Felszólalás adatai

ELNÖK: Tisztelt Országgyűlés! Köszöntöm a köztársasági elnök urat, a miniszterelnök urat, a jelen lévő képviselőket, kedves vendégeinket és mindenkit, aki figyelemmel kíséri az ünnepi ülésünket. Az Országgyűlésnek az 1956-os forradalom és szabadságharc 46. évfordulója és a köztársaság kikiáltásának 13. évfordulója alkalmából összehívott ünnepi ülését megnyitom.

Bejelentem, hogy az ülés vezetésében Nagy Nóra és Lévai Katalin jegyzők lesznek a segítségemre. Felkérem a jelenlévőket, hogy együtt énekeljük el a Himnuszt. (A jelenlévők felállva eléneklik a Himnuszt.)

Tisztelt Országgyűlés! Most hallgassuk meg a Szenátorok Kórus előadásában az "Éljen hazánk, magyar nemzetünk!" című dalt! (A kórus a karzaton elénekli a dalt. - Taps.)

Köszönöm szépen a Szenátorok Kórusának a gyönyörű dalt, és felkérem Szili Katalint, az Országgyűlés elnökét, tartsa meg ünnepi beszédét. (Dr. Szili Katalin fellép a szónoki emelvényre.)

DR. SZILI KATALIN, az Országgyűlés elnöke: Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Kedves Honfitársaim! Ünneplő Országgyűlés! Köszöntöm mai ünnepi ülésünk valamennyi meghívott vendégét. Engedjék meg, hogy külön köszöntsem az 1956-os szervezetek képviselőit, '56 kiemelkedő személyiségeit, köszöntöm képviselőtársaimat s mindenkit, aki figyelemmel kíséri mai ünnepi ülésünket.

Azt mondják, a szerencsésebb népek történelme maga a folytonosság, a kevésbé szerencséseké pedig csupa megtagadás és csupa nekiveselkedés. Mégis minden náció históriájában léteznek olyan események, amelyek jelentőségét butaság vagy politikai elvakultság megkérdőjelezni. A mi történelmünkben sajnos elég messzire kell visszamennünk ahhoz, hogy ilyen eseményt találjunk. Honfoglalásunk óta talán csak az államalapítás volt ilyen. Szent István művét szerencsére eddig még igazán senki sem merte kisajátítani, ha értelmezése körül akadtak is furcsaságok.

A rendszerváltás után őszintén reméltük, hogy annyi álságos évtized után végre március 15-e, XIX. századi polgári forradalmunk kirobbanásának napja minden magyar egységes ünnepe lesz. Ám ebben a hitünkben, valljuk be őszintén, keserűen csalatkoztunk. 1956. október 23-ával kapcsolatosan pedig még rövidebb ideig élhetett bennünk az illúzió. Korántsem az emelkedett hangulat megrontásának szándéka, hanem a valós helyzet mondatja most velem: mindannyian felelősek vagyunk azért, hogy e dicsőséges napot mindmáig csupán papíron sikerült legfényesebb nemzeti ünnepeink sorába emelni. Miért hagytuk, hogy így legyen? - tehetjük fel magunknak a kérdést, hiszen akkor a győzelem nem rajtunk, nem belső viszonyainkon, hanem a külvilágon múlott.

(10.40)

Az akkori hatalmak érdekviszonyai, az úgynevezett világkonstelláció nem engedélyezték a diadalt hazánknak. Ezzel együtt az 1956-os magyar demokratikus forradalom mégis alapjaiban rengette meg a korabeli világrendet, mindenekelőtt a szovjet birodalom rendjét. Igaz, hogy megtorlással, konszolidációval, reformokkal és ellenreformokkal, fegyverrel és tollal ezt a rendszert ideig-óráig fenn lehetett tartani. Igaz, hogy a következő évtizedekben még generációk sora élt a folyamatosan gyengülő diktatúrában. De az is igaz, hogy maga az államszocializmus végzetesen megroppant 1956-ban, hogy aztán 1989-ben végleg eltűnjön Európából. A hol kemény, hol puhább diktatúrák kártyavárként omlottak össze. Ebben a magyar '56-nak döntő szerepe volt. A rendszerváltás nemzetközi méretekben világrendszerváltást jelentett. 1956 ennek a folyamatnak volt a kezdete. A vereségből győzelem lett. Mert van az úgy, hogy a vetés a történelemben csak később hoz termést. Kiváltképp igaz ez a mai históriánkra.

