Felszólalás adatai

A hatalmas áradatban vonaglott a Székelyföld - írta Váczi József 1916 őszén a helyi lapban. Egy nép menekült, vitték magukkal, amit a gyors szedelőzködés óráiban megfoghattak, a legtöbb esetben még állataikat is, amelyeknek java része áldozatul esett a kimerítő vándorlásnak, vagy egyszerűen kényszerűségből túladtak rajtuk útközben, hogy árából betevő falathoz jussanak. Az életerős, hadra fogható férfiak az egész ország területéről a háború valamelyik hadszínterén ontották a vérüket, így hát a menekülő nép főként gyermekekből - mert sokgyermekesek voltak a székely családok -, édesanyákból és idős emberekből állt. Ennyi maga a tény, de nézzük azért az előzményeket is!

A belügyminisztérium rendeletben szabályozta az ellenséges betörés esetén követendő magatartást. Ennek értelmében csupán azokat az értékeket szállították volna el, amelyeknek az ellenség hasznát vehette volna, elsősorban is a fegyvert fogható lakosságot. A helyi hatóságokat viszont a helyükön hagyták volna az utolsó percig, sőt az elöljáróságoknak még akkor is a hivatalukban kellett volna maradniuk, hogy az ellenség által megszállt területen a helyben maradt lakosság érdekeit képviselni tudják.

A hadsereg azonban általános érvényű evakuálást, kitelepítést szorgalmazott: mindenkit és mindent kényszer útján kívánt eltávolítani. Végül olyan megállapodás született, hogy: a fegyvert fogható lakosság távolíttassék el és az is a határ menti vármegyékből; a lakosságnak fegyvert nem fogható része és a harcászati célt nem szolgáló egyéb anyagok ne mozdíttassanak el; aki ennek dacára is menekülni akar, annak erre segítség nyújtandó; a mozgósított vármegyék és a Maros között fekvő terület pedig csak készenlétbe helyeztessék, de onnan semmi ne mozdíttassék el.

Nos, mindez szép, forgatókönyv szerint megvalósuló történet lett volna, ám a hatóságoknak a román betörés hírére pánikba esett lakosság körében nem sikerült fegyelmet tartani. Idézzük ismét a szemtanú, Betegh Miklós erdélyi kormánybiztos szavait, aki a következőképpen látta a történéseket:

Az ellenséget még sohasem látott nemzedék, mint az égő házban rekedt emberek, elvesztette a fejét, nem hallgatott semmi okos szóra. Amikor az asszony látta, hogy viszik a fegyvert fogható lakosságot, eltávozásra kényszerítik a család fejét, fiát, ki addig a gazdaságot tartotta, viszik az ökröket, gabonát, takarmányt, többé őt sem lehetett visszatartani. Emberileg nézve érthető is volt ez. Miért is maradjon az a szegény feleség vagy anya otthon, kinek elvitték a férjét, fiát, elhurcolván mindazt, amivel a gazdaságot folytatta? Csakhogy az asszonyfutás a gyermekeket is magával vonta, sőt, több esetben haldokló beteget is akartak magukkal vinni.

Látva a határ menti vármegyék mozgalmát, megindultak azok a vármegyék is, amelyek ezeken innen feküdtek, és mozgósítva nem voltak. A szekéren menekülők utazása rendezettebb volt, megállapították még az első napokban, hogy melyik falu melyik úton haladjon, melyik útkereszteződésnél melyik adjon a másiknak előmenetelre előnyt.

Nos, hát ilyen körülmények között menekül több mint kétszázezer ember, és a magyar kormányzat, a belügyminisztérium nyilván kijelölte, hogy melyik vármegye melyik vármegyét fogadja be: Csík és Maros-Torda vármegye menekültjeinek Hajdú és Szabolcs vármegyét, a szebenieknek, az alsó-fehéreknek Bács-Bodrog vármegyét, a brassóiaknak és a nagyküküllőieknek Torontál vármegyét, a fogarasiaknak Csanád vármegyét, a kisküküllőieknek Csongrád vármegyét, míg a Hunyadiaknak Arad vármegyét jelölte ki ideiglenes tartózkodási helyként.

A meghatározott kényszerlakhely elérése a közlekedési nehézségek miatt azonban nem minden esetben volt megvalósítható. Mivel sokan rokonaiknál kerestek menedéket, a sorsüldözött erdélyi lakosság végül szétszóródott az egész ország területén. A gazdagabb és tehetősebb polgárság Budapestet választotta, de Miskolcon, Pozsonyban, Komáromban, Győrben, sőt még a Balaton közelében is több száz menekült lelt átmeneti otthonra. A Csík vármegyeiek számára Hajdú vármegyét jelölték ki ideiglenes tartózkodási helyül. Debrecen néhány hónapra Csíkszeredává változott, hiszen ide vonult vissza a vármegye közigazgatási központja.

Mindösszességében több mint 20 ezer földönfutó érkezett a hajdúk földjére, és annak fővárosába, a kálvinista Rómába. (Az elnök csengetéssel jelzi az időkeret leteltét.) Döntő többségük vonaton, igen gyakran nyitott vagonokban, olykor többnapos, heteken át tartó utazás után.

Nos, talán ez a példa is alkalmas arra, hogy elismerjük és tisztelettel adózzunk mindazok előtt, akik ezeket az "élményeket" átélték, és természetesen azok előtt is, akik ezt a kutatómunkát elvégezték. Egészen biztos vagyok benne, hogy ezekből a tettekből, emberségből, segítőkészségből (Az elnök ismét csenget.) mind a mai napra erőt meríthetünk.

Köszönöm szépen. (Taps.)