Felszólalás adatai

KUKORELLY ENDRE (LMP): Tisztelt Képviselőtársaim! Ha megengedik, megengedek magamnak némi személyeset. Akik valamelyest ismernek, nyilván tudják, mások talán elhiszik nekem, hogy egy évvel ezelőtt föl sem merült bennem, hogy ilyen helyzetbe kerülhetek. Költségvetési vita - számomra természetesen az első, és nem kizárt, hogy az utolsó. Korántsem a huszadik, ahogy például a vitában legeslegelőször megszólaló képviselőtársunké. Jól emlékszem, 20 esztendővel ezelőtt egy igazán fogcsikorgató téli napon New Yorkban, Baránszky László költő lakásában ültem, mikor is Pestről betoppant egy kiválóan okos és művelt zenész-zenekritikus barátom, és az ilyenkor szokásos "na-mi-vanozásra", némi hatásszünet után halálra vált arccal bejelentette: elfogadták a költségvetést.

Ja, elfogadták. Elfogadják. És persze addig sok minden elhangzik majd, el is kell hangzania, ez ennek a formája. Forma és formális azonban nem keverendő, hanem rigorózusan különválasztandó.

Ha a formálisról van kedvünk valami végtelenül szórakoztatót olvasni, ajánlom Thomas Bernhard osztrák író könyveit, például a Díjaim címűt. A forma minden. Az élet maga a szerveződés, bármely tartalom formáltságától az, ami. "A forma teszi Isten képévé az egészet" - ahogy Dante írja az Isteni színjátékban, és épp ama isteninek kicsúfolása a formális.

Mint például, idézek: "új ösvény, elkorhadt fák kiirtása, úttörés áthatolhatatlan területeken, most formálódó új világ", hogy "sikeres nemzetet csak sikeres emberek" satöbbizésével satöbbizik, ehhez hasonló laposságok.

Meg az olyasmi képzavarok, hogy "A siker soha nem lehet egy adat, csak a megélt valóság." Kicsit a körmükre néznék a beszédíróknak, de mindegy. A költségvetés ugyanis, amint könyvbe kötik, megvan. Az ellenzék szorgos háborgását a kormánypárt lezsibongja. Bárki hiába kárál, a többség bealszik: ellenzék énekel, kormánypárt unatkozik; ellenzék taszigál, kormánypárt nevetgél.

De mégiscsak vita. Ahogy Pálffy István képviselőtársam előállt ezzel a dodzsem-metaforával, ez, lássuk be, nem egészen stimmel. A dodzsem pont arra van, hogy ütközzön, tehát sehol sem lehet ütközni, kivéve a dodzsempályán, ezt mindenki tudja, nyilván te is ültél eleget dodzsemben, pont ez a lényege a dolognak, az ütközés. Ezzel együtt áll fönn ez a helyzet, hogy a kormánypárt unatkozik, míg az ellenzék ütközik vele, nincs mese. Vagyis van mese, de én nem ezért mesélek. Elmesélem, miért mesélek.

Egykor, a rendszerváltás idején - vagy minek nevezzem? - a németek egyszerűen Wendének, fordulatnak mondják, baráti-kollegiális, mondjuk így, író-művész körökben sokan hitték azok közül is, akik addig, bár igazi rosszkedvvel, sokat politizáltak, hogy no végre, ezután ilyesmivel, közügyintézéssel nemigen kell foglalkozniuk. Hanem egyéb, azoknál a dolgoknál igazán sokkal fontosabbakkal: szabadság, szerelem s a többi. Mind nem is sorolnám: élet, egészség, halál; szeretteink; nők és futball, Mozart és Hölderlin, sajt- és sajtóválaszték. Mert jönnek a profik, felkészült, jól fizetett, ügybuzgó technokraták, akik intézik hadügyi, pénzügyi és kutyapiszok-eltakarítási ügyeinket.

