Felszólalás adatai

Azonban fontos, hogy ezt az egész kérdést a pártpolitikai összefüggésekből kiemeljük. Én erre szeretném minden képviselőtársamat kérni, még saját frakciótársaim felé is ezt címzem. Nyilván ez nem változtathatja meg azonban azt az alaphelyzetet, hogy a magyar nemzet Házában, az Országházban, ha egy nemzet sorsát érintő, vagy múltját, jelenét és jövőjét is érintő kérdésről van szó, mint például ez az emlékhatározat, akkor igenis nem vitatható el az a jog és lehetőség, hogy ennek kapcsán az Országgyűlés bármely képviselője elmondja azokat az aggályait, felvetéseit, ajánlásait megtegye, amelyeket a mindenkori magyar kormányhoz és a kormánytöbbséghez tud címezni. Hiszen jelenleg a kormány és a kormánytöbbség van olyan helyzetben Magyarországon, hogy azokat az érdemi lépéseket megtegye felvidéki magyar testvéreink érdekében, amelyek egyrészt a múltbeli sérelmek jóvátételét jelentik, itt, a magyar Országházban hozandó törvénnyel, amelyre vonatkozóan mi, és Szávay István képviselőtársunk kifejezetten jelezte is, benyújtottunk egy módosító javaslatot.

Tehát az az első számú és legfontosabb feladat, hogy a megemlékezés határozati javaslatban történő rögzítése mellett minél hamarabb, most már a múló időre tekintettel minél hamarabb a Magyar Országgyűlés végre alkossa meg azt a jogszabályt, amellyel kapcsolatban mulasztásos törvénysértés állapotában áll még a mai napig. Ugye, ezt nehéz megmagyarázni azoknak, akik átélték egyrészt a kitelepítést, átélték a kommunizmus üldözését ott, a Felvidéken, és egyáltalán a reszlovakizáció sátáni tervének áldozataivá váltak. Itt azért rögzítsük le, hogy a reszlovakizáció hamarabb indult, mint a kitelepítések, és az volt a célja, hogy a párizsi béketárgyalások idejére 200 ezer alá süllyessze a 700 ezer fős magyarság létszámát, és utána a maradék 200 ezret pedig ki lehessen telepíteni a Felvidékről.

Tehát az volt az egyértelmű és nyilvánvaló cél annak idején a szlovákok részéről, hogy teljeskörűen megszabaduljanak a kollektív bűnössé bélyegzett magyarságtól, mint ahogy, ugye, a Csehszlovákia más részén élő német nemzetiség tagjai teljeskörűen erre a sorsra jutottak, közel 4 millióan. És a mai napig egy rendkívül fájó seb Európa testén, nemcsak a magyar közösséget, hanem a német közösséget érintő, ilyen mértékű és erejű kollektív megtorlás. Tehát amikor a határozati javaslatot elemezzük, akkor nyilván köszönetünket is kell nyilvánítanunk mindazon civil szervezeteknek és képviselő úrnak is, hogy egyáltalán a Ház elé hozta ezt a kérdést.

Azonban valóban joggal vethető el az, hogy esetleg miért nem próbálta meg az összes parlamenti párt partnerségét, támogatását előzetesen megkérni, hogy ezzel mindjárt egy más összefüggésbe, tehát egy sokkal emelkedettebb összefüggésbe kerüljön a kérdés.

(0.10)

Most annak ellenére, hogy ez nem történt így, ez nem teszi lehetetlenné, hogy a lehető legjobbat kihozzuk ebből a határozatból, és én látok erre lehetőséget. Arra kérem Molnár képviselőtársunkat, hogy igenis segítsen ebben, legyen nyitott erre. A kormány képviseletében pedig Rétvári Bence államtitkár urat pedig arra kérem, hogy legyen olyan harcosa e kárpótlási jogszabály megalkotásának, mint amelyről 2011. december 23-án tett tanúbizonyságot itt az Országházban, amikor az alaptörvény átmeneti rendelkezéséről szóló törvény vitájában felvetettem ezt, és Orbán Viktor miniszterelnök úr élénk bólogatása mellett azt jelentette ki, hogy a Magyar Országgyűlés számára rövidesen beterjesztik a kitelepített közel százezer felvidéki magyar honfitársunk számára megalkotandó jóvátételt.

