Felszólalás adatai

Az egyik ilyen első dolog, talán kronológiában is az első, a Népszabadság története.

(20.50)

A médiatörvény módosítása kapcsán a 2010 végén elfogadott médiatörvény visszamenőleges hatállyal a Médiatanácsnak gyakorlatilag egyetértési jogot adott a versenyhivatali eljárásokban. Pontosan lehet tudni, hogy a Népszabadság, amely az egyik legjelentősebb magyar nyomtatott politikai napilap, nehéz helyzetben van, mint ahogy egyáltalán minden nyomtatott sajtótermék. Hiszen pontosan ismerjük, hogy a válság óta, a reklámpiac visszaszorulása óta és az online portálok terjedése óta komoly gondokkal küzdenek a nyomtatott újságok.

Azt is pontosan tudjuk, hogy az Axel Springer és a Ringier, ami Magyarországon és egyébként a régióban nagyon fontos kiadóvállalat, a régióban mindenhol egységesítette a sajtótermékeit, és Magyarországon is erre készült. Ez alapvetően befolyásolta volna azt, hogy a legjelentősebb, az egyik legjelentősebb magyar politikai napilap piaci alapon finanszírozható módon működjön tovább, és gyakorlatilag az Axel Springer és a Ringier lett volna az egyetlen olyan megoldás, ami piaci alapon finanszírozhatóvá tette volna az újság működését.

A Médiatanács vezetői annyira fontosnak gondolták, hogy megfúrják ezt a fúziót, hogy nemcsak egyszerűen beleíratták a törvénybe, hogy visszamenőleges hatállyal is az egyébként a Versenyhivatalnál valószínűleg zöld lámpát kapó fúziót megfúrják, hanem még a saját ügyrendjüket is módosították annak érdekében tavaly februárban, hogy bizonyos, a döntéssel kapcsolatos folyamatokat a Médiatanács elnöke és ne a Médiatanács összességében, a Médiatanács testülete döntse el. Én pontosan tudom, hogy végül is a Médiatanács döntött arról, hogy a fúziót megfúrja, de azért érdekes, hogy ez annyira fontos volt, hogy még a saját ügyrendjüket is módosították azért, hogy az előkészítésben semmi probléma ne legyen ezzel kapcsolatosan.

Azok a szakértők, például Gálik Mihály, akik azt gondolom, elég felkészültek a médiakoncentráció mérésével kapcsolatosan, egy részletes tanulmányban kritizálták ezt a döntést, és arra hívták föl a figyelmet, hogy az az érvelés, hogy ez a fúzió valamifajta monopolhelyzetet hozna létre, nem állja meg a helyét egy olyan piacon, ami veszteséges. Egy olyan piacon, ahol csak a fúzióban lehet egyáltalán talpon maradni, ott azt gondolom, hogy a fúzió megfúrása nem arról szól, hogy valamifajta indokolatlan koncentrációt megakadályoznak, hanem arról szól, hogy tulajdonképpen kik csináljanak újságokat.

Ma gyakorlatilag az a helyzet, hogy a Népszabadság abban az esetben tud talpon maradni, ha a Magyar Szocialista Párt ezt visszavásárolja, és politikai alapon fogja finanszírozni. Lehet, hogy a Szocialista Pártnak erre van pénze, ez már egy részletkérdés, de onnantól kezdve a Népszabadság nem az a Népszabadság, ami lett volna, ha piaci alapon tudott volna működni. Azt gondolom, hogy ez a döntés nyilvánvalóan egy nyers politikai érdeket követett, ez a döntés nem a magyar médianyilvánosság sokszínűségét segítette, hanem azt segítette, hogy valamifajta monopóliumellenes fellépéssel valójában tulajdonképpen megakadályozták azt az egyetlen lehetséges piaci forgatókönyvet, ami alapján ezek az újságok piaci alapon ki tudták volna állni ennek a helyzetnek a próbáját, és talpon tudtak volna maradni.

Ez annál is inkább így van, mert a régió más országaiban az ottani versenyhivatalok mind hozzájárultak ehhez a fúzióhoz, és most tényleg ott tartunk, hogy a Népszabadság sorsa tulajdonképpen a Magyar Szocialista Párt kezébe lett téve. Azt gondolom, hogy ez visszaidézi azoknak az együttműködéseknek az idejét, amikor az előző parlamenti ciklusban például rádiófrekvencia-pályázatok ügyében olyan jól együtt tudott működni a két párt.