A közért való beszédből finoman kivonódik majd mindenféle ideológia, a "mi tudjuk, hogyan élj optimálisan" helyett a "mi tudjuk, hogyan lehet optimális feltételeket teremteni az életedhez" kerül előtérbe, megképződvén a belátás: nemzet és haza igazi szellemi-lelki vállalkozás, és a kultúra mindehhez az alap. Nem hab a tortán, nem maradék, épphogy minden emberi reláció a kultúra maradéka: gyermeke, ija-fia. Hogy a kultúra szervezi a közösség életét. Ehhez képest - hallgatván itt rendre a költségvetéshez való hozzászólásokat - a kultúra szó jószerivel el sem igen hangzik. Ez alig minősíthető. Minősíthetetlen.

Minap küldte át Reményi József Tamás barátom-kollégám a debreceni irodalmi napokon elhangzott, a magyar irodalmi folyóirat-kultúráról szóló tanulmányát, amelyben egy 1984-es folyóirat-alapítási kísérletet elemez, amelyben magam is alaposan részt vettem volt amúgy, és most leesett állal olvasom e több mint negyed évszázados história politikai hátterét, az irodalom kiváltotta hajdani heveny izgalmat.

Csak pár dolgot idézek, viccből; hogyaszondja: létezett olyan, hogy minisztériumi megbízott, bizonyos Baczoni. Van még itt a Házban, aki emlékszik erre a névre talán. Aki azt írja bizonyos kedves Balogh elvtársnak az MSZMP KB illetékes osztályára: "Kérésedre összefoglalom a József Attila Kör folyóiratával kapcsolatos véleményünket." És összefoglalja 1987 júniusában, két és fél év múlva foglalja össze, mivel még mindig azon izgulnak az elvtársak, hogyan lehetne elsumákolni a dolgot.

Bizonyos Bányász elvtárs, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának elnöke bizonyos Radics elvtársnőnek - ő nem tudom, kicsoda -, az illetékes KB-osztály vezetőjéhez írt levelét a margón a következő kézírás kommentálja.

(9.00)

"Javaslom, hogy Lendvai elvtársnő keresse fel Bányász elvtársat, és tájékoztassa álláspontomról. Még jobb lenne, ha az APO" - így hívták, Agitációs és Propaganda Osztály - "és a minisztérium bevonásával Bányász elvtárs egy megbeszélést hívna össze, amin osztályunk részéről Balogh elvtárs vagy Lendvai elvtársnő vegyen részt. Aláírás: Knopp" s a többi. Mennyi név, mennyi hivatal, osztály, alosztály és ügybuzgás, ugye?

Mindebből számomra most már - mert akkor korántsem - a legérdekesebb az, miféle fontossága volt egy szigorúan irodalmi lapalapítási kísérletnek. Enyhén szólva sem kívánnék vissza semmit az odafigyelésnek ebből a fajtájából, mégis elképeszt, hogy ma, szabad világunkban az, amit mind közönségesen magas kultúrának nevezünk, mennyire nincs a politika, a tisztelt Ház horizontjában.

A kultúrát, lássuk jól, feladták a döntéshozók. A legmélyebb, -hatékonyabb közösségstrukturáló kihajózott a közös ügyekkel foglalkozók szemhatáráról. Ez öngyilkos dolog. Az LMP-vel kapcsolatban például legvidámabb számomra épp az a kulturális zavarodottság, ahogy mások, a szokásos dichotóm szerkezetben mozgó politizálók viszonyulnak hozzá, mivel az nem a szokásos leosztásban, nem a bevett gyűlöletparadigmában, az ellenségképzés reflexe szerint működik, és nem a nettó mindent tagadás elve mozgatja, hanem - ahogy Bocskai István mondotta volt - a dolgot magát nézi. Álláspontját a helyzet mérlegelésével alakítja ki, a politika számára kulturális kérdés. Arisztotelész Herméneutikája óta tudható, hogy a beszéd aktus, nem pusztán az információt közvetíti, hanem cselekvés is. Ennek megfelelően az LMP nem csupán mást mond, de másként is mondja. A szocik kultúrpolitika iránti - így nevezték hajdan, és nagyon rá voltak izgulva - érdeklődését mára a közömbösség váltotta fel, erről sokszor volt alkalmam meggyőződni az elmúlt években, például a Szépírók Társasága elnökeként. A Jobbik kulturális orientációja Wass Albert és Herczeg Ferenc föléneklésére korlátozódik, és például a nemzetiségi színházakkal kapcsolatban cigányozásba fullad. Pedig felhívnám a figyelmüket arra, hogy az imént idézett Dantét Babits Mihály által tercinákban átültetett fordítása mellett Szabadi Sándor remek prózafordításában is olvashatják a Püski Kiadó jóvoltából.

