirendre tűznénk.

Mert igen, többről van szó, még a családon belüli erőszak drámai és súlyos problémájánál is többről van szó, arról van szó, hogy teret adunk-e olyan társadalmi kultúrának, amelyben az agresszió terjed. És ennek a problémának mindennap tanúi vagyunk, a közéletben, a családi életben és a társadalom más pontjain is. A családon belüli erőszak példája, de egyben forrása is lehet egy olyan kultúrának, amely az agressziót és az erőszakot természetes eszköznek tartja; egy olyan kultúrának, amelyben a közélet és a családi élet rossz kört, egymásra rossz hatást gyakorló circulus vitiosust alkothat ebben a tekintetben. Mert ahol például azt gondoljuk, és az elmondható, hogy az összefogás nem szándék, hanem erő kérdése, ott miért ne gondolhatná valaki, hogy a családon belüli együttműködés sem kölcsönös jó szándék, hanem erő vagy erőszak kérdése; ahol azt lehet hinni és mondani, hogy a társadalmi problémák, még akár nekem nem tetsző társadalmi ügyek is két pofonnal elintézhetők, ott miért ne gondolhatná bárki a családban, hogy az ő problémáját is, hiszen úgy véli igaza van, majd két pofonnal lehet elintézni; ahol a parlamentben hangozhat el érvelés az iskolai testi fenyítés mellett, ott miért ne gondolhatná valaki a családban, hogy akkor neki otthon ehhez joga, módja van, hiszen csak használ az az egy-két pofon.

Az agresszió ráadásul nemcsak terjedhet közéletből családi életbe és családi életből közéletbe, hanem éppen a családi élet az, ahol át is örökíthető. Senki sem vadállatnak születik, az összes felmérés azt mutatja, hogy az erőszak magatartásmintája apáról fiúra, anyáról lányra száll. Ezért önmagában is meg az ezen túlmutató jelentősége miatt is rendkívül fontos, hogy a családon belüli erőszakról beszélünk.

Minden formája fájdalmas és külön figyelmet érdemel. Nyilván a nők elleni is - érthető, hogy nőként erre különösen érzékenyek vagyunk -, de talán még ennél is fájdalmasabb formája, amikor a különösen kiszolgáltatott gyerekek és idős emberek ellen irányul. És ezzel kapcsolatban is részben tehetetlennek bizonyul a jóérzésű társadalmi többség. Talán ezért, a probléma szerteágazó volta miatt vetették fel a kezdeményezők azt is, hogy a végső döntés előtt alapos vita és szakmai tanácskozás is legyen, ahol a probléma minden terepét és a megoldás minden eszközét - benne természetesen a jogalkotás lehetőségét is - körbejárjuk.

Szerencsére a társadalom okosabb, mint mi vagyunk, mint amilyen méltatlan tárgyalást a mi ügymenetünk tükröz. Egy felmérés szerint az emberek tudják, hogy az emberölések - ha nem is a pontos számot, de tudják, én a pontos számot is tudom - 39 százaléka családon belül történik meg. A válaszadók háromnegyede úgy felelt ebben a felmérésben, hogy ez egy nagyon komoly probléma és nagyon komoly veszély a családon belüli erőszak. 77 százalék szigorúbb elbírálást, szigorúbb törvényeket, szigorúbb jogalkalmazást akar. Mindenki tudja, csak mi nem tudjuk?

Természetesen külön szakmai és nem csak szakmai vitát érdemel az is, amiről maga a kezdeményezés konkrétan szól, hogy kell-e, lehet-e önálló büntetőjogi törvényi tényállásban megfogalmazni a családon belüli erőszakot. Értem az ellenérveket is. Értem, hogy külön-külön eseteket mind sok helyen szabályoz a Btk., de azért megfontolandónak tartom azt az ellenérvet is, és szerényen én is oda csatlakoznék, hogy azért más példa is van arra, amikor a dolog társadalmi fontossága miatt egy máshol is említett tényállás külön kategóriát kap. Jogászok mondják, nem én mondom, lehet hogy nincs is igazuk, hogy például az adócsalás bűntette simán beleférne a csalás kategóriába, mégis van ok rá - a különös körülmények és a különös veszély -, hogy ezt külön tényállásban is megfogalmazzák.

Értem azt is, el is gondolkodtam rajta, hogy nehéz úgy megfogalmazni önálló tényállásként a családon belüli erőszakot, hogy ne lehessen vele visszaélni vagy feljelentgetni. De könyörgöm, fontoljuk meg azt is, hogy ez más tényállásoknál is így van. A birtokháborítás ügyében hány szomszéd szokta összevissza feljelentgetni egymást? Mégsem azt tekintjük megoldásnak, hogy akkor a birtokháborítás egyáltalán ne is számítson külön bűncselekménynek.

