Felszólalás adatai

ERKEL TIBOR, a MIÉP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Amikor az ember fia a Magyar Országgyűlés képviselőjeként azt olvassa egy igen jelentős törvénytervezet első mondataként, miszerint: "az Országgyűlés felismerve, hogy kulturális örökségünk hazánk múltjának és jelenének pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrása, a nemzeti és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan összetevője", kénytelen elgondolkodni.

Felismerve? Hiába tudjuk azt, hogy ez a szó egy szinte kötelező törvényalkotási formula része. Hiába siklunk át rajta gyakran, nagyképűen vagy idővel takarékoskodva, hogy lényegre, azt nézzük, amit felismertünk; egyszer meg kell állnunk, és el kell gondolkodnunk. Felismerve? Hiszen ez a szó ebben a formájában azt jelenti: most, eljutva a felismerés, a ráébredés, a rádöbbenés pillanatához, tennünk kell valamit, törvényt kell alkotnunk, egy jobb törvényt, mert kulturális örökségünk hazánk múltjának és jelenének nemcsak pótolhatatlan, egyedi és meg nem újítható forrása, a nemzeti és az egyetemes kultúra elválaszthatatlan összetevője, hanem nemzeti vagyonunk egyik legveszélyeztetettebb része is.

A veszélyeztetésről, megsemmisülésről ma mindenkinek a második világháború rombolásai, nyugatról, keletről megszállóink hadizsákmányszerzései, majd jóvátételnek becézett rablásai jutnak elsőként eszébe. Fogyatékos történelemoktatásunk eredményeként fel sem bukkanhat emlékeink között az ezerévnyi messzeségben hivatalosan megsemmisített valamennyi rovásírásos magyar nyelvemlék - pedig talán elsők között kellene számon tartanunk - és mindahány tárgyi bizonyítéka múltunk teljességének.

Kinek jut eszébe, hogy festői várromjainkat képzeletébe varázsolhatná épségükben is? Csak át kell pillantania a határokon nyugatra, délre vagy éppen északra, hiszen ott nagy gonddal ápolva, berendezéseit biztos kézzel-szemmel gyűjtve össze, megmutatják az ámuldozó magyar turistának, hogy mije is volt hajdan; hiszen hajdan az az övé volt. Köszönet jár a gondozónak, mert legalább maradt múltunk e részéből is épen és teljességében megcsodálható. Így könnyebben tudjuk magunk elé képzelni a hegyeinket koronázó, erőt, hatalmat sugárzó várainkat. Várainkat, amelyeket pökhendi, ostoba, gyűlölettől fuldokló hatalom robbantatott fel sorban, miután már élvezte a benne elvesző hajdani honfitársaink harcai nyújtotta biztonságát; kastélyainkat, udvarházainkat, kivételes ízlésről tanúskodó polgári otthonokat, amelyeket egy eszement ideológia nevében fosztottak ki, aláztak meg, romboltak le, mert külsejük, belsejük egy hajdanvolt társadalmi rendszerre emlékeztetett. Miközben szóra sem érdemesítették, hogy a valaha bennük irigyelt, élvezett vagy/és, de mindenképpen megcsodálható műkincsek, tárgyi emlékek jó része a magyar ipar, iparművészet, képzőművészet dicsőségét hirdette; de ha éppen külföldiekét, akkor is az őket választók kifinomult ízlését.

De szeretném hinni, mára eljuthattunk oda, hogy a kulturális bizottság ülésén joggal említette az előterjesztő képviselője: "a kormányprogram bizonyos értelemben társadalmi elvárásra épít, egész Európában örökségi mozgalom van, tehát komplexebb szemlélettel kezelik a tárgyi, régészeti és műemléki örökségi elemeket". Biztos, hogy mi is? Neoacquistica commissio; neoacquistica commissio, magyarul új szerzeményi bizottság, sejtelmem sincs, hogy a fentebb idézett összetett mondat hogyan ugrasztotta ki tudatom mélyéről ezt a történelmi szakfogalmat. Hiszen ez a bizottság a töröknek Magyarországról való kiűzetése után a bécsi udvartól állítatott fel, amely aztán hivatali lehetőségével visszaélve, a felszabadított területek birtokviszonyainak rendezése ürügyén magyar birtokokat osztrák kézre juttatott.