Hogy ez a jóvátétel miért terheli Magyarországot, erről egyébként tényleg igazságtételi alapon el lehet és el is kell gondolkodni. Mert megdöbbentő az, az egész magyar sors abszurditását jelképezi, a XX. századi hányattatásaink lényegére ráutal, hogy nem elég, hogy elűzték szülőföldjükről ezeket a honfitársainkat, akik ott tisztességes, hagyományos magyar életvitel szerinti, igényes életkörülmények között éltek, és nagyon komoly vagyonoktól fosztották meg őket, természetesen megfosztották őket előzetesen az állampolgárságuktól, megfosztották az iskoláiktól, megfosztották a nyelvhasználattól, megfosztották a közösségi életüktől, megfosztották az állami szervekben való részvételtől. Ezek voltak a hontalanság évei. Janics Kálmán könyve volt az első a nyolcvanas évek végén, amely megdöbbentő erővel leplezte le ezt a megdöbbentő négy évet, amelyben tényleg, szinte azt lehet mondani, hogy halálra ítélték és teljes jogfosztásra ítélték a magyar közösséget Felvidéken, amely mindig is a történelmi Magyarország része volt, és amelyhez Magyarországnak olyan kötődése van, lesz, amelyet senki és semmi, sem az Európai Unió, sem Szlovákia, semmilyen más hatalom nem fog tudni megtörni.

Visszakanyarodva mindenesetre a jóvátétel kérdésére, azt gondolom, abban nincs vita köztünk hogy meg kell emlékezni méltóképpen a beneši dekrétumok következtében kitelepítettekre, nem lehet vita abban, hogy tisztelettel adózunk mindazoknak, akik áldozatok voltak, és akik a nehéz körülmények ellenére kitartottak és boldogulni tudtak.

Itt kell megemlékezni egy különlegesen kitartó és bátor hölgyről, aki rengeteget tett nemcsak saját maga, hanem az összes sorstársa jogérvényesítése érdekében. Hankó Lászlóné született Kunka Magdolnáról van szó, akit a családjával együtt a Felvidékről, Nagyfajkürtről, majd Bajkáról telepítettek ki, és nagy harcosa lett annak az ügynek, amelynek nagy harcosává kérem, hogy váljon az igazságügyi kormányzat is, magyarul a jóvátétel kérdésének. Mert a békeszerződés, a békediktátum írta elő azt, hogy a kitelepítések áldozatai számára jóvátételt köteles Magyarország adni, tehát ez egy kényszerhelyzet volt. Egy diktátum hatására születhetett csak egy ilyen szabály, hiszen minden józan ész azt követeli, minden józan érv alapján arra a következtetésre kellene jutnunk, hogy ezt igenis azoknak kell orvosolni, akik elkövették. Jelen esetben Szlovákia olyan büszkén mondja magát most a csehszlovák állam jogutódjának, és ezen a jogcímen jelenleg Felvidék felett a hatalmat gyakorolja, akkor ugyanezt a felelősséget át kellene vállalnia, és a jóvátételért helyt kellene állni.

Azonban a békediktátum a diktátum jellege folytán megszületett, hatályban van. Utána ezt a magyar kommunista államvezetés a szövetséges ellenőrző bizottság nyomására megerősítette a Csorba-tavi egyezményben, utána pedig a lakosságcsere-egyezmény is ugyanilyen elnyomásra történt meg. Majd 1964-ben egy megdöbbentő dolog történt, a mezőgazdasági ingatlanok után járó jóvátételt a korabeli megállapodások alapján viszont mégiscsak Csehszlovákiának kellett volna megfizetni, ám az akkori kommunista államvezetés erről is lemondott. Tehát még 1964-ben is a magyar állam ahelyett, hogy az igazságtétel valódi útját járta volna, az akkori békebarakk követelményeinek megfelelően nem állt ki nemzeti érdekeinkért, igazából egyedüli országként a térségben, mert minden más állam azt a fajta területmegtartó politikát folytatta - akár Romániáról, akár Jugoszláviáról vagy a Szovjetunióról van szó -, amelyek részesültek az egykori Magyar Királyság területéből.

Fontos természetesen a megemlékezések szervezése és oktatási anyagok készítése, ez sem vitatható, azonban itt visszatérek arra a hölgyre, akit említettem, Hankó Lászlóné küzdelmeire, amelyet hosszan lehet most már elolvasni az interneten, és amelynek az a lényege, hogy 1996-ban, amikor megszületett a 37/1996-os alkotmánybírósági határozat, az megállapította, hogy alkotmányellenes helyzet állt elő és mulasztásos törvénysértést követ el az Országgyűlés. Bárki felmehet most az Országgyűlés honlapjára, az elsők között, a legrégebben orvosolandó mulasztásos törvénysértések között szerepel ez a tétel. Ő megpróbálta az összes létező fórumon, az akkori köztársasági elnök, kormányzat, pártok képviselőit megmozgatni, rávenni arra, hogy lépjenek az ügyben. Különböző válaszokat kapott, általában azonban egy idő után ezek a válaszok egy irányba mutattak, mégpedig kísértetiesen hasonló irányba, mint amit én nemrégiben Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úrtól kaptam ugyanerre kérdezvén rá, hogy mikor történhet meg most már a jóvátétel. A válasz lényege az, hogy két évtized során számos alkalommal történt ilyen kezdeményezés, a gyakorlati megvalósulás azonban rendre elmaradt, elsősorban az ország gazdasági teherbíró képességére tekintettel. Az anyagi szempontokon túl további problémát jelent, hogy hatvan év távlatából nagyon nehéz a bizonyítékok beszerzése, különös tekintettel, hogy a lakóhelyükről elűzöttek nem hozhattak magukkal ingatlanra vonatkozó bizonyítékokat, dokumentumokat. Sem az érintett személyi kör, sem a felmerülő igény mértékéről nem rendelkezünk pontos információval, hiányosak a bejelentések.

