Felszólalás adatai

Itt a teremben ülve, azt hiszem, a negyedik borítékot kapom, amit pedagógusok, szakszervezeti tisztségviselők címeztek hozzánk; némelyik sokoldalas, oldalanként tucatnyi kérdéssel: mi lesz a kafetériával; mi lesz az ÁMK-kkal; hogyan néz majd ki a megosztott felelősség az intézményi vezetésben; mi lesz a technikai dolgozókkal, és sorolhatnánk ezeket a nagyon fontos kérdéseket. Viszont én azt tapasztaltam - az elmúlt esztendőben kiváltképp -, hogy a vitáink nagyrészt és fájdalmasan eszközökről szólnak, instrumentumokról. Heves és feloldhatatlan ellentétek alakulnak ki egy-egy eszköz használhatóságáról vagy használhatatlanságáról, miközben, ha a célokat tisztáznánk, akkor talán lenne olyan pont, amiben egyetértünk, nem mindenben, de számos pont. Nyilván az ördög igazán ott lakik, hogy mennyiben gondoljuk aztán végig a kitűzött célokat, részleteiben hogyan tudjuk megvalósítani. Ez a végig nem gondolt gondolatmenetek országa, mindenki csak addig gondolja végig a maga álláspontját, amíg az ő érdekeit szolgálja, és ha netán az övével ellentétes következtetés bukkanna föl valahol a ködben, akkor már hirtelen abbahagyja a gondolatmenet következetes végigvitelét. Én mégis azt gondolom, annak ellenére, hogy tegnap este is és még ma este is itt fogunk ülni, és vitatkozni fogunk az átadás-átvételi törvényről, önök ma délután, ha jól tudom, afféle sztrájkbizottságként találkoznak a miniszter úrral; még ebben a nehéz időszakban is érdemes néha felszegni a fejünket, és a célokat számba venni, hogy jó irányba megyünk-e, illetve a legfontosabb kérdésekkel foglalkozunk-e.

Az oktatáspolitika terén sokáig lehet hibákat elkövetni, de amikor az új nemzedék felnőtt, az elkövetett hibákon, bajokon segíteni nem lehet - mondta az új állami iskolafenntartó névadója, Klebelsberg Kuno. Lehet egy oktatáspolitikát benyomásokra alapozni; lehet, de kockázatos. Két-három évtizeddel ezelőtt ezt a kockázatot vállalni kellett, mert szűkös volt az a tudás, amire a döntések meghozatalakor támaszkodhattunk. Azonban már nincs így. Majdnem mindent tudunk azokról a folyamatokról, amelyek az oktatás eredményességét, hatékonyságát befolyásolják, amit mégsem, azt pedig bármikor megmérhetjük, kutathatjuk. Ma abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy lehet tényekre, adatokra alapozni az oktatásirányítást, az oktatáspolitikát, sőt ez nem is csak lehetőség, ennél több: felelősség. Nincs olyan tény, ami a több tudás ellen szólna, a tények a tanulás szükségességét támasztják alá. Minél magasabb az iskolai végzettsége valakinek, annál több lesz a jövedelme. Európában Magyarországon éri meg a legjobban tanulni, itt a legnagyobb a diplomások és a középfokúak közötti bérkülönbség. Az életkor előrehaladtával a felsőfokú végzettségűeknél folyamatosan nő a jövedelem, míg a többieknél egy életkor után már csökken. A magasabb végzettségűek nemcsak többet keresnek, de - látjuk - több adót is fizetnek, több GDP-t termelnek, hogy ezt a kifejezést használjuk. A magasabb végzettségűek egészségesebbek, tovább élnek; gyorsabban tudnak elhelyezkedni, szívesebben alkalmazzák őket a munkaadók, körükben alacsonyabb a pályakezdő-munkanélküliség és az általános munkanélküliség is. Összefoglalva: a magasabb végzettség jó az egyénnek, jó a gazdaságnak, jó a társadalomnak. Akik többet tanulnak, többel járulnak hozzá a közös kiadásainkhoz, és kevesebbet kell költeni rájuk, kevesebb egészségügyi ráfordítást, táppénzt, segélyt s a többit. A tanulásukhoz való társadalmi hozzájárulás tehát sokszorosan megtérül.

