Felszólalás adatai

KAPRONCZI MIHÁLY, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Elnök Úr! Tisztelt Ház! A Magyar Igazság és Élet Pártja az előttünk fekvő T/4752. számú törvényjavaslat elfogadásakor nemmel fog szavazni. A szavazatunknak nem az az oka, hogy nem tartjuk fontosnak azt, hogy a Magyar Honvédség katonáinak a jogállását törvény biztosítsa. Azért fogunk elsősorban nemet szavazni, mert a véleményünk szerint ez a törvény is része annak a liberális koncepciónak, mely végső soron a tisztán zsoldosokból álló, trianoni méretű hadsereghez vezet. Erre utal az is, hogy teljesen önálló törvényként jelenik meg a tisztelt Ház előtt. Mi ez ellen a koncepció ellen a tisztelt Házban is többször elmondott érveink alapján végig tiltakoztunk. Még egyszer le kívánom szögezni tehát, hogy a MIÉP olyan törvényt nem támogat, mely nyíltan vagy burkoltan a környezetünkben fennálló feszültségekhez képest indokolatlan létszámcsökkentéssel, az általános hadkötelezettség megszüntetésével vagy a honvédségen belül olyan liberálisnak tűnő szabályozásokkal, melyek valójában nem azok, gyengíteni kívánják a honvédség hadrafoghatóságát konfliktus esetén.

Az előttünk fekvő törvény bőségesen tartalmaz ilyen elemeket, végrehajtása esetén az első lépcsőben hihetetlen mennyiségű felesleges irományt eredményez, második lépcsőben teljesen fellazult függelmi viszonyt és fegyelmezetlenséget.

Tévedés ne essék, nem arról van szó, hogy a MIÉP konzervatívan ragaszkodik mindenhez, ami a hagyomány és a katonai függelmi rend fegyelemfenntartásának eszköze volt eddig, de az új szabályok bevezetésénél figyelemmel kíséri, hogy azok legalább, ha nem is hatékonyabbak a régieknél, legalább alkalmasak legyenek a sajátos katonai követelmények kielégítésére, mert enélkül csak egyletről vagy klubról beszélhetünk. Anélkül, hogy a teljességre törekednénk, mert erre a rendelkezésemre álló idő többszöröse is kevés lenne, szeretnék kiemelni csupán egy-két olyan, a törvénytervezetben szereplő újdonságot, amely alátámasztja kétségeinket a honvédség működőképességének jövőjét illetően.

Már a preambulumból is hiányzik annak a ténynek a megállapítása, hogy az alkotmány honvédelemre vonatkozó szakaszai szerinti kötelezettségek a törvényjavaslatban felsorolt katonákra elsősorban vonatkoznak. A hűség, a bátor helytállás mellett a haza védelmének érdekében történő önfeláldozást mint végső lehetőséget meg kellett volna említeni.

A törvény elfogadhatatlan sajátossága az a kettősség, amit az 1. § (3) bekezdése rögzít, hogy más szabályok érvényesek vészhelyzet, szükségállapot vagy rendkívüli állapot idején. No nem azt értem ez alatt, hogy a honvédségnek állandóan riadókészültségben kell élnie, de feltétlenül kiválóan kell ismerni az ilyen állapotokat, alkalmasnak kell lenni a begyakorlottság szintjén az ilyen helyzetekben való működésre, beleértve a katonákra érvényes, az ilyen esetekre vonatkozó külön szabályok ismeretét és gyakorlatát is. Ennek pedig csak akkor lehet eleget tenni, ha a legfontosabb elemeit békeidőben is gyakorolják, és ez életformájukká válik a begyakorlás alapján. Nyugodtan kijelenthetem, hogy a törvénytervezetben fellelhető és azt teljes egészében átszövő, demokratikusnak tűnő függelmi, fegyelmi és panaszrendszer nem szolgálja ezt a célt.

A mi véleményünk szerint a hadsereg azért demokratikus, mert a demokratikus jogállamot védi, de működésének alapja a bizalom, a megfelelő szakképzettség és a katonák önként vállalt fegyelme és fegyelmezettsége.

(11.30)

A szerződéses és hivatásos katonák önként vállalják azt, hogy foglalkozásszerűen alkalmassá válnak erre a szolgálatra. Aki erre alkalmatlan, nem tudja a bizalmat megtartani vagy sorozatosan szembeszegül a kötelezettségeivel, azt rövid úton el kell távolítani a seregből.