Egy másik ügy a Klubrádió ügye, amellyel kapcsolatosan rengeteg fejlemény volt. A lényeg az, hogy a magyar független bíróságok soha nem igazolták a Médiatanács döntéseit. A Klubrádió elnyert két frekvenciát, voltaképpen még egyáltalán nem tudjuk, hogy mi lesz tulajdonképpen, hogy ezek közül egyáltalán bármelyiket is meg tudják-e tartani. Ezeknek az ügyeknek egy nagyon nagy része az idei évhez kötődik, ahol tényleg a Médiatanács egy rendkívül szerteágazó és rendkívül kreatív alibigyártással segítette azt, hogy a Klubrádiót megfosszák a frekvenciájától.

A következő dolog, amiről beszélnünk kell, ez a közmédia ügye. Magyarországon azt lehet látni, hogy rendkívül depolitizáltak a kereskedelmi híradók. Ugyan önmagában a médiatörvény előírja nekik, hogy híradót adjanak, de valójában púp a hátukon, és igazából nem szeretnének politizálni. Főleg azért nem, mert egy olyan piacon mozognak, ahol a politika nemcsak most, de korábban is nagyon fontos tényező, és nyilvánvalóan púp a hátukra az, hogy híradót csináljanak, ennek megfelelően ezekben nincsenek is valódi politikai műsorok.

Azt látjuk, hogy ha valaki politika iránt szeretne érdeklődni, akkor tulajdonképpen marad neki az, hogy ebben a poláris médiastruktúrában vagy az ATV-t, a Hír TV-t vagy az ECHO TV-t tudja nézni, ahol nyilvánvalóan elsősorban az emögött lévő befektetőknek nem az az érdekük, hogy valamifajta objektív tájékoztatást adjanak az embereknek, hanem egy megfelelő politikai krédót akarnak bemutatni. Azt gondolom, hogy ehhez joguk van, végül is még így is előrébb vagyunk, legalább lehet valahol politikával találkozni.

De az adófizetők pénzéből fönntartott közmédiának igenis olyannak kellene lennie, ami valóban közösségi célokat szolgál, különben mi haszna van egy közszolgálati televíziónak, közszolgálati rádiónak? Itt azt a nagyon szomorú tapasztalatot kell észrevennünk, hogy a 2010-es választás óta, amióta önök átvették a közmédia irányítását, a közmédia nézettsége jelentős mértékben visszaesett, annak ellenére is, hogy a közmédiára fordított adófizetői pénzek pedig növekedtek.

Ma Magyarországon az adófizetők összességében - például ha a jövő évi költségvetést nézzük, azt hiszem, már 77 milliárd forint a közmédia teljes költségvetése, ebben benne vannak a különböző bevételek, amelyek a közmédiához befolynak. Ezek végül is mind-mind közpénzek. Én nem láttam még ilyen típusú összehasonlítást, hogy hogyan viszonyul az adófizetői forintok és a nézettség egymáshoz, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy GDP-arányosan közmédiára való költségvetési kiadások sehol nem eredményeznek ilyen alacsony nézettséget. Azt lehet tudni, az Eurobarometer-vizsgálatokból lehet tudni, hogy Magyarország az utolsók között van a közmédia nézettsége szempontjából. Azzal kapcsolatosan én nem láttam összehasonlító adatot, ebben a tanulmányban sincs, hogy GDP-arányosan mennyit költ egy ország közmédiára, de azt gondolom, hogy sikerült azt az unortodox média-, közmédiamodellt létrehozzuk, hogy a legtöbb pénzért a legkevesebb nézőt érjük el.

Ez már önmagában is probléma lenne, de a nézők nem azért kapcsolnak el, mert máshol sokkal jobb, hanem azért, mert a politikai hírműsorok kapcsán, azt kell mondjam: a közmédia ahelyett, hogy a kiegyensúlyozott, tárgyilagos, objektív, társadalmi problémákra igazából reflektáló hírműsorokat, magazinműsorokat készítene, ehhez képest az elmúlt évben, 2011-ben a magyar médiában elkövetett legsúlyosabb normasértéseket a magyar közmédia követte el. Ezt nagyon fontos látnunk.