Tisztelt ünnepi Országgyűlés! Nekünk, a történelem 1989-es kedvezményezettjeinek 1956 évfordulóin lenne tehát mit ünnepelnünk. Közös elhatározásunk volt, hogy a Harmadik Magyar Köztársaság kikiáltásának évfordulója éppen október 23-a lett. Mégis azzal kell szembesülnünk, hogy legújabb nemzeti ünnepünket évről évre botrányok kísérik; hogy a közös '56-os lyukas lobogónk mára már pártok szaggatta szimbólummá vált; hogy mindenki azt hiszi, a zászló az ő kezében van, noha amit az egyes szereplők a markukban tartanak, nem egyéb, mint közös nemzeti ereklyénk egy foszlánya. Márpedig egy nemzeti ünnepen az egész zászlót kell lobogtatni, mert 1956 októbere, 1989 ősze a köztársaságé. Aki köztársaságpárti, az 2002-ben sem engedhet a nemzetet egyesítő '56-ból. (Taps az MSZP és az SZDSZ padsoraiból.)

Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt ünnepi Országgyűlés! Észre kellene vennünk, hogy aki kisajátítja '56-ot, nemcsak a nemzeti ünnepet csúfolja meg, hanem a köztársasági eszmét is gyengíti.

(10.50)

Vértelen és megegyezéses rendszerváltozásunknak az volt az üzenete, hogy megbékülünk és megbocsátunk. A nép, amely vállalta az átalakulás nehéz terheit, a múlt higgadt feldolgozására szavazott, nem a végeláthatatlan sárdobálásra. Felnőtt vitára, párbeszédre mondott igent és nem a gyűlölködésre. Mindenki tudja, hogy '56 kisugárzásában már nem az a lényeg, hogy a forradalom jobboldali vagy baloldali volt. Persze, 1956 halhatatlan szereplői a jövőt nyilván nem azonos módon képzelték el, mást gondolhattak a pesti srácok, a Corvin köz, a Tűzoltó utca, a Széna tér harcosai, mást a vidéki városok és falvak népe, mást a félbeszakadt polgári demokratikus kezdeményezések folytatói, és megint mást azok, akik a kommunista párt ellenzékeként jutottak a forradalomhoz. Egyben azonban mindannyian megegyeztek: soha többé nem akartak semmilyen diktatúrát, se vöröset, se fehéret. Nem akartak többé elnyomást. Ez a közös érzés és elszántság egyesítette őket a túlerő elleni kilátástalan harcban, ez csinált belőlük különböző világnézetű, ám mégis egyívású forradalmárokat.

Tisztelt Országgyűlés! Kedves Honfitársaim, Vendégeink! Több mint tíz év telt el a rendszerváltás óta. Ez, ha még nem is históriai léptékű, de már féltörténelmű távlat. Ahhoz mindenesetre elég, hogy egymás szemébe és magunkba nézzünk. Fel kell tennünk a kérdést: mi őrizhető meg az emlékeken és az emlékezeten túl a forradalom eszméiből? Göncz Árpáddal értek egyet: 1956 politikai igényrendszere ma jószerint már értelmezhetetlen. Idegen elnyomó hatalom ma Magyarországon nem létezik. Ebben társadalmi egyetértés van, mint ahogy abban is, hogy '56 számos jelszavának aktuális használhatatlansága nem jelentheti azok elfedését. Büszkék lehetünk arra, hogy a sokszínű, sokhangú '56 eszményeiből megvalósult a demokratikus köztársaság.

Mindannyiunk sikere az, valamennyiünké, hogy köztársaságunk ez alatt a 12 év alatt visszaszerezte Magyarország méltó helyét Európában, és csatlakozni fog az Európai Unióhoz. Ez a közös siker egyedülálló lehetőség ahhoz, hogy egy lélekben is megbékélt társadalom váljon az Európai Unió tagjává.

A forradalom e szellemében újra és újra fel kell fedeznünk egymásban a diktatúrákkal szemben álló demokratákat, akik lehetnek ellenfelei egymásnak, de sosem lehetnek egymás ellenségei. Aki mindezt nem érti, az kimarad egy békés, modern Magyarország megteremtéséből.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Honfitársaim! Tervezzünk és cselekedjünk együtt! - 1956 nekem ezt üzeni. Nemzeti ünnepünkhöz és nemzeti ünnepünkből pedig ehhez merítsünk erőt!