Tud-e valaki olyan paramétert, olyan mutatót említeni, amelyből bizonyítottan az derül ki, hogy nem érdemes tanulni? Én nem tudok ilyet. A 2008 óta tartó válság hatása is azokat érintette legerősebben, akiknek alacsony volt az iskolai végzettsége; akiknek nem volt meg az az alaptudásuk, amellyel más irányt szabhattak volna az életüknek. Lehet azt mondani - késő Kádár-kori benyomások alapján -, hogy a lángossütőnek, a maszek zöldségesnek a legjobb; azt is gyakran hallani, hogy kevés a vízvezeték-szerelő, az ács, a bádogos, a betanított munkás, rájuk lenne szükség, és nem a sok munkanélküli diplomásra.

(10.30)

Ezekkel az állításokkal azonban sok a gond. Egyrészt gyakran hiányszakmákat emlegetnek. Nem hiányszakmákról, hanem, ahogy mondani szokás, nemszeretem vagy gyűlölt szakmákról van szó sok esetben, ahol egy vállalkozási lánc végén gyakran minimálbérért vagy feketén, rossz munkakörülmények között kívánnak foglalkoztatni embereket. A másik, meglehetősen irracionális kívánság, hogy olyan fiatalokat foglalkoztassunk betanított vagy szakmunkásként, akik tudásuk alapján magasabban kvalifikált munkakört is képesek lennének betölteni. Harmadrészt: Magyarországon ma sajnos tömegesen áll rendelkezésre inaktív munkaképes korú ember, akiket megfelelő képzéssel alkalmassá lehetne tenni ezeknek a munkaköröknek a betöltésére.

És végül, ne legyünk álszentek: ha valakinek a saját gyermekéről van szó, akkor teljes bizonyossággal arra törekszik szülőként, hogy fia, lánya minél magasabb iskolai végzettséget szerezzen. És minél magasabb a szülő iskolai végzettsége, ez annál inkább így van. Akik taníttatják a gyermekeiket, azoknak van igazuk. Klebelsberg Kuno a kultúrfölény megteremtésével akarta ellensúlyozni az elveszett területeket, erőforrásokat, a nemzetközi elismertséget. Ő ezt ösztönösen érezte, ma már tények bizonyítják, hogy a tudás a legfontosabb tényező a gazdasági növekedésben. Ráadásul a tudásnak mint erőnek, gazdasági erőnek van egy nagyon furcsa tulajdonsága: hiába van belőle egyre több, nem csökken az értéke. Bármilyen más termék vagy erőforrás esetében, ha több áll belőle rendelkezésre, akkor csökken az egységára. A tudásé nem: hiába van belőle több, nem ér kevesebbet.

Magyarországon az elmúlt 20 évben örvendetesen tolódott felfelé a végzettségek szintje, mégsem csökkent a fizetések közti különbség. Hiába nőtt a diplomások száma, a jövedelemelőnyük nem csökkent. Vagyis szükség volt és van rájuk. Egy 1987-es angliai felmérést érdemes ideidézni. Ez arról szól, hogy a képességek csecsemőkorban még egyenletesen oszlanak el a társadalomban. Azonban megfigyelve a rossz társadalmi helyzetben lévők jobb képességű gyermekeit és a jobb társadalmi helyzetűek rosszabb képességű gyerekeit, ezek a különbségek az életkor előrehaladtával folyamatosan csökkennek, és 8 éves korban megfordulnak. Onnantól kezdve pedig az olló egyre nyílik, és a felsőoktatásba már jórészt csak a középosztály és az afölöttiek gyerekei kerülnek be.

Nincs ez másképp nálunk sem. A PISA-mérésekből kitűnik, hogy a közoktatási rendszerünk, ahelyett, hogy csökkentené a társadalmi különbséget, inkább növeli azt. Sőt, Európában a mi iskolarendszerünk teljesít a legrosszabbul ezen a téren. Ugyanis az iskolarendszernek nem a társadalmi leszakadást kell megakadályoznia, hanem a felemelkedést kell biztosítania. Az első polgári kormány által bevezetett kompetenciamérésekből is hasonló következtetéseket vonhatunk le. Ma hazánkban a lakóhely, a szülő iskolai végzettsége határozza meg egy gyermek teljesítményét, különösképpen az anya iskolai végzettsége. Azaz az a tér, ami nap mint nap körülveszi őt, és az iskola ezt nem képes megváltoztatni. Egy kistelepülési gyerek szinte esélytelen a felsőoktatásba való bejutásra. Éppen ezért hoztuk létre 12-13 évvel ezelőtt az Arany János-programot, ezért tartom most is fontosnak, másfél évtized után, hogy működjön.

