Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

HOLLIK ISTVÁN (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Azért egy rövid gondolat erejéig érdemes reflektálnom, úgy gondolom, Dúró Dóra szavaira. Nem tudom, önök vagy jobbikos képviselőtársaink láthatóan igen erősen próbálják egymást győzködni arról, hogy ez a népszavazás egy felesleges eljárás volt. Ennek ellenére mi úgy gondoljuk, hogy ez nem igaz, úgy gondoljuk, hogy erre a népszavazásra szükség volt ahhoz, hogy megtudjuk az emberek véleményét. (Dúró Dóra: Nem tudtátok?) Ebben a tekintetben a majdnem 3 millió 400 ezer ember véleményét mi fontosnak tartjuk, és ebben a tekintetben azt, hogy mi a további feladatunk és mi a kötelességünk, eligazító javaslatnak is tartjuk, hiszen teljesen egyértelmű, hogy többen szavaztak nemmel a kényszerbetelepítésre, mint igennel az Európai Unióba való belépésünkre. Ha azt elfogadtuk helyes és legitim döntésnek, márpedig elfogadtuk, mert az Európai Unióba akarunk tartozni, és ez a véleményünk most sem változott meg, akkor azt gondolom, ezt a döntést is politikailag érvényesnek kell tekintenünk.

A másik kérdés: kétségbe vonhatja a szavainkat, de azt gondolom, ahogy ön bennünket felelőtlenséggel vádol, én azt gondolom, az is felelőtlenség az önök részéről, hogy pont a Fidesz-KDNP lépését kérdőjelezik meg, ami arra irányulna, hogy meg szeretnénk védeni a hazánkat. Önök folyamatosan azt mondják, hogy mi vagyunk azok, akik ezt az ügyet eláruljuk, mi vagyunk azok, akik nem próbáljuk meg megvédeni a hazánkat ettől a veszélytől.

(18.30)

Úgy gondolom, hogy ez felelőtlen érvelés. Ha önök is a józanság talaján maradnának ‑ bár értem én, hogy párpolitikai érdekük ezt kívánja meg önöktől ‑, akkor nem vádaskodnának, pont minket nem támadnának ezzel.

Mivel a vitában számtalan érv elhangzott az Alaptörvény hetedik módosításával kapcsolatban, megpróbálom ezeket nem megismételni, és felszólalásomban röviden az alkotmányos identitásnak most az Alaptörvénybe beemelni kívánt fogalmát járnám körül.

Az alkotmányos identitás már a létével is egy olyan jogi és politikai természetű dilemmát hoz, illetve hozott felszínre, amely Európában az elmúlt évtizedben nyugodni látszott, hiszen az öreg kontinens, Európa elmúlt évtizedei a jólétről, a stabilitásról, a prosperitásról, az európai emberek gyarapodásáról szóltak, és arról szóltak, hogy hatvan éve el tudtuk kerülni a háborús konfliktusokat. Így tehát az Európai Unió léte, létezése az európai emberek számára a biztonságot és a jólétet jelentette, ezen szavak szinonimájaként használták őket.

Éppen ezért az európai együttműködés jogi határai, a tagállamok területére vonatkozó viták vagy éppen egy-egy nemzetállam népessége, etnikai összetétele, kultúrája ebben az összefüggésben szóba sem került, nem volt ugyanis semmilyen olyan közvetlen veszély, amely ezeket a kérdéseket, ezeket a vitákat felszínre hozta volna. Azt láthatjuk, hogy ez a helyzet változott meg gyökeresen 2008‑ban, hiszen a gazdasági válság azt a jólétet veszélyeztette, amely a közösen vallott európai identitás híján abroncsként összetartotta az Európai Unió tagállamait. Ezt a bizonytalanná vált helyzetet tetézte a 2015‑ben elindult újkori népvándorlás, mely a gazdasági jólét mellett az európai emberek biztonságérzetét is megszüntette. Így tehát közös európai identitás híján válsághelyzetben természetes, hogy az identitásunkat és a nemzeti szuverenitást érintő viták ismét felerősödtek, talán olyan erősséggel csaptak fel, mint eddig az Európai Unió történetében még sohasem.

Ha az alkotmányos identitással kapcsolatos vitákra gondolunk, akkor az látszik világosan, hogy ennek van egy politikai természetű dimenziója és egy jogi természetű. Kezdjük a jogival! Az európai kontinens jelen pillanatban a különböző jogrendszerek és bíróságok küzdelmének a terepe. Erről már beszélt Szájer József és Trócsányi miniszter úr is. Azt lehet mondani, hogy olyan cseles és hatalmas gigászok küzdenek itt, mint az uniós jog és a fölötte őrködő luxemburgi bíróság, vagy éppen az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az egyezmény pallosaként működő strasbourgi bíróság. Mind a két gigász a nemzetek feletti szupranacionális szint képviselője, de az az érdekes, hogy béke még közöttük sincs, finoman szólva sem.