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó, nagy taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Most a képviselőcsoportok ünnepi felszólalásaira kerül sor. Felkérem Donáth Lászlót, a Magyar Szocialista Párt képviselőcsoportja részéről, tartsa meg ünnepi beszédét.

DONÁTH LÁSZLÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy vagyok 1956 magyar forradalmával, mint az édenen kívül születettek, kiknek az emlékezés lett sorsává. Máig irigylem apámat és barátait, akik megélték és megszenvedték a szabadság, az egymásra találás és az újat teremtés gyönyörűséges napjait. Soha nem lettek veteránná, sebeikkel kérkedő kitartottjává a nemzetnek, de halálukig hűek maradtak meggyőződésükhöz, álmaikhoz és kivégzett bajtársaikhoz.

1956 számomra mindenekelőtt őket jelenti, akiknek némasága megítél minden hangoskodást és hivatalosságot. Immár történelemmé lett létük talmivá tesz bárminő alkudozást azokkal, akiket a kádárizmus évtizedei gyűlöletre szoktattak. Ezt ki kell mondani akkor is, ha különbség van aközött, hogy valaki végképp tönkretett élete miatt megkeseredve válik káini indulatúvá, vagy hogy személyes ambíciói sarkallják önmaga és környezete dehumanizálására. De nevük bennem csak azoknak van, akik igazul éltek, és engem is megajándékoztak magukkal: Haraszti Sándornak, Rajk Júliának, Kardos Lászlónak, Bali Sándornak, Gáli Józsefnek, Újhelyi Szilárdnak, Vásárhelyi Miklósnak, Józsa Péternek, Széll Jenőnek, Tánczos Gábornak, Mérei Ferencnek, Déry Tibornak, Radó Györgynek, Szekeres Györgynek és Bibó Istvánnak.

Itt és most nem tehetek mást, megköszönöm nekik, hogy bátrak voltak élni és harcolni ezért a nemzetért, egyszerre adva példát emberségből és magyarságból mindazoknak, akik nem elitben és nem pártban gondolkodnak, hanem abban az eleve adott egységben, amelyet a közös múlt és a közös nyelv kikerülhetetlen szükségszerűséggé tesz, akik azokért gondolkodnak, akik e földön akarnak értelmesen és boldogan élni.

1985 nyarán - vélhetően a sikeres monori találkozó után - apám, Donáth Ferenc így kezdte töredékben maradt utolsó írását: 1956 októberében Magyarországon forradalom tört ki. Néhány ezer budapesti egyetemista békés felvonulása órák alatt százezrek tömegtüntetésévé duzzadt; fegyveres felkelésbe, az egész országot magával sodró forradalomba torkollott. A magyar nép felkelése, amely az abban részt vevőket is teljesen váratlanul érte, felrázta Európa népeit és kormányait, ujjongva vagy szorongva tekintettek Magyarországra, mint valami elemi erejű páratlan természeti jelenség színhelyére. Lehetséges, hogy a szovjet hadsereg jelenlétében, sőt, aktív fellépése ellenére egy kis kelet-európai nép talpra szökken, szembefordul állig felfegyverzett elnyomóival, és ha csak napokra is, kezébe veszi sorsának intézését?

(11.00)

Az ország lakossága, annak túlnyomó többsége pedig az áhított szabadság és az önálló nemzeti lét visszanyerésétől megmámorosodva küzd, tettekkel és határozatokban körvonalazza új, szabad életét, félelmét felejtve, fennhangon közli vágyait és érzéseit, élvezi a változást, mint a gúzsból szabaduló a kiegyenesedés örömét.

És azután is, hogy a katonai túlerő vérbe fojtja a fegyveres felkelést, és a forradalom elveszíti a politikában tapasztalt képviselőit, a nép tovább harcol. A fegyverek elhallgatnak, de megszólalnak az értelmiség és a munkásság választott képviselői, és bejelentik, hogy folytatják a forradalmat, a kivívott jogok megtartásáért tovább küzdenek. Még hetekig az elszántság és az egység olyan példáit adják céljaik elérésére, reménytelen helyzetben is, amivel a magyar ügy iránt mindenfelé csodálatot és rokonszenvet váltanak ki. A magyar dolgozók pedig lehetetlennek tartották, hogy a világ sorsát intézők ne vegyék számba, hogy az egész ország mennyire egyet akar.