Ez rossz a gyermeknek, mert felnőttként rosszabbul él, mint élhetne. De rossz a nemzetnek is, nemcsak azért, mert nem a legtehetségesebbek kerülnek az adott pozíciókba, mert nem a tehetség, hanem az adott fiatal körülményei határozzák meg a sorsát, hanem azért is, mert ha több a képzett ember, akkor furcsamód, több lesz számukra a munkalehetőség is. Magasabb végzettség, több GDP, több magasabb végzettséget igénylő munkahely, még több gazdasági növekedés.

Minden gyerek tehetséges valamiben. Minden gyerekre igaz, hogy egyes területeken több ügyességet, motiváltságot mutat. Ennek megfelelően az oktatásnak személyre szabottnak kellene lennie. Mai oktatási rendszerünk, ahogy untig szokták mondani, arra kíváncsi, hogy mit nem tud a gyerek, ezt értékeli, ezt szankcionálja. Ehelyett sokkal többet kellene foglalkoznunk azzal, hogy mit tud, hogyan tehetjük sikeressé, elégedetté. Mert ha ez sikerül, azokon a területeken is messzebbre jut, ahol kevésbé tehetséges, ami kevésbé érdekli. Mit írt Klebelsberg Kuno nyolc évtizeddel ezelőtt? "Öntudatos szembehelyezkedés ez a rendszer azzal az elhibázott oktatáspolitikai irányzattal, amely mindenhol uniformizálva akarja az élet nagy tarkaságát egy kaptafára húzni."

Az egyéni sajátosságokat, érettséget, családi hátteret, motiváltságot figyelmen kívül hagyó oktatási rendszer következményei egy életre kihatnak. Ezért jó, hogy csak lehetőség és nem mindenáron való kötelezettség a korai óvodáztatás. Ezért jó, hogy sikerült megőrizni az iskolábalépés rugalmasságát. Emlékszünk, Angliában, ahol nagyon merev volt a felvételi rendszer, belépési rendszer, az augusztusi és a szeptemberi gyerekek közötti különbség, igaz, 12 hónap. Nemcsak végig, tanköteles korukig őrizték hátrányukat a szeptemberben éretlenül iskolába kényszerített gyerekek, de az első fizetések különbségében is mérhető volt, hogy egy merev oktatási rendszer erőnek erejével, éretlenül szeptember elején iskolába kényszerítette őket.

Ezért jó, hogy a törvény megnyitja a lehetőséget az egész napos iskola és más iskolaszervezési gyakorlatok előtt. Ezért jó, hogyha nem is ideális szabályozási keretek mellett, de marad terük mégiscsak az eltérő oktatási programoknak. És ezért rossz és veszélyes minden olyan lépés, ami egyformán alakítható masszaként tekint a gyerekekre. Nagy kockázat lenne, ha túlzott mértékben szűkülne a tantervi és tankönyvi kínálat, ha a mennyiség szabályozó erejében hinnénk a minőség helyett. Baj lenne, ha olyan rendszer alakulna ki, ahol tehetsége, tudása figyelembevételével nem a gyerek és családja döntené el, mit és milyen iskolában akar tanulni. Ez éppúgy vonatkozik arra, hogy valaki gimnáziumba akar-e járni vagy valamilyen szakmát akar tanulni, mint ahogyan arra is, hogy melyik idegen nyelvvel kíván megismerkedni előbb.

Nem jó, ha a vizsgarendszer, például az előrehozott érettségi alakításakor nem vagyunk tekintettel a gyerekek eltérő adottságaira. Egyiknek gátoljuk a továbbtanulás haladását, a másikat olyan helyzetbe kényszerítjük, ahol törvényszerűen rosszabbul teljesít, mint amire képes lenne. Az az oktatási rendszer, amely figyelmen kívül hagyja a tényeket és közöttük is meghatározó módon azt, hogy minden iskola, minden pedagógus és minden gyerek egyedi és más, amelyik azt gondolja, hogy minden helyzetre van megoldása, kudarcra van ítélve. Ez persze nem nekünk, a törvényeket megszavazóknak vagy elutasítóknak fáj. Következményeit az egyének viselik, közvetett módon pedig mindannyian.

Öntudatos szembehelyezkedés ez a rendszer azzal az elhibázott oktatáspolitikai irányzattal, amely mindenhol uniformizálva akarja az élet nagy tarkaságát egy kaptafára húzni - mondta Klebelsberg Kuno. Ha nem tesszük lehetővé, hogy ki-ki személyre szabott módon elsajátítsa az alapismereteket, szert tegyen az alapkészségre, ha zsákutcás képzési irányokat hozunk létre, ha adminisztratív eszközökkel megakadályozzuk, hogy valaki tanuljon, akkor rossz iskolarendszert működtetünk.