(22.40)

Értem azt az érvet is - nem jogászként nem is tudom fölülbírálni -, hogy nem jó formában került a parlament elé az a javaslat, amely a családon belüli erőszak lelki bántalmazás formájával foglalkozott. Bizonyára úgy van, a jogászok tudják, többen mondták, hogy ez dogmatikailag ebben a formában nem volt helyes. De ez nem jelenti azt, hogy a problémával ne kelljen foglalkozni. Hogy ne kelljen és lehessen akkor dogmatikailag helyes és különösen a jogalkalmazás szempontjából releváns megoldásokat találni.

Ráadásul van egy szempont, amit a nem jogászok - így én is - mérlegelhetnek és fontosnak tarthatnak. A jogtörténetben számos példa van arra, hogy a jogalkotás, egy-egy jogszabály a konkrét, egzakt szabályozáson túl szimbolikus jelentőséggel, üzenetjelentőséggel is bír. Nagy baj, ha a szimbolikus jelentőség ellentétbe kerül a precíz szabályozással, de az is nagy baj, ha erről elfeledkezünk. Ha nem így lenne, nem bővülne a tízparancsolathoz képest újabb és újabb tényállásokkal a jogalkotás története Szent Istvántól a sokat emlegetett Werbőczyn át. Van annak bizonyos jelentősége, hogy áldozat és tettes pontosan felismerje, hogy itt bűncselekményről van szó. Hogy a szomszéd is tudja, a családon belüli erőszak leleplezendő, feljelentendő, közbeavatkozást igénylő bűncselekmény. Hogy merje föltárni, hogy merjen segítséget kérni anélkül, hogy megtanulja az egész Btk.-t. Hogy szociális gondozók, pedagógusok, rendőrök számára is egyértelmű és a jogalkalmazásban, a szociális segítségben az eddiginél világosabb legyen, hogy mit jelent a családon belüli erőszak, hány formája van, és hogyan lehet ellene föllépni. Van erre szükség!

Azt olvasom, hogy a BRFK bűnmegelőzési osztályvezetője - ő csak tudja - maga mondja, hogy a családon belüli erőszak az a bűncselekményfajta, ahol föltehetőleg csak minden tizedik cselekményt jelentenek egyáltalán be, vagy félelemből, vagy mert nem pontosan tudják, hogy mit is jelent, hány formája van a családon belüli erőszaknak. Így is évi 7-10 ezer eset merül fel. Ha elfogadom az ő tízszeres szorzóját, akkor ez százezer előfordulást jelent a 7-10 ezer vizsgált, valamilyen módon a hatóságokhoz elkerült eseten túl.

Talán nem nagyon illendő megjegyzés, de nem állom meg, hogy ne mondjam: ez a parlament nem nagyon dicső módon elhíresült a lex X. Y.-okról. Azt lehetett. Itt most a legrosszabb esetben is nem egy lex X. Y.-ról, hanem egy lex társadalmi problémáról van szó. Nyilván nem akarom, hogy olyan törvényhely szülessen, ami jogilag védhetetlen. De hogy ezt egy kézmozdulattal, az összes kísérő probléma félresöprésével elintézzük, az ellen minden porcikámban tiltakozom. Mert igenis, akármi is a válasz, de felelnünk kell arra, hogy mi a véleményünk, változott-e a véleményünk a különböző ENSZ- és legújabban már Európa tanácsi ajánlásokról is ebben a tekintetben. Felelnünk kell arra, hogy mi a véleményünk a spanyol, a portugál, a svéd és a lengyel btk. gyakorlatáról, amelyek ismerik ezt a tényállást, vagy mi a véleményünk a többiekről, amelyek ezt valamilyen, ilyen vagy olyan okból, nem így vagy nem ebben a formában ismerik.

Mindenképpen választ kell találnunk arra, mi a véleményünk arról, hogy itt egyfajta sajátos folyamat-bűncselekményről van szó, hiszen többek között ezért is akarnak önálló törvényhelyet; mi a véleményünk arról az álláspontról, hogy ennek a folyamat-bűncselekménynek, ahol a mentális, a fizikai és az egyéb eszközök egymást erősítő folyamatáról van szó, nehéz a megközelítése akkor, ha nem speciális törvényhelyeket és különösen speciális jogalkalmazási figyelmet alkalmazunk. Választ kell találni arra, igaz-e vagy nem igaz, hogy noha számos egyéb törvényhely rendelkezik különböző erőszakos cselekményekről, de mégis van, ami a jelek szerint kimaradt belőle.

És mivel nem csak jogalkotásról van szó, az MSZP ismételten javasolja a probléma alapos jogalkotási, jogalkalmazási, szociális és nevelési körüljárását. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP és az LMP soraiban.)