Honnan, milyen forrásból eredt? Mi váltotta ki ezt a népünk történelmében példa nélküli egyetértést, a rendszer megváltoztatásának elemi erővel kitörő igényét? Akik megélték a negyvenes és ötvenes éveket, tudják a választ. A korszak kutatói források és tanulmányok sorát tették közkinccsé, hogy a később születettek is megismerjék ezt a korszakot. És mégis, titokzatos ez a történet, van benne valami irracionális, ami túl van a tényeken, ami nem leírható valóság, sőt, szinte érinthetetlen, egyszerre szent és véres, távolba vesző és szívbe pecsételten személyes.

Én is csak - keresgélve a szavakat - körülírni próbálom, biblikus hasonlattal: azzá lett az 1956-os forradalom a mi népünk számára, mint a tízparancsolat Izraelnek, történelmi kinyilatkoztatássá; nem lehet kikerülni, nem lehet mögé menni, csak vállalni lehet vagy megtagadni. Akik vállalják, magukra veszik a sorsközösséget mindazokkal, akik számára a zsarnokság semmilyen formája nem volt elviselhető, akik nem tűrték az ember ember általi kizsákmányolását sem gazdasági, sem morális, sem szellemi értelemben, akik nem szenvedhették, hogy bárki hitbizománynak tekintse az országot, és - Bibó kíméletlenül pontos szavával - úrhatnám szolgaként önmagán és vazallusain kívül mindenkitől megtagadja a törvényességet, az igazságosságot és a méltányosságot.

1956 forradalmárai, elsősorban a munkások, a fiatal munkások és a diákok nem valami közös ideológia vagy politika érdekében fogtak fegyvert, hanem a magyar nép szabadságáért, hogy ne váljék hazánk senki gyarmatává. Életük és haláluk a magyar politikai etika legfőbb normája akkor is, ha a kádári ellenforradalom évtizedei alatt a társadalom minden intézményében megtagadhatták és meggyalázhatták az általános iskoláktól az egyetemekig, a szakszervezetektől az egyházakig, a sajtótól a tudományos intézetekig. Azok az évek sokakat törvényen kívülivé és normaszegővé szocializáltak. De azt nem érték el, hogy a jelenkori magyar hazafiság egyetlen mércéje ne 1956 hőseinek és mártírjainak tette legyen.

De mivégre e norma, ha a kivégzetteknek megadtuk a végtisztességet, ha a túlélőket rehabilitálták, a meghurcoltak jóvátételt kaptak, és az országot elhagyta az utolsó megszálló katona is, ha Magyarország immár tizenkét éve újra köztársaság, melyben a népképviseleten és a szabadságjogok teljességén alapuló parlamentáris demokrácia van, ahogy azt Bibó István emlékezetes tervezetének 5. pontjában megfogalmazta? Mivégre a norma, ha a magyar társadalom és gazdaság fejlődése mára a politikusok és a közbeszéd formálóinak többsége számára történelmi anakronizmussá minősítette Nagy Imre és Bibó István számos politikai és morális követelményét? Mivégre?

A pozitivista és materialista történelemszemlélet szerint 1956 végérvényesen múlttá lett, örökségén ki-ki ízlése és aktuális érdeke szerint úgy osztozik, ahogy akar: kisajátít és kirekeszt, gőgösen megvet vagy szorongva félreáll; mintha a sátán incselkedne velünk, évtizedekkel későbbi megnyilvánulások által igazolva a Fehér könyv aljas és hazug állításait. Ki mert volna közülünk korábban arra gondolni, hogy éppen tíz évvel ezelőtt, e napon, itt, a Kossuth téren Göncz Árpádot, a köztársaság elnökét, Bibó István vádlottársát ki fogják fütyülni? Az 1960-as váci börtönsztrájk megtorlóival azonosították magukat azok, akik ezt kitalálták, vagy akik kárörvendőn mentegetni próbálták az általuk mindig lenézett könnyen megtéveszthetőket.

S bizony, alig egy esztendeje annak, hogy Mécs Imre társunknak magyarázkodnia kellett amiatt, hogy annak idején nem akasztották fel. Akik akkor röhögve gúnyolódtak rajta, talán nem is éltek a megtorlás éveiben, és nem hallottak arról, mit és hogyan követelt Albert Camus az ENSZ-től - őt idézem -: "Ez minden, a mi nagy szégyenünkre, amit felelhetünk barátaink legyilkolására, ez minden, amit tehetünk, hogy a világ tudomására hozzuk az igazságban és szabadságban egyesült Európa létét, amely, noha a baloldali pártok ébersége és hagyományos eszméi tragikusan kudarcot vallottak, mégis szembe mer nézni a zsarnoksággal. A magyar szabadságharcosok ezrei meg ezrei ezért az Európáért áldozzák életüket. Hogy áldozatuk ne legyen hiábavaló, nekünk, akik ma még szabadon szólhatunk, kötelességünk mindennap bizonyságot tennünk előttük hitünkről és hűségünkről, a budapesti segélykiáltásnak a legnagyobb visszhangot biztosítva mindenütt."