Két ilyen ügy is volt, amikor konkrétan kiderült, hogy egyszerűen manipulált a közmédia, az a közmédia, amiért az adófizetők olyan sokat fizetnek egy ilyen gazdasági válság kellős közepén, amikor napról napra léptetnek életbe megszorításokat. Itt volt a Cohn-Bendit-ügy, ennek bizonyos szempontból mi is elszenvedői voltunk, hiszen az Európai Zöld Párt rendezvényén következett be az a hírhamisítás, amiket jól ismerünk, Mandur képviselőtársam már szóvá tette. Egyszerűen konkrétan hazudott a hírműsor.

A másik ügy pedig a Lomnici-ügy ennek az évnek a végén, aminek kapcsán, azt gondolom, hogy szintén, ha nem is feltétlenül politikai, de tulajdonképpen mindegy, hogy ez egy politikai szándék volt vagy valamilyen egyéb személyes ambíció, ami itt Lomnici Zoltánt kitakartatta a szerkesztőkkel, de ilyen típusú hírmanipulációt semelyik kereskedelmi televízió nem enged meg magának, csak az a közmédia, amit az adófizetők pénzén éppen a hiteles tájékoztatás miatt tartunk fönn.

Ráadásul a helyzetet az fokozta, hogy amikor egyébként a közmédiában való folyamatos kirúgások miatt megalakult szakszervezetek elkezdtek protestálni ez ellen az elképesztő gyakorlat ellen, a magyar közmédia vezetése, Böröcz István vezérigazgatóval az élen, képes volt azt elkövetni, hogy az ott a mínusz húsz fokban éhségsztrájkoló és tüntető demonstrálókkal szemben a zene eszközét próbálta bevetni, és karácsonyi dalokat sugárzott a közmédia épületéből, hogy ezzel próbálja felőrölni az idegeiket. Tehát morálisan olyan hihetetlen mélyre sikerült süllyedniük, ami azt gondolom, hogy azokra, akikre rá van bízva az adófizetők pénze, 70 milliárd forint, hogy ez ilyen emberekre, akik képesek egy ilyen akciót megtenni, ezekre van bízva, ez enyhén szólva meredek. (Varju László tapsol.)

Ráadásul azt is fontos látnunk, hogy az eredeti médiaszabályozás szerint a Médiaszolgáltatás- és Vagyonkezelő Alap fölötti ellenőrzés jogát a parlamenti pártok által választott kuratórium látta volna el. Önök kiszervezték ezt a Médiatanács alá, amely úgy tűnik, ezt rendjén valónak találja. Azt gondolom, hogy ez egyszerűen elképesztő, és tényleg tulajdonképpen egyszerre felháborító az, hogy mit meg nem enged magának ez a médiavezetés, illetve az, hogy ez milyen iszonyatos nagy pénzbe kerül a magyar választópolgároknak.

Ez azért nagyon fontos, mert más tételeken például rendkívüli módon spórolnak, például a közösségi rádiók támogatása területén.

(21.00)

A közösségi rádiók hálózata Magyarországon, azt gondolom, egy nemzetközileg is elismert hálózat volt, itt tulajdonképpen arról van szó, hogy civilek, általában talált frekvenciákon, helyi frekvenciákon, helyi közösségnek szólnak. Összességében, ha ennek a teljes hallgatottságát nézzük országos szinten, azt gondolom, ez egy elég jelentős szelete a magyar média sokszínűségének. Itt aztán tényleg szó van mindenről, ami fontos, ami az embereket érdekli. Ezek a rádiók tulajdonképpen abból éltek, hogy a korábbi időszakban az ORTT-nek ezekből a bizonyos rezsipályázataiból fenn tudták tartani magukat, nem túlságosan professzionális módon, de nagyon fontos színfoltjai voltak a magyar sajtónyilvánosságnak.

Én pontosan tudom, hogy a közösségi rádiók támogatására fordított összeg növekedett. Ehhez képest mégis azt kell látni, hogy olyan rádiók voltak kénytelenek bezárni, amelyek már 10-20 éve működtek korábban. Nem tudom, hogy mivel tettek rosszat önöknek, vagy mivel vonták magukra a Médiatanács haragját, de sorra kellett ezeknek bezárni, miközben olyan cégek, például az egyébként Nyerges Zsolt tulajdonában lévő, érdekeltségébe tartozó Lánchíd Rádió, amely egyébként aztán tele van állami hirdetésekkel, például a Szerencsejáték Rt. nagyon szeret hirdetni ebben a rádióban, ami nyilván elér egy nagyon fontos célcsoportot, komoly összegeket kaptak a támogatásból. Ez önmagában nem lenne probléma, eddig is kaptak ilyen támogatást, csak azt gondolom, hogy ha már ilyen sok pénzünk van médiára, és ilyen sok pénzünk van közösségi rádiók támogatására, akkor szeretném föltenni azt a kérdést, hogy miért kell kiéheztetni nagy közösségi rádiókat.

