Felszólalás adatai

A felszólalás szövege:

DR. STAUDT GÁBOR (Jobbik): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Néhány szakmai érvvel szeretném bővíteni az elhangzottakat, bár elismerem, hogy politikai és szakmai érvek ugyanúgy elhangzottak, azt kell mondjam, mindkét oldalról, bár hozzáteszem, hogy nem irigylem sok szempontból a kormány képviselőjét, amely esetben megpróbálják minden szempontból megvédeni az elmúlt eseményeket, az elmúlt évek folyamatait. Hogy miért nem, azt ki is fogom fejteni, ugyanis, és ezt megint csak le szeretném szögezni, a megoldásnak lett volna és lehetne politikai vetülete, illetve szakmai vetülete. A kettő néhol eltér egymástól, viszont az a vegyes felvágott, ami itt megteremtésre került, sajnos lehet, hogy sok mindenkinek az érdekét, de az adósokét biztosan nem szolgálta.

Mennék az ügy elejére, amikor ezek a devizahitelek bevezetésre kerültek, és kipattant, hogy probléma lesz, látni lehetett, hogy az árfolyamok elszálltak. Akkor felmerült okkal az adósokban, hogy valójában devizahitel‑e a devizahitel, van‑e mögötte deviza. Ez most már a jogegységi döntések után, illetve a meghozott parlamenti döntések, törvénymódosítások után egyre bonyolultabb kérdés, de ha visszamegyünk a kályhához, akkor a 2010-es választás után ez a kérdés abszolút napirendre kerülhetett volna.

Az is igaz, ha akkor megtörténik a forintosítás akár piaci árfolyamon is, amit ebben a formában nem javasoltunk volna, de ha akkor ez megtörtént volna, akkor az emberek nyilván jobban jártak volna, hiszen távol álltunk azoktól az árfolyamoktól 2010-ben, a kormányváltás környékén, mint amely árfolyamokon végül is forintosítva lettek ezek a hitelek.

Az alapkérdés folyamatosan az volt, hogy van‑e vagy nincs mögötte deviza. Miért fontos ez? Ez a kérdés nem jogi kérdés, mert jogilag lehet azt mondani, hogy a szerződés egy devizaszerződés, és így kell megítélni.

Rendben van, ki fogok erre is térni. De a nagyobb probléma az, hogy ha társadalmi, össztársadalmi keretekben és méretekben nézzük, és a bankok siralmait meghallgatjuk, hogy őket mekkora veszteség érte volna, mert ugye ezt mondták, ha felvételkori árfolyamon kellett volna forintosítani, akkor utána kell nézni, hogy valóban érte volna‑e őket ez a veszteség, mert ha nem hoztak be annyi svájci frankot, eurót az országba, hanem a forintbetétekből forinthiteleket helyeztek ki, akkor hazug az érvelésük, hogy az a veszteség őket valójában érte volna, ha forintosításra kerülnek felvételkori árfolyamon ezek a hitelek.

A Magyar Nemzeti Banknál nem egy ilyen kimutatás volt, ahol bebizonyították, hogy egyébként annak az egyötöde sem, ami devizában bejött az országba javarészt svájci frankban, és devizahitelként a bankok beárazták, beállítottak, ez azóta kiderült, ennek egyötöde sem a devizahitelezésbe ment bele, hanem behozták ezek a bankok a devizát, átváltották forintra a Nemzeti Banknál, majd a forintot berakták, és 8-10 százalékos kamatokkal fialtatták ezeket, államkötvényeket vettek például belőle, baromi jól jártak, és a magas kamatok természetesen az embereket sújtották, a magyar társadalmat sújtották.

