A felszólalás szövege:

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! A diszkrimináció súlyos szó. Azt jelenti, hogy előnyös helyzetben lévők döntéseikkor bizonyos embereket vagy embercsoportokat hátrányos megkülönböztetésben részesítenek, kizárnak bizonyos javakból, ezáltal megalázó helyzetbe, hátrányos helyzetbe hozzák őket. A diszkriminációt minden jó érzésű ember elítéli. Az elfogadhatatlan.

Az elmúlt időszakban a politikai közbeszédben nagyon gyakran előforduló szó volt ez, rendszerint kormánypárthoz tartozó közemberek, értelmiségiek alkalmazták ezt a kifejezést vádként olyan esetekben, amelyekben legtöbbször nem is tudták bizonyítani a diszkrimináció tényét. Magam itt arra szeretnék most rámutatni napirend előtti felszólalásomban, hogy a kormányzat fontos döntésekben súlyos diszkriminációt alkalmaz, amely elfogadhatatlan, és szemben a korábbiakkal, amikor csak sejteni lehetett vagy vádaskodni, én itt számokkal, tényekkel fogom bizonyítani a diszkrimináció tényét.

A közelmúltban iskolafelújításokra 79 382 013 056 forintot osztott szét a kormányzat; a későbbiekben az egyszerűség kedvéért kerekítve 80 milliárd forintot fogok mondani. Nagyvonalúan tekintsünk most el attól a ténytől, hogy egy olyan közoktatási rendszerben, ahol az állam felelősséget visel az iskoláztatásért, és ezt törvény kimondja, ez egy természetes tény lenne, és nem kellene olyan sikerpropagandaként feltüntetni, mint ahogy ezzel szembesültünk, de hát ez történt. Alkotmányos kötelessége volna az iskolákat felújítani. Jól tudjuk, hogy iskoláinknak több mint 60 százaléka szorul felújításra, és bizony az elmúlt években édeskeveset fordított erre a kormányzat.

De inkább a felosztás belső aránytalanságairól kívánok szólni, amelyek a diszkrimináció tényét mutatják. Nos, a 80 milliárdból az egyházi közoktatási intézmények mindössze 1 milliárd 637 millió 758 ezer forinttal részesültek, ez a teljes szétosztott összegnek mindössze a 2 százaléka. 253 iskola, illetve pályázó önkormányzat kapott az összegből, miközben több mint 4 ezer szorul legalább felújításra, mindösszesen 6 egyházi iskola. A diszkrimináció tényét az jelenti, hogy az egyházi közoktatás ma a magyar közoktatási rendszernek közelítőleg 8 százalékát képviseli. Az lett volna tehát arányos és igazságos, és nem diszkriminatív, ha ezt az óriási összeget, amely szétosztásának persze örülhetünk, ugyanilyen arányban kapják meg a pályázó egyházi iskolák.

Hatvan évvel az egyházi iskolák államosítása után ez bizony fájdalmas és szembetűnő tény, különösen annak fényében, hogy itt tárgyalta az Országgyűlés a tavaszi ülésszakon az Állami Számvevőszék jelentését, amelyben szembesültünk azzal, hogy az egyházi iskolákat 2,7 milliárd forinttal, a most szétosztott összeg csekély hányadával rövidítette meg a kormányzat. Akkor miniszter úr azt ígérte, hogy június végéig meg fog születni az a rendelet, amely az igazságosságot szolgálja. Mi, képviselők minderről a mai napig hivatalosan nem értesültünk.

De tetten érhető a diszkriminációnak egy másik vonulata is, 24 pályázó kapott ebből az összegből 500 millió és 1 milliárd 200 millió közötti nagyságrendű összeget. E között a 24 pályázó között mindössze négy olyan van, ahol az önkormányzat fideszes vagy KDNP-s. Ugyanezt az arányt mutatja a többi elemzés is, ha mind a 80 milliárdot felosztjuk, elenyésző, csekély mértékben kaptak ezek az iskolák.

Szombaton miniszterelnök úr az egyik tüntetésen azt mondta: "Nem ellenfelek és nem ellenségek, hanem honfitársak és testvérek vagyunk. Mi mindannyian magyarok vagyunk, ha csak egy embert is kirekesztünk, mi leszünk kevesebben. Én nem akarok ilyen Magyarországot. " Mi sem akarunk, tisztelt Országgyűlés, és ugyan ezen a döntésen változtatni már nem lehet,...

ELNÖK: Frakcióvezető asszony!

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): ...azt kérjük, hogy a következőkben a diszkriminációt mellőzzék politikai ténykedéseikből. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Miniszter Úr! A nyár közfelháborodást kiváltó oktatásügyi híre volt, hogy egy budapesti alapítványi iskolában a miniszterelnök fia szabálytalan körülmények között tett érettségi vizsgát (Felzúdulás az MSZP soraiban.), külön teremben, meghosszabbított időtartam alatt kapott meg nem engedett tanári segítséget. A fiú érettségije persze eredményesnek minősíttetett, miközben sok más társa ismételni kényszerült. (Közbeszólások az MSZP soraiból.) A felháborodott szülők az Oktatási Hivatalhoz fordultak kivizsgálást és a csalással szerzett érettségi bizonyítvány visszavonását követelve.

A bürokratikus tanügyigazgatás fővárosi útvesztőiben aztán addig vándorolgatott a feljelentés, míg meg nem kezdődött az új tanév. Ennek a halogatásnak két haszonélvezője van, az egyik a Gyurcsány-fiú, a másik a Montessori iskola, ahol sok más törvénytelenség is napvilágra került, ám a tanév közben már nem kötelezhető kapuinak bezárására.

Példátlan, hogy éppen a miniszterelnök fia érdekében szabálytalankodtak. A közélet szereplőinek, a politikusoknak mindent el kellene követniük annak érdekében, hogy jogos vagy jogtalan előnyben se ők, se családjuk ne részesüljenek. S ha például nehezen regulázható gyermekük iskolája rosszul értelmezett lojalitásból csalni akarna, a szülőknek erkölcsi kötelessége volna ezt visszautasítani, helyreállítani a rendet és a közbizalmat.

Gyurcsány Ferenc ezt nem tette meg, nem kért elnézést ezúttal sem, nem kezdeményezte ő maga fia vizsgájának szabályos körülmények között történő megismétlését. Hallgatott ön is, miniszter úr, akinek pedig hivatalbeli kötelessége lett volna az igazságosság és a közbizalom helyreállítása érdekében a gyors intézkedés megtétele. A Kereszténydemokrata Néppárt ezért kéri, szíveskedjék álláspontját közölni az alábbiakkal kapcsolatban. Miért nem tartotta fontosnak, hogy megszólaljon az ügyben? Hogyan fordulhatott elő egy agyonszabályozott rendszerben, hogy csalás árán érvényes érettségi bizonyítványt adjon ki egy OKM azonosítóval rendelkező iskola? Hogy a csalás nyilvánosságra kerülése után két hónappal még nem történt meg az ügy végleges, megnyugtató rendezése? Mikor fog erre sor kerülni? Mi a véleménye miniszter úrnak arról, hogy a miniszterelnök fia hamis úton szerzett jogtalan előnyöket élvezhet (Felzúdulás az MSZP soraiban.), és hogy egy kemény tandíjat szedő iskola voltaképpen pénzért árusíthat végzettséget igazoló iskolai bizonyítványt?

Tisztelettel várom a válaszát, annak ellenére, hogy képviselőtársaim bekiabálásukkal nem tudom, lehetővé tették-e, hogy hallja a kérdéseimet. (Nagy taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Miniszter Úr! Ön nem először tesz olyat, hogy egészen másra válaszol (Moraj az MSZP soraiban.), mint amit kérdésben elmondtunk. Én egyetlen szóval nem kritizáltam a fiatalembert. Én azt kérdeztem öntől, hogy miért nem tartotta szükségesnek, hogy ebben a nagy horderejű ügyben megszólaljon. (Moraj az MSZP soraiban.) Kitért a válaszadás elől. (Dr. Magda Sándor: Keresztény értékek!)

Itt van a kezemben az Oktatási Hivatal mintegy tízoldalas nyilvános jelentése. Sok minden részletkérdésbe bele lehetne kapni ez ügyben. Mindössze annyit jegyzek meg, hogy a Montessori iskolába járó gyerekeknek és az egész társadalomnak az volna az érdeke, hogy ilyen szabálytalanságok ne maradjanak alapos kivizsgálás nélkül. Ez a tízoldalas jegyzőkönyv bizony ezt mutatja, és nem értem, hogy a fővárosi főjegyző úr miért késlekedik azzal a vizsgálattal, amelyre az Oktatási Hivatal felkérte. (Moraj az MSZP soraiban.)