Ebből a szemszögből tekintve a törvénytervezet számtalan helyen olyan áldemokratikus előírásokat tartalmaz, ami még a civil, a versenyszférában dolgozó munkavállaló jogain is túlterjed. Itt mindjárt az 5. § (2) bekezdésére szeretnék célozni, mely arra vonatkozik, hogy "a jogok gyakorlása nem rendeltetésszerű, ha az mások zaklatására, jogos érdekeik csorbítására, érdekérvényesítési lehetőségeik korlátozására, a lehetséges véleménynyilvánítás elfojtására irányul vagy erre vezet". A (3) bekezdés pedig egy mondatban azt határozza meg, hogy "a kötelezettség teljesítése akkor nem rendeltetésszerű, ha az indokolatlan érdek- vagy jogsérelmet okoz". Véleményünk szerint itt elegendő lenne a (3) bekezdés, mivel a (2) bekezdésben található felsorolás sok esetben teljesen szubjektív lehet annak a részéről, akire ez vonatkozik. A katona ilyen esetekben a törvény 216. §-a alapján panaszt terjeszthet elő írásban, melyre határozatilag köteles intézkedni az intézkedésre jogosult tiszt, mely ellen a katona fellebbezéssel élhet, majd ha a döntéssel nem ért egyet, bírósághoz fordulhat.

De ugyanez vonatkozik a szolgálati szabályzat megsértéséből eredő fegyelmi vétségekre is, csak még ennél is komplikáltabb módon. A felettesnek egyetlenegy fegyelmező eszköz van a birtokában, a figyelmeztetés, melyben nem köteles határozatilag intézkedni, mely ellen nem élhet a katona fellebbezéssel, és ami nem juthat el esetleg a bíróságig. Kiesett egy közvetlen lehetőség, ami a szolgálati szabálysértésnek a nem különösebben veszélyes, de a rend fenntartásához feltétlenül szükséges eszköze volt, és aminek nem feltétlenül kellett megjelennie az érintett személyi lapján.

Szinte hallom liberális képviselőtársaim válaszát, hogy a zárkabüntetést követelem vissza. Nem erről van szó! Vannak más lehetőségek is, amelyek nem megalázóak és nem sértik a katona személyes szabadságát. Ilyen lehetőség a figyelmeztetésen túl, de a fegyelmi vétség előtt például a rendkívüli szolgálatra való beosztás meghatározott feltételek között, vagy a laktanya-elhagyási tilalom meghatározott időre. Ezeknek az eszközöknek a jelentősége abban áll - ha egy-két naposak is -, hogy a katonának különösebb következmények és megalázás nélkül van ideje átgondolni, hogy érdemes volt-e az elöljáró parancsait vagy a szolgálati szabályzatot kismértékben is megsérteni.

A 6. § lényegében az alkotmány 70/A. §-ában foglalt szöveget ismétli meg, melyet szükségtelennek tartok, hiszen a hadsereg csak az alkotmány szigorú betartásával működhet.

A (2) bekezdéssel már végképp nem tudok egyetérteni, az alábbi példa alapján. A (2) bekezdés ugyanis kimondja, hogy "e törvény alkalmazása során közvetett hátrányos megkülönböztetés valósul meg, ha az állomány az (1) bekezdésben felsorolt jellemzők alapján túlnyomórészt egységes csoportnak tekinthető részét a szolgálati viszonnyal kapcsolatos, formálisan mindenkivel szemben azonos követelményt támasztó vagy mindenkinek azonos jogot biztosító rendelkezés - intézkedés, feltétel, gyakorlat - aránytalanul kedvezőtlenül érinti". Tekintettel arra, hogy az 1. §-beli felsorolásban szerepel a családi állapot szerinti megkülönböztetés tilalma, ezért ha egy szakaszt, melybe öt családos katona van beosztva, lakóhelyétől több száz kilométerre vezényelnek fél évre teljesen törvényesen, vajon ez az intézkedés - bár teljesen törvényes és azonos jogot biztosító rendelkezés - nem aránytalanul kedvezőtlen-e a gyermekét nevelő öt családos apára nézve.

A bekezdés befejező mondata pedig egyszerűen érthetetlen: "Nem minősül hátrányos megkülönböztetésnek, ha a rendelkezés - intézkedés, feltétel, gyakorlat - szükséges, illetve objektív tényekkel indokolható." Ez az igazi fából vaskarika, mert ha nem indokolható objektív és szükséges okokkal egy intézkedés, akkor miért kell azt jogszabályilag szabályozni.

A (6) bekezdéssel sem tudunk egyetérteni, ami a szolgálati viszonyra vonatkozóan és azzal összefüggésben az állomány meghatározott körére azonos feltételek esetén is előnyben részesítési kötelezettséget írhat elő. Lehet, hogy ez egy jó szándékú pozitív diszkrimináció, de nem alkalmazható a hadseregben, mert a hadseregben minden katona köteles a tőle telhető maximumot nyújtani, ez határozza meg a minősítését és előmenetelét, és ezen a pályán senki sem juthat más módon semmilyen előnyhöz.