Nekünk azonban, akiknek történelmi kötelessége lett az igazságban és szabadságban egyesült Európa közösségébe vezetni hazánkat, tudnunk kell: 1956 forradalma és szabadságharca nem mögöttünk, hanem előttünk van, értékeit és eszményeit múltunk tragédiái nem ejthetik foglyul. Nagy Imre és Bibó István emberi tartásának és meggyőződésének komolyan vétele nélkül nincs és nem is lesz hitelre méltó baloldali politikai kultúra és kormányzás Magyarországon. Életművük az egész nemzeté; életművük azonban csak azokban eleven, akik hozzájuk hasonlóan mindenükkel, határtalanul és tékozlóan ezért a népért élnek, és ha kell, halnak is.

Végezetül Bibóval mondom: Isten óvja Magyarországot, éljen a forradalom! (Nagy taps.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő úr. Most pedig felkérem Dávid Ibolyát, a Magyar Demokrata Fórum képviselőcsoportja részéről, tartsa meg ünnepi beszédét.

(11.10)

DR. DÁVID IBOLYA, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt emlékező Honfitársaim! Az '56-os szervezetek képviselőitől megrendítő levelet kaptam. Az aláírók: Vasvári Vilmos elnök, Politikai Foglyok Országos Szövetsége; Regéczy Nagy László elnök, Történelmi Igazságtétel Bizottság; Sinkovics Gyula elnök, '56-os Szövetség; Bocskay T. József, Igazolt Magyar Szabadságharcos Világszövetség. Kérésüknek megfelelően felolvasom soraikat.

"Tisztelt Elnök Asszony! Miután a Magyar Országgyűlés nem tette lehetővé, hogy egy általunk kijelölt sorstársunk nevünkben szóljon a parlament és az ország nyilvánossága előtt, kérjük önt, hogy szavainkat és gondolatainkat tolmácsolni szíveskedjen.

Már tizenkettedik alkalommal ünnepelhetjük nyíltan és szabadon mint kiemelkedő nemzeti ünnepünket, október 23-át. Annyi évtized kényszerű hallgatása után ismételten emlékeztetnünk kell mindenkit a magyar szabadságért folytatott hősi küzdelemre. A mi generációnk a véres kommunista terror után, ha rövid időre is, de megismerhette a szabadság mámorát. Egy ország emelhette ismét magasra a nemzeti méltóság zászlaját.

De megéltük az idegen hatalom és hazai kiszolgálóik véres bosszúját. Bitófára küldött bajtársaink emléke, a hosszú börtönévek megaláztatásai és az emelt fővel viselt nehéz sorsunk feljogosít minket a kiáltásra; kiáltásra azért, hogy vigyázzunk nemzeti értékeinkre és érdekeinkre. Akiket a választás az ország kormányzásának szerepébe juttatott, csak ezen érdekek s értékek szolgálatára kaptak felhatalmazást. Ha erről az útról letérnek, velünk is szembe találják magukat." - írják az '56-osok.

Majd így folytatják: "Mi megszenvedtünk ezért a szabadságért, és történelmi jussunk, hogy felemelhessük szavunkat. Barátainkra és sorstársainkra gondolunk ezen a napon, az akasztófák áldozataira, és azokra is, akiket a kérlelhetetlen idő elragadott közülünk. De vagyunk és élünk, erős elszántsággal és tiszta hittel, s szolgáljuk az örök magyarságot, mely vértanúk kiontott vérétől annyiszor kapott új erőre annyi balsors és balszerencse után. Isten áldását kérjük hazánkra, és minden jó szándékú magyarra!" (Taps.)

Amikor e levelet elolvastam, tartalma megrendített. Megrendített, mert annyi szenvedés és annyi méltánytalanság után is a nemzet iránti aggodalom és felelősségérzet sugárzik e sorokból. Kiemelkedő megtiszteltetésnek érzem, hogy az Országgyűlés és a közvélemény számára tolmácsolhatom 1956 hőseinek és meghurcoltjainak felelősségteljes gondolatát.