A Fidesz kultúrához való viszonya pedig - hát, az súlyos! Az látszik, hogy a kultúra kényelmetlen ballaszttá vált számukra. Van ez a populáció, művészek meg ilyesmi, és nocsak, a java nem paríroz! Tehát le velük, úgyis elég sértett és frusztrált lép majd a helyükre. És kicsoda mondja meg, hogy miért pont a java a java?

Minisztérium nincs. A Balassi Bálint Kulturális Intézetet más tárcához pakolták, az államtitkár pedig - noha képes arra, hogy már az interpelláció elhangzása előtt válaszoljon - láthatólag nincs beavatva az ügymenetbe.

De nézzünk néhány adatot a költségvetésből! Az önkormányzatok által fenntartott intézmények csaknem 12 milliárdos támogatási összege nominálisan nem változik, valamivel nő a közgyűjtemények és valamivel jobban a művészeti intézmények támogatása. A "művészeti tevékenységek támogatása" soron viszont 72,5 százalékos zsugorodás látszik. Növekszik az egyházak kulturális támogatása, és csökken a cigány művészet támogatása; az egészet nézve aprópénzekről van szó, az irány viszont, amit jelez, csöppet sem komikus. Míg - helyesen - létrehozza és 2 milliárddal támogatja a kormány a Magyar Nemzeti Digitális Archívumot, elvéve 100 milliót, egyszerűen megszünteti a PANKKK-ot - a program a nemzeti kortárs könnyűzenei kultúráért. Miért? Gyanús a magyar rockzene?

A Magyar Mozgókép Közalapítványtól pedig 4 milliárd 85 milliót von el, 1 milliárd 35 millió marad, ami arra sem elég, hogy a már leforgatott filmek pénzügyeit rendezze. Megjelenik viszont - nini! - 2 milliárd a magyar film támogatására, amin ki tudja, miféle népszínműves, ál-nemzetiszín pántlikák libegnek majd, miféle, a Széchenyi-filmhez fogható giccshalmazok készülnek. "Filmszakmai támogatások" címen is - mi ez? - 175 millió van beírva.

Tisztelt Ház! Ez nem nagyon jó így! Nem gondolom magam az igazság birtokosának, de úgy látom, alaposan el van tévedve, aki ennyire belebarmol abba, amihez nem ért. Vagy túl ért, mert okkal, ok nélkül meg van rá sértődve - a Rainer M. János vezette '56-os Intézetre és az egész alternatív színházi szcénére, nem angazsálódott írókra és filmesekre. Ezt nem kéne! Így revolverhez kapni, ha azt a szót hallják, hogy kultúra. Hanem kis vidám váltást, változást az életmódban! Olvasni, amit eddig olvasás nélkül eleve nem szerettünk, megnézni Mundruczó filmjét, hallgatni a BŰlga együttes politikus CD-jét, és elmenni legalább egyszer a Szkénébe, Pintér Béla színházába. Ha ez megvan, akkor talán senki nem fog a parlamenti patkóban hátsó felével a már bent ülők előtt oldalazva, mindenki ölébe kissé beleülve a széke felé araszolni, nyilvánvalóvá téve, hogy mikor járt utoljára színházban. (Derültség.)

Amúgy én könnyen beszélek, mert egyrészt mi, LMP-sek így, csinosan, mint látják, a sorok szélén ülünk, másrészt pedig mellettem, látják, nagyon ritkásan és csak olykor-olykor ülnek - szerencsére, vagy hogy is kéne fogalmaznom.

Köszönöm szépen. (Taps az LMP soraiban.)