Na, hát a következő dolog a rádiófrekvencia-pályázatok ügye. Ugye, ma már alig van mit szétosztani, de azt sikerült Fidesz közeli vállalkozásoknak odaadni. A Lánchíd Rádió gyakorlatilag minden olyan pályázaton, ahol érvényes pályázatot adott be, mindenhol nyert. Volt, ahol nem nyert, mert visszavonta a pályázatot, vagy valamilyen szempontból nyilvánvalóan érvénytelen volt a pályázata. Ráadásul, és ez az egészben a legfelháborítóbb, hogy azok, akik vették a fáradságot, és végigelemezték ezeket a helyi rádiófrekvenciákat, nagyon furcsa összefüggést fedeztek föl. Mégpedig azt az összefüggést, hogy a Lánchíd Rádió a pontozásban, a Médiatanács indoklása szerint azzal nyert meg számos helyi frekvenciát, hogy a többi pályázónál nagyobb arányban vállalta a helyi tartalmak szolgáltatását.

Szeretném megkérdezni, hogy ebből a helyitartalom-szolgáltatásból bármi megvalósult-e. Semmi nem valósult meg, ugyanis önök utólag mégis úgy kötötték meg ezeket a frekvenciaszerződéseket, hogy kivették azt a helyi tartalom előállítására vonatkozó kötelezettséget, amivel a Lánchíd Rádió nyert. Tudom, hogy ott is van bizonyos helyi tartalom, csak nem olyan mértékben, amilyen mértékben a Lánchíd Rádió pályázatában ez szerepelt, és amire hivatkozva önök ezeket a pályázatokat átadták. Úgyhogy most gyakorlatilag arról van szó, hogy tartalmában nagyon nagy mértékben egy országos rádiófrekvenciát hallunk, kisebb mértékben helyi tartalommal. Miközben, még egyszer mondom, ezek alapján nyert ez a rádió.

Még annyit, hogy persze nem csak Nyerges Zsolt nyert, más Fidesz közeli cégek is nyertek, és ennek kapcsán föl kell hívnom a figyelmet egy olyan jelenségre, ami, azt gondolom, enyhén szólva nevetségessé teszi az önök érvelését azzal kapcsolatosan, hogy a Médiatanács milyen baromi független a Fidesztől. Báthory Zoltán, a Médiatanács kiváló jogásza most is itt ül a páholyban, és többet találkozom vele a kulturális bizottság ülésén, mint néhány fideszes képviselőtársammal, és amikor van benyújtva valamilyen módosító indítvány, és láthatóan fogalmuk sincs, hogy mi van benne, mert amikor kérdezem, akkor nem tudnak válaszolni, akkor mindig ön szokta őket kisegíteni. Rendkívül szimpatikus egyébként ez a fajta lojalitása a Fidesz-képviselők felé, csak innentől kezdve az ember elkezd gyanakodni, hogy ki is írja itt a törvényeket. Valóban azok a képviselők írják-e, akik itt ülnek, beszélnek és nyomják a gombot, vagy pedig maga a Médiatanács írja ezeket.

Ez azért nagyon fontos, mert például van egy olyan pályázat a hatvani 97.4 pályázat, amivel kapcsolatosan a Médiatanács nyilván elhatározta, hogy egy olyan cégnek akarja adni ezt a frekvenciát, a Mátra Centrum Kft.-nek, amelynek nem adhatná a törvény szerint, ugyanis összeférhetetlen. Összeférhetetlen, mert a cég tulajdonosa rokoni kapcsolatban áll az egyik helyi polgármesterrel, és a médiatörvény szerint ez összeférhetetlen dolog lett volna. Ahelyett, hogy visszavonták volna ezt a döntésüket, önök a törvényt változtatták meg, és ezt a fajta összeférhetetlenségi szabályozást az idén kivették a törvényből.

Ugyanez igaz a Médiatanács egy másik akciójára a Klubrádióval kapcsolatosan. Ott is elmondtuk többször, hogy ez egy lex Klubrádió, amivel tulajdonképpen megszüntették volna azt a lehetőséget, hogy a Klubrádió elnyerjen olyan médiafrekvenciát, amiért nem kell médiahasználati díjat fizetni.