Tehát egy eminens és legfontosabb szempont lett volna, hogy mögé nézzünk, ahogy elmondtam, hogy van‑e deviza, nincs‑e deviza. Ezt a kormány nem tette meg, és nagyon könnyen meg lehetett volna tenni, higgyék el: be kellett volna hívni a bankvezetőket, és azt kérni tőlük, hozzák be a papírokat, hozzák be a bizonyítékokat, hogy pontosan mennyi devizát hoztak be az országba, abból mennyit váltottak át, mennyit hiteleztek így ki ebben a formában, és ha átváltásra került volna a felvételkori árfolyamon, pontosan mennyi lett volna a veszteségük. Ezt senki nem vetette fel a kormányzat részéről; itt már kiderült volna, hogy nem voltak devizahitelek. Ez volt a kiindulópont: nem jött be a deviza, csak töre­dék­annyi deviza jött be az országba, mint amit ők devizahitelként állítanak.

És egyébként ezt alátámasztja az is ‑ néhány banktisztviselővel sikerült beszélnem annak idején, amikor nyomon követhettük, hogy ezek a hitelek bejöttek ‑, hogy volt egy periódus, amikor a forint el­kezdett erősödni, és mondjuk, felvették 170 forinton a svájci frankot, és volt, aki 135-140 forinton visszafizette, mert annyit erősödött a forint, és nyert jó 20 százalékot a hitelen.

(17.50)

És akkor egy csöndes bankpánik volt a háttérben, amit nem mertek mondani a bankok, de egymás között már súgtak-búgtak, hogy ha ez így folytatódik, a forint ilyen erős marad, és ennyien visszafizetik a hitelt, akkor óriási veszteségeket fognak elkönyvelni. Miért is? Merthogy ők forintot adtak ki a forintbetétekből. Kötötték egy fiktív árfolyamhoz, és nyilván ahogy ez erősödött, és visszafizették a hitelfelvevők, és ők jól jártak, a bankok viszont valóban rosszul, hiszen forint volt mögötte, akkor viszont nem mertek ebben a helyzetben nagyon kiabálni, mert tudták egyrészt, hogy a forint gyengülni fog, tehát ők majd a nagy kaszát néhány év múlva meg tudják tenni; illetve az egész devizahitelezés alapja dőlt volna be, ha a bankok azért kezdenek el panaszkodni, hogy a forint erősödése következtében, a visszafizetett hitelek miatt őket kár érte.

És aztán amikor a kormány ezt a szembenézést nem fogadta el, és a bankok fiktív veszteségekre utaló nyilatkozatait elfogadták ‑ mert ez úgy nézett ki, hogy kockás papíron kiszámolták, hogy, most kicsit eltúlzom, 10 forint után nekik 100 forint kamat, vagy ők már betervezték, hogy 10 forint után 100 forint jár nekik mint nyereség, és ha ezután csak 50 járna nekik, akkor azt az 50-et úgy állították be, mint ha az egy közvetlen veszteség lenne, miközben azt kellett volna megnézni, hogy a számok mit mutatnak valójában a banki állítások mögött. Ezt nem tették meg, évekig nem csináltak semmit, amikor az árfolyamok nem szaladtak el ennyire.

Aztán áttolták a bíróságokra a problémát, először is az Alkotmánybíróságra, amely hozott egy nem is annyira tragikus határozatot, abba belefért volna bármi, bármilyen országgyűlési döntés, megalapozott volna egy jó döntést is az Alkotmánybíróságnak a döntése. Aztán áttolták a Kúriára a dolgot, és nem tudom, hogy ki, hogyan, mit variált a háttérben, de ezek a jogegységi határozatok a Kúrián nagyon félrementek, és itt többen elmondták ellenzéki térfélről, hogy milyen hozzáállást tapasztaltak az adósok. Wellmann György tevékenységét ismerjük, jómagam is szóvá tettem. Viszont a Kúria jogegységi határozata gyakorlatilag bebetonozta azt az elvet, hogy bármiféle hátsó vizsgálat nélkül ‑ hogy valóban deviza bejött‑e vagy mennyi deviza jött be az országba, illetve a devizahitelezés mögött volt‑e deviza ‑ kimondták, hogy amit a bank devizahitelnek állít, az devizahitel. Kész, punktum.

