Felszólalás adatai

A múltunk megismerése tehát nemzeti, emberi azonosságtudatunk szerves része, és mindaz, ami a múltunkhoz tartozik, annak igazságtartalmának megismerése, megtapasztalása, helyszínen történő megtapasztalása pedagógiai szempontból is, nemzetpolitikai szempontból is vitathatatlan és fontos. Ezért is az iskolák világában nagyon sok alkalmat teremt arra az oktatási rendszer, hogy ilyen tapasztalatokat, ismereteket szerezhessenek a gyerekek. Ezekről szólnak azok az emléknapok, amelyeket régebben és a közelmúltban bevezettünk: a holokauszt-emléknap, a kommunizmus áldozatainak emléknapja vagy a nemzeti összetartozás emléknapja, a nemzeti ünnepeink megünneplése: október 6-a, október 23-a, március 15-e és így tovább.

Az oktatásirányítás gondot fordít tehát arra, hogy az iskolás tanulók már az óvodában, majd az általános iskolában, középiskolában minél több oldalú tudást, ismeretet és tapasztalatot szerezzenek annak érdekében, hogy tudják, kik vagyunk, hogyan maradtunk meg itt magyarok, milyen erényeink vannak, és adott esetben milyen hibákat követtünk el a múltban. Fájdalom, a XX. századi történelmünk nagyon sok olyan eseményben és olyan helyszínben bővelkedik, amelyre mai tudásunkkal, erkölcsiségünkkel nemhogy nem lehetünk büszkék, hanem szomorúan, fájdalommal vagy éppen bűnbánattal kell rá visszagondolnia mindazoknak, akiknek ebben része volt, vagy akik azoknak utódai. Recsk, Auschwitz, Terror Háza Múzeum, mindhárom olyan helyszín, amely kijelöli ezeknek a fájdalmas, szomorú és bizony bűnös történelmi eseményeknek a helyszínét.

Mindazonáltal meg kell kérdeznem: a XX. századi történelmünknek csak ezek a helyszínei jelentik a XX. századi történelmünket? Fájdalmas emlékünk Trianon, ahová, ha elmegy egy magyar turista vagy elmegy egy magyar gyermek, megtapasztalhatja azt, hogy a pöffeszkedő pompa mögé bújva hogyan tettek tönkre, majdnem nyakaztak le egy nemzetet, egyedülálló módon a világtörténelemben. Vagy éppen a Kossuth tér, ahol 1956-ban gátlástalanul, kegyetlenül mészároltak le százakat, mint tudjuk. Utódaik itt élnek köztünk. Hasonló módon Salgótarján, Mosonmagyaróvár és a többi helyszín, ahol kegyetlenül lemészároltak ártatlan, a szabadságnak örvendő embereket.

De hátrább is mehetünk a múltunkban, találunk hasonló, szomorú eseményeket. Ilyen például Arad, ahol a vértanúk helyszíne ma is megrázza mindazokat, akik oda elmennek. Meg kell kérdezni: ezekre a helyszínekre vajon nem volna célszerű elvinni az ifjúságot? Dehogynem. Nem hiszem, hogy bárki azt mondaná, hogy ne menjen el ezekre a helyszínekre tapasztalatot szerezni.

De van egy másik oldala is ennek a felvetésnek. Vajon milyen hatást érünk el fiataljainkban, ha a múltidézésben, a múlt megismerésében csak azokat az eseményeket és helyszíneket tárjuk a szemük és a szívük elé, amelyek tragikus eseményekhez, esetleg bűnös eseményekhez kapcsolják őket? Könnyű belátni, hogy ez torz önértékeléshez vezet, bűntudathoz vezet, depressziós lelkiállapothoz vezet. Ezért arra kellene törekedni, hogy bizony történelmünk dicső eseményeivel és dicső helyszíneivel is találkozhassanak az ifjaink. Nézzünk ebből egy-kettőt! Ha a legrégebbi múltunkra nézünk vissza, el lehetne menni a Vereckei-hágóhoz. Bizony, milyen gyönyörű panoráma tárul a látogató elé, és megérinti ennek a szakrális helynek a szépsége, megérez valamit az őstörténetünkből, hogy az nem véletlen volt, és hogy kijelölte nekünk a sors azt a teret, ahol azóta is élünk.

Vagy itt van Szent István királyunk által alapított püspökségeink sora, amelyek Magyarország területén találhatók részben még ma is. Bizony, nagyon sok iskolást megérint, amikor szembesül a kalocsai érsekség vagy sorolhatnám a többit, az esztergomi bazilika nagy magasságból is látható gyönyörű épületével. Vagy azok a végvárak, ahol a kis magyar nép minden racionális érv ellenére képes volt arra, hogy megállítsa a török támadást, és megvédje Európát a középkor vége felé: Kőszeg vagy Szigetvár, vagy az egri vár. Szigetvárott épp nemrég jártam, és ismét megrendített annak a kicsi, maroknyi várnak a látványa, és ott is milyen hősies harcot vívtak.

Vagy a XIX. század nagy szabadságharca - a pákozdi emlékmű -, ahol megint a maroknyi magyar hadsereg csodálatos győzelmet aratott. Vagy folytathatjuk a sort, megint csak az '56-os forradalom helyszínei felé, ahol szinte irracionális módon, maroknyi pesti srác meg tudott állítani szovjet tankokat. Vagy folytatjuk a sétát a Hősök terére, ahol 1989-ben - mintegy szimbolikusan - megváltozott az a rendszer, aminek a megváltoztathatatlanságában az akkori magyar nép szinte bizonyos volt. Ezekre a helyszínekre is el kellene vinni minden magyar embert, nem is egyszer, hanem többször.

Ezért tehát szembesülnünk kell azzal, hogy hová, mit írunk elő kötelezőnek egy iskolai tantervben. Magam pedagógusként azon vagyok, hogy minél nagyobb választékot kell az iskoláknak, a tanároknak kínálni, minél több ajánlást megfogalmazni számukra, s minél több lehetőséget biztosítani arra, hogy azt a pedagógiai evidenciát, hogy ne csak osztályteremben, ne csak tankönyvekből, ne csak képekről, esetleg a modern információhordozó eszközökről szerezzenek ismeretet, hanem a helyszínen érintse meg őket annak a történelmi múltnak, annak a történésnek az eseménye, sorozata, érzelmei, amelyeket éppen bele akarunk vésni a szívükbe. Az iskola keretei végesek, a rendelkezésre álló források is végesek, ezért az volna kívánatos, hogy az oktatásért felelős miniszter dolgozza ki azokat a helyeket, azokat az ajánlásokat, amelyeket az iskolások számára történelmi, művészeti múltunk és jelenünk megismerése szempontjából fontosnak tart, annak érdekében, hogy egészséges lelkületű, optimista, a bűnnel szembenézni tudó, de pozitív jövőt építeni tudó nemzedékek hagyják el az iskolát.

(10.50)

A kormány alá fogja magát vetni az Országgyűlés bölcs döntésének, tudomásul veszi az Országgyűlés döntését, és mindent megtesz annak érdekében, hogy az iskolarendszer jó, helyes, egészséges, igazságos, magyarságtudattal rendelkező fiatalokat bocsásson ki az életbe a jövőben. Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)