Én azt javaslom Báthory Zoltán képviselőtársunknak (sic!), hogy induljon a választáson, választassa meg magát, és akkor itt a parlamentben nyugodtan képviselheti azokat az értékeket, amiket fontosnak gondol.

És végül még egy dologról hadd beszéljek, ez a digitális átállás, amivel kapcsolatosan örömteli, hogy a legutóbbi hírközlési törvénysaláta kapcsán valami előrelépés történt. Csak azt a kérdést szeretném föltenni, hogy tulajdonképpen miért is vártunk erre ilyen sokat. Hiszen az a forrás, ami szükséges lett volna a digitális átállás beindításához, már 2010 óta rendelkezésünkre áll. Nyilvánvaló, hogy a digitális átállás a média sokszínűségét elősegítő folyamat lenne, azt reméljük, hogy az is lesz, és maga az állam is jól jár, hiszen a felszabaduló frekvenciákat tudja más célokra használni. Innentől kezdve azonban nem nyilvánvaló az, hogy miért késlekedett ez a folyamat, hogy miért lett Magyarország az Európai Unión belül a sereghajtók közül a legutolsó abban, hogy tulajdonképpen Magyarországon tartunk a legmesszebb a digitális átállás folyamatától.

Az sem világos, hogy a külön felállított parlamenti eseti bizottság, amelyet Cser-Palkovics elnök úr vezet, miért csak még az előző érában, ha úgy tetszik, ült össze utoljára, és az elmúlt két évben egyszer sem néztük meg azt, hogy tulajdonképpen mi is a helyzet a digitális átállás területén. Ez azért nagyon fontos, mert valójában a kereskedelmi televíziók esetében a digitális átállás folyamata élet-halál kérdése, és ameddig nincs digitális átállás, addig politikailag sokkal inkább kiszolgáltatott helyzetben vannak. Ugye, azt is tudjuk, bár lehet, hogy ez nem a 2011. évhez tartozik, hanem 2012-höz, hogy megváltoztatták, nem tudjuk, pontosan milyen mértékben, azt a médiaszolgáltatási díjat, amit fizetniük kell ezeknek a televízióknak. Nyilván ők bizonyos szempontból érdekeltek abban, hogy a digitális átállás végbemenjen, bár bizonyos szempontból meg ellenérdekeltek, hiszen a digitális átállás megnyitja más csatornáknak is a lehetőséget.

Viszont azért azt látni kell, hogy ezek a kereskedelmi televíziók nagyon erős politikai nyomás alatt vannak. Azt, hogy a TV2-ben hogyan változott meg a politikai hírműsorok összetétele onnantól kezdve, hogy a Hír TV-től igazoltak hírigazgatót, látni lehet. Azt is pontosan tudjuk, hogy Nyerges Zsolt és Simicska Lajos különböző érdekeltségei hogyan próbálták mind a két televíziót felvásárolni. Az volt a szerencse, hogy ennyi pénzük még nekik sincs. Egy ilyen országban, ahol egyébként a közmédia gyakorlatilag alig nézett, és bár továbbra is vannak értékes műsorai, azt gondolom, hogy azokkal a durva normasértésekkel, amiket megtett éppen 2011-ben, joggal veszítette el a nézőközönség bizalmát; egy olyan országban, ahol súlyos válság van a nyomtatott sajtópiacon, és ráadásul önök ezt a válságot elősegítik azzal, hogy bizonyos ésszerű fúziókat megfúrnak; egy olyan országban, ahol nincs politikától független hírműsor, csak politikai pártokhoz bekötött politikai csatornák vannak, egy ilyen országban a kereskedelmi televíziókat politikailag zsarolható pozícióban tartani azzal, hogy kitolják a digitális átállás folyamatát, nyilvánvalóan olyan lépés, ami a média-sokszínűséggel szemben hat.

Így összességében sajnos azt kell mondjam, hogy az összes olyan félelmünket, amit az egypárti Médiatanáccsal kapcsolatosan megfogalmaztunk még 2010-ben, az élet igazolta. 2011-ben súlyos visszalépést kellett elszenvedni a magyar sajtónyilvánosságnak, és ez a folyamat sajnos 2012-ben is, úgy tűnik, folytatódik, de ez már a jövő évi beszámoló témája.

Köszönöm szépen a figyelmet.