Készült: 2020.02.26.15:10:11 Dinamikus lap

Felszólalás adatai

203. ülésnap (2005.03.01.), 66. felszólalás
Felszólaló Mesterházy Attila (MSZP)
Beosztás ifjúsági, családügyi, szociális és esélyegyenlőségi minisztériumi politikai államtitkár
Bizottsági előadó  
Felszólalás oka felszólalás
Videó/Felszólalás ideje 11:47


Felszólalások:  Előző  66  Következő    Ülésnap adatai

A felszólalás szövege:

MESTERHÁZY ATTILA (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Nagyon sok minden elhangzott már ebben a vitában mind a médiában, mind pedig a parlament különböző fórumain, szakértő bizottságokban. Én azt gondolom, hogy nem ismételném ezeket, hanem amikor készültem erre a felszólalásomra, akkor azon gondolkodtam, hogy számomra, egy 31 éves fiatalember számára mit jelent ez a kérdés. Éppen ezért sokkal inkább a véleményemet és az érzéseimet szeretném a vitában elmondani, és talán ezen keresztül eljutni egy konklúzióra, ami számomra mindenféleképpen egyfajta konklúzió.

Amikor én az egyetemen tanultam, akkor folyamatosan azt tanították nekünk, hogy az európai integráció, Magyarország európai uniós csatlakozása mindenféleképpen egy fordulópont lesz Magyarország életében, és ezzel tulajdonképpen le lehet zárni egy olyan szakaszt a történelmünk során, ami azzal kezdődött, hogy elkezdtük a rendszerváltást, elkezdtük átalakítani a politikai rendszerünket, a gazdasági rendszerünket, de ennek a mondatnak a végére az európai uniós csatlakozásunk fogja a pontot feltenni.

Én hittem ebben, és aztán ahogy figyeltem ezt a vitát, ahogy néztem ezeket a listákat, amelyek előjönnek, egy-egy név, egy-egy személy, akkor kezdett az tudatosulni benne, hogy bizony, nem egészen így van ez a dolog, hiszen vannak olyan múltban gyökerező problémáink, ami miatt ezt a rendszerváltást még mindig nem tudjuk lezárni. És aztán azon gondolkodtam, hogy még hány ilyen ügyünk lehet, hány olyan szegmense van még a múltunknak, a társadalomnak, amit kezelnünk kell ahhoz, amely problémát meg kell oldanunk ahhoz, hogy ezt a rendszerváltást valóban egyszer s mindenkorra lezárhassuk, és Magyarország egy teljesen új lappal valóban egy teljesen új jövőt kezdhessen.

Ez a mostani vita is mutatja azt, hogy egy rossz rendszer, a kommunista rendszer jóval a rendszer bukása után is kihat az ország sorsára, a társadalomra, és okoz problémát a mindennapjainkban. Ballasztként cipeljük magunkkal ezeket az ügyeket, és ezzel nehezítjük a jövőbe látást, ezzel nehezítjük a jövőbe mutató terveinket és az együttműködést. Mondom ezt azért, mert beszélgettem egypár korombélivel, hogy ők mit gondolnak erről a kérdésről, és bizony az én korosztályomat sokkal inkább érdekli a jövő, mint a múltba tekintés, sokkal inkább az érdekli, hogy mit tesz a politika, a kormány vagy bármelyik képviselő azért, hogy a jövőben a Magyarországon élő embereknek az élete jobb legyen, az életminősége javuljon.

Érthető ez a hozzáállás, hiszen mi már nem tapasztaltuk meg azt, hogy mit jelent egy ilyen múltbeli rendszerben élni, hála istennek, nincsenek összehasonlítási alapjaink, épp ezért azt gondolom, hogy érthető, ha a fiatalok egy kicsit vonakodva, apatikusan állnak ehhez a dologhoz. De azt gondolom, hogy ők is, és mindenki más is be fogja azt látni, ahogy én is beláttam, hogy ennek az ügynek a lezárása kihat a társadalom jövőjére, és kihat a fiatalok jövőjére, a mi jövőnkre is. Éppen ezért támogattam teljes mellszélességgel az MSZP elnökségi ülésén, amikor erről szó volt, hogy igen, legyen egy bátor hozzáállás, igen, egyszer s mindenkorra kezeljük ezt a kérdést valósághoz közeli módon, próbáljuk egyszer s mindenkorra lezárni ezt a kérdést, a múltnak ezt a szeletét, mert ezáltal tudunk a magunk számára egy tisztább, kiszámíthatóbb jövőt biztosítani.