Büszkeséggel tölt el, hogy annak a politikai generációnak vagyok a tagja, amelynek apái vállalták és véghezvitték '56 októberének csodáját. Októberének, hiszen 1956-nak két politikai hagyománya van: október 23-a a szabadság, a nemzeti függetlenség, az önfeláldozás, a demokrácia jelképe, míg november 4-e a hazaárulást, a megtorlást és a diktatúrát jelenti. A XX. század e szégyenteljes kommunista diktatúrája végérvényesen elbukott, a XX. század is befejeződött. De felelőssége minden, magát demokratának nevező erőnek elutasítania e diktatúrát, és egyben kötelessége megvetni, elítélni a diktatúra bűneinek elkövetőit is.

Tisztelt Országgyűlés! Emlékező Honfitársaink! Kedves Vendégeink! A következő gondolatot küldte közénk Wittner Mária; idézem: "Ami történt, nem lehet elfelejteni, mint ahogy kufár üzletet sem lehet csinálni emberi életekből és szenvedésekből, csak szívből jövő bűnbánat követhet egy megbocsájtást."

"Ha nincs 1956 - írja Pongrátz Gergely -, akkor nincs Magyar Köztársaság 1989-ben, és nincs békés rendszerváltozás sem. Én úgy érzem - fogalmaz Pongrátz Gergely -, a baloldal azokat a bűnöket nem tudja nekünk, '56-osoknak megbocsájtani, melyeket éppen ők követtek el ellenünk 1956-ban és azt követően."

Tisztelt Képviselőtársaim! 1956 hőseinek adósai vagyunk. Tiszteljük meg azokat, akiknek a forradalomban és a szabadságharcban, és ezzel a magyar demokratikus jövő megalapozásában becsületes, dicső szerep jutott. Minden évben e napon kötelességünk megemlékezni holtakról és élőkről, a forradalom felemelő és lesújtó pillanatairól. De kötelességünk '56 tanulságát a jövőnk szolgálatába is állítani. Sorsot vállaló időben ugyanis kötelező az együttes gondolkodás, az egyeztetés a választási ciklusokon átmutató és túlmutató nemzeti értékek és érdekek mentén. A lehetséges megoldás keresése politikai és erkölcsi kötelességünk.

Ezekben a hónapokban és a következő esztendőkben számolhatunk európai kapcsolataink gyökeres változásával és fordulatával. Minden józan politikus számára egyértelmű, hogy ebben a helyzetben különösen szükségünk van egymásra. Szükségünk van Európára, és nélkülünk Európa sem teljes. Ahol ma tartunk, az a nemzet egésze áldozatos erőfeszítésének az eredménye.

1990. október 23-án ugyanezen a helyen Antall József miniszterelnök úr olyan igazságot fogalmazott meg, amely ma éppen olyan érvényes, mint akkor volt. Idézem: "1956 olyan nemzeti mitológia, mely erőt, eszmét, erkölcsöt ad, és egyben történelmi tanulság és racionális elemzés tárgya is, amely arra int, hogy a köztünk feszülő ellentétek, a köztünk meglévő indulatok ellenére alapvető kérdésekben egy nagy nemzeti egységnek kell érvényesülnie. 1956 közös eszmeisége erre kötelez bennünket. Hiszem azt, hogy nem élnek önpusztító vágyak e népben, és ha nem élnek, akkor egy új korszak erőt adó hitével, eszméinkhez hűen, politikai hitvallásunkhoz híven, egymás nézeteit tiszteletben tartva meg kell kísérelnünk az Országgyűlésben, a kormányban, az önkormányzatokban együtt dolgozni, és küzdeni az ínség ellen azért, hogy a közöny, ma a megosztottság bacilusa, ne roncsolja szét e népet, e nemzetet."

(11.20)

Tisztelt Országgyűlés! Kedves Honfitársaim! Az elszakított nemzetrészeken élő honfitársaimat külön szeretettel is köszöntöm. E Ház falai között ezen az emléknapon gondoljunk mindazokra a honfitársainkra is, akik a Kárpát-medencében, a Duna-delta poklában szenvedték meg azt, amit a sorsuk, a történelem rájuk szabott, és '56-os kiállásuk, helytállásuk a szabadságért, magyarságukért álljon példaként előttünk!

'56-osok leveléből idézett szavakkal szeretnék elköszönni önöktől: Isten áldását kérjük hazánkra és minden jó szándékú magyar honfitársunkra.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Hosszan tartó taps. - A képviselői helyére tartva kezet fog dr. Medgyessy Péterrel, dr. Szili Katalinnal és dr. Mádl Ferenccel.)

ELNÖK: Köszönöm szépen, képviselő asszony. Felkérem Pető Ivánt, a Szabad Demokraták Szövetsége képviselőcsoportja részéről, tartsa meg ünnepi beszédét.

DR. PETŐ IVÁN, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt ünnepi Ülés! Tisztelt Vendégek! Vagyunk néhányan a Magyar Országgyűlésben - különböző generációkhoz tartozók, más és más előéletűek -, akik azok közé számíthatjuk magunkat, akik akkor is ápolták a forradalom emlékét, sőt így-úgy ünnepelték is, amikor ez tilos volt. Vannak közülünk, akiknek egész életét az '56-os szerepvállalás határozta meg; van, aki a családi miliő révén nem feledhette a forradalom ügyét; és vagyunk néhányan, valamennyien, akik elmosódott gyerekkori emlékeit csak a később megszerzett ismeretek rendezték el, és így jutottunk el '56 jelentőségének megértéséhez.

Büszke lehetek erre, de rég nem látom aktualitását és okát, hogy évről évre megleckéztessek másokat, akik csak 1988 után kaparták elő emlékezetükből a forradalom mélyen eltemetett ügyét, vagy akik csak a rendszerváltás után jöttek rá, elhitték a hivatalos maszlagot, esetleg maguk is képviselték azt, mert - hogy Petri György versének keserű szavait parafrázisként idézzem - csak az derülne ki, amit amúgy is tudunk, hogy az emberek többnyire élni akartak. Ez pedig végül is megbocsátható. Nekem fontosabb, hogy úgy tartom számon: politikai értelemben vett felnőtté válásom egyik legfontosabb mozzanata volt, amikor világossá vált az ellenforradalomról szóló hazudozás, a bizonyosság, hogy '56 a magyar történelem legszebb, legegyértelműbb lapjai közé tartozik.

A forradalmak, és ilyen volt a mi '56-unk is, többnyire figyelmen kívül hagyják az úgynevezett reálpolitikát, és a lehetetlent kísértik meg. Miközben sok tekintetben különböztek egymástól a 23-i tüntetés, a következő napok fegyveres harcainak résztvevői és, mondjuk, a november 4-e utáni szellemi utóvédharcot folytatók, abban hasonlítottak egymáshoz, hogy nem törődtek különösebben az erőviszonyokkal, a geopolitikai realitásokkal, a hideg fejű esélylatolgatással.

A 23-án kezdődő fegyveres harc nélkülözhetetlen volt ahhoz, hogy a mindaddig a párton belüli, a felülről jövő változásokban bízó reformer Nagy Imre - persze nem utolsósorban a nála radikálisabb környezete hatására is - október 28-ára szakítson az addigi rendszerrel, forradalommá nyilvánítsa a felkelést, és kezdeményezze a fegyverszüneti tárgyalást a felkelőkkel.

A fegyverszünettel az addigi kommunista rendszer falain belülre szorult Nagy Imre és hívei, illetve a rendszert fegyverrel ostromlók egymásra találtak, és létrejöhetett a fordulat, amely átmenetileg a forradalom győzelmét jelentette.

A magyar forradalomnak csak néhány viszonylag nyugodt nap adatott meg, a Szovjetunió nem engedhette meg, hogy a demokrácia berendezkedhessen, így nem jutott igazán idő arra sem, hogy az eufória elmúltával világossá váljék: a szabadság, a függetlenség hívei között vannak demokraták és vannak tekintélyelvűek, és a demokraták is sokféle politikai nézetet képviselnek.

A forradalmakban szokásos önigazgatási törekvések és a téeszcsék szétverésén kívül nem kerülhetett napirendre, hogy ki mit kíván kezdeni a gazdasággal, kik azok, akik az újrakezdést egy sosem volt világból kiindulva próbálnák meg, és kik, akik 1948-ig, esetleg 1945-ig vagy még messzebb szeretnének visszahátrálni. Így maradhatott meg a forradalom sokak emlékezetében a hőn áhított nemzeti egység mintájaként.

A Szovjetunió nem várhatta meg, hogy a magyar forradalom reményt, mintát teremthessen a szomszéd népek és persze a határokon túli magyarok számára, mert túl a forradalom magyar történelemben játszott szerepén, 1956 valóban világtörténelmi jelentőségű esemény volt, hiszen alapjaiban veszélyeztette a szovjet birodalmat, természetesen nem elsősorban katonai értelemben; igaz, a mi forradalmunk volt az egyetlen olyan szembefordulás a szovjet típusú diktatúrával a térségben, amely fegyvert is fogott, és nem csupán a politikai harc eszközeivel élt. A veszélyt a kommunista birodalom számára azonban nem ez, hanem az jelentette, hogy a forradalom minden addiginál világosabban megmutatta a világnak, mekkora szakadék tátong a hirdetett szocialista eszmék és a létező szocializmus között.

A Szovjetunió számára a kihívás még súlyosabb volt azért, mert az '56-os forradalom a birodalmi jelenlét legitimációját legérzékenyebb pontján találta el: egy, a második világháborúban vesztes ország népe kérdőjelezte meg a Szovjetunió 1945 utáni térségbeli szerepét. Márpedig az a tétel, hogy a Szovjetunió a háborúban nem csak a nemzeti szocialista Németországot és szövetségeseit győzte le, hanem a közép- és kelet-európai népek szabadságát is megteremtette, az egyik legfontosabb politikai mítosz volt, amely az orosz nép számára is igazolni volt hivatva Sztálinnak és utódainak a birodalom határain kívüli hatalmát.

Annak, aki nem csupán a napi politika üzenethordozójának tekinti '56-ot, tudnia kell: a forradalom jelentősége éppen abban áll, hogy a pillanathoz kapcsolódó konkrét követeléseken túl minden idegen elnyomás, minden diktatúra és minden népbutítás ellen irányult. A forradalom a XX. század közepének ismereteivel, az előretekintést és a polgárok jogainak egyenlőségét írta zászlajára, idegen volt tőle a nemzet megosztása, a múltba révedés és minden kirekesztés. Ha hiszünk ebben, nem lehet ünneprontás, amikor szembenézünk a ténnyel: október 23-a az elmúlt bő évtizedben nem vált önfeledt ünneppé, és nem önmagában az ilyenkor randalírozók, gyűlölködők, a megemlékezést kisajátítani akarók miatt, hiszen ezek bántó, de múló és tulajdonképpen érdektelen epizódok, sokkal inkább azért, mert a forradalom emlékezete nem vált élő hagyománnyá.

A felelősség elsősorban a Kádár-rendszeré, az általa kikényszerített felejtésé, de a forradalom évfordulójának meghitt ünneplését, az állami ünneppé válás hivatalossága sem teszi könnyebbé, és különösen károsan hatnak az utóbbi bő évtized '56 kisajátításáért, kanonizációjáért folytatott harcai. Az még érthető, ha az egykori résztvevők, a több mint harmincéves megaláztatás, a hazugságok után a maguk értelmezését látják egyedül hitelesnek; az azonban már nem menthető, amikor azok, akiknek '56-ról nincs személyes élményük, együtt olyanokkal, akik évtizedekig jól megvoltak az emlékek ápolása nélkül, csupán a mai politikai megosztottság erősítésére alkalmas tárgynak tekintik a forradalmat, és ennek jegyében egy sosem volt történelmet hazudnak.

Az még megtanítható a felnövekvő nemzedékeknek, hogy '56-ban mi történt, de látnunk kell, hogy a családokban élő magántörténelmi hagyomány a rendszerváltás óta sem épült egybe valamilyen kollektív emlékezettel.

(11.30)

Más dolog ugyanis megemlékezni egy múltbeli eseményről, és más, ha egy nemzet vagy többsége úgy érzi, köze van egy ügyhöz, ha úgy érzi, a forradalom ma is eligazító érték. A Harmadik Magyar Köztársaság még nem tudta életre kelteni a forradalom ehhez szükséges mitológiáját, mert a mitológiához olyan hagyomány kell, amely egybegyűjti, megújítja és új életre kelti a dicső tetteket, feltámasztja a halottakat, igazsága egyesíti azokat, akik nem éltek egy időben, s így lehetnek velünk, érezhetjük őket rokonainknak, barátainknak. Nekünk, a Magyar Országgyűlés képviselőinek, ha itt körülnézünk, jutna feladat hagyományteremtésben, ’56 örökségének ápolásában, képviseletében. (Taps.)