Felszólalás adatai

Nem volt véletlen, hogy az '56-os forradalom első lépése az volt, hogy a leginkább gyűlölt szimbólumok egyikét, a vörös csillagot vágták ki az akkori zászlóból, és ezért lett a történelmi zászlók közé is beemelve a lyukas '56-os zászló, mert pontosan az hiányzik belőle, ami jobb lett volna, ha nem történik meg a XX. században, maga a vörös csillag és mindaz, amit a vörös csillag jelképez.

Ezért fontos, hogy megteremtsük annak a lehetőségét, hogy mindenképpen egy nap se maradjon úgy ebben az évben, amikor a vörös csillag használata ne lenne büntetendő. Az Alkotmánybíróság döntése, amelyre ön hivatkozott, csak jövőbeni hatállyal semmisítette meg ezt a szakaszt, tehát nekünk itt a törvényhozásban lesz lehetőségünk arra, hogy visszaemeljük, lehet, hogy valamiképpen módosított módon, a célzatot, a motívumokat jobban megjelölve, de mindenképpen ne legyen olyan nap, amikor nincs büntetőjogi fenyegetettsége annak, ha valaki vörös csillagot, sarló-kalapácsot, horogkeresztet, nyilaskeresztet vagy SS-jelvényt visel magán.

Lehet, hogy vannak, akik szeretnék azt látni, hogy Magyarország utcáin akár horogkeresztes zászlókkal vonulnak fel emberek, de mi nem ezek vagyunk. Mi szeretnénk, ha erre soha nem kerülne sor. Nagyon sok nemzettársunk, aki megélte a holokausztot, bizonyára nagyon megriadna attól, ha ilyesfajta felvonulásokat látna, és relativizálni látná annak a kornak az elítélését.

(13.30)

S ugyanúgy azoknak az embereknek, akikre ma emlékezünk, a kommunizmus áldozatainak az emléke és a közöttünk lévő személyek is arra köteleznek minket, hogy akkor tudunk akár a holokauszttúlélőknek, akár a recski túlélőknek vagy az Andrássy út 60. túlélőinek a szemébe nézni, ha ezeket a szimbólumokat továbbra is tiltott szimbólumként fogjuk a büntető törvénykönyvben szerepeltetni.

A mai nap is jól mutatja a kommunista hatalomhoz való hozzáállást, hiszen - ahogy ön is idézte - hivatalban lévő miniszterelnököket, képviselőket követtek, fenyegettek meg vagy mondattak le hivatalukról. Olyan politikai rendőrök talán, akik sokadrangú beosztottjai voltak az akkori kommunista rendszernek, de mégis nagyobb hatalommal rendelkeztek, mint akkor akár egy országgyűlési képviselő, Varga Laci bátyánk vagy sok mindenki más, ők voltak azok, akik rá voltak állítva az akkori politikusokra. Jól jelzi tehát az akkori kommunisták hatalomhoz való hozzáállását, hogy voltak emberek, mondjuk, nemzetgyűlési képviselők, akik 10 vagy 100 ezer ember szavazata nyomán jutottak be a parlamentbe, akiknek volt demokratikus legitimációjuk, de ők ezt egy másodpercig sem tisztelték, a megválasztásuk pillanatától kezdve igyekeztek ezeket az embereket követni, igyekeztek őket megfélemlíteni, igyekeztek lemondatni, vagy más tisztességtelen eszközzel a Belügyminisztérium erőszakszervezetén keresztül őket a hatalomban befolyásolni vagy megfélemlíteni. Nem tisztelték tehát az emberek döntését, nem tisztelték tehát azt, hogy 10 vagy 100 ezer ember szavazott rájuk, pusztán egy hatalmi játszma átmeneti pillanatának gondolták azt, amikor demokratikusan megválasztott képviselők döntöttek itt, a parlament padsoraiban.

Ha megnézzük a kommunizmus áldozatainak a számát: összességében egymillió ember van, akit valahogy sanyargatott a kommunista rendszer Magyarországon, megfigyelt, bebörtönzött, B-listázott; erre még a mai napon a későbbiekben ki fogunk térni. Egymillió ember egy óriási tömeg. Ez nemcsak főnemesekből, gyártulajdonosokból, főpapokból vagy bármilyen más, a korábbi rendszerben vezető állást, vezető hivatalt vagy vezető státust betöltött emberekből állt. Egymilliónyi tömeg nem volt püspökökből, gyártulajdonosokból és főnemesekből Magyarországon. Ez az egymilliós szám azt jelentette, hogy ezek között az áldozatok között az elsöprő többség hétköznapi munkásember volt, hétköznapi parasztember volt, és a legnagyobb számban őket sanyargatta a kommunista rendszer. Ez az igazi ellentmondások egyike a kommunizmussal kapcsolatban, hiszen akiknek a nevében mondták, hogy a hatalmat kívánják gyakorolni, akiknek a nevében azt mondták, hogy túllépnek a jogállam korlátain, és nem kötik őket a jogszabályok, nem kötik a bírósági eljárások, a rendőrségi vagy bármilyen más eljárások, épp azok voltak, akiket leginkább sanyargattak ezekkel az eszközökkel.

Nem az azt megelőző rendszer tagjaira igyekeztek többségében ilyesfajta szankciókat kiróni, hanem azok az emberek, munkás- és parasztemberek szenvedték meg leginkább a kommunista önkényt, akikért elvileg ez a hatalom létrejött volna. Ahogy Sztálin fogalmazott ezekkel a számokkal kapcsolatban - neki tulajdonítják ezt a mondást -: egy ember halála tragédia, egymillió statisztika. Így állt ő ezekhez az emberi életekhez. Ez a kommunizmus bűne, ebben azonos a nyilasdiktatúrával, hogy nem becsüli az emberi életet, nem becsüli az emberi méltóságot, hanem pusztán statisztikaként tekint rá.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)