Fontos a probléma valós kezelése, de azt is látom a vita során, megismerve a szolgálatok és mindenféle szakértő véleményét, hogy a valós kezelés nem fogja a teljes igazságot meghozni. Azért nem fogja meghozni, mert - amit Mécs képviselő úr is említett - vannak adatok, amelyek eltűntek, vannak olyanok, amelyekről nem is készültek adatok, számos olyan hiányosság van a dokumentációban ilyen-olyan okból kifolyólag, ami miatt a teljes, abszolút igazság nem megismerhető ebben a kérdésben.

Ettől függetlenül azt gondolom, hogy ehhez nagyon közelítenünk kell, és minden törekvése az itteni képviselőknek arra kell hogy irányuljon, hogy ezt az abszolút, teljes igazságot a jelenlegi lehetőségekhez mérten a leginkább megközelítsük. Én hiszek abban, hogy ennek a valóságnak, ennek a valós kezelésnek a megközelítése, a teljes igazság megtalálása valahol a teljes nyilvánosság megteremtésében rejlik. Ma ez a kisebbik rossz. Ehhez a teljes nyilvánossághoz kell ragaszkodnunk, amit a Magyar Szocialista Párt és az SZDSZ is kezdeményezett.

És igen, azt is látom, hogy '90-ben ez a törvénytervezet valószínűleg a társadalomban katarzist okozott volna; ma meg úgy látom, hogy egy kicsit kínlódást okoz nemcsak a képviselőknek, hanem a közélet, a társadalom számára is.

(13.00)

De ettől függetlenül azt mondom, tovább kell haladjunk, és fiatal politikusként feladatomnak is érzem azt, hogy ebben a vitában megpróbáljak hozzájárulni valamilyen formában ennek az ügynek a megoldásához, hiszen ahogy már az előbb említettem, az én generációm már nem lehetett beszervezett ügynök, az én generációm már nem lehetett megfigyelt. Mondhatom azt, hogy ez a sors vagy akár az Isten ajándéka, vagy mondhatnám azt is, hogy szerencse, de azt mondom, ez sokkal inkább azoknak az embereknek az áldozatvállalása és munkájának az eredménye, akik belefogtak a rendszerváltásba, és akik ezt a rendszerváltást lebonyolították forradalom nélkül. Miattuk is kell az, hogy a fiatalok kiálljanak e mellett a törvénytervezet mellett, és miattuk is kell az, hogy igenis követeljük a teljes nyilvánosságot, és ezt valósítsa is meg a magyar parlament.

A politikai cél helyes, a gyakorlati megvalósítás sokkal inkább nehéz. Kell a nyilvánosság, de természetesen a nyilvánosságnak is vannak korlátai, és tulajdonképpen a vita ezek körül a témák körül zajlik, hiszen fontos az áldozatok védelme, fontos az, hogy vannak olyan személyes adatok, amelyeknek semmi közük ehhez az ügyhöz, éppen ezért ezeket az adatokat, ezeket az áldozatokat védeni kell. A másik oldalról természetesen van nemzetbiztonsági érdek is, ma is, a múltban is, és ez a jövőben is létezni fog. A kérdés azonban, hogy ezeknek a határát hol húzzuk meg, és ki az, aki meghúzza ezeket a határokat.

Azt gondolom, talán kicsit utalva Mécs Imre hozzászólására, talán megengedi, ha azt mondom, hogy nem szabad felejteni, semmiféleképpen nem szabad felejteni. De rögtön azt is hozzáteszem, hogy talán a múltbeli tapasztalataink alapján nem határozhatja meg a jelen- és jövőbeli cselekvéseinket az ezen tapasztalatokból fakadó félelem. Mit értek ez alatt? Ez alatt azt értem, ahogy az imént is mondtam: mindig van, volt és lesz nemzetbiztonsági érdek. Nem mondhatjuk azt, hogy a múltban hozzátapadt a szolgálatokhoz egy ilyen káros és negatív tevékenység, ami rengeteg tragédiát okozott a magyar családoknak, de ettől még nem mondhatjuk azt, hogy erre a tevékenységre nincsen szükség, és azokat az embereket, akik ebben hivatástudatból felelősséget vállalnak, azokat megbélyegezzük, és azt mondjuk, hogy úgy általában félnünk kell és vigyáznunk kell a szolgálatokkal. Ha én ezt elfogadnám, akkor azt gondolnám, nem hihetnék abban, hogy a rendszerváltás végbement, és nem hihetnék abban, hogy Magyarországon demokrácia, jogállam és olyan jövő van, ami minden fiatal számára fontos és megkívánt.