Innentől kezdve elég nehéz volt a helyzet, és akik perrel próbálták ezeket a szerződéseket megtámadni, egyre nehezebb helyzetbe kerültek, és egyébként ez igaz azokra a nagy hozsannákkal felvezetett törvénymódosításokra is, amelyekben önök néhány részleges könnyítést nyújtottak a devizaadósoknak, de közben az érvénytelenségi perek lehetőségét teljes mértékben kinyírták.

Ezt egyébként, amikor erről szó volt, sőt még a Kúria beszámolójának a parlamenti vitájában is többször elmondtam, hogy mik voltak pontosan jogilag azok a gátak, amiket folyamatosan az érvénytelenségi perek elé görgettek, mert, és akkor itt térek rá a politikai érvekről ‑ amit az Országgyűlésnek, a kormánynak a bankok felé, hogy jött‑e be, mennyi deviza jött be az országba, ezt kifejtettem ‑, vegyük a másik részét, a szakmai érveket. Ha a független bíróságoknak hagyták volna ezeket a pereket elbírálni, akkor javarészt kiderült volna, hogy a megkötésük idején hatályban lévő szabályoknak, jogszabályoknak a bankok ‑ és egyébként a közjegyzők is, de ez egy másik kérdés ‑, a bankok nem feleltek meg.

Akkor a kormány előtt valószínűleg az a döntés állhatott fenn, hogy lehet‑e az Magyarországon, hogy a bankok tömegesen megsértik a magyar jogszabályokat, és a bíróságok tömegesen tízezres, százezres nagyságrendben a bankok ellen ítéljenek. A magyar jogrendszer kibírja‑e ezt, hogy a magyar jogszabályokat akkor is érvényesítik a bíróságok, ha azon a bankok esetleg valamit buknának? Egyébként, ahogy elmondtam az elején, olyan nagyot mégsem buktak volna rajta.

És akkor születhetett valahol ‑ nem tudom, hol, de valami háttérszobákban vagy think-tankeknél vagy kormányülésen ‑ az a döntés, hogy ezt nem lehet engedni, mert ezt a bankok egyfajta támadásként vagy valami csúfságként élnék meg, ha a magyar jogszabályok alapján arra ítélnék őket, hogy bizony számoljanak el a magyar jogszabályok betartásával. Nem tették meg.

És egyébként hozzáteszem, hogy annyira, és megint csak ellenzéki képviselőtársaim elmondták, hogy bíróságokon utána már igazából vágóhidak alakultak ki felső nyomásra. Olyanok is megtörténtek, hogy mondjuk, valaki nyert egy perben egy bank ellen, első fokon 70 ezer forint perköltséget ítéltek meg neki vagy néhány tízezer forintot ‑ nemegyszer történt ez meg ‑, és utána, amikor másodfokon a törvénymódosítások után a bank nyert, akkor több mint egymillió forintot, 1,3-1,7 millió forintot. Ugye, érezzük, hogy mennyire sok esélye volt pert indítani az adósoknak? Ja, és ráadásul sokszor úgy ítéltek meg több százezres, milliós perköltséget a bankoknak, hogy még, mondjuk, el sem mentek a tárgyalásra, és még egy jogászt sem küldtek el.

Aztán amit a Magyar Nemzeti Bank csinált az átváltás kapcsán, az is szégyenteljes. Az történt, hogy ahelyett, hogy ha már ebbe az utcába belementek, hogy igen, váltsák át, váltsuk át az akkori hatályos árfolyamon a devizahiteleket ‑ egyébként hozzáteszem, hogy az egy elég halvány érvelés, halovány érvelés, hogy Magyarországon szűnt meg a legnagyobb mértékben a devizahitelek aránya. Hát igen, mert az aktuális piaci árfolyamon az Országgyűlés döntésével átváltották, az Országgyűlés átváltotta az összes hitelt.