Lehet, hogy a közelmúlt Rákóczi évfordulója segítette tudati felszínre a régmúlt a neoacquistica commissiót, de valószínűbbnek tartom azt, hogy a jelenségsorozat - amely az új szerzeményi bizottságok kortársi sorát produkálja ma hazánkban - okozta, hogy az előterjesztői tájékoztatói mondat, amelyet megismétlek: egész Európában örökségi mozgalom van, tehát komplexebb szemlélettel kezelik a tárgyi, régészeti és műemléki örökségi elemeket, bennem más értelmet is nyert, mint azt ő akarhatta. Mintha egy új neoacquistica commissio segítené a néven nem nevezett angol lordot, a felbecsülhetetlen, de általa nagyon is felbecsült és becsült értékű, magyar földből felbukkant Seuso-ezüstkincs megkérdőjelezhető jogú birtokolásában.

(11.30)

Mintha e rejtélyes neoacquistica commissio segítené az aranykincskutatókat, hogy az utoljára hivatalosan bejegyzett szikáncsi hunkori leletet követően sikerrel rejtsék el a magyar múzeumok elől, amit megtalálnak.

Nem magyarázható másként az sem, hogy Kunbábony aranyleleteinek egy része is elkallódott, aminthogy az sem magyarázható, hogy míg a XIX. század közepe óta vezetett leltárkönyvek szerint átlagban évente egy nagy kincslelet került elő 1848 és 1964 között, 1964 után hova lettek ezek a kincsleletek? És hova kerülnek az idén vagy jövőre? Nem magyarázható másként, mint a legújabb kori neoacquistica comissiók működésével, amelyek sajátos hivatalossággal és áljogszerűséggel fosztogathatják a kiszolgáltatottabb és még mindig túlságosan jóhiszemű országokat.

De itt kell megemlítenem a korábban interpellált Salgó-képtár ügyét is, hiszen egy új szerzeményi bizottság sem működhetett soha magyar segítők nélkül, tehát ma sem. Esetünkben a '80-as évek közepének kulturális minisztere élt vissza hivatali hatalmával, hogy milliárdos műkincsajándékot juttasson egy elvtársi-baráti kapcsolatának, amely kivételesen az Egyesült Államok nagykövete volt hazánkban, nálunk már megszokott módon, úgynevezett magyar származású.

Nos, tisztelt képviselőtársaim, miközben folyik a Herczog kontra magyar állam per egy, talán neoacquistica commissiótól támogatott ügyvéd asszisztálásával és héjaszemlélettel, szögezzük le: különös körülmények között zajlik nálunk egyelőre ez az európai örökség mozgalom. Mintha e mozgalom komplexebb szemlélete hazánkban sokkal bonyolultabban lenne összetett, mint azt érdekeink kívánnák.

Reméljük tehát, hogy jó törvény lesz az előterjesztett. Minden észrevételünk, módosító javaslatunk azért születik majd, hogy örökségünket végre valóban hiánytalanul megörökölhessük, és nyugodt szívvel hagyhassuk örökül utódainknak.

Csak e kvázi bevezetőben kaphat helyet a következő pár kérdés, mivel - mint hallottuk többször - a közgyűjtemények helyzetét továbbra is más törvények rendezik, ám reményt keltő előterjesztői ígéret szerint a most tárgyalt, T/4027. számú törvényjavaslat szellemében, hiszen e közgyűjtemények is természetes részei védendő kulturális örökségünknek.

Tehát a kérdések: milyen stádiumban van a közgyűjtemények leltározása, amit még Hámori miniszter úr kezdeményezett, és sürgős befejezését ígérte? Hol vannak a leltárak a Szépművészeti Múzeum, Nemzeti Galéria, Iparművészeti Múzeum s a többi vagy éppen a Néprajzi Múzeum esetében, amit mostanában elköltöztetnek? A vidéki múzeumok felsorolásától el kell tekintenem, hiszen kifutnék a 15 perces időkeretből.

Emlékeztetek a Magyar Állami Operaház 1980-84 közötti nagy rekonstrukciójára, ami szintén költöztetésekkel járt. A hírek, illetve bizonyosságok szerint az eltűnt pótolhatatlanok közé sorolhatjuk Mosonyi Mihály kiadatlan operájának, a Szép Ilonkának kéziratos partitúráját vagy a nézőtéri páholyok eredeti velencei tükreit.

S ha már nagy örömömre először láttam a törvényben leírva - 7. § 3. pontja -, hogy a közgyűjtemények között tartják nyilván a kép- és hangarchívumot is, rákérdezek: széthullik-e a Magyar Rádió Részvénytársaság hang- és dokumentumtára, vagy fehérgalléros bűnözők teszik rá a kezüket, mielőtt e törvény szellemében garantált védelmet kapna? Nem is beszéltem a közszolgálati tévék archívumairól. Bizony, nagy kár, hogy a közgyűjtemények helyzete, állapota most homályban kell hogy maradjon.

