Felszólalás adatai

KÓSA FERENC, a kulturális és sajtóbizottság alelnöke, a bizottság előadója: Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A Magyar Tudományos Akadémia beszámolóit az Országgyűlés kulturális bizottsága is megtárgyalta. Bizottságunk 2004. március 2-ai ülésén határozatot hozott, amely szerint nem állít külön kormánypárti és külön ellenzéki előadót, hanem engem bíz meg azzal a feladattal, hogy tájékoztassam az Országgyűlést a tanácskozásunk során elhangzott véleményekről. A megbízatásomra vonatkozó döntést bizottságunk valamennyi tagja támogatta. Igyekszem tehát tömören és tárgyilagosan összefoglalni mindazt, ami bizottságunk ülésén történt, illetve elhangzott.

Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni: a kulturális bizottság egyhangúlag, ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadta el a beszámolókat, ezt ajánlja az Országgyűlésnek is.

A tanácskozáson részt vevő képviselők elismeréssel szóltak a beterjesztett anyagokban található pontos és sokoldalú tájékoztatásról. Valamennyien egyetértettünk abban is, hogy a magyar tudomány történelmi hagyományai és jelenkori teljesítményei egyaránt tiszteletet és támogatást érdemelnek. Mindannyian elvi jelentőségűnek véltük és támogatásunkról biztosítottuk a Magyar Tudományos Akadémia függetlenségére és szuverenitására vonatkozó törekvéseket. Bizottságunk véleménye szerint a Magyar Tudományos Akadémia mint a magyar tudomány országos köztestülete, csak akkor teljesítheti tudományos és közéleti feladatait, ha a politikai pártoktól egyenlő távolságban működik. A tudomány világa nem lehet alárendelve semmilyen politikai párt és semmilyen kormányzat akaratának.

(12.50)

E tekintetben teljes tisztelettel gondolunk a Magyar Tudományos Akadémia elnökeire, Kosáry Domokosra, aki a maga tudósi és erkölcsi tekintélyével megalapozta, Glatz Ferencre, aki két cikluson át megszilárdította az MTA szuverenitását, és természetesen Vizi E. Szilveszterre, aki nemcsak őrzi a magyar tudomány szuverenitását, hanem szinte személyében is megtestesíti.

A kulturális bizottság különös figyelemmel és felelősséggel mérlegelte azokat az adatokat, amelyek a magyar tudományos élet működésének anyagi feltételeire vonatkoznak. Az egyik ilyen jellemző adatsorból megtudhattuk, miként alakult a kutatásra és fejlesztésre fordítható anyagi források mértéke a különféle országok GDP-jéhez viszonyítva. Eszerint 2002-ben Európa átlagosan a GDP, tehát a bruttó nemzeti össztermék mintegy 2 százalékát fordította erre a célra, az Amerikai Egyesült Államok 2,8 százalékot, Japán 3,1 százalékot, Finnország 3,4 százalékot, Svédország 4,27 százalékot. Magyarország pedig csupán 1 százalékot. Ezek az adatok világosan jelzik, hogy hazánkban a tudományos kutatás és fejlesztés anyagi támogatása messze elmarad a világ élvonalától és az európai átlagtól is. Ezt a lemaradást a kulturális bizottságban valamennyien sajnálatosnak és aggasztónak ítéltük.

A magyar gazdaság jelenlegi gondjait ismerve is úgy vélekedtünk, hogy ezt a leszakadást a lehető legrövidebb időn belül meg kell szüntetnünk. Bizonyos biztató jelek arra utalnak, hogy ez a határozott véleményünk találkozhat a kormány szándékaival. Erre utal például az a tény, hogy a jelenlegi kormány 50 százalékkal emelte a tudomány területén dolgozók jövedelmét. Ezt bizonyítja továbbá az a bejelentés, amelyet Magyarország miniszterelnöke tett nemrég egy nemzetközi tudományos konferencián. Medgyessy Péter megígérte, 2006-ra a tudományos kutatásra és fejlesztésre szánt források aránya a magyar GDP-hez viszonyítva eléri majd az 1,8-1,9 százalékot. A 2004-ben bevezetett megszorító intézkedések ellenére is bíznunk kell abban, hogy a kormányfő teljesíti az ígéretét. Ez nemcsak a magyar tudomány, hanem az ország érdeke, amelyet túlzás nélkül nevezhetünk akár össznemzeti érdeknek is.

A Magyar Tudományos Akadémia beszámolójában egy másik táblázat azt rögzítette, miként alakultak a kutatási-fejlesztési ráfordítások Magyarországon 1981 és 2000 között. Az adatokból kiderült, hogy 1981 és 1988 között a jelenlegi európai átlagnál többet áldoztunk erre a célra. Voltak olyan évek is, amelyekben a támogatási arány meghaladta a 2,5 százalékot. Ez az arány még 1990-ben is magasabb volt mint 1,5 százalék. 1993-tól kezdve viszont fokozatosan süllyedt az 1 százalék alá. Ezek az adatok megdöbbentőek. Nem kívánjuk a diktatúra utolsó évtizedét utólag fölértékelni. A tények azonban tények. El kell gondolkodnunk, mi történt a magyar tudománnyal a rendszerváltás utáni években. A kulturális bizottság ülésén is említettem, most is megismétlem, hogy véleményem szerint itt nem valamely politikai párt vagy kormány egyedi hibájáról van szó, hanem a rendszerváltozás óta eltelt időszak egyik legsúlyosabb stratégiai tévedéséről, mondhatnám, történelmi vétségéről.

Az egymást váltó kormányok mintha nem érzékelték volna korunk kihívásait és követelményeit. Nem ismerték föl, hogy a gazdaság fejlődésének, a versenyképesség megőrzésének ma már elengedhetetlen előfeltétele a tudásalapú társadalom megteremtése. Különösen vonatkozik ez a nyersanyagokban, természeti kincsekben szegény, de szellemileg és kulturálisan jelentős teljesítményekre képes országokra.

A magyar tudomány fejlesztése és a magyar kultúra színvonalának emelése tehát létérdekünk volna. A tudatos támogatás helyett azonban mindkét területet a maradványelv sújtotta. A különféle kormányok minden más területet fontosabbnak ítéltek. Föl kell tennünk a kérdést: miért alakultak így ezek a társadalmi-történelmi folyamatok? A pénzhiány számunkra nem magyarázat. Ezer- és ezermilliárdok tűntek el a sötét semmiben, tengernyi közvagyont vesztett el az ország. Vajon miért éppen a tudományra és a kultúrára nem jutott elegendő pénz? Meggyőződésünk szerint a magyar tudomány és a magyar kultúra jelenlegi helyzetében már nincs helye semmiféle magyarázkodásnak. Mi, országgyűlési képviselők felelősek vagyunk mindazért, ami történt, ami történik, és ami történni fog a magyar tudomány és kultúra sorsának alakulásában. És immár átháríthatatlanná vált a Magyar Országgyűlés felelőssége is.

Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Általános taps.)