Így könnyű megszüntetni! Ez nekem egyébként ahhoz hasonlít, mint amikor az európai uniós csatlakozásunknál elmondta a kormány, minden kormány, szocialisták, fideszesek, hogy a magyar tárgyalódelegáció és Magyarország írt alá leggyorsabban minden szerződést, és a leggyorsabban le tudta zárni a csatlakozási fejezeteket. Miért? Mert mindent aláírtunk, és semmiféle fenntartásunk nem volt. Ez körülbelül ilyen, hogy piaci árfolyamon átváltani nem egy nagy kunszt. Ezt mindenki meg tudta volna tenni, más országok is, csak legfeljebb nem vállalták fel az emberek felé, hogy ezt megtegyék.

Aztán nagyon sok eleme volt ennek a történetnek. Valóban igaz, a jogvédő civil szervezetek kinyírása már az új Ptk., új Pp. szellemisége volt, hogy képviseletet ne láthassanak el még a tagjaik ügyeiben sem, tehát hogy mindenkinek ügyvédet kelljen fogadnia. Ugyanez igaz a végrehajtókra is. Egyébként sokszor a végrehajtó munkadíja az el nem végzett munkáért is és annak a fenntartása sokszor a megegyezést gátolta a bank és az adósok között: amikor már, mondjuk, megegyeztek volna, a végrehajtó azt mondta, hogy igen ám, de a jelentős munkadíjat be kell fizetni, még ha nem is dolgozott addig semmit.

És a végén ‑ mert nagyon sok mindenről lehetne beszélni és meg fogják tenni ezt képviselőtársaim is ‑, de ha már elhangzott, talán Gaal Gergely részéről: becsérték, piaci érték különbözete. Amit önök elmondtak, hogy becsérték ‑ 100 százalékra emelték az ingatlanoknál a végrehajtást. Ez igaz, jó lépés volt, nagyon elkésett, de jó lépés volt. De én akkor elmondtam, hogy ennek nem sok köze lesz a piaci értéhez, akkor azt mondták, hogy ez legtöbb esetben így lesz, meg majd lehet mindenféle jogorvoslattal élni, ha ez nem így lenne.

Tudják, mi a helyzet? Egy vagy két hete szavazták le az Igazságügyi bizottság előtt; ön nem volt ott, de egyébként a mindentudó Vas Imre, aki most nincs is itt ‑ csodálkozom is, hogy nem vesz rész a vitán ‑, kamuérvekkel szavaztatta le a Fidesz-KDNP-több­séggel azt a javaslatot, ami arra irányult volna, hogy ne csak háromévente lehessen a becsértéket újra megállapíttatni, hanem évente; mert most mi van? Megállapítanak egy becsértéket, és azt három évig nem lehet kérdésessé tenni. Hogy lefordítsam egy egyszerű példával: amely ingatlanokat most árvereznek, és lehet, hogy most már a becsérték 100 százalékán, ami persze nagyon jó és nagyon kiváló, de azokat a becsértékeket lehet, hogy 2014. év végén állapították meg.

Nos, képviselőtársaim, ki az, aki úgy gondolja, hogy az ingatlanpiac 2014. év vége óta nem változott semmit? Voltak, vannak olyan ingatlanok, főleg a nagyvárosokban, amelyek a duplájára emelkedtek, és ezt a javaslatot is lesöpörték érdemi indoklás nélkül. Úgyhogy sok mindent el lehetne még mondani, de a lényeg az, hogy sajnálatos módon még akkor is előrébb tartanánk, ha a bíróságoknál hagyták volna dolgozni, és mindenki bebizonyíthatta volna az igazát, tehát a bűn az, hogy ebbe kényszerrel belenyúltak, és még azt is elvették, hogy az emberek a bíróság előtt az igazukat bizonyítsák.

Arról nem is beszélve, amit elmondtam a devizakérdésről. Meggyőződésünk, és ezt okiratok tanúsítják: nem jött be az országba annyi deviza, amit állítottak, tehát az egész konstrukció csaláson alapult. Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

(18.00)