A leendő törvény döntő fontosságú részének tekintem a 6. §-ban foglaltakat, különösen a III. fejezet 62. §-tól, "A hivatal feladatai" tükrében. A 6. § négy sora ezt írja: "A kulturális örökség védelmének összehangolását és irányítását, ágazati-szakmai felügyeletét a nemzeti kulturális örökség minisztere - a továbbiakban: miniszter - látja el. E feladatkörében irányítja a kormány által központi hivatalként létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt - a továbbiakban: hivatal -, szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet."

E két mondat értelmezésén a törvény sorsa dőlhet el. Azt a dühös félelmet, amit egy harmadik hivatal létrehozása váltott ki - Országos Műemlékvédelmi Hivatal Műemlék-felügyeleti Igazgatósága, Kulturális Örökség Igazgatósága és harmadikként a hivatal mint a bürokrácia vulkánkitörése, csupa nagybetűvel -, nehezen sikerült szétoszlatni és eloszlatni. Nehezen bizony! Az előterjesztő ugyanis 70 oldalból két és fél sort szán tisztázásra, az első kettő összevonásából születik ugyanis a harmadik, tehát az első kettő megszűnik. Az általános indoklás utolsó sorai között könnyen siklik át rajta a figyelem.

Legalább akkora vihar keveredett a 6. § utolsó szavai miatt: "szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet". Ugyanis e kötelezvény - mert az - sorsa tisztázatlan marad a 98 paragrafus folyamán. Végül is milyen lesz a tudós szakma és a hivatal bürokrata lényege közötti viszony? Hogy ez miért fontos? Egy értelmező példa: a 20. § (1) bekezdésében olvashatjuk: "Régészeti feltárás - amennyiben e törvény másképpen nem rendelkezik - feltárási engedély alapján végezhető. Az engedélyt - innen szíveskedjenek fokozottan figyelni - a hivatal az Ásatási Bizottság javaslatára adja ki. A hivatal a régészeti örökségvédelmi indokok alapján az engedélyt tartalmazó határozatot azonnal végrehajthatóvá nyilváníthatja."

Ezt a korrekt és az "azonnal"-lal felpörgetett paragrafust, most fordítsuk le a hétköznapi realitások nyelvére! A Rakamazon talált honfoglalás kori fejedelmi leletek nagy része azért kallódott el, mert a szombati bejelentést követően az illetékes régész csak hétfőn tudta elkezdeni a feltárást. Hétvége volt, a hivatal zárva. Amint idéztem, a paragrafus szerint az engedélyt határozatban adják meg, ami például most, pénteki bejelentés esetén leghamarabb kedden teszi elkezdhetővé a feltárást, már ha az ásatási bizottság - 9 fő - hétfőn összeül és javaslatot tesz.

A szakma ma beletekintve e paragrafusokba úgy véli, hogy a hivatal inkább satuba szorítja, elvárja tőle, hogy nagyon fegyelmezett legyen, bár ő inkább nagyon eredményes akar lenni. És egyéb szorongások - joggal.

Az említett 62. §-tól a 88. §-ig csak a hivatal feladatairól esik szó. De arról, hogy ebben a szakma hozzájárulása, szerepvállalása nélkülözhetetlen, egy szót sem olvashatunk, az egész törvény folyamán is alig. Tisztelt Előterjesztő! Ez súlyos hiba, különösen akkor, ha - hitem szerint - a látszat mögött ezzel ellentétes szándék áll. A 6. §-ból visszaidézve: a miniszter "szakfelügyelői és más szakmai testületeket működtet". Ez számomra azt jelenti, hogy a hivatal a szakmával összefonva működik, védi és hivatali tevékenységével segíti a szakmát, hogy az szakértelmével hozzájárulhasson a törvény végrehajtásához. Aki valaha is gyakorló művészként dolgozott a kulturális tárca bármely főosztálya élén, tudja ezt, és mindent elkövetne, hogy ez a szellem a paragrafusok valamennyi sorából sugározzék. Ez azonban csupán hit és elkötelezettség, és nem a törvény objektív fogalmazása.

Egyébként a paragrafusok részletesebb elemzésére az általános vita második szakaszában és a részletes vita során térek ki.

Köszönöm szíves figyelmüket. (Taps a MIÉP soraiban.)