Láthatunk erre példát is, hiszen a lisszaboni szerződés egyértelműen tartalmazza azt a rendelkezést, amely szerint az Európai Unió csatlakozik az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez, s ily módon a luxemburgi bíróság, az Európai Unió Bírósága az egyezménnyel összefüggő kérdésekben a strasbourgi bíróság alá kéne hogy rendeződjön. Ez így elég egyértelmű helyzetnek tűnik, valljuk be. Volt is európai szinten nagy meglepetés, amikor a luxemburgi bíróság az egyik véleményében lényegében megtorpedózta ezt a csatlakozási megállapodást. Tette mindezt jórészt az uniós jogrend autonómiájával, valamint a hatásköri renddel kapcsolatos érvekre hivatkozással. Az ugyanakkor mindenki számára egyértelmű volt, hogy a dolog mögött az áll, hogy a luxemburgi bíróság erősen vonakodik behajtani a fejét a strasbourgi bíróság igájába. Jelenleg mindenki a kiutat keresi, de a feszültségek azóta sem csillapodtak.

A szupranacionális szinten zajló küzdelem mellett ugyanakkor van egy másik vetület is, amely a nemzetek feletti és a nemzeti állami szint harcaként írható le. A potenciális feszültséggócok pedig a nemzetek feletti jogrendet érvényesítő luxemburgi és strasbourgi bíróság, valamint a nemzetállami alkotmányos jogrend felett őrködő tagállami alkotmánybíróság körül azonosíthatók.

Az előttünk fekvő alaptörvény-módosítás ebben a tekintetben ezt a jogi vitát, legalábbis Magyarországon az alkotmányos identitás fogalmának beemelésével, ahogy azt már többen is említették, körülhatárolja azokat az entitásokat, amelyek megléte nélkül nem beszélhetünk nemzeti szuverenitásról, ezt egyértelműen eldönti. Egyértelműsíti, hogy Alaptörvényünk az ország területe, népessége tekintetében elsőbbséget élvez az uniós joggal szemben.

Az alkotmányos identitásról szóló politikai viták talán még jobban láthatók, mint az előbb taglalt jogi természetűek, és azt láthatjuk, hogy ez jelenleg is zajlik, és hogy az ellenzék és a kormánypártok ebben az alaptörvény-módosításban elfoglalt pozíciója is részben tükrözi ezt a vitát. Azzal egyébként, hogy például a baloldal nem is vesz részt ebben a vitában, és már előre deklarálta, hogy az Alaptörvény módosítását nem fogja megszavazni, teljesen világos, hogy melyik álláspont mellett tette le a voksát, hiszen a küzdő felek itt is jól beazonosíthatók, és hasonlóak, mint a jogi természetű viták esetében.

Vannak azok, akik egy multikulturális, föderatív Európát akarnak építeni szupranacionális, nemzetek fölötti vezetéssel, amely eltünteti a nemzeti parlamentek hatáskörét, szuverenitását. Ők azt mondják, hogy a bevándorlás jó, sőt gyógyír Európa minden bajára. Azt láthatjuk, hogy ezt a véleményt az európai baloldal és a liberálisok egyértelműen osztják. Ha megnézzük a kvótával kapcsolatos vitákat az Európai Parlamentben vagy akár itt a magyar Parlament falai között, akkor azt láthatjuk, hogy az európai baloldal egyértelműen ezt az álláspontot osztja, és támogatja a kötelező betelepítési kvótákat.

Ennek a küzdelemnek a másik felén lennénk mi, az a 3,3 millió ember, aki nem szeretne ilyen Európában élni, sőt azt mondja, hogy ha erre az útra lépünk, akkor a kontinens egyenesen a vesztébe rohan. Mi egy erős, de nemzetállamokra épített Európában hiszünk, amely identitásának alapját kereszténység adja. Igen, mi kereszténydemokraták úgy gondoljuk, hogy alkotmányos identitásunk részét képezi az a kulturális hagyomány is ‑ nemcsak a népességünk összetétele, nemcsak az ország területe, hanem az a kulturális hagyomány is ‑, amit mi kereszténységnek hívunk. Mi úgy gondoljuk, az elsődleges felelősségünk tehát az, hogy ezt az örökséget megvédjük és továbbadjuk az utódainknak.

Mi ezért támogatjuk az Alaptörvény előttünk fekvő módosítását, és arra kérem ellenzéki és kormánypárti képviselőtársaimat, hogy önök is tegyenek így. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)