Nézzük meg, hogy az ismert tények, nemzetközi mérések, kutatások, a sikeres oktatási rendszert működtető országok gyakorlata alapján hogyan is állunk! Az első tételmondat így hangzik: jó iskolát mindenkinek. A közoktatásban való részvétel kötelező minden gyerek számára. Annyira fontos ez, hogy az állam bünteti a szülőt, ha nem járatja iskolába a gyerekét. Ha ez így van, akkor azonban elfogadhatatlan, ha nem kap minden gyerek egyformán jó minőségű, személyének, tehetségének megfelelő oktatást. Az elmúlt 20 évben ezt az önkormányzati iskolafenntartás rendszere, valljuk be őszintén, nem tudta megoldani.

(10.40)

Rosszabb helyzetű települések rosszabb családi hátterű gyerekeknek kevesebb közpénzből rosszabb iskolát biztosítottak; a gazdagabb önkormányzatok jobb családi hátterű gyerekeknek több közpénzből jobb iskolát. Ott költöttünk kevesebbet az oktatásra, ahol a legtöbbet kellett volna. Ezen a helyzeten változtatni kellett, amihez nagyobb állami szerepvállalásra volt szükség. Kézenfekvő megoldás az olyan iskolák állami fenntartásba vétele, ahol az önkormányzat csak alacsonyabb szintű szolgáltatást tud nyújtani, és így kiegyenlíteni a különbséget.

A megszületett döntés, tudjuk, túllépett ezen, és valamennyi iskola állami fenntartásba vonásáról szól. Hajlok rá, hogy nem lett volna szükség ilyen drasztikus lépésre, elegendő lett volna csak a kisebb települések iskoláinak fenntartását átvennie az államnak. Az inga túllengett, de ez nem jelenti azt, hogy helyes út lenne visszatérni a teljes önkormányzati fenntartáshoz. Erős meggyőződésem, hogy egy olyan rendszer alakul majd nem túl hosszú időn belül, amely egy köztes állapotot eredményez: az állam mellett a nagyobb önkormányzatok is nagy, működőképes méretű oktatási körzetek fenntartói lesznek.

A mostani helyzet nagy kihívása az, hogyan történik meg a kiegyenlítés az intézményi feltételeket illetően. Felfelé húz vagy lefelé nivellál-e majd a rendszer? Ha kevés a pénz, akkor könnyen az utóbbi irányba csúszhatunk el, de nyilvánvalóan nem ez a cél, és ezzel a kockázattal, azt gondolom, a kormány is tisztában van. Nyilván hiba lenne a szűk költségvetési keretek miatt most az önkormányzatokra mutogatni, hogy adjanak a módosabb önkormányzatok újból támogatást, így konzerválva, fönntartva azt a különbséget, azt az egyenlőtlenséget, amelynek éppen a meghaladása lett volna a reform legfontosabb és leginkább vállalható célja.

Második tételmondat: a jó iskolához jó pedagógusok, jó és megbecsült pedagógusok kellenek. A jó iskola elsődleges feltétele a jó tanár, a jó pedagógus. Ennek a vitanapnak a kezdeményezése is nyilván innét eredeztethető az életpályamodell kapcsán, ugyanakkor látni kell, hogy sokkal összetettebb és nehezebben kezelhető problémáról van szó.

Az első lépés a kiválasztás és a képzés. Rosszul állunk ezen a területen, és sajnos a tervezett életpálya sem kínál megnyugtató megoldást. Az a cél, hogy a legtehetségesebb, a legintelligensebb, legszuggesztívebb hallgatók vagy fiatalok kerüljenek a pedagógusképzésre, és valljuk be, hogy ez ma nincs így. Ahhoz, hogy a legjobbak közül tudjunk válogatni, nem elegendő csak bért adni, hanem már a foglalkoztatást megelőzően a pedagógusképzésben részt vevő hallgatóknak jelentős ösztöndíjat kell adni. Magát a képzés rendszerét radikálisan át kell alakítanunk; ma orvosképzés az országban négy helyen folyik, pedagógusképzés harminc helyen, olyan helyeken is, ahol nem tudjuk biztosítani a megfelelő tudományos, szakmai hátteret; ahol az oktatók nem beszélnek nyelveket, nincs nemzetközi kapcsolat.

A következő lépés a bérezés és a sokat emlegetett (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) pedagógusminősítés, de tartok tőle, hogy ezt már nem a vezérszónoki körben, hanem adott esetben felszólalásként fejtjük majd ki. Köszönöm a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)