Ugyancsak érthetetlennek tartjuk, hogy az e témakörben keletkezett jogviták esetén nem a katonának kell bizonyítani, hogy vele szemben diszkriminációt követtek el, hanem a hadseregnek, hogy nem követett el. Véleményünk szerint itt csak a kölcsönös bizonyításnak van helye.

Az alapvető jogok korlátozásával kapcsolatban a 15. § (1) bekezdése a személyes szabadság korlátozását tárgyalja, a katona személyi azonosságának igazolási kötelezettségét. A katona köteles feljebbvalójának vagy a katonai rendésznek a felszólítására igazolnia magát. A (2) bekezdés viszont azt írja elő, hogy a feljebbvaló csak akkor igazoltathatja a katonát, amennyiben parancsadásra jogosult. Ha a feljebbvaló parancsadásra jogosult, akkor vagy ismeri a katonát, s akkor miért szükséges az igazoltatás, ha pedig nem ismeri, mert magasabb egység parancsnoka, akkor honnan tudja, hogy jogosult az igazoltatásra. Ha az igazoltatás a katonai rendész jogszerű parancsa a 16. § (1) bekezdés c) pontja szerint, akkor miért szükséges ezt az (1) bekezdésben külön előírni?

Érthetetlen az is, hogy a 16. § (2) bekezdése szerint a katonai rendészet miért kizárólag a legközelebbi katonai szervezet ügyeleteséhez állíthatja elő a katonát, és miért itt kell maximum hat órán keresztül őrizetben tartani, olyan esetekben is, amikor a hat óra sem érthető. Mert ha a katona előállítása bűncselekmény miatt a szolgálati helyről több száz kilométerre történik, és szolgálati elöljárójának nem sikerül hat órán belül az előállítás helyszínére érkezni, akkor hat óra után egy perccel vajon elengedik a katonát? Ugyanez vonatkozik a 17. §-ra is.

A szabadságjogok korlátozásával kapcsolatos rendelkezések közül kirívóak - és ezért a végére hagytam - a 19. § (2) bekezdésében foglaltak. "Az állomány tagja köteles a külföldre utazását a szolgálati elöljárónak bejelenteni." Ennyi. A szolgálati elöljáró ezt tudomásul veszi, mivel a törvény nem ad neki semmiféle intézkedési jogot. Szeretném emlékeztetni tisztelt képviselőtársaimat, hogy nem is olyan régen mint NATO-tagok háborút viseltünk Jugoszlávia ellen, nyitott határokkal. Elvileg elképzelhető volt, hogy egy szabadságon lévő katonánk elhatározza ez idő alatt, hogy meglátogatja szabadkai rokonait, s ezt be is jelenti az elöljárójának. Tessék mondani, mit tehet az elöljáró a meggyőzés eszközén kívül, amikor a törvény csak tudomásulvételi jogot biztosít számára?

Befejezésül a parancsteljesítésre vonatkozóan néhány megjegyzést kívánok tenni. A mi véleményünk szerint parancsot csak az adjon, aki nem bűncselekmény elkövetésére fogja ezt tenni. Azzal egyet tudunk érteni, hogy megtagadható legyen a parancs, ha az gyermekek, nők, fegyvertelen civilek életét, testi épségét vagy egészségét veszélyezteti - jelenleg is van példa ennek a tilalomnak a fontosságára, mert ma is van olyan hadsereg, amelynek katonái gyermekeket és nőket gyilkolnak halomra büntetlenül -, mert ezt a katona látja és meg tudja állapítani. A katonától viszont nem várható el, hogy betéve tudja a Btk.-t, hiszen mi sem tudjuk. A törvény 76. §-a viszont erre kötelezi a katonát, sőt ennek elmulasztásáért felelősségre is vonható.

A (2) bekezdésben foglaltak a jogszabálysértésre vonatkozóan egyenesen az abszurditáshoz vezető helyzeteket teremthetnek azonnal végrehajtandó parancsok esetében - például tűzparancs hadgyakorlaton -, ha a katona úgy véli, hogy valamilyen okból az jogszabálysértő, és írásban kéri a parancsot a gyakorlótéren.

(11.40)

Sajnos úgy érzem, vannak komoly kifogásaink egyéb területen is, az idő hiányában erre most nem tudok kitérni; ilyen például az érdekvédelem szabályozása és sok egyéb más.

Összefoglalva: a Magyar Igazság és Élet Pártja csak olyan törvényt tudna támogatni, amelyik elősegítené egy komoly, hadra fogható, a haza minden körülmények közötti megvédésére alkalmas honvédség kialakítását. Ez pedig nem az.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)