Éppen ezért mondom azt, hogy ebben vitánk van az SZDSZ-szel. Számunkra és számomra is elfogadható lett volna, ha a szakértők döntik el, hogy melyek azok az iratok, amelyek nyilvánosságra kerülhetnek, és melyek azok, amelyek nem. Valószínűleg ebben a kompromisszumot meg fogjuk találni. De azt gondolom, ha megbízunk egy szolgálatban, hogy a mai nemzetbiztonsági titkokat őrizzék, és ezeket jól definiálják, akkor azt gondolom, abban is meg lehet bízni bennük, hogy a múltbeli ilyen típusú titkokat minősítsék és eldöntsék ezt. De azt gondolom, hogy ez vita kérdése, szakértőkön múlik ez a dolog.

Aztán egy másik kérdés a szankció kérdése. Én abban hiszek, hogy a nyilvánosság ítéljen. Pontosan azért ítéljen a nyilvánosság, mert tizenöt év eltelt azóta, amióta ennek a rendszernek vége lett. Azért jó a nyilvánosság, mert a nyilvánosság meg is bocsáthat. Hadd ajánljam a figyelmébe az ellenzéki képviselőknek is, hogy vannak olyan politikai szereplők, akik adott esetben sikeres politikusként viszik akár egy város vezetését vagy akár egy országgyűlési körzetet. Én nem vindikálnám magamnak azt a jogot, hogy itt bent a parlamentben én döntsek ennek az embernek a sorsáról. Döntsenek ennek az embernek a sorsáról azok a választók, akik 2006-ban, 2010-ben és aztán tovább meg fogják választani az adott országgyűlési képviselőt, az adott polgármestert vagy a testületet. Ha ők azt mondják, hogy ez már kellően régen történt, és ezért meg tudnak bocsátani ennek a személynek, akkor tegye meg a közösség. De az a közösség tegye meg, amelynek az életére akkor az az ember és annak a munkássága hatással volt és van. Talán ez az álláspont egyébként közelebb van a katolikus egyház és a keresztény értékrend vállalásához is, hiszen a katolikus egyház azt mondta ebben a témakörben, hogy a hit a megoldás erre, az a megoldás erre, hogy a keresztény ember megbocsát, és ezért ők ezeket a kérdéseket rendezni tudják magukban.

Én ezért hiszek a nyilvánosság erejében. Nemcsak a közszereplőknél, mindenkinél. Azért mindenkinél, mert ahogy Mécs Imre is elmondta, nem csak a közszereplők életét nehezítette az meg, hogy valakit megfigyeltek, és róla adatokat szolgáltattak, lehet hogy számos olyan, sőt egészen biztosan számos olyan család életét keserítette meg ez a megfigyelés, akik ma nem közszereplők, akiknek ma semmi közük nincs se a politikához, se a közélethez, élnek valahol nyugodtan, van valamilyen szakmájuk, de adott esetben sokat szenvedhettek az elmúlt időszakban. Azt gondolom, nekik is megjár az, hogy igen, akik őket megfigyelték, azok is kerülhessenek nyilvánosságra, és esetleg egy kisebb közösség, a család, a baráti társaság vagy a munkahelyi környezet döntsön annak az embernek a sorsáról, aki ebben a tevékenységben részt vett. Ezért mondom azt, hogy a nyilvánosság kellő erő, szükséges erő és elégséges erő.

Zárásként hadd mondjak egy idézetet - David Viscott mondta ezt valamikor -: a vesztés legbiztosabb módja, ha minden módon igyekszünk elkerülni a kockázatot. Én azt gondolom, hogy vállalnunk kell a kockázatot, akár vállalnunk kell a kompromisszum kockázatát, hiszen ha a magyar parlamentben manapság bármiben kompromisszum alakul ki, akkor egyik és másik fél elkezd gyanakodni, hogy valamit elrontottunk, mert valaki más is egyetért a mi javaslatunkkal. Én azt kérem mindenkitől, magunktól, hogy ebben az esetben ettől tekintsünk el, és értelmezzük akár úgy a kompromisszumot, ahogy szokták néha definiálni a pesszimisták, hogy az a jó kompromisszum, amikor mindegyik fél kicsit elégedetlen a végeredménnyel, mert ez azt jelenti, hogy mindenki feladott az eredeti álláspontjából egy kicsit, és így kialakult egy olyan kompromisszum, ami ugyan talán nem elégít ki mindenkit száz százalékban, de mindenki egy közös nevezőként el tudja fogadni ezt a kompromisszumot.

Úgyhogy az előbbi idézetre utalva én még egyszer arra szeretném magunkat felszólítani, hogy vállaljuk a kockázatot, vállaljuk a kompromisszum kockázatát, azért, hogy Magyarország nyerhessen.

Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a kormánypárti padsorokból.)




Felszólalások:  Előző  66  Következő    Ülésnap adatai