Miért kell ilyen válaszokat kapnunk ebben az ügyben, amikor sokkal biztatóbb volt a felvezetés, sokkal biztatóbb volt az egyáltalán, hogy egy olyan kétharmados többség alakult ki az Országgyűlésben, amely azt mondta magáról, hogy a nemzeti ügyek kormánya, és komolyan venné azokat a kötelmeit, amelyek ebből fakadnak? Azonban ez a legutóbbi válasza Navracsics Tibor miniszterelnök-helyettes úrnak egy jövőre szóló lehetőségként tartja csak fenn a jóvátételt, de nem itt és most elvégzendő feladatként. Számunkra ez elfogadhatatlan. Mi csak és kizárólag úgy tudjuk ezt a határozati javaslatot támogatni, ha egy egyértelmű és visszavonhatatlan garanciát kapunk arra, hogy rövid időn belül, ésszerű keretek között - nyilvánvalóan figyelemmel az ország teherbíró képességére -, de megszületik egy ilyen jóvátételi törvény.

Mert fel kell tenni a kérdést, hogy miért van diszkrimináció a zsidó honfitársaink és a Felvidékről kitelepített magyar honfitársaink esetében. Ugyanis az előző személyi kör esetében igenis a költségvetési törvény részét képezi, a mindenkori költségvetési törvény képezi - tavaly például 1,7 milliárd forintos összegben - a párizsi békeszerződésből eredő nemzetközi kötelezettségek jóvátétele címén, ők kapnak kárpótlást, és ezt négy különböző jogcímen kapják egyébként még. Miért van ez a megdöbbentő helyzet? Ezt mindenképpen meg kell szüntetni, elfogadhatatlan.

Arra szeretnék még utalni, hogy a beneši dekrétumok velünk élő jelenléte valóban a mai napig jogkorlátozások forrása. A felvidéki magyarság a mai napig olyan jogsérelmeket szenved el, mint például a restitúciós és a vagyon-visszaszármaztatási folyamatban élő jogként hivatkozzák a szlovák bíróságokon a visszaszerzést igénylő magyarokkal szemben. Több ilyen esettel találkoztunk a Nemzeti Jogvédő Szolgálat keretein belül.

Éppen ezért, amikor Orbán Viktor miniszterelnök úr még annak idején a beneši dekrétumok ellen egy határozott felszólalást tett Brüsszelben még a csatlakozás előtt, akkor megint csak láttunk reményt arra, hogy nem fogja Magyarország semmilyen körülmények között elfogadni ennek a kollektív bűnösséget kimondó rezsimnek a továbbélését. Az európai uniós csatlakozás sok áldozatot és sok érdekfeladást jelentett, többek között ezt is, mert nem ragaszkodtunk hozzá, hogy ilyen, valóban fajüldözőnek mondható, kollektív bűnösségen alapuló jogszabályok nem lehetnek az uniós jogrend részévé, és ráadásul 2007-ben meg is erősítették.

(0.20)

Igen, most folyik a petíciós bizottság előtt egy küzdelem, azonban ez a küzdelem nagyon távol van attól, hogy sikerre vezessen. Én nagyon bízom azért abban, hogy minden magyar képviselő az Európai Parlamentben ezt szorgalmazni fogja és melléáll, azonban ez még nagyon kevés. A magyar állam részéről azt várjuk el, hogy a jelenkori jogsértések ügyében ugyanolyan határozottsággal lépjen fel, mint ahogyan itt azt a Jobbik-frakció képviselői most megtették, és a gyakorlati lépések terén védje meg a nyelvhasználatukban korlátozott magyarok jogait a Felvidéken, védje meg az állampolgársági megfosztásoktól joghátrányt szenvedő magyarokat, és védje meg őket attól, hogy ugyanolyan módon legyenek jogsértettjei a történelemnek, mint amely jogsértettekért most ez a határozati javaslat megszületett.

Ennek szellemében kérem tehát képviselőtársaimat és különösen Molnár Attila képviselőtársunkat, hogy legyen nyitott a módosító javaslatunkra, és a magyar kormányzat pedig vállalja fel a felvidéki magyarok, a kitelepített magyarok jóvátételének ügyét.

Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)