A válaszát nem tudom elfogadni. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiból. - Révész Máriusz: A miniszterelnök gyereke egy órával tovább írhatja? Azt mondja meg!)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm a szót, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Az oktatás ügye - mind a köz-, mind a felsőoktatás - a nemzet jövőjének jobbításán fáradozó politikusok számára a legfontosabb kérdés kell hogy legyen. A Kereszténydemokrata Néppárt régóta hangoztatott álláspontja ez. Ugyanez a gondolat néhány hónappal ezelőtt megjelent a kormányzati kommunikációban is, amelynek akár örülhetnénk is, ám az intézményrendszer belső állapota nem tükrözi vissza ezt a deklarált kormányzati szándékot. Főiskolai és egyetemi hallgatók és oktatók frusztráltan, bizonytalanságban, a jövő kilátásait nem ismerve élik mindennapjaikat, ami rontja a hangulatukat, és rontja a tanulás színvonalát is.

Mint közismert, a magyar állam csatlakozott a felsőoktatás európai átalakításához, a köznyelvben bolognai folyamatnak nevezett átalakuláshoz. A Kereszténydemokrata Néppárt ugyan nem támogatta a bolognai átállás sietős és generális bevezetését, de ha egyszer már a reform bevezettetett, akkor természetesen figyelemmel kísérjük, különösen annak érdekében, hogy a jövő ifjú értelmisége a lehető legjobb körülmények között tanuljon, és megfelelő színvonalat tudjon elérni.

2006-ban léptek be az egyetemekre és a főiskolákra azok a hallgatók, akik már a kétciklusú felsőoktatásban kezdik meg tanulmányaikat, jövőre végeznek az alapképzésben. Mintegy 30 hallgatót kérdeztünk ki az elmúlt hetekben arról, hogy ki akarja tovább folytatni a tanulmányait - mind a harminc tovább akar menni a mesterfokra. Az okokat firtatva egyértelművé vált, hogy semmi garanciát nem látnak arra, hogy az alapképzésben szerzett diplomájuk konvertálható lesz a munkaerőpiacon, vagyis következik a mesterfok jövő év szeptemberétől, és a problémák itt már kulminálódnak. Ugyanis köztudottan mesterfokot csak olyan esetben lehet indítani, ha azt a Magyar Akkreditációs Bizottság, amelynek tagjait a miniszterelnök úr bízza meg, megadja erre az engedélyt.

Nos, a MAB tevékenysége rendkívül lassú és átláthatatlan. Nem egy olyan akkreditációs beadvány volt a közelmúltban, amelyre mind a két szakértői bírálat egyértelműen pozitív választ adott, tehát engedélyezni javasolta a szak indítását, a MAB plénuma mégis nemet mondott rá. Ilyen esetben érthetően és okkal él az a gyanú az egyetemi szféra munkásaiban, hogy talán szándékosan kedveznek egyes egyetemeknek, intézményeknek, és szándékosan hoznak hátrányos helyzetbe másokat. Ez a bizonytalanság nem kedvez a felsőoktatás helyzetének.

A szakok többsége esetében tehát nincs meg a döntés, miközben jövő évben indulnak ezek a szakok. A felsőoktatási tájékoztatóban pedig meg kell hirdetni, hogy milyen szakokra lehet jelentkezni. A hallgatók jelentős része ma még nem tudja, hogy hogyan, milyen úton, milyen szakon és milyen intézményben kívánja folytatni valamikor megálmodott egyetemi karrierjét.

Fokozza az átláthatatlanság helyzetét a keretszámok körüli bizonytalanság. Mint tudjuk, a felsőoktatási törvény értelmében az államilag finanszírozott induló keretszámok 35 százaléka lesz csak államilag finanszírozott a MAB esetében. Az Oktatási Hivatal előzetesen megadta a keretszámokat, azonban ezek nem nyilvánosak. Nem lehet követni, hogy ezek valóban 35 százalékot jelentenek-e. Az Oktatási Hivatal honlapján erről semmiféle információ nincsen. Azok a főiskolai hallgatók, akik olyan helyre járnak, ahol nincsen mesterszak, nem tudják, hogy az ő 35 százalékuk hová fog kerülni, mi lesz velük. További bizonytalanságokat jelent még az, hogy az átjárhatóság az államilag finanszírozott és önköltséges képzés között nincs jogszabályban rendezve, további bizonytalanság a tanárképzés 11. félévének a finanszírozása és munkaerőgondjai, és sorolhatnám az egyéb problémákat.

Tisztelt Országgyűlés! Nem értjük, hogy a kormány egy általa is favorizált reform sikeressége érdekében miért nem tesz meg mindent, hogy átláthatóan, nyilvánosan és egyértelműen történjenek a reformlépések. Vagy talán csak ennyire futja? (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)

A Kereszténydemokrata Néppárt felszólítja a kormányt, hogy gyorsítsa meg és tegye átláthatóvá az akkreditáció és a felsőoktatási reform lépéseit elsősorban a hallgatók érdekében. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Az oktatás eredményessége társadalmunk, hazánk sikerének záloga. Egy ország legnagyobb kincse polgárainak tudása, szakképzettsége, felkészültsége, ezért a színvonalas oktatás megteremtését tartom a legjobb befektetésnek.

Tisztelt Országgyűlés! Ezek nem az én szavaim, nem is a Kereszténydemokrata Néppárt szavai, hanem az Oktatási és Kulturális Minisztérium és miniszter által meghirdetett "Új iskola, új tudás" programnak a bevezető üzenete, amelyet Hiller István miniszter úr kézjegyével is ellátott. Ezzel a gondolattal hirdette meg az OKM ezt a programot, járta vele az országot, mintegy száz fórumot tartva. E programnak jóllehet nem minden részelemével értettünk egyet, de örültünk.

Reménykedve vártuk azt, hogy majd a költségvetésben az "Új tudás" programnak az üzenete a számok nyelvére is le lesz fordítva. Ám mélységesen csalódtunk. A költségvetés semmiben nem támasztja alá azt a lendületet, az oktatásnak azt a prioritását, amelyet a kormány által meghirdetett program végül is megígért.

(12.10)

Már előre hallom néhány kormánypárti képviselő replikáit, hogy persze, pénzügyi válság van, pénzügyi megszorítás, ilyen körülmények között nem lehet az oktatásügyre többet fordítani. Ne fárasszák magukat, tisztelt képviselőtársak, ilyen válaszokkal, ezt nem tudjuk elfogadni, két ok miatt. Először is: világosan kell látni, hogy ennek a mély válságnak, amibe belezuhantunk, az oka egyrészt az a megelőző hat év, amelyben a szocialista és szabad demokrata koalíció kormányzott, és bizony, elhibázott gazdaságpolitikája gyengítette le ennyire az országot.

A másik, ami miatt viszont nem fogadható el ez az érvelés, az az, hogy még ha pénzügyi válság van, ha hiányzik is a pénz, akkor is ki kellene tudni jelölni azokat a prioritásokat - ahogy Demendi képviselő úr mondta, azokat a kitörési pontokat -, amelyeknek köszönhetően várható lenne majd az, hogy az ország kimászik ebből a gödörből. Nos, nem ez történt. Ilyen kitörési pont lehetne - megengedem, az agrárium mellett, de azt megelőzően - az oktatás, amely amúgy is kivérzett állapotban van. Iskoláink olyan körülmények között dolgoznak már, hogy pár ezer forintos éves folyóirat-megrendeléseket kell lemondaniuk, mert a költségvetésükből erre nem futja.

Nézzük most a számok nyelvén, hogy a költségvetés mit ígér a közoktatásnak! A legfontosabb támogatási kategória az úgynevezett közoktatási alap-hozzájárulás, amely 2007-ben 2 millió 550 ezer forint volt. Ugyanennyi volt 2008-ban is. Most a legújabb költségvetési variációban ez 2 millió 450 ezer forintra zsugorodott, ami önmagában üzenetértékű: csökken, még a 2007-es szintet sem éri el, amit, ha megszorzunk az inflációs rátával, bizony láthatjuk, hogy az iskoláink a nyomor szélére fognak sodródni.

De nézzük a másik területet, a fejlődés igazi motorját, amely minden szervezet fel tud virágoztatni - régi tudása ez a vezetéstudománynak -, ez pedig az emberi tőke, a humán erőforrás, ha úgy mondjuk. Az "Új tudás" program, jóllehet vitatható módon, de mégis örömünkre azért elég jelentős pénzt próbált a pedagógusok bérére fordítani, elsősorban a pályakezdő pedagógusokra, ebben volt a vita, de örömmel fogadtuk a tényt, a szándékot, hogy ezt megemelje. Nos, a költségvetésben már egyetlen szó sincsen a pedagógusbér-emelésről. Ugyancsak ígérte az "Új tudás" program az iskolai vezetők bérpótlékának jelentős emelését. Erről sincsen már szó a költségvetésben.

Ha bárki veszi a fáradságot, hogy akár csak fél órát beszélgessen egy iskolai vezetővel, és tájékozódjék arról, hogy mi mindent vár el tőle az oktatási rendszer, micsoda embertelen munkát végez, micsoda óriási felelősség nyomja a vállát, akkor azt hiszem, szükségtelen lenne indokolni, hogy az a méltatlan bérezés, amiben ők részesülnek, megmagyarázza azt a helyzetet, hogy Magyarországon egy-egy igazgatói pályázatra alig jelentkezik valaki.

"Mi olyan oktatási rendszerért dolgozunk, amelyben motivált és felkészült tanárok foglalkoznak gyermekeinkkel korszerű körülmények között." - írja megint csak az "Új tudás" program. Valóban várható-e ezek után alulbérezett, kiéheztetett, ígéretekkel hitegetett, majd az ígéretekben csalatkozott pedagógusoktól az a fajta lendület, amire szüksége lenne az oktatásnak, megjegyzem, nem is közvetlenül az oktatásnak, hanem az egész országnak, hogy végre fejlődjék az, ami egyelőre zuhan?

Nos, ilyen költségvetési kondíciók között bűn azzal áltatni az OKM honlapjára ellátogató olvasókat, hogy az "Új tudás" program mi mindent ígér, ezért indítványoznám az Oktatási és Kulturális Minisztériumnak, hogy ezt vonja vissza. Illetve egy másik indítványunk is volna, ez talán jobban hangzik, és ezzel tudnánk inkább azonosulni: ne vonja vissza, hanem harcolja ki azokat a kondíciókat, amelyeket megígért, és amelyekre az országnak bizony szüksége van.

Ezek miatt a Kereszténydemokrata Néppárt ezt a költségvetést bizony nem tudja támogatni, mert nincsenek meg benne azok a kitörési pontok, jelesül az oktatás területén, amelytől várható lenne, hogy nem ismétlődik ez a mostani helyzet 1-2-3 vagy 10 év múlva, amely valóban az oktatás színvonalát és ezáltal az egész ország tudásszintjét emelné.

De van más problémánk is még a költségvetéssel kapcsolatban, röviden. Ha már kevés is a pénz, ha már csökkent is az összkeret, akkor is elvárható volna, hogy az oktatási kormányzat legalább a saját prioritásaihoz hű maradjon. Nem ezt tette, mindenből elvett egy kicsit, 2-5-10-11 százalékot. Nézzünk csak néhány ilyen, általa meghirdetett prioritást: az esélyegyenlőség mindannyiunk által vallott érték és fontos; a sajátos nevelési igényű gyerekek 240 ezer forintra tervezett normatíváját 228 ezerre csökkentette. Vagy egy másik, legalább ilyen fájdalmas, a konduktív pedagógia, amely valódi hungarikum, kitörési pont, az egész világon tiszteletet szerzett a magyar pedagógia magának a konduktív pedagógia kapcsán, a 260 ezer forintos normatívát 228 ezerre csökkentették. Sorolhatnám a bölcsődei ellátás, a gyermekvédelmi különleges és speciális ellátás csökkentését és így tovább.

Még egy mozzanatot említek meg, amely szintén a kormánynak is prioritása, és mi magunk is a legfontosabb tennivalók közé soroljuk, ez pedig a szakképzés. Az iskolai gyakorlati oktatásra szánt keretek csökkennek mind a 9-10., mind a későbbi évfolyamokon, és ez különösen fájdalmas akkor, amikor a költségvetés megszorítása miatt várhatóan jelentősen zsugorodni fognak azok a vállalkozások, amelyek a szakképzésben a szakoktatásnak helyet adnak. Nem tudom, felmérte-e a kormányzat, hogy hová fog vezetni, ha nem lesz gyakorlati helye a fiataljainknak.

Nos, tehát az említettek miatt a költségvetés a Kereszténydemokrata Néppárt számára nem támogatható. Volt már rá példa a magyar történelemben, hogy nehéz helyzetben is az oktatást ki tudták emelni, gondoljunk csak a klebelsbergi időkre, aki meg tudta oldani ennél talán nehezebb körülmények között is.

Köszönöm figyelmüket. (Taps a Fidesz, a KDNP és az MDF soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kicsit anakronisztikus ez a megszólítás most, amikor, ha jól számolom, az elnökség kivételével, tehát hogyha őket nem veszem ide, akkor mindösszesen heten vagyunk ebben a teremben. Ezért talán megengedik, hogy a "Tisztelt Országgyűlés!" kötelező formula után most kivételesen azt mondjam, hogy tisztelt előterjesztők, kedves Sándor Klára és Magyar Bálint, inkább önökhöz fogok szólni, hogy megosszam a gondolataimat és a Kereszténydemokrata Néppárt álláspontját önökkel.

Magyar Bálint elmondta, hogy az elmúlt időszakban számos egyetemi vezetővel konzultált, és arról is tájékoztatott bennünket, hogy hogyan vélekedtek a törvényjavaslatról.

(20.30)

Nos, az elmúlt időszakban én is ezt tettem, annak ellenére, hogy legnagyobb sajnálatomra a bizottsági vitában nem tudtam részt venni, ezért csak most van alkalmam elmondani a véleményemet. Az egyetemi rektorokkal én is többel konzultáltam, gazdaságitanács-vezetőkkel, szakértőkkel és értelemszerűen a frakciómmal, illetve a frakciószövetséggel, azért annál sokkal árnyaltabb a kép, mint ahogyan ön ezt elővezette.

A bevezetőjében vázolt egy komoly problémát, amely valós probléma, az tudniillik, hogy mennyire bürokratikus, nehézkes az egyetemeknek a vagyonukkal való, nem létező vagyonukkal való gazdálkodás, milyen bürokratikusan lehet csak elintézni, esetleg évek tortúrája során egy-egy ingatlanvásárlást vagy cserét. Ez valós probléma, mindazonáltal nem állhatom meg, hogy ne vegyem számba, hogy meglátásunk szerint mik a felsőoktatásnak a legégetőbb problémái. Komoly problémája az, hogy évek óta zuhan a bejövő évfolyamok színvonala - az okainak a taglalására itt most nem térnék ki -, és értelemszerűen a finanszírozási elvek miatt nem várható, hogy ez a csökkenő színvonalú mindenkori kezdő évfolyam majd nagy számban kiesik a képzés során, hiszen az egyetemek abban érdekeltek, hogy bent tartsák őket.

Köztudott, hogy tíz év alatt mintegy megnégyszereződött az egyetemi oktatásban részt vevők létszáma. Ezalatt lényegében a rendelkezésre álló költségvetési források nem változtak, vagy csak minimális mértékben nőttek, ami nagyon komoly forráshiányokat idézett elő. Ma számos olyan, például tanárképzést folytató felsőoktatási intézmény van, amely a legkorszerűbb technikákra kellene hogy megtanítsa a hallgatóit, és emellett van neki néhány írásvetítője, jó esetben egy-egy videója vagy éppen laptopja.

Megkezdődött a felsőoktatás átalakítása, a mi álláspontunk szerint nagyon gyorsan, nem megfelelően előkészítetten és erőltetetten egységesítetten. Ismereteink szerint sok európai ország már a revíziójánál tart, mi még idáig sem jutottunk el. Ott vannak már a 3. évben azok az egyetemisták, akik az új szerkezetű felsőoktatásban kezdték el a tanulmányaikat, és számos kérdőjel van előttük. Ezeket nem akarom sorolni, mert az idő gyorsabban telik, mint ahogy szeretném, de hogy mi lesz velük, ez most a legnagyobb kérdés, és a kérdések zömére nincsen válasz. Megkezdődött az akkreditáció is évekkel ezelőtt, és folyik rettenetesen sok bizonytalansággal, nagyon lassan, sok ismeretlen, állandóan változó tényezőkkel, és az egyik legsúlyosabb gondja az akkreditációnak, hogy időben elvált egymástól az alapszakok és a mesterszakok akkreditációja, holott ezeknek egymásra épülése indokolt volna.

Mindezek tehát alapvetően minőségi problémák és finanszírozási problémák, amelyek meglátásunk szerint súlyosabbak, mint az ön által joggal említett működésbeli probléma. Ez a törvényjavaslat ezekre a súlyos problémákra nem reflektál, jóllehet nem is vállalta föl, természetes, ezt nem vállalta, mindazonáltal egy törvényjavaslat megítélésénél az is egy fontos szempont, hogy mérlegeljük, hogy a meglevő valós gondokra megfelelő választ ad-e ez a törvényjavaslat. Tehát meglátásunk szerint nem a legsúlyosabb gondokra ad választ, ezért tehát az indokoltsága talán vitatható.

De nézzük akkor most már konkrétan a törvényjavaslatot! 2005 óta él ez a felsőoktatási törvény, három éve annak, hogy a gazdasági tanácsok működnek. Mi eleve elleneztük a gazdasági tanácsokat több ok miatt: először is nem szerencsés, ha az oktatásirányítás és a működés ilyen mértékben kettéválik. A gazdasági tanácsok tagjai zömükben a gazdasági szférában aktívan dolgozó, elfoglalt, túlterhelt, nagyon felelősségteljes munkát végző emberek, akik nem győzik időben, hogy operatív munkát végezzenek a gazdasági tanácsban. Kifogásoltuk annak idején azt a tételt is, amely a költségvetésből hasznosabb célra fordítható lett volna, ez, ha jól emlékszem, 160 millió forint volt.

Most ez a javaslat megerősíti a gazdasági tanácsok szerepét, miközben ezeket a problémákat nem orvosolja. De kérdezem, hogy az eltelt három év időszaka alatt vizsgálta-e bárki autentikus szervezet vagy személy a gazdasági tanácsok működésének az eredményességét. Volt-e bármilyen átvilágítás? Felmérték-e, hogy meghozták-e ezeket a gazdasági tanácsok a megfelelő eredményt? A kérdés kissé költői részemről, mert akikkel beszéltem, senki ilyenről nem tudott, úgyhogy vélem, hogy ilyenfajta felülvizsgálat vagy átvilágítás nem történt, ami, meg kell mondjam, súlyos hiba. Egy alapvető minőségirányítási szempont, elv, minden alapkurzuson tanítják: az úgynevezett PDCA-ciklus, amelynek az idevonatkozó lényege az, hogy mielőtt a folyamatba beavatkozol, azelőtt végezzél kontrollt, és a kontroll eredményének megfelelően avatkozzál be a folyamatba. Itt ilyen nem történt, és most ez a törvényjavaslat a gazdasági tanácsoknak a működésébe avatkozik be anélkül, hogy világosan látnánk, hogy elérték-e az eddigi céljukat. Nos, ez számunkra így bizony nem fogadható el.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy hogyan lehetne akkor erősíteni az egyetemeknek a gazdasági irányítását. Meglátásunk szerint erre van lehetőség azáltal, hogyha a gazdasági főigazgatói posztot erősítjük meg a gazdasági életben jártas szakemberekkel, akik az egyetem belső munkatársaként megfelelő kontroll alatt felelősségteljes döntéseket tudnak hozni. De ha már működnek is a gazdasági tanácsok, és a működésükben adott esetben zavarok lehetnek, a jelenlegi rendszer is lehetőséget ad a szakértelem érvényesülésére a működésükben. Ezért úgy látjuk, hogy hiba növelni a jogkörüket.

Azt sem tartjuk helyesnek, hogy jóllehet csak a rektor által megbízott, illetve kiválasztott személyek hozhatnak döntést, illetve a szenátus által megbízott személyek hozhatnak döntést a gazdasági tanácsban, nem szerencsés, hogy a szenátusnak és a gazdasági tanácsnak ugyanakkor az a rektor az elnöke, akik egzisztenciálisan voltaképpen függ a gazdasági tanácstól, hiszen ők döntenek a honoráriuma, a jutalma és egyebek felett. Tehát ez az egész működés számos problémát vet fel, ez a mostani javaslat ezeket a problémákat pedig nem orvosolja.

Másik vitatható pontja a törvényjavaslatnak a törzsvagyon egyetemek tulajdonába való kerülése. Ez tetszetős, első szempontra még támogatható javaslat is. Nagyon tetszetős Magyar Bálint érvelése, amikor a Tudományos Akadémiát vagy az önkormányzatot hozza fel példának. Igen ám, de a Magyar Tudományos Akadémiának nincsenek oktatási feladatai, miközben a felsőoktatási intézményeknek állam által feladatként vállalt oktatási feladatai vannak, ami egy kicsit árnyalja a képet. Az önkormányzatok vagyonba vételével kapcsolatban pedig azt tudnám megemlíteni, hogy az önkormányzatok fölött azért mégiscsak ott van egy közösségi kontroll, ez a mindenkori választók, a testület kontrollja, tehát a garanciális elem ott megvan. Állami tulajdon esetében ilyen garanciális elem, ilyen kontroll lehet a parlament, az egyetemek esetében ilyen nincsen.

Aggályosnak tartjuk mi is, ahogy az előttem szólók is többen említették, jóllehet látjuk, hogy törekvés van arra, hogy itt garanciák legyenek a vagyon át nem játszására, mégis ezeket a garanciákat kevésnek tartjuk, nem látjuk annak lehetőségét vagy annak biztosítékát, hogy a hallgatóhiánnyal küzdő vagy éppen a dologi költségekben szegény, elszegényedő, főleg vidéki kis egyetemek nem fogják-e vajon felhalmozás címén, mondjuk, karbantartási feladatokra az átvett vagyontest jelentős részét fordítani.

(20.40)

Az állami tulajdon meglátásunk szerint közvagyon, amit védeni kell, a minden előző hónapokbeli történés arról szól, hogy a magyar társadalom már nem híve semmiféle átvételnek, és az állami tulajdon mellett szavaz.

Nos, szeretnék válaszolni arra, hogy miért van igazuk azoknak, akik itt esetleg valamiféle burkolt privatizációs lehetőségre gyanakszanak. Miután a szöveg törvényszövegekre utal, ezért felolvasnám, mi lehet itt az érv. A T/6573. számú törvényjavaslat a költségvetési szervek jogállásáról és gazdálkodásáról 29. §-a új 7/A. fejezettel egészítené ki az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvényt. Ennek 100/K. § (1) bekezdése a)-j) pontjaiban meghatározza azokat a feltételeket, amelyek együttes fennállása esetén állami tulajdonú, állami részesedéssel működő gazdálkodó szervezet is elláthatja a jogszabályban meghatározott közfeladatot. Az együttes feltételek mindegyike megvalósulni látszik a felsőoktatási intézmények esetében. Ez azt jelenti, hogy ha a törvényjavaslatot elfogadják, és ezzel az államháztartásról szóló 1992. évi XXXVIII. törvényt kiegészítenék, ezzel párhuzamosan pedig lehetővé tennék, hogy a felsőoktatási intézmények tulajdonába kerüljenek az eddig csak vagyonkezelt ingatlanaik, semmiféle elvi vagy gyakorlati akadálya nem lenne annak, hogy a felsőoktatási intézmények tulajdonába került ingatlanok tulajdonjoga állami tulajdonú, azaz állami részesedéssel működő gazdálkodó szervezetre szálljon át. Amennyiben tehát először módosítjuk a felsőoktatási törvényt, és a felsőoktatási intézmények tulajdonába kerülnek az általuk vagyonkezelt állami tulajdonú ingatlanok, másodszor módosítjuk, kiegészítjük az államháztartási törvényt, és a közfeladatot ellátó, részben vagy egészben állami tulajdonú gazdálkodó szervezetek tulajdonába kerülnek az addig a felsőoktatási intézmények tulajdonában álló ingatlanok, majd a gazdálkodó szervezeteket eladják, előállhat az a helyzet, hogy a jelenleg állami tulajdonú ingatlanvagyon teljes egészében magánkézbe kerülhet.

Korántsem állítom, hogy ez a szándék vezérelte a törvény előterjesztőit, de ha majd ennek a logikai sornak utánagondolnak, akkor feltételezem, önök is belátják, hogy ez a lehetőség fennáll. Ha pedig egy törvény, amelynek az előterjesztői ugyan nem léptek fel azzal a szándékkal, hogy valóban privatizálásra kerüljön az állami vagyon, de a törvénymódosítások - itt nemcsak a jelenleg tárgyalt törvény, hanem az általam említett második törvény is idetartozik - erre a lehetőséget megteremtik, akkor az nem jó, akkor azon valamit változtatni kell.

Tisztelt Magyar Bálint! Ön a bizottsági ülésen is és itt is hangsúlyozta, hogy ez a törvényjavaslat bizalmi kérdés is. Igen, de nemcsak az egyetemek irányában, hanem az előterjesztő irányában is és a következmények irányában. És ma a magyar társadalom olyan bizalomhiányos állapotban van - (Dr. Magyar Bálint felé:) bármennyire is ingatja a fejét, azért ezt önnek tudnia kell, és vélem, hogy tudja is -, hogy joggal él bennünk az a gyanú, hogy ennek a törvénymódosításnak a legjobb szándék mellett is olyan következményei lesznek, amelyek nemkívánatosak. Ezért tehát a bizalomra apellálni, úgy vélem, ilyen körülmények között, amelyekben vagyunk - utalok itt elsősorban az őszödi beszéd óta bekövetkezett állapotra -, ezért ez nem indokolt.

Szeretnék rátérni az akkreditáció kérdéseire. Az akkreditáció lassú, nehézkes, havonta változtak a kiírási feltételek. Az egyébként is agyonterhelt egyetemi oktatói gárdát bizony elég sokszor bosszantotta, de ha az akkreditáció körül hibák vannak, akkor változtatni kell a Magyar Akkreditációs Bizottság működésén vagy az ezt szabályozó szabályokon.

Ön elmondta a bizottsági ülésen azt a nagyon tetszetős példát, és ez nyerő is volt, hogy például évekbe telt, amíg a gyógyturizmus szakot itt akkreditálni lehetett. Nos, ez egy élő példa, de nem igazolja azt, hogy átvegyünk Európai Unióban akkreditált szakokat, hiszen a Magyar Akkreditációs Bizottságnak azt is vizsgálnia kell, hogy az adott szakra itt szükség van-e, mennyire illeszkedik bele a magyar felsőoktatásba, egyáltalán tartalmilag mennyire illeszkedik, és lehet mondani nemet is olyan szakra, amiről úgy ítéli meg, hogy egy tízmilliós országnak nincs rá szüksége, hiszen sok olyan európai ország van, amely eleve egyetemet sem működtet, mert azt mondja, neki erre nincs szüksége. Nos, ez is lenne az Akkreditációs Bizottság szerepe, ezért nem tudjuk azt támogatni, hogy az Európai Unióban bárhol akkreditált szakot, voltaképpen eljárás nélkül az Oktatási Hivatal akkreditáljon, és csak az indításhoz vizsgálja azt, hogy a személyi és egyéb feltételek megvannak-e. Az egész akkreditációs folyamatnál egyébként célszerű lenne sokkal inkább azt vizsgálni, hogy milyen tudástartalommal távoznak a diplomások, mintsem meglehetősen formálisan csak a kompetenciáknak való megfelelést, illetve az oktatói gárdát.

Az akkreditációhoz tartozik az is, hogy a társulásból kilépő intézmények akkreditációjának az elengedését is rossz javaslatnak tartjuk, éppen hogy szigorítani kellene az akkreditációjukat. Itt a személyi feltételekre és minden egyébre gondolni kell.

Nos, végül egy eléggé mellékesnek tűnő észrevétel: a munkáltató az intézmény saját bevételéből határozott időre erőteljesen differenciálhatja dolgozóinak a bérét. Ez helyes, eddig is így volt, ha jól látom, akkor a jelenleg hatályos törvényben az alapszorzó vagy a számítási alap háromszorosáról, itt most a négyszereséről van szó. Helyes, bár éppenséggel azért egy zárójeles megjegyzést azért itt is megengedek: amikor minden területen a megszorítások korát éljük, akkor ez nem feltétlenül szükséges javaslat, de nyilvánvalóan ez ellen nem szavaznánk.

Összegzésképpen tehát: a Kereszténydemokrata Néppárt ennek a törvényjavaslatnak bár látja a pozitív elemeit, de az egészét támogatni ebben a formában nem tudja az elmondottak miatt, ami elsősorban a gazdasági tanácsok hatáskörének átvilágítás nélküli megerősítése. Másodszor: az állami vagyon egyetemi tulajdonúvá tétele a jelen formában, miközben az elvet nem opponáljuk. Harmadszor: az akkreditációval kapcsolatos javaslatai miatt. Végül amiatt, hogy nem tér ki - jóllehet, ezt nem vállalta fel - a felsőoktatás említettnél sokkal súlyosabb gondjainak orvoslására.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tisztelt Országgyűlés! A közoktatási intézmények működtetése és fenntartása az állam feladata. Ez csak úgy értelmezhető, hogy az állam és annak képviselője, az Oktatási és Kulturális Minisztérium és miniszter generális felelősséggel tartozik azért, hogy ezek az intézmények gond nélkül és szabályosan működjenek.

Tarthatatlan állapot, hogy hónapokon keresztül tanárok nem kapják meg a fizetésüket. Azt jobb volt hallani, hogy már 2008 februárjában ellenőrzés indult, ellenben kísértetiesen hasonlít ez a helyzet a Montessori-iskolához, amikor is pénzhiánnyal küszködő intézményt pénzbírsággal sújtanak, de minden, a szekér megy tovább.

Kérdésünk arra vonatkozik, hogy mit tesz, mit tett a minisztérium annak érdekében, hogy hasonló esetek ne forduljanak elő, tanárok ne maradjanak fizetés nélkül, aminek, mint tudjuk, a gyerekek isszák meg a levét.

Miután erre a kérdésre nem kaptunk választ, a válaszát nem tudom elfogadni. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Idestova öt éve, hogy az Európai Unió tagjai lettünk. Ez év tavaszán európai parlamenti választásokra készülünk. Számos nemzetközi szervezetben vagyunk jelen, nem beszélve a két- és többoldalú nemzetközi kapcsolatainkról, amelyek Szent István királyunk óta meghatározó befolyással bírtak Magyarország történelmére. Itt, a tisztelt Ház falai között mégis viszonylag igen kevés szó esik róluk. Ennek persze örülhetnénk is annyiban, de csak annyiban, hogy a nemzetközi témák viszonylagos hiánya azt jelzi, hogy nem állunk súlyos konfliktusban a nagyvilággal. Mégis kritikával kell illetnünk ezt a helyzetet azért is, mert a nemzetközi kapcsolataink a Kárpát-medencében és azon túl jóval nagyobb közfigyelmet érdemelnének.

Ma azért kértem szót napirend előtt, hogy ezt a hiányt a Kereszténydemokrata Néppárt nevében legalább némiképp pótoljam. Felszólalásom apropóját konkrétan pedig az adja, hogy az elmúlt héten lezárult a frankofon parlamenti év, miután itt a Parlamentben megrendeztünk a frankofon parlamenti közgyűlés európai régiójának elnöki találkozóját. Mint a frankofon parlamenti kapcsolatok hazai elnöke kötelességem erről tájékoztatni a tisztelt Házat és az ország polgárait.

A frankofon mozgalom Afrikából indult el, hogy nemzetek feletti keretet teremtsen a francia nyelvet beszélő országok együttműködésének. Mára több mint ötven tagot számlál négy kontinensről. A kapcsolatok két szinten épülnek, a kormányok és a parlamentek szintjén. Magyarország a rendszerváltoztatást követően igen hamar, 1993-ban csatlakozott a mozgalomhoz, sokáig csak a parlamentjén keresztül. A kormány tíz évvel később követte parlamentünket, ám aktivitásáról semmit sem tudunk. A Magyar Országgyűlés tehát 16 éve lett megfigyelő, majd társult tagja a frankofon parlamenti közgyűlésnek. Erre a jubileumra emlékezve hirdette meg házelnök asszony a 2008-as évet frankofon parlamenti évnek.

Az idő rövidsége nem engedi meg, hogy akár csak felsoroljam az év eseményeit, inkább arról szeretnék szólni, hogy mit jelentenek nekünk, magyaroknak e kapcsolatok. A frankofónia világosan meghatározott értékek mellett kötelezte el magát, amelyek a következők: a nyelvi és kulturális sokszínűség őrzése és védelme a globalizáció körülményei között, a különböző kultúrák közötti párbeszéd erősítése, a béke fenntartása, a demokrácia kiszélesítése, az emberi jogok mellett történő kiállás mindennemű elnyomással szemben. A közgyűléseken és a bizottságokban az említetteken kívül olyan témákat is tárgyaltunk, mint például a nyelvoktatás, kitüntetetten a francianyelv-oktatás, a migráció helyzete, demográfiai problémák, és így tovább.

Tisztelt Országgyűlés! A felsorolt értékek, amelyekkel mint kereszténydemokrata politikus magam is azonosulok, egyértelműen bizonyítják a szervezetben való részvételünk fontosságát, akkor is, ha Magyarországon a frankofóniát nem nevezhetjük meghatározó politikai örökségnek, sokkal inkább szabadon választott kulturális hagyománynak, amely kitüntetett szerepet játszott az elmúlt évszázadokban a demokrácia, a szabadság és a nemzeti függetlenség eszméinek erősítésében. Nagy íróinknak, költőinknek, festőművészeinknek, zeneművészeinknek és tudósainknak a franciák világához fűződő, közismerten szoros kapcsolatai s azok nemzeti közkinccsé vált gyümölcsei arra figyelmeztetnek bennünket ma is, hogy az egyoldalú orientáció nem lehet helyes út a magyarság előtt. A kötelezővé tett angolnyelv-tanítás helyett például a sokszínűség megőrzése érdekében kellene erőfeszítéseket tennie az oktatáspolitikának, mint ahogyan azt több frankofon országban teszik.

Örömteli kötelességem még megemlíteni, hogy a múlt heti frankofon elnöki találkozó rendkívüli sikerrel zárult, mintegy 20 európai vendégünk nemcsak Budapest szépségétől volt lenyűgözve, hanem igen magasra értékelte mind a konferencia megszervezését, mind a megbeszélések tartalmi színvonalát. Jó volt végre megélni, hogy miközben Magyarországot egyre-másra minősítik le különböző nemzetközi szervezetek pénzügyi, gazdasági és kormányzati teljesítményük hanyatlása miatt, ezúttal büszkén húzhattuk ki magunkat az elismerések hallatán. Köszönet illeti ezért a munkában részt vett képviselőtársaimat, de elsősorban a parlament Külügyi Hivatalának magas színvonalúan professzionális csapatát.

Köszönöm. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt héten értesülhettünk az oktatási és kulturális miniszter különböző sajtóorgánumokban tett nyilatkozataiból arról, hogy az államnak szándékában áll visszavenni önkormányzati iskolák fenntartását, azaz újraállamosítják majd az iskolákat vagy legalábbis azok egy részét. Megtudhattuk azt is, hogy ez a lépés önkéntes alapon képzeltetett el, tehát csak azoknak az iskoláknak a visszavételéről van szó, amelyek ezt kérik, hogy mindez már 2010-re tervezett, és azt is megtudhattuk, hogy a visszavétel célja az esélyegyenlőség biztosítása.

(9.40)

Írott előterjesztést nem ismerünk ebben a témában. A Kereszténydemokrata Néppárt rendkívüli horderejűnek tartja ezt a kérdést, ezért is kértem szót, valamint azért, hogy rámutassak néhány összefüggésre.

Jól tudjuk, hogy 1868-ban született meg Eötvös József népoktatási törvénye. Ezt a törvényt Európában azóta is modellértékűnek tartják. A törvény egyik alapgondolata az volt, hogy az iskolák felett az a község, az a közösség rendelkezzék, amelynek a gyermekei abba az iskolába járnak. Egyebek mellett ennek a törvénynek az eredményeképpen alakult ki egy olyan színes iskolarendszer Magyarországon, amelyben az államosításig az állam, a települések, az egyházak és más fenntartók nagyjából hasonló mértékben osztoztak az iskolák fenntartásában. Az államosítás után az állam száz százalékban minden iskolát magához vett, államosított, kivételt képezett az a tíz egyházi középiskola, amely közel négy évtizeden keresztül működhetett. A rendszerváltozás hozta el azt az üdvözítő állapotot, amikor a közösségek visszakapták az iskoláikat, és az 1993-ban megalkotott közoktatási törvény értelmében az önkormányzatok, egyházak, alapítványok mindmáig osztoznak az iskolafenntartásban; az önkormányzatok az iskoláknak mintegy a 90 százalékát tartják fenn. Százhuszonöt év múltán visszatértünk tehát az eötvösi gondolathoz, amelyben hangsúlyossá válik a szubszidiaritás elve.

Mivel érvel a miniszter a nyilatkozatok szerint? Egyrészt azzal, hogy igen nagy különbségek vannak az iskolák között, másrészt azzal, hogy az önkormányzatoknak nagy teher az iskolák fenntartása. Mind a két érvelés helytálló, ezek tények. De nézzük, mi vezetett ide!

Nos, először is, az állam évek óta jelentős összegeket vont ki a közoktatásból, amelynek az eredménye az, hogy ma az iskolák finanszírozásának országos átlagban körülbelül 50 százalékát fedezi csak normatív alapon a központi költségvetés. Ezenkívül évek óta feladatok zuhatagát zúdította az iskolák és az önkormányzatok nyakába, amihez nem adott elegendő összeget. Ez okozta azt, hogy ma elviselhetetlen terhet jelent az önkormányzatoknak az iskolák fenntartása. Ez okozta egyfelől azt a nagy különbséget, ami valóban megvan az iskolák színvonala között, másrészt az a tartalmi szabályozás, ami - megint csak visszautalva részben a pénzhiányra, részben talán a szándék hiányára - például szakértői jóváhagyás nélkül hagyja jóvá a pedagógiai programokat és a helyi tanterveket, azaz nincs felettük megfelelő szakmai kontroll. Ezenkívül nincs olyan egységes szakmai ellenőrzés, amely biztosítaná az egységes színvonalat. A szabályokat megszegő iskolákat pénzügyi bírsággal szankcionálják, erre példa többek között a Montessori iskola, amely komoly összegeket szed a szülőktől, és 1 millió forint bírságra ítélték, holott rengeteg szabálytalanságot követett el. Felmerül tehát a gyanú, hogy ennek a visszaállamosításnak olyan politikai okai vannak, hogy az oktatásból kivont pénzek miatt keletkezett problémákat a kormány államosítással próbálja megoldani.

A Kereszténydemokrata Néppárt nem tiltakozik ugyanakkor az ellen, hogy az állam nagyobb szerepet vállaljon az iskolák fenntartásában. Az alapelvünk az, hogy ezt az államnak minden iskolára nézve legalább 90 százalékban tartania kell. Ezenkívül egy olyan szakmai irányítást, központi kötelező kerettantervet és szakértői ellenőrzést kell megvalósítani, ami biztosítja az egységességet. A legnagyobb gond azonban az, hogy egy ilyen nagy horderejű kérdést konzultáció nélkül, az érintettek és az ellenzék meghallgatása nélkül kell megismernünk. Hangsúlyozom, a részleteket nem ismerjük. Kérjük, hogy a továbbiakban ez megfelelő elbírálás alá essék.

Köszönöm. (Taps a KDNP és a Fidesz soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Látszólag egy keveseket érintő részletkérdésről, valójában azonban az oktatásügy egészét közvetlenül befolyásoló témáról szeretnék szólni. Ezért kértem szót. A tanárképzésről lesz szó.

A felsőoktatás átalakítása több ponton is jelentős mértékben érinti a tanárképzést. Ezekben a változásokban komoly kockázatok és komoly lehetőségek vannak. A kockázatok közül mindössze egyet említenék meg: várhatóan jelentősen csökkenni fog az új tanárképzésen keresztülmenő fiatal tanárok szakmai képzettsége. De most nem erről kívánok szólni, hanem sokkal inkább a lehetőségekről.

A lehetőségek két területen mutatkoznak. Az egyik terület az, hogy az egyetemeknek végre módjukban áll majd a tanárképzésre jelentkezők kiválasztása, szakmai alkalmasságának vizsgálata. Bízzunk benne, hogy az egyetemek ezt meg is fogják tudni oldani.

A másik lehetőség a gyakorlati idő jelentős megnövekedése, ezek közül is a féléves önálló szakmai gyakorlat. Ez komoly lehetőség lenne akkor, ha ennek minden előkészülete már a helyén volna, és a feltételek biztosítottak volnának, hiszen 2011-ben a tanárjelölt hallgatók tömege fog már iskolai féléves gyakorlatra menni. A féléves gyakorlat tehát két év múlva elkezdődik, de erről a kérdésről még nagyon-nagyon keveset tudunk.

2006-ban megjelent az alaprendelet, aztán évekig nem történt semmi. Én magam tavaly januárban írásbeli kérdéssel fordultam a miniszter úrhoz, felsorolva hét-nyolc kérdést a féléves gyakorlat szakmai, jogi és pénzügyi szabályozását illetően. A kérdésekre semmitmondó, nehezen minősíthető választ kaptam, de vártam türelemmel, majd ősszel megjelent a Zöld könyv, s a Zöld könyv szerzői is hangsúlyozzák, hogy szükségszerű a féléves szakmai gyakorlat jogi szabályozása. Ez év február elején ismét írásbeli kérdéseket tettem fel a miniszter úrnak, de a válaszokkal nem nagyon tudok mit kezdeni.

Hogy lássák a képviselőtársak és a tisztelt Országgyűlés, miről van szó, néhány témát kiemelek a feltett kérdéseimből és a bizonytalanságból, amelyek kockáztathatják a tanárképzés sikerét. Először is az a kérdés, hogy mely iskolákban zajlik majd a féléves önálló gyakorlat. Kívánatos volna, hogy ezek ne kiválasztott laboratóriumi helyek legyenek, hanem olyan iskolák, ahol úgymond az élet sűrűjét, a pedagógiai munka valódiságát tanulhatják a hallgatók. Viszont ha ezek az iskolák nem lesznek erre felkészítve, ha úgymond szívességet kell hogy tegyenek a felsőoktatási intézménynek, hogy fél évre odaengedjék heti tíz órában tanítani a tanárjelölteket, akkor ez nem a tanárképzés jól megalapozott szakmai befejezése lesz, hanem esetleg a munkaerőhiány valamifajta pótlása.

Nagy kérdés az is, hogy lesznek-e ezekben az iskolákban olyan mentortanárok, akik ezt a korábban nem volt munkát hivatásszerűen el tudják végezni. Ez a féléves szakmai gyakorlat már nem az, mint a korábbi gyakorlótanítás, amelynek szintén helyet ad ez a rendelet. Erre a kérdésemre miniszter úr azt válaszolta, hogy az egyetemek a mentorokat szakirányú továbbképzésekben szeretnék felkészíteni. Jelzem, ezeknek a mentorképzéseknek már rég el kellett volna kezdődniük. A mi egyetemünk már elkezdett ilyet, de sok bizonytalanság van a tekintetben, hogy mi lesz a feladat, mi lesz ennek az egész munkának a jogi szabályozása, így tehát mi is vaktában tapogatózunk.

Végül a harmadik kérdés: ezek a fiatalok heti tíz órát tanítanak ezekben az iskolákban, amely munka a vonatkozó törvények értelmében térítés nélkül nem végezhető el. Erre a kérdésemre is értelmezhetetlen választ kaptam, amely úgy szól, hogy megfelelő hallgatói munkadíjért fizet a gazdálkodói szervezet, erre az önkormányzati fenntartású közoktatási intézmény nem kötelezhető.

Csak szerettem volna rámutatni a nyitott kérdések sorozatára, amiben bizony az a kockázat rejlik, hogy a tanárképzésnek ez a nagy lehetősége könnyen kudarcba fullad. Az elmúlt héten a bázisiskoláink körében tartottunk a vezető tanároknak megbeszélést, ahol záporoztak a kérdések. Nem válik a kormány nagy dicsőségére, hogy ezeknek a kérdéseknek a zömére nem tudtunk válaszolni. Tisztelettel kérem a minisztériumot, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. További kérdéseket fogunk még ebben a témában feltenni.

Köszönöm. (Taps a KDNP és a Fidesz soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Országgyűlés! Ma több napirend előtti felszólaló az Európa Tanácsról, az Európai Unióhoz történő csatlakozásunkról szólt. A Kereszténydemokrata Néppárt itt most Európa egyik legrégebbi intézményére szeretne emlékezni.

Igen, ez a legrégebbi intézmény a magyar történelemben is, így van, 1013 éves, régebbi, mint a magyar állam. A magyar iskoláról van szó, amelynek fennmaradásáról, fennállásáról és sikereiről szólhatunk, és amelynek minden bizonnyal nemzeti fennmaradásunkat, kultúránkat, tudományunkat, művészetünket, mi több, hírünket a világban köszönhetjük. A magyar iskola kezdetben keresztény iskola volt, majd a protestantizmust követően keresztyén iskolák jöttek létre a népiskolák és az állami intézmények mellett.

Ma itt a keresztyén magyar nevelés egyik jelentős évfordulójáról szeretnék megemlékezni: 150 éve alapították a Lónyay Utcai Református Gimnáziumot. Hazánk nehéz időket élt akkoriban, Haynau és Bach 1848-49 forradalmát és szabadságharcát vérbe fojtó önkényének korát. Az ismert megtorlások azonban nem jártak eredménnyel a zsarnokság megtestesítői és végrehajtói számára. A nemzet passzív ellenállással válaszolt, az idegen szuronyokkal a magyar kultúra és a keresztény hit erejét állította szembe.

Török Pál kezdeményezésére ekkor és ezért került sor az iskola alapítására. A nemes mag termékeny talajba hullott, a református gimnázium, amely 1943-ban a Lónyay utcába költözött - innen a neve -, neves tanárok és diákok egész sorát adta az egyetemes és a keresztyén magyar kultúrának. A röviden csak Lónyaynak nevezett iskolában tanított mások mellett például Gyulai Pál, Thaly Kálmán, Ravasz Árpád, Áprily Lajos, Benda Kálmán, Gombos Imre és Draskóczy István. Volt diákjai közül is sokakat megnevezhetek, természetesen a teljesség igénye nélkül: Amerigo Tot, Bächer Mihály, Beöthy Zsolt, Gárdonyi Géza, Csonka János, a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert, továbbá Borzsák István, Devecseri Gábor, Farkas Ferenc, Finta József, Jékely Zoltán vagy Molnár Ferenc.

A magyar szellemi élet, a művészet és tudomány nemzetközi hírű nagyjainak alkotásai, egykori iskolájuk sokszínű és sikeres pedagógiai munkásságát bizonyítják ékesen.

A XIX. századi önkényuralmat száz év múlva a szovjet típusú kommunista diktatúra ateista zsarnoksága követte. Ez a Lónyayt államosította, az épületét kisajátította, pedagógiai kultúrájának gazdagságát a maga uniformisába kényszerítette. Ám a történelem, mint annyiszor, most is megismételte önmagát. 1993-ban a hívek, az egykor volt tanárok és diákok szeretete újra életre keltette a református gimnáziumot. Ám az épületet még hosszú ideig nem kapta vissza.

Az iskola visszaszerzésében, fennmaradásában és felemelésében hitével, tudásával és személyes áldozatvállalásával elévülhetetlen érdemeket szerzett Madarász Imréné igazgató asszony. A diktatúra után először ő szervezett tüntetést a gimnáziumért az Oktatási Minisztérium, majd a Parlament elé, amelyre a szolidaritás és az ökumenizmus ereje más felekezetek tanárait, diákjait, sőt a jóérzésű civileket is mozgósította. A Lónyay Utcai Református Gimnázium e megmozdulásoknak is köszönhetően a 2000/2001-es tanévtől újra a saját otthonában folytathatja munkáját.

A Kereszténydemokrata Néppárt és a Fidesz katolikus, protestáns vagy más felekezetű és felekezethez nem tartozó képviselőinek nevében most személyesen tisztelettel hajtok fejet a keresztény és keresztyén iskolák több mint ezeréves teljesítménye előtt. A Magyar Köztársaság Országgyűléséből szeretettel köszöntöm valamennyi iskolánk diákjait és pedagógusait, kitüntetetten a 150 éves jubileumát ünneplő Lónyay Utcai Református Gimnázium növendékeit és tanári karát, és sikeres érettségi vizsgát kívánok mindannyiuknak.

(14.20)

Merítsünk erőt és okuljunk abból az áldozatkész hitből, reményből, szeretetből és alkotómunkából, amely hazánkat és ezt az iskolát is megteremtette és élteti. Okuljunk Szent-Györgyi Albert szavaiból: a magyar gyermek a magyar jövő, s ezt elfelejtenünk nem volna szabad a mai válságos időkben sem.

Köszönöm a figyelmüket. (Taps a KDNP és a Fidesz soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök asszony. Tisztelt Államtitkár Úr! Valahol a Bakony mélyén, festői környezetben áll egy romantikus épület. (Folyamatos zaj.) A valamikori vadászkastélyban speciális szakiskola működik 100 fős kollégiumi kapacitással. Sérült, többnyire enyhe értelmi fogyatékos fiatalokat foglalkoztatnak itt. Az intézmény nem kevesebbet, mint az életben való megkapaszkodás lehetőségét teremti meg az ott lakó gyerekeknek. Magam is jártam ott két ízben, és szemtanúja lehettem az ott dolgozók áldozatos és eredményes munkájának.

Az iskola alapító fenntartója a Nemzeti Gyermek- és Ifjúsági Közalapítvány volt 1997-ben, majd a fenntartás átkerült a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítványhoz. (Zaj. - Az elnök csenget.) A három tagintézménnyel rendelkező iskolát a Munkaügyi Minisztérium projektjének keretében a munkaerő-piaci alaprészekből mintegy másfél milliárd forint támogatással hozták létre.

Április 24-ére az iskola értekezletet hívott össze, ahol bejelentették, hogy a tanév végével bezár az iskola. Az itt tanulók hasonló iskolákba Balassagyarmatra, Veszprémbe vagy Pétfürdőre mehetnek. Mindezt szóban, elfogadható indoklás nélkül. A diákok, a szülők és az intézmény dolgozói megdöbbentek, majd úrrá lett közöttük a kétségbeesés.

Tisztelt Államtitkár Úr! A Kereszténydemokrata Néppárt nem hagyhatja szó nélkül, ha akár csak egyetlen elesett ember sorsa is rosszabbra fordul amiatt, hogy az állam nem vagy nem jól teljesíti a kötelességét. Ezért meg kell kérdeznem a következőket.

Miért kell és hogyan lehet bezárni egy olyan intézményt, amely a sérült fiataloknak életesélyt képes nyújtani, miközben nemhogy csökkenne, hanem éppen nő a fogyatékkal élők száma (Zaj. - Az elnök csenget.), és az ilyen iskolákra fokozódó szükség van? Hogyan jutnak majd el ezek a gyerekek a régiótól távol levő más intézményekbe?

És végül: hogyan talál majd munkahelyet a Bakony rengetegében a jelenleg ott dolgozó mintegy harminc pedagógus és más szakember?

Tisztelt Államtitkár Úr! Kérem, hogy továbbítsa a miniszter úrnak személyesen szánt utolsó mondatomat is, amely így szól: miniszter úrnak bizony jó alkalmat teremtene az élet, ha miniszteri pályafutását azzal kezdhetné, hogy megmenti a sövénykúti iskolát. Kérem, tegye meg!

Tisztelettel várom a válaszát. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tisztelt Államtitkár Úr! Ön nem említette a válaszában azt a tényt, hogy 2008 elején tárgyalások kezdődtek arról, hogy az intézmény fenntartását átvehetné az a regionális képzőközpont, amelynek komoly szakmai tapasztalata van a rehabilitáció területén. Ez a szál elhalt, meg lehetett volna oldani, hogy az intézmény kapacitását kihasználják.

Másodszor: nem közeli intézményekbe, hanem a napokban sorban ajánlják fel ezeknek a szerencsétlen fiataloknak, hogy Nyíregyházára és Balassagyarmatra menjenek, ami azért nem a közelben van. Ellenőriztem az információt illetékes személyekkel. Fogyatékos emberekről van szó, enyhe értelmi fogyatékosakról, amely iskola működését azzal minősíteni, hogy ott néhányan megbuknak, akár ha a fele is megbukik, nem humánus dolog. Ezeknek a gyerekeknek ez az intézmény szakmát tudott adni (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), a hiányzó kapacitást pedig fel lehetett volna tölteni. (Korózs Lajos: Mindenkiről gondoskodni fogunk, képviselő asszony.)

Én is figyelemmel fogom kísérni az intézmény sorsát. A válaszát nem tudom elfogadni. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

(14.20)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Olyan témában kértem ma szót, amely minden jóérzésű embert, függetlenül világnézetétől, politikai hovatartozásától felkavar, felráz és megdöbbent. A gyermekbűnözésről lesz szó, amely mára elfogadhatatlanul nagy méreteket öltött. Megjegyzem, már egy-két gyermekbűn esetén is vigyázzt kellene kiáltania a politikának, különösen a döntéshozóknak, de itt nem néhány esetről van szó. A Statisztikai Hivatal nemrég közzétett adatai szerint a tavalyi évben, 2008-ban tehát 11 438 esetben követtek el bűntettet fiatal- vagy gyermekkorúak. Gondolják el, ez azt jelenti, hogy minden napra, télen-nyáron, vasár- és ünnepnapokat is beleértve 31,3 gyermekbűn jutott. Még ennél is súlyosabb az az adat, amely szerint a megelőző, 2007-es évhez képest majdnem 5 százalékos az esetszámok növekedése, és fokozódik az elkövetett bűncselekmények brutalitása.

A Kereszténydemokrata Néppárt nevében meg kell kérdeznem, vajon mit tett a kormány és az arra illetékes szervek a tendencia megfordítása érdekében. Alighanem semmi érdemlegeset. Jól emlékszünk még a tavalyi év kezdetére, amikor az egész ország közvéleményét jogosan sokkolták a napvilágra került iskolai és iskolán kívüli agresszív cselekmények. Nemcsak gyerekverések váltak ismertté, hanem a legsúlyosabb vétkek is, az előre kitervelt, aljas gyilkosságok. Megint csak kérdezem, mi történt ezek után. Milyen intézkedéseket hoztak a döntéshozói hatalmat gyakorló erők a folyamat megállítása érdekében? - azon kívül persze, hogy konferenciákat rendeztek, és bizottságokat hívtak életre, amelyek közül az egyik például nem átallott arra az eredményre jutni, hogy a tanárverésekért maguk a tanárok felelősek.

Kérdezem, miért és hogyan szabotálhatta el az Országgyűlés oktatási és tudományos bizottsága a házelnök asszony levélben foglalt indítványa ellenére az üggyel való foglalkozást. Vagy megtörtént-e a gyermekbűnökkel foglalkozó önálló igazságszolgáltatási rendészet felállítása, amelyet a kriminológus szakállamtitkár javasolt egy 2008. februári konferencián? És milyen projektek indultak el annak érdekében, hogy a veszélyeztetett gyerekeket kiemeljék a bűnözésre szakosodott családokból? Mi történt a család- és szociálpolitika területén a 3 év alatti gyermekek védelme érdekében? Milyen szakmai segítséget kaptak az iskolák ahhoz, hogy felkészültek legyenek szakszerűen megelőzni, és ha már megtörtént, kivédeni a gyermekbűnöket? Milyen összegek, milyen célra és milyen úton úsztak el eredménytelenül itt is, pénzügyi és gazdasági csőd közeli helyzetünk nagyobb dicsőségére? A KDNP, fájdalom, nem tud sikeres intézkedésekről, amelyek, ha voltak is esetleg itt-ott, eredményt nem hoztak.

Az elmondottaknál is fájóbb azonban, hogy kiugróan megnőtt azoknak az eseteknek a száma, amikor gyermekek estek bűncselekmények áldozatául. A 2007. évi 4568-ról 5877-re emelkedett számuk, ez kerekítve 29 százalékos emelkedés. Naponta 16-nál több gyermek esik áldozatul valamilyen bűncselekménynek. Néhány hete történt meg a sokkoló kiskunlacházi bűneset. Hogyan lehetséges, hogy elvetemült suhancok nyolcszoros túlerővel, fényes nappal megtámadjanak egy ártatlan 12 éves kislányt, szidalmazzák, megverjék és megalázzák, és tegyék ezt ugyanazon a településen, ahol néhány hónapja meggyilkolták ugyanennek a kislánynak néhai 14 éves barátnőjét? Hol vannak az elkövetők, és hol a példás, elrettentő büntetésük? Hová jutott az az ország, ahol ilyesmi előfordulhat anélkül, hogy a máskor oly érzékenyen reagáló képviselő uraknak eszébe sem jut a parlamentben szóvá tenni ezt a gyalázatos esetet? Vagy ahol egy országos ismert közszereplő nem átallja gyerekcsínynek minősíteni a döbbenetes bűncselekményt, amelynek pszichés következményeit ez a szegény kislány lehet, hogy egész életén keresztül magán viseli majd.

Tisztelt Képviselőtársaim! Vannak önöknek gyermekeik, unokáik? Mit tennének, ha velük történt volna meg a tavalyi 5877 bűneset egyike-másika? Akkor is hallgatnának?

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Igen nagy felelősség az oktatási rendszer bármelyik részéhez törvényjavaslattal vagy egyéb szabállyal hozzányúlni. Ezzel együtt is időről időre szükséges, hiszen a körülmények, a külső, belső körülmények változnak, és a rendszert ehhez kell igazítani. Ezért tehát az a törvénymódosítási dömping, amely az utóbbi évben ellepte a parlamentet mind a köz-, mind a felsőoktatás, mind a szakoktatás tekintetében, önmagában véve vitatható, egyáltalán nem örvendetes jelenség, nem fogadtuk örökbe a módosítást.

De nézzük, javít-e a felsőoktatás állapotán, helyzetén ez a törvényjavaslat, amelyet a képviselőtársak benyújtottak. Nos, elég nagy érdeklődéssel hallgattam én is itt Hankó Faragó Miklós szavait, de minthogyha egy egészen más törvény indokolásáról lett volna szó, mint ami elhangzott az oktatási és tudományos bizottság ülésén.

(19.10)

Ha csak arról lenne szó - megismételhetem Pósán László képviselőtársam véleményét -, hogy egy hiátust pótoljunk egy újabb törvényben, azaz szabályozzunk egy meglevő állapotot, amelyet egyébként is a törvény előír, akkor nyitottak lennénk a kérdés megtárgyalására, és nem zárkóznánk el előle. De az oktatási és tudományos bizottságban egészen más érvelés hangzott el, mint itt. Itt ebből egy szót nem hallottunk. És miután az oktatási és tudományos bizottság is a parlament egyik bizottsága, ezért engedjék meg, hogy én arra reflektáljak, itt van a kezemben a bizottsági jegyzőkönyv. (Felmutatja.) Legalább hússzor hangzott el az előterjesztők szájából: a törvénymódosítás vagy a törvényjavaslat legfontosabb indoka tudniillik az, hogy versenyképessé tegyük a magyar felsőoktatást.

Nos, a versenyről annyit engedjenek meg elmondani, hogy piaci viszonyok között a gazdasági szférában elképzelhető, sőt bizonyított is sok esetben, hogy a versenynek valóban minőségjavító hatása van. De az oktatási rendszer nem piaci viszonyok között működik - hozzáteszem, szerencsére, egyelőre Magyarországon -, és a verseny önmagában nem garantál semmiféle minőségi emelést. Mi több, hozzátehetem, hogy a gazdasági és pénzügyi válság is, amelynek szenvedő alanyai vagyunk immár több hónapja, pontosan azt bizonyítja, hogy a verseny abszolutizálása, mindenek fölé emelése bizony rossz út, ezért ezt az utat követni a felsőoktatásban nemhogy nem lehet, hanem káros és vétkes út lenne.

Ezenkívül, ha mégis szükség van versenyre, mert önmagában azért a verseny nem kizárható, mi több, eredményes is lehet, van verseny a magyar felsőoktatásban, hiszen köztudottan csökken a hallgatóknak, az érettségizetteknek a létszáma, a felsőoktatási intézmények verekszenek - úgymond - a hallgatókért, ami önmagában versenyhelyzetet teremt. Kérdés az, hogy a versenyhelyzet és a verseny meghatározta felsőoktatási jelentkezés összefügg-e a minőséggel. Azt kell mondanom egyértelműen, hogy nem.

Kérdezem, volt-e az elmúlt években olyan egyértelmű kutatás, amely tudományos hitelességgel bizonyította volna, hogy mondjuk, a népszerű, magasabb minőségűnek deklarált egyetemekre azért jelentkeznek többen, mert magasabb a színvonala vagy jobb a minősége. Én ilyen kutatásról nem tudok. De arról igen, hogy nagyon sokszor divat diktálja vagy lakóhely közelsége diktálja a jelentkezést, és nem a színvonal. Tehát a verseny és a színvonal összefüggése egyáltalán nem kimutatható.

Verseny van abban a tekintetben is, hogy szabad mozgás van a felsőoktatásban, különösen azóta, hogy az Európai Felsőoktatási Térséghez csatlakoztunk, illetve csatlakozóban vagyunk, egymás diplomáit kölcsönösen elismerjük, rohamosan nő a külföldi felsőoktatási intézményekben tanuló magyar hallgatