Felszólalás adatai

HORN GÁBOR (SZDSZ): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szokásos szűk körben folytatjuk szokásos vitáinkat az oktatásügy különböző kérdéseiről, most már ugye az elmúlt két hónapban harmadik alkalommal. A magam részéről ez nyilván elfogultság, ezt tartom a leglényegesebbnek és legfontosabbnak, ezért vagyok különösen szomorú azért, hogy ilyen méltatlan körülmények között kell ezt a vitát lefolytatnunk. Azt gondolom, hogy sokkal célszerűbb lett volna, ha ez egy olyan időpontban van, az általános vita minden eleme, ahol a szakmai szervezetek, akár a szülői szervezetek képviselői jelen tudnak lenni, ahol - és még egyszer elnézést kérek Pálinkás államtitkár úrtól - módja nyílik arra a miniszter úrnak, hogy részt vegyen ezen a vitán, meghallgassa az érveket. Fontosnak tartanám, mint ezt jeleztem már az előzőekben, hogyha más miniszterek, államtitkárok is részt tudtak volna venni a közoktatási törvény módosításának vitájában, hiszen itt nemcsak a közoktatás ügyéről van szó, hanem bizony lényeges, például pénzügyi vonatkozású kérdésekről, lényeges, agrártárcát érintő kérdésekről, kulturális területeket érintő kérdésekről, és így tovább.

Hadd kezdjem az előkészítéssel röviden. A magam részéről úgy látom, hogy az, ami a közoktatási törvény szakmai előkészítése címén folyt az elmúlt alig két hónapban, az minden szempontból elfogadhatatlan. Önmagában persze nem kell az előző időszakhoz viszonyítani ezt a fajta előkészítési munkát; 1995-96-ban közel kétéves munka előzte meg a közoktatási törvény módosítását, amelynek keretében az összes óvoda, általános iskola és középiskola megkapta a törvénytervezet teljes szövegét, amelyet egyébként megelőzött egy közel tízéves szakmai munka, amely a nemzeti alaptanterv előkészítése, létrehozása volt, amelyben egyébiránt a törvény előkészítésében résztvevők, akár szakmai, akár politikai értelemben résztvevők kezében volt a '95-ben a kormány által jóváhagyott nemzeti alaptanterv. Szeretném jelezni, hogy a kormány által úgy jóváhagyott nemzeti alaptanterv, hogy az a Köznevelési Tanács által először jóváhagyott nemzeti alaptanterv, és csak zárójelben jegyzem meg, hogy ez a nemzeti alaptanterv egy olyan Köznevelési Tanács által került jóváhagyásra, amit még 1993-ban választottak meg, tehát az előző kormányzati ciklusra volt visszavezethető, szerintem nagyon helyénvalóan a Köznevelési Tanács létrehozása is.

Ezzel szemben 1999-ben a szakmai szervezeteknek öt, azaz öt munkanap állt rendelkezésre a közoktatási törvény tervezetének véleményezésére. Ez az öt nap természetesen nem volt elegendő arra, hogy a szakmai szervezetek bármiféle szélesebb körű vitát, ismertetést a tagjaik között vagy csak akár a szűkebb vezetésben lefolytathattak volna.

Tucatjával találkoztam jómagam olyan szakmai szervezetekkel, ahol az elnök vagy az elnökség néhány tagja volt kénytelen minősíteni ezt a minősíthetetlen előkészítést, és ellentétben akár a miniszter úr, akár kormányzási képviselőtársaim véleményével, nagyon sok olyan szakmai szervezet volt, amely kifejezte egyet nem értését ezzel a törvénytervezettel, jelentős szakmai szervezetek. Egyet-kettőt hadd mondjak: mondjuk, az Óvodapedagógusok Egyesülete, amely elég jelentős szakmai szervezet ma Magyarországon; mondjuk, a Történelemtanárok Egyesülete, amely egyébként az elmúlt időszakban a kormányzatnak, az előző kormánynak egy jelentős ellenzéke volt, nagyon sok vitánk volt velük, amennyire én ismerem az álláspontjukat, ők azt állítják, hogy nem tudják elfogadni ilyen formában ezt a tervezetet; az Alapítványi és Magániskolák Egyesülete, és sorolhatom tovább szakmai szervezetek jó néhányát, amelyeknek eme ötnapos időtartam alatt is az volt az álláspontjuk, hogy nem tudják elfogadni ezt a módosítást.

Egyébiránt én is úgy gondolom, mint ahogy ezt Szabados Tamás képviselőtársam elmondta, hogy biankó felhatalmazásról van itt szó, hiszen az, hogy mit tartalmaz, mondjuk, a kerettanterv, az ebből a szövegből semmilyen formában nem derül ki, tehát nem tudom, mi ez a nagyon nagy örömmámor, amely a tanárok részéről az adatok szerint a kerettanterv ügyében megnyilvánul, hiszen nem tudjuk, hogy mi van a kerettantervekben.

Tehát az előkészítést én a magam részéről egy elfogadhatatlan, szakmailag megalapozatlan és végiggondolatlan előkészítésnek gondolom, még akkor is, hogyha magam is mint iskolavezető megkaptam azt a háromoldalas miniszteri anyagot, ami szerintem nem a törvény kivonata, hanem kívánalmak megfogalmazása, amelyre egyébként semmilyen módon nem volt még fölhívás se arra, hogy reagáljunk erre, mint iskolák fejtsük ki a véleményünket valamilyen formában, hogy mit gondolunk erről. Ilyen értelemben tehát semmiképpen nem lehet azt mondani, hogy ennek a törvénytervezetnek valamiféle szakmai komoly vitája, támogatottsága lett volna. Ennyi idő alatt ezt egyébiránt nem is lehet megcsinálni.

Hadd térjek ki erre a számháborúra, amit Sági képviselő úr, vagy akár Pánczél képviselőtársam is itt elkezdett, és talán lehetne sokáig folytatni, de nem érdemes. Azt azonban most Sági József képviselőtársam is elmondta, hogy az a kijelentés, hogy a tanárok nagy többsége nem támogatja a nemzeti alaptantervet, ez ilyen formában nem állja meg a helyét. Még az önök által készített 1998 októberi adatok is azt bizonyítják, hogy a tanároknak alig több mint fele mondja azt, hogy nem fogadja el a nemzeti alaptantervet. Számomra az alig több mint fele, az nem a tanárok nagy-nagy többsége. Azt gondolom, hogy az a tisztességes, ha kimondjuk, amit mi egyébként kimondtunk '95-96-ban is és '97-ben is: a tanárok megosztottak nemzeti alaptanterv-ügyben, van, aki úgy gondolja, hogy jó ez a reform, vannak persze vele problémái.

Tehát ha arról beszéltünk volna, de nem erről beszéltek önök, hogy voltak sokan, akik azt gondolták, hogy talán nem kellett volna a hetedik osztályban bevezetni - ez nem a NAT megkérdőjelezése, ez egy más típusú bevezetési szisztéma, kérem szépen! Ilyenek tényleg sokan voltak; 1997 áprilisában, márciusban készült felvétel szerint 74 százaléka támogatta a tanároknak a nemzeti alaptanterv bevezetését első osztályban, és ehhez képest mondták azt, körülbelül 28 százaléknyian - nem tudom pontosan a számot -, hogy az első és a hetedik osztály bevezetése ez így célszerű lenne. Tehát az az állítás, hogy Magyarországon a pedagógustársadalom elutasította az előző kormány reformját, ilyenformán nem felel meg a valóságnak.

Le kellene róla szokni, nem miattunk, mert ez nem baj, nekünk lehet bármit mondani, hozzá fogunk edződni, hogy nem kell mindig igazat mondani, egyszerűen a tanári szakma tisztessége és becsülete miatt tudomásul kellene venni, hogy még egy kiélezett politikai helyzetben is, 1998 októberében, amikor az új kormány már megfogalmazta elvárásait, a tanártársadalom több mint 40 százaléka azt mondta, hogy egyetért a nemzeti alaptanterv által támogatott reformmal. Lehet azt mondani, hogy önök ezt úgy ítélik meg, hogy ez a többség az önök számára fontos, ez rendben van - de ezt nagy-nagy többségnek definiálni semmiképpen nem lehet.

Hadd tegyem hozzá, talán szokásomhoz híven provokatívan és szemtelenül, hogy egyébiránt én azt gondolom, hogy egy reformot önmagában nem is az minősít, hogy a tanártársadalom egésze hogyan viszonyul hozzá. Egy reformot alapvetően az minősít, hogy jobb, gyerekközpontúbb, a gyerekek számára elfogadhatóbb, elviselhetőbb, a helyi társadalom igényeit jobban kielégítő, modernebb, korszerűbb, demokratikusabb lesz-e ettől az iskolarendszer - ez minősít alapvetően egy reformot! Ezek azok a szempontok, amiket alapvetően, azt gondolom, hogy értékelnünk kell, és ehhez képest az egy fontos feltétel, hogy a tanári szakmával szemben egy ilyen reformot nagyon nehezen lehet és csak hosszabb távon megcsinálni. De önmagában azt gondolom, hogy bármiféle közoktatási reformot az minősít, hogy milyen iskolarendszert akar, és nem a tanártársadalom viszonya önmagában ehhez a dologhoz.

Továbbmegyek, és megpróbálom pontokba szedve - nem kimerítve a 85 perces lehetőséget - az általános észrevételeimet elmondani ezzel a törvénytervezettel kapcsolatban.

Először is szeretném jelezni, hogy én egyetértek azokkal, akik azt mondják, hogy ez a törvénytervezet-módosítás egy olyan fordulatot jelent a magyar közoktatásban, amely nem politikai értelemben konzervatív fordulat. Tessenek végiggondolni, ha láttak már konzervatív... - biztos, hogy láttak, miért ne tették volna, ugyan nem Magyarországon, de tőlünk nyugatra - konzervatív pártok által vezetett országokat, ott nem ilyen oktatáspolitika valósul meg.

(19.10)

A konzervatív oktatáspolitika nem az állam túlhatalmát tűzi ki célul, az nem a centralizációt, nem a folyamatszabályozást - ahogy önök, ezen a pulpituson miniszterestül, mindannyian elmondták - tűzi ki célul. A konzervatív oktatáspolitika alapvető célja a kimenetszabályozás. A konzervatív oktatáspolitika sajnos kevéssé figyel például az esélyegyenlőségre - önök is kevéssé figyelnek rá, ezt ugyan nem így szokták mondani -, ugyanakkor nagyon is figyel arra, hogy modern, korszerű és nyitott iskolarendszert csináljon. Ilyen a konzervatív oktatáspolitika, és nem olyan, mint amit önök most itt letesznek az asztalra. Ebben az értelemben ez a fordulat tényleg nem konzervatív. Egyébként számomra kicsit furcsa, hogy magukat liberálisnak nevező pártok képviselői, párt képviselői többen - a Fidesz-Magyar Polgári Pártra gondolok - itt most olyan megnyilvánulásokat tesznek, mintha a Fidesz-Magyar Polgári Párt nem lenne liberális párt. Ez nekem új, ezt idáig nem tudtam, de örömmel hallom. Én régóta ezt gondolom, csak nem tudtam, hogy önök is így gondolják - de ez az önök dolga.

Én tehát úgy látom, hogy ami fordulat most történik, az egy 15-20 évvel való visszalépés a késő kádári, puha diktatúrába a magyar közoktatás vonatkozásában - és ez az, ami igazán veszélyes! Arra kérem önöket, hogy miközben persze majd rögtön meghallom az indulataikat és ellenérveiket, ha vannak ilyenek - elég kevesen vagyunk ehhez, késő is van -, próbáljanak majd azért elgondolkodni ezeken. Nekem persze vannak indulataim ebben a dologban, mert azt gondolom, nagyon-nagyon sokat árt az, amit most önök csinálnak a magyar közoktatással, de nincs kétségem afelől, hogy szó szerint meg fogják szavazni a törvény tervezetét; ez a tapasztalatunk, idáig bármely kérdésben, bármilyen ügyben, bármiféle, akár folyosón is helyeselt módosító indítványainkat, elképzeléseinket lesöpörték. Ez is rendben van, csak a lelkiismeretükre hatva szeretném felvetni: azok a lépéssorozatok, amelyeket önök most itt elterveztek, a magyar közoktatás egész rendszerét visszatolják a hetvenes évek végi állapotba.

Persze a dolog azért nem ilyen tragikus, mert jómagam gyakorló tanárként tudom, hogy a tanárokat ez olyan nagyon nem fogja érdekelni. Lehet kerettanterveket csinálni, de önök között is vannak pedagógusok, néhányan talán még emlékeznek arra vagy ma is gyakorolják, tudják, hogy a tantervek önmagukban, különösen a központi tanterv és utasítás semmit nem ér, ettől a tanár az iskolában még azt csinál, amit akar, becsukja az ajtót, és a folyamatok az ő elképzelései szerint - ha nyitott és jó pedagógus, akkor az ő és a gyerekek elképzelései szerint - haladnak. Le szeretném tehát hűteni a várakozásaikat: önmagában egy kerettanterv, egy tanterv és utasítás helyreállítása nem fogja megváltoztatni az iskola világát, a pedagógusok továbbra is az általuk elképzelt jó folyamatokat fogják továbbvinni.

Amit önök most összetörnek - és ez az önök felelőssége, illetve szerintem felelőtlensége -, az az a kötelezettség, ami 1996-tól fokozatosan rárovódott a magyar pedagógustársadalomra: hogy kötelező végiggondolni, mit is csinálnak az iskolában, hogy helyi pedagógiai programokat kell készíteni, ahol a pedagógus végre értelmiségiként kell hogy viszonyuljon a saját szakmájához, hogy mérnie kell magát a nemzeti alaptantervhez, és legalább ennyire kell hogy mérje magát a helyi társadalom elvárásaihoz. Mert igen, képviselőtársaim, kormánypárti képviselőtársaim, köztünk természetesen van egy nagyon komoly filozófiai, világnézeti vita ebben a kérdésben. Én önökkel szemben azt gondolom, és nemcsak én gondolom ezt, hanem a párttársaim, illetve az SZDSZ szavazóbázisa is, még ha megfogyatkozva is, meggyőződése szerint azt gondolja, hogy egy olyan társadalom szervezésére vállalkoztunk 1989-90-ben a rendszerváltás kapcsán, ahol végre az állampolgárok kerülnek helyzetbe, ahol a közjó kérdése a helyi társadalom, a helyi civil élet része, ahol a családnak van joga, lehetősége dönteni abban, hogy mit és mikor választ. Én arra szerveződtem, a magam életéből az elmúlt időszakban azért áldoztam viszonylag sokat politikai tevékenységre, mert azt gondoltam, hogy lehet egy demokratikusabb polgári demokráciát építeni.

Önök azt gondolják, hogy tudják, mire van szükségük a polgároknak. Biztos rendszeresen találkoznak velük, Sági képviselőtársam már többször mondta, hogy ő nagyon sok emberrel találkozik, és ennek megfelelően nagyon nagy a minta. Mégis szeretném jelezni: talán nem eléggel, talán érdemes lenne olyan törvényi kereteket biztosítani, ahol tényleg a helyi erőknek, a helyi civil szférának, az önkormányzatoknak, a szülőknek, a pedagógusoknak az ügye az iskola ügye, és nem központi kérdés újból. Nézzük konkrétan a dolgokat!

A nemzeti alaptantervet háromévente felül kell vizsgálni - ez van az 1996-ban elfogadott törvényben. Ez a három év most telik le, tehát önöknek nemcsak joguk, hanem kötelességük is a nemzeti alaptanterv felülvizsgálata. Ilyen értelemben törvénytisztelő kormánnyal lenne dolgunk - ha a nemzeti alaptanterv felülvizsgálatát végezné el. Bizony, én azok közé tartozom, akik elmondták - és most is így gondolom -: a nemzeti alaptantervvel sok baj van, túl hosszú, túl nagyok a követelmények bizonyos területeken, túldimenzionált, egyszerűen azért, mert a szakma nem volt képes megállapodni a gyerekek érdekében egy ennél kisebb terjedelmű nemzeti alaptantervben. Magam is megéltem olyan szakmai fórumokat, ahol jó szándékú, jól felkészült pedagógusok ültek le arról beszélni, hogy csökkentsék a követelményeket egy-egy tantárgyból, és végeredményként akár egyharmaddal is nőttek ezek a követelmények. Ennek megfelelően a NAT, amely egy hosszú idő alatt kialakult szakmai konszenzus eredménye volt, bizony sok sebből vérzik, például hiányoznak belőle idők. Példának okáért - egyetértek Vincze képviselőtársammal, aki már távozott - nincs elég idő az egészséges életmódra, a mozgásra e szerint a nemzeti alaptanterv szerint, kevés az idő az idegen nyelv oktatására, amit én komoly problémának látok, és így tovább. Ennek megfelelően az a fajta megközelítés, amiről azt gondoltam valamikor a nyár folyamán, hogy a Pokorni Zoltán által vezetett minisztérium képviselni fog, hogy tudniillik ezt a felülvizsgálatot ténylegesen végig kell csinálni, számomra elfogadható és szimpatikus lett volna - de nem ez történt!

A nemzeti alaptanterv a törvénymódosítás következtében megszűnik létezni. Ki kell mondani, hogy önök felszámolják a nemzeti alaptantervet! Önmagában nincs ezzel baj, csak ezt el kell ismerni, nem kell mást mondani, mert az nem helyénvaló! A nemzeti alaptanterv tudniillik - bármilyen furcsa és nehéz ezt megérteni - egy 6+4+2-es pedagógiai szakaszolásra épít. Ehhez képest egy 4+4+4-es pedagógiai szakaszolás nem a nemzeti alaptanterv; tehát akkor ki kell mondani - nem kell emiatt szégyenkezni! -, hogy önök, amikor elfogadják ezt a törvényt, megszüntetik a nemzeti alaptantervet. Nem kell becsapni azt a majd' 50 százaléknyi pedagógust, aki azt gondolja, hogy a nemzeti alaptanterv jó szabályozó volt, azt kell mondani, hogy önök másképp akarják ezt csinálni.

Nemcsak ezért számolódik fel a nemzeti alaptanterv, hanem azért is, mert önök megszüntetik a műveltségi területekben való gondolkodás kötelezettségét. A nemzeti alaptanterv - ellentétben a bizonyos viták során elhangzott értelmezésekkel - természetesen nem teszi kötelezővé az irodalom helyett művészeteket tanítani, a fizika, kémia, biológia helyett természetismeretet tanítani, mondjuk, a történelem helyett társadalomismeretet tanítani vagy az ének-zene és rajz helyett a kézművességhez, a kézügyesség, a képességek fejlesztéséhez kapcsolódó tantárgyakat tanítani; de kötelezővé teszi azt, hogy minden iskolában ezen az alapon gondolják végig a tananyagtartalmat - ezt kötelezővé teszi.

Most önök azt mondják, hogy a haladás érdekében visszalépnek a hetvenes évek magyarországi szabályozásához, ami egyébként sehol a világon nem fejlődési trend, mindenütt, Nyugat-Európa bármely országában az van, abba az irányba mennek, hogy elsősorban az alapozó szakaszban, tehát a képzés első tíz évében nem tantárgyakat, hanem tantárgyterületeket, komplex tárgyakat tanítanak, mert így lehet gazdaságosan, jól, ténylegesen a gyerekek igényeinek megfelelő tanítást produkálni az iskolában, tudniillik a gyereknek - gondolom, ebben talán egyetérthetnénk, ha értelmes vitákra bárhol is időt lehetne keríteni - nem kémiai ismeretekre, hanem természetképre van szüksége, a természethez való viszonyra van szüksége, amiben persze vannak kémiai ismeretelemek. Talán abban is egyetértünk, hogy az irodalom ismerete mellett jó lenne a vizuális kultúrával is megismerkedni akkor, abban a világban, ahol sajnálatos módon nagyon nagy jelentősége van a vizuális kultúrának a gyerekeink életében, akkor talán látni is meg kellene őket tanítani.

Ezt a kötelező végiggondolást szüntetik meg akkor, amikor azt mondják, hogy kerettanterv kell - amely egyébként meghatározza a tantárgyakat, a tantárgyak órakereteit, a tantárgyak belső tartalmát, tehát felszámolja az iskolai önállóságot, ezt tessék bevallani, felszámolja a helyi társadalom igényeinek kielégítését -, ezzel a kerettantervvel önök bizony hátraarcot csinálnak a modern világgal szemben, bizony visszatérnek a két háború közötti Magyarország iskolarendszeréhez, ami az akadémikus tudást próbálta meg sulykolni. Nem itt tart a világ, ezzel szembe kellene nézni! Nem is fér bele a gyerekeink életébe ez az akadémikus tudás, erre fel szeretném hívni az önök figyelmét. Tessenek beszélni szülőkkel, önök is szülők, tudják, milyen túlterheltek a gyerekeink, többek között azért, mert ez a fajta, nagyon széles körű és ma már végtelennek tűnő akadémiai tudás nem fér be az ő életükbe.

Amikor önök az iskolaszerkezet változtatása kapcsán ezt az érvet hozzák fel, hogy Magyarországon azért nem lehet változtatni a pedagógiai szakaszokon, mert nem ez a jellemző, hanem a 8+4-es szerkezet, akkor ezzel én nem tudok mit kezdeni, hiszen önök ezzel azt mondják, hogy soha nem lehet semmiféle reformot végrehajtani, mert sajnálatos módon nem ez a helyzet. Azt gondolom egyébként, hogy a magyar iskolaszerkezet a nyolcvanas évek végétől fokozatosan bomlásnak indult, nem a nemzeti alaptanterv következtében történt ez, hiszen a nemzeti alaptanterv '98. szeptember 1-jével kezdte el működését, hanem azzal az egyébként 1985-ben elfogadott törvénnyel, amely lehetővé tette a tanszabadságra, a szabad iskolaválasztásra és a helyi társadalom iskolafenntartására kapcsolhatóan a sokféle, sokféle szerkezetű iskolatípus együttműködését.

(19.20)

Ennek persze szerintem is voltak problémái, egyébiránt pontosan ezért már 1995-ben hozzányúltunk a közoktatási törvényhez, és szabályoztuk - az önök véleményével ellentétben - azt, hogy csak akkor lehet 1995-től Magyarországon hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumot csinálni, ha ettől az adott településen nem csökken a négyosztályos gimnáziumok befogadóképessége. Ez a probléma a jelenlegi törvényi szabályozással természetesen meg van oldva. Amit önök kínálnak, az egy cseppet sem több ennél, sőt bizonyos értelemben ennél kevesebb, tehát nincs arról szó, hogy másképp szabályoznák ezt a kérdést, nincs arról szó szerencsére, amiről eredetileg egyébként a törvény első tervezetében - amelyet önök szétküldtek a szakmai szervezeteknek - szó volt, hogy megtiltanák a hat- vagy nyolcosztályos gimnáziumok működését.

Itt az iskolai szakaszolásnál, pedagógiai szakaszoknál önöknek azt kell mérlegelniük - ezt mérlegelték is, és így döntöttek, meggyőződésem szerint nagyon rosszul -, hogy elmegy-e a magyar közoktatási rendszer olyan irányba, amely több időt ad gyereknek, szülőnek, tanárnak egyformán az iskolarendszerben. Ezt nagyon lényeges előrelépésnek tartottam, kínkeservesen nehéz előrelépésnek, azt gondoltam, ma is azt gondolom, és ezt is mondtuk annak idején, jómagam nagyon sok helyen mondtam, hogy egy 10-15 éves fejlődési folyamat első lépcsője 1998. szeptember 1-je, amikor elindulhat a magyar közoktatás egy olyan irányba, ahol végre lesz az iskolában idő játszani, a kommunikációs készségek fejlesztésére, normális gyerekként élni.

Önök ne felejtsék el, hogy a gyerek nem az életre készül az iskolában, hanem él ott, számára az egy fontos terep, ott éli élete meghatározó jelentőségű idejét. Fontos, hogy az iskola olyan legyen, hogy ott legyen ténylegesen idő, lehetőség a gyerekek számára azokkal a dolgokkal foglalkozni, amelyek nekik fontosak, azokkal a játszmákkal, azokkal a belső rendszerekkel együtt élni, ami nekik, számukra fontos; hogy a családoknak legyen ideje arra, hogy a gyerek általuk elfogadott nevelési rendszerét is képviselni tudják. Amikor önök visszaszorítják a hatéves alapképzést, alapozó szakaszt egy négyéves alapozó szakaszba - ami egyébként önök szerint is bebizonyította működésképtelenségét, hiszen önök itt, ezen a pulpituson mondják el, hogy a magyar iskolarendszer milyen hatalmas problémákkal küzd; önök mondják el, hogy a szakmunkásképző iskolába járó gyerekek majd kétharmada megbukik abban az iskolarendszerben, amelyet önök most helyreállítanak, abban az iskolarendszerben, amelyik ezt produkálta az elmúlt időszakban!

Mi azt mondtuk, hogy legyen tíz év az alapozó szakasz, hagyjunk a gyerekeink és a pedagógusaink számára több időt, hagyjunk arra időt, hogy befejezzék ezeket a folyamatokat, hagyjunk időt a differenciált foglalkozásra. Önök most azt mondják, hogy az alapozó szakasz nyolc év - de bebizonyosodott, hogy ez működésképtelen, az önök által is idézett adatok bizonyítják! Önök az alapvizsgát is megszüntetik, még ha ez sehol nincs is benne a törvényben, hiszen ha nyolcéves az alapozó szakasz, akkor az alapvizsgának csak a nyolcadik év végén lenne értelme, a tizedik év végén nem tudom, miről szól ez az alapvizsga.

Nagyon sok vita volt, sokan szidtak minket - azt gondolom, joggal - az előző négy évben, hogy a gimnázium utolsó két évével problémák vannak. Én is úgy látom, hogy a gimnázium utolsó két éve nehéz időszaka lett volna a magyar közoktatásnak - ha hagyják, hogy legyen, most már nem lesz -, hiszen kétségtelen tény, hogy egy 16 éves korig tartó egységes nemzeti alaptanterv alapján működő képzés... - amely egyébként a pályaválasztást 16 éves korra teszi, nem előbbre, mert a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokba, ahogy önök is pontosan tudják, nem a NAT miatt járnak a gyerekek! Semmi köze ennek a dolognak ehhez, hanem egészen más okokból, amit egyébként önök sem tiltanak meg. Ez a fajta korai szelekció tehát megmarad a rendszerben. Önök akkor lettek volna következetesek, ha betiltják ezeket az iskolákat, de nem tették ezt, és nem is korlátozták jobban, mint mi, tehát nem erről szól ez a történet. Arról szól, hogy a pályaválasztás az önök által elképzelt modellben 14 éves korban fog megtörténni. Mi azt mondtuk, hogy 16 éves korban történjen ez a pályaválasztás, és bizony ez nagyon nagy különbség.

Nekem voltak álmatlan éjszakáim a gimnáziumok jövője kapcsán, bár magam is olyan gimnáziumba jártam 1974-ig, amikor érettségiztem, amelyben 11-12. évfolyamon már jelentős fakultációs tárgyak voltak, jelentős választási lehetőségek voltak, tehát megindult a specializáció. Önök most a gimnáziumok problémájának megoldása érdekében feláldozzák a legrosszabb pozícióban lévő gyerekek százezreinek életét! Hiszen mit fog csinálni az a kölök - elnézést a kifejezésért -, az a kisdiák, aki 14 éves korában nem gimnáziumba vagy szakközépiskolába jár? Neki mi lesz abban a két évben, amikor már be kellett fejeznie az alapképzést, el kellett jutnia az őskortól Orbán Viktorig a társadalomismeretben, el kellett jutnia az irodalom kezdeteitől napjaink irodalmáig, mert lezárult az általános képzés? Hogyan számolnak el ezzel, hogy elvesznek két évet ezektől a gyerekektől? Hogyan fogják saját maguk a saját szakmai tisztességükkel ezt elfogadtatni, hogy visszaállítanak egy olyan iskolarendszert, amely bebizonyította, hogy működésképtelen?

Ez semelyik nyugati polgári demokráciában nem minta, mindenütt az a tendencia, az a modell, hogy ki kell húzni az alapképzés idejét - nem 18 évig, mert az irreális, ilyen nincs sehol a világon, ettől persze Magyarországon még lehetne, de önök is tudják, hogy 20-30 éven belül nem realitás az, hogy mindenki 18 éves koráig egységes, általánosan képző iskolába járjon; ezt nem is szeretnék önök sem, ez látszik ebből az anyagból.

Kinek az érdeke tehát ez a változtatás az iskola pedagógiai szakaszolásában? Egészen bizonyos, hogy nem érdeke azoknak a társadalmi csoportoknak, akik rossz pozícióban vannak, azoknak a gyerekeknek, akik lassabban, nehezebben haladnak, nem azért, mert butábbak, nem azért, mert rosszabbak, mint társaik - hanem azért, mert nincs otthon könyvtáruk; azért, mert nincs otthon saját szobájuk; azért, mert nincs otthon motivációjuk. Ezeket a srácokat áldozzák fel önök, ahelyett, hogy a saját gyerekeinknek a gimnázium által megoldandó - egyébként megoldható - problémájára választ adtak volta. Egyébként szerintem a magyar középiskolai rendszer ma ezekre válaszokat tud adni.

A következő kérdés, amiről szeretnék beszélni... (Dr. Pálinkás József közbeszólása.) Bocsánat, de itt most nehéz beszélgetni, mert ez most nem egy ilyen hely... Szerettem volna, ha módunk nyílt volna tisztességes szakmai vitákra különböző szinteken, de sajnos mindenféle törekvésünk ellenére erre nem teremtettek sem a miniszter úr, sem egyéb közhivatalnokok terepet és lehetőséget, és sajnos ez a terep most nem is alkalmas erre. Elnézést, államtitkár úr, szívesen folytatnék vitát ezekről a kérdésekről, de ezt most nem tudjuk megtenni.

A következő óriási visszalépés ebben a törvénytervezetben a szakmai kompetenciák megkérdőjelezése. Önök ebben a törvényben egy tollvonással a Köznevelési Tanácsból, a magyar közoktatás legfőbb szakmai testületéből, amelynek egyetértési jogosítványa lett 1996-ban... - zárójelben szeretném megjegyezni, hogy Pokorni Zoltán képviselőtársammal és oktatási miniszterrel 1992-ben együtt próbáltuk meg elérni, hogy az 1993-as törvénybe kerüljön be a Köznevelési Tanács egyetértési jogosítványa. Azt gondoltuk akkor mind a ketten - más kérdések is voltak, amiben egyetértettünk, nem akarok Pokorni Zoltánnak nagyon ártani, csak jelezném, hogy elég sok olyan kérdés volt, ami most egészen másképp van itt, de ezt neki kell a saját lelkiismeretével elintéznie. De speciel ebben a kérdésben, hogy legyen egy olyan szakmai testület, amely gátat szab a politika garázdálkodásának az iskola szakmai életében, nagyon egyetértettünk.

Azt gondoltuk, és én ma is azt gondolom, hogy miközben egyetértek akár Balczó Zoltán képviselőtársammal abban - ahogy erről már beszéltünk az oktatási bizottságban, és a mai felszólalásából is ezt vettem ki -, hogy az oktatásügy fontos politikai kérdés, ugyanakkor azt is gondolom és hiszek abban, hogy az iskola tartalmi kérdései, belső tartalmi szabályozása nem válhat politikai kérdéssé, a történelem-tananyag nem lehet a politika tárgya, a természetismeret-tananyag óraszáma nem lehet politikai döntés kérdése. Mi egy olyan közoktatás-szabályozásban gondolkodtunk az elmúlt időszakban, ahol ez nem is így van. Ezért egy szakmai testületnek vétójogot adtunk, egyetértési jogot adtunk, azt mondtuk, hogy a Köznevelési Tanács nélkül nem lehet változtatni a nemzeti alaptanterven, nem lehet az érettségi követelményeket elfogadni, nem lehet a tankönyvvé válás feltételeit megváltoztatni, nem lehet az alapvizsgarendszert megváltoztatni és létre se hozni, és így tovább, a tanártovábbképzéstől kezdve sok mindenig, azt gondoltuk, hogy ez fontos dolog. Akkor azt hittem, hogy rajtunk kívül még legalább a Fidesz-Magyar Polgári Pártnak fontos dolog az, hogy legyen egyfajta szakmai kompetencia, legyen határa a politikának az oktatásügyben.

Önök most egy tollvonással ezt kihúzzák. Azzal a lépésükkel, hogy az Országos Köznevelési Tanácsnak megvonják az egyetértési jogát, megvonják a szakmának azt a biztonságérzetét, hogy bármilyen politika jön itt, bármilyen pártok váltsák egymás a kormányzati felelősségben, van valamiféle korlát, van egy olyan mértékegység, amely megvédi a magyar közoktatás tartalmi ügyeit a politika beavatkozásától. Számomra érthetetlen és elfogadhatatlan ez a dolog. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, amit az elején mondtam, azzal az alapvető, ezek szerint mély filozófiai különbséggel, ami közöttünk van, és amely úgy szól, hogy tudniillik kié az iskola. Az iskola az én értelmezésemben az iskolát használó szülőké, gyerekeké, az önök értelmezésében az államé, a mindenkori oktatási miniszteré - ez bizony nagyon nagy különbség!

Továbbmegyek: más területeken is ugyanígy jelentősen megnő a miniszter jogosítványa, amely számomra érthetetlen felelőtlenség, hiszen még egyszer mondom, a szakmai kompetenciákat tolja jelentős mértékben háttérbe.

(19.30)

Hadd beszéljek röviden - nem fogok, de megpróbálok - a minőségbiztosítás kérdéséről. Önök, amikor a minőségbiztosításról beszélnek, akkor tulajdonképpen akár partnerekre is találhatnának. Szerintem is fontos kérdés a minőség ügye a magyar közoktatásban. Azonban, amikor hallgatjuk az önök felelős hivatalnokait bármely szinteken, vagy az önök parlamenti képviselőit, akkor bizony már egészen mást hallunk minőségügyben.

Számomra a minőség az iskolában egyetlenegy dologra korlátozódik. A minőség az, hogy az iskolát használó közeg mennyire van megelégedve az iskolával. Ez a minőség! A minőség az én értelmezésemben a helyi társadalom elégedettségének a szintje. Érdekes módon például a nálunk nyilván sokkal rosszabbul működő Dániában elég régóta, közel 200 éve működik egy olyan oktatási rendszer, ahol ha bármely 12 család összeáll, bármilyen iskolát csinálhat. Egyetlenegy pont van, ahol szabályozzák: ez a kimeneti szint. És bíznak abban, hogy nincs 12 olyan bolond szülő, aki rossz iskolába adná a gyerekét, mert nem ez a célja.

Nálunk ennél sokkal bonyolultabb a rendszer, és az önkormányzatokra van bízva ennek a felelőssége, szerintem helyénvalóan. A helyi társadalom dolga, hogy számon kérje ezt a minőséget. Nem állami apparátusok dolga a minőség számonkérése! A helyi szintű minőség az igazi minőség! Egyébiránt Magyarországon a kilencvenes évek legelejétől, tehát már az MDF-kormány óta, elindultunk ebbe az irányba, mert a normatív finanszírozás a leglényegesebb záloga a minőségnek, hiszen pontosan tudják - ülnek itt közöttünk polgármesterek is, legalábbis egy biztos -, hogy a jó minőségű iskola az, amelyet választanak. És ettől az az iskola megerősödik, életképessé válik, és a jó önkormányzat ezeket az iskolákat támogatja; tehát még visszajelzés is van.

Azt gondolom, hogy a minőségbiztosítás címén sok minden jót is lehet csinálni, de nagyon sok kárt is lehet okozni a magyar közoktatásnak. Példának okáért akkor, amikor önök a minőségbiztosításhoz hozzákapcsolják egy hatósági jogosítvánnyal rendelkező országos értékelési és vizsgaközpont működését, akkor helyreállítják a magyarországi tanfelügyelet rendszerét. Ha itt lennének kisgazda képviselőtársaim, ők ennek biztosan örülnének - időnként, éjszaka azt gondolom magamban, hogy talán nem minden fideszes képviselőtársam örül ennek egyformán. Bár ebben sem vagyok már időnként ilyen bizonyos.

Azt gondolom, hogy nem tanfelügyeletre van szükség, hanem kimeneti szabályozásra, és olyan értékelési rendszerre, amelyet bármikor, bárki igénybe vehet. De amikor megint összekeveredik egyik oldalon az értékelés egész hálózata, a másik oldalon ugyanoda telepítve a hatósági jogkör, akkor hogyan tud ez működni? Hogyan tud - majdnem csúnyát mondtam - különbséget tenni az az értékelő, akinek az lenne a dolga, hogy minősítse a munkát, a hatósági feladatokkal? Ez két teljesen különböző dolog meggyőződésem szerint!

Megint összekeverednek a dolgok, ez megint a késő kádári puha diktatúra jellemző technikája: össze kell keverni az ügyeket, és akkor nem lehet tudni, hogy kié a felelősség. Tényleg ezt akarják? Gondolkozzanak időnként el ezen! Nem bízom abban, hogy megváltozik a dolog, de talán időnként egy kicsit rosszabb lesz a lelkiismeretük, egy kicsit rosszabbul érzik magukat, és az nekem már elég, mert talán egy-két év múlva ez bizonyos változásokat is elindíthat.

Egyébiránt nagyon fontosnak tartom azt, hogy ha önök komolyan veszik a minőségbiztosítás ügyét, akkor nagyon komolyan kellett volna venniük a minőségi bérpótlék ügyét is, mert bizony a minőség kérdése alapvetően a pedagógusminőségtől függ. Egy egalitárius, szakszervezeti alapon működő bérrendszerben nem lehet minőséget elvárni! Tehát tessenek végiggondolni, ha '99-ben ez nem is ment, legalább 2000-től nem lehetne-e egy olyan bérrendszert kialakítani, ahol megjelenik a minőség jövedelemeleme is.

A pedagógusszakma nem szól másról, mint a minőségről. A pedagógus-bérrendszer nem szól másról, mint az egyenlőségről, a középszerről, és azt gondolom, hogy ez senkinek sem lehet jó.

Sajátosnak gondolom az alternatív pedagógiákról szóló, látszólag szimpatikus részét ennek a törvénytervezetnek. Önök azt mondják, hogy el lehet térni a kerettantervtől mint szabályozó eszköztől, az alternatív pedagógiák megint csak - tessenek figyelni! - a miniszter által engedélyezhetően kaphatnak külön engedélyt. Tehát ha én ki tudom járni, el tudom intézni, akkor a miniszter engedélyezheti az én iskolámat mint alternatív iskolát!

Ezzel szemben mi azt gondoltuk, és én ma is abban hiszek, hogy olyan szabályozás kell, amibe belefér az alternatív iskola. Olyan szabályozás kell - és a nemzeti alaptanterv ilyen volt -, ahol nem kell egyedi engedély. Nem tudom emlékeznek-e, a fiatalabbak nem, de az idősebbek, az én korosztályom talán emlékszik még a kísérleti iskolai státuszra. A nyolcvanas évek elejétől kezdve akadémiai kísérletek részeként futottunk sokan, így tudtuk elérni, hogy legyen egy kis mozgásterünk, hogy el tudjunk térni az átlagos színvonaltól.

Azt gondolom, hogy nem ez a jó megoldás. Nem az a jó megoldás, ha abba az irányba megyünk, hogy valakinek politikai játszmákat kell lejátszania, vagy a hatalomhoz kell viszonyulnia, ha mást akar csinálni. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy ne lehessen teljesen mást csinálni, ennek vannak korlátai: ez a nemzeti alaptanterv. Miért kell az alternatív pedagógiákat külön kezelni? Miért legyen a Waldorf-iskolának, vagy mondjuk, az én iskolámnak, a Közgazdasági Politechnikumnak külön szabályozása? Férjen bele az általános szabályozásba! Legyen az általános szabályozás olyan, hogy abba bele tud férni! Olyan általános szabályozást kell csinálni! Ha az nem olyan, ha az a kivételeket erősíti - ezek a klasszikus szocialista megoldások. Megint a puha diktatúránál tartunk, késő kádári ügyeknél, ahol már el lehetett érni alkuk folytán, hogy az ember mást csináljon, de ezeket az alkukat külön-külön meg kellett kötni.

Könyörgök, miért akarják ezt? Mi motiválja önöket az ebbe az irányba való ellépésre? Miért kell ez? Miért nem olyan szabályozás van, ahol a terep, a játszma szabad, de mindenkinek egyforma az alaphelyzet, amelyen végig kell futnia?

A magam részéről ugyanígy problémának látom - bár tulajdonképpen a törvénytervezetben pozitív elemnek látszik, és a magam részéről ezt az egy pontot támogatni is fogom -: a 80 százalék 90 százalékra való felemelése a két évvel ezelőtti finanszírozási rendszernek. Azt gondolom, hogy ez egy helyénvaló törekvés, magunk is azt gondoltuk, hogy ez az az irány, amely működhet, hogy az államnak minél nagyobb szerepet kell vállalnia a normatív finanszírozásban, ez teremtheti meg igazából az esélyegyenlőséget az iskola világában.

A problémát abban látom, hogy ha a saját számaik alapján összeszámolják - tehát nem a gonosz ellenzék, hanem a saját számaik alapján -, hogy 57 milliárd forinttal kell többet fordítani az iskolára 2000-ben a többletfeladatok miatt - nem az infláció, nem a lemaradás, nem az egyebek, hanem a többletfeladatok miatt -, és ezt összevetik azzal a bizonyos két évvel ezelőtti 10 százalék növekedéssel, szomorúan kell önöknek jeleznem, hogy ez kevesebb, mint 57 milliárd forint.

Tehát az a helyzet - felhívom a polgármester úr figyelmét -, hogy ha ez így lesz, akkor 2000. január 1-jétől az önkormányzatok rosszabb helyzetbe kerülnek, mint 1999. január 1-jén voltak, mert a többletfeladatok a törvény következtében - egyébként szerintem jó néhányuk helyes, például a második szakma ingyenes megszerzése, amivel egyetértek, bár nem látom ennek a pénzügyi fedezetét - rá fognak nyomulni egyik pillanatról a másikra az önkormányzatokra, és nem lesz többletforrás, mert a Pénzügyminisztérium azt fogja mondani, hogy kérem szépen, a két évvel ezelőtti 90 százalék az ennyi, a többletfeladatok pedig le vannak írva a törvényben. Tehát ez egy csapdahelyzet - szeretném önöknek jelezni -, nem fog jobb helyzetbe kerülni a magyar közoktatás, bármennyire jól néz ki látszólag ez a szám.

Azt gondolom, hogy ami most a közoktatásban történik, jelentős centralizációs fordulat. Hadd hozzak fel még egy példát erre, és akkor befejezem, nem elégítem ki a 85 perces igényemet ez ügyben.

Hogyan működik ez az egész dolog? Önök azt mondják, hogy legyen oktatási biztos, tehát egy ombudsman az oktatás területén is. Helyes, legyen. Zárójelben jegyzem meg, hogy az állampolgári jogok biztosának ez feladata és jogosítványa; egyébiránt, ha odafigyeltek volna, készített egy nagyon is figyelemre méltó jelentést a magyar közoktatás, a magyar gyerekek helyzetéről, amely nagyon sok munkát adna, mint ahogy adott az előző a jelenlegi minisztériumnak is meggyőződésem szerint, és nemcsak a minisztériumnak.

Igen ám, csakhogy az önök által jelzett biztos a miniszter alá rendelt biztos! Ez megint egy klasszikus példája annak, hogy mintha nem értenénk a demokrácia működését. Az ombudsman azért sajátos intézmény - és ezt a magyar törvényhozás is egészen idáig így gondolta, mert olyan intézmény, amely nincs a mindenkori végrehajtó hatalomnak alárendelve. Arról szól, hogy úgy fordulhat valaki segítségért - mondjuk, egy gyerek -, hogy nem kell a politikai hatalommal kapcsolatba kerülnie, hogy független tőle ez a dolog; hogy nem a mindenkori miniszter döntésének, politikai hovatartozásának, elkötelezettségének függvénye az, hogy Magyarországon a gyermeki jogokat betartják-e vagy nem.

Önök tehát, ha ténylegesen azt akarnák - amit hiszek, hogy szeretnének -, hogy Magyarországon nagyobb hangsúly legyen a gyermeki jogokon, hogy ne legyenek visszaélések, ne legyenek a gyerekek annyira kiszolgáltatva, mert sajnálatos módon ma nem a pedagógusok vannak elsősorban kiszolgáltatva - ők sincsenek jó helyzetben -, hanem elsősorban a gyerekek vannak kiszolgáltatva az iskola világában, és létre akarnak hozni erre egy intézményt, akkor azt javasolnám önöknek, hogy erősítsék meg az állampolgári jogok biztosánál ezt a tevékenységet - hozzanak létre amellett egy külön intézményt, ha erre van forrásuk, és lehetőségük! De ez a megoldás egy látszatmegoldás, sehova nem vezet, mert teljesen idegen az ombudsman intézményétől.

(19.40)

Úgy gondolom tehát - és befejezem -, hogy ami most történik a magyar közoktatásban, az egy igazi nagy hátraarc. Egy igazi nagy hátraarc egy centralizált rendszer irányába. Nem biztos, hogy konzervatív ez a hátraarc, akár képviselőtársaimmal is vitatkoznék ezzel kapcsolatban, mert mint az elején mondtam, én mást értek konzervatív oktatáspolitikán, nekem jóval szimpatikusabb egy konzervatív oktatáspolitika, mint ez az elképzelés. De az biztos, hogy egy olyan lehetőséget és hatalmi koncentrációt hoz létre a magyar közoktatásban, ami elveszi a szülő, a gyerek, az önkormányzat és a pedagógus jogát attól, hogy döntsön a számára legfontosabb kérdésben, az iskola ügyében.

Ezt a hátraarcot bizonyítja - tényleg végezetül, csak azért reflektálok erre, mert Vincze képviselőtársam erről hosszasan beszélt -, ami a hitoktatás ügyében történt. Ez a másik kérdés sokak mellett, amiért Pokorni Zoltánnal a kilencvenes évek elején együtt harcoltunk. Ezt sikerrel vívtuk meg, a másikat nem. Akkor azt gondoltuk mind a ketten - és szerencsére még elég sokan ebben a parlamentben, ha nem is ebben a teremben, hanem a másikban -, hogy a hit ügye, a világnézet kérdése nem az iskola ügye. Azt gondoltuk, hogy a hitoktatás nagyon lényeges kérdés, erre állami pénzeket kell teremteni. Az iskolának lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ha máshol nem lehet ezt megoldani, akkor az iskola infrastruktúrájában oldódjon meg. De ne legyen az iskola falain belül a normál órarendi keretbe betéve a hitoktatás, mert ez létrehozza azt a helyzetet egy egyébként ebből a szempontból kényes és nem jó pozícióban lévő társadalomban, hogy a gyereknek el kell döntenie, kinn lófrál-e lyukasórán, míg a többieknek... Persze nem azért, mert a szerencsétlen ateista - bár ez is előfordulhat véletlenül valakivel, én tudom, hogy ez nagy bűn, de ad absurdum néhányan még vannak az országban ilyenek is -, hanem mondjuk azért, mert olyan hite van, akár egy kis egyházhoz kapcsolódóan - borzalmas dolog! -, amelyet az iskola nem tud biztosítani. Ebben az esetben természetesen számára az a lehetőség adódik, hogy a negyedik órában, amikor a hitoktatás folyik, folyosói időben próbálja meg megoldani az életét, ami lehet, hogy neki jó, lehet, hogy rossz, ezt nem tudom, de hogy egy elfogadhatatlan helyzetet teremt, abban biztos vagyok.

Abban is biztos vagyok, hogy talán érdemes lenne elgondolkodni, van-e még egy olyan tantárgy, amely kétszeres állami finanszírozást tud kapni, mint jelenleg a hitoktatás. Ma ugyanis az a helyzet, hogy miközben be van kalkulálva az egyházi normatívába a hitoktatók bére, ennek költségei, addig külön finanszírozzák önök a költségvetésben a hitoktatás költségeit. Javaslom, fontolják meg akár a törvény módosításánál is, hogy az idegennyelv-tanároknál, a számítástechnika-tanároknál nem kellene-e hasonló dolgokat is meglépni, hiszen talán ezek is fontos kérdések.

Én tehát azt gondolom, hogy sokkal jobb volt az eddigi szabályozás, ami lehetővé tette ugyan a hitoktatást, de nem az iskolarendszeren belül. Nem tudom például, mert ez nem derül ki ebből a törvénytervezetből, és a fakultatív tárgyak benne vannak a bizonyítványban - tudniillik ilyen a szabályozás -, hogy benne lesz a bizonyítványban a hitoktatás érdemjegye. Lesz érdemjegye? Ki felügyeli a hitoktató tevékenységét? A miniszter? A minőségbiztosítás rá is vonatkozik? Mert a fakultatív tárgyság ezt jelenti, kérem szépen! Végig kell gondolni, hogy önök most egy propaganda-hadjáratot csinálnak, vagy pedig változtatnak a közoktatási törvényen. Mert azzal nekem nincs bajom, ha több pénzt adnak az egyházaknak, ha van miből, az önök lelke rajta, hogy honnan és miért veszik el, de ne verjék szét a magyar közoktatás belső rendszerét. A fakultatív tantárgy egy olyan fogalom, ami azt jelenti, hogy a gyerek ugyan választja, de az iskola vezetése alá tartozó kérdés, bekerül a bizonyítványba, érdemjegye van, és ellenőrizni kell azt. Hogy lesz ez a fakultatív hitoktatással?

Sajnos a problémákat vég nélkül lehetne sorolni. Elnézést az általános vitában hosszúra nyúlt történő megszólalásomért. Mentségemre legyen szólva, hogy ennél még sokkal több mondanivalóm lenne. Köszönöm szépen. (Taps az SZDSZ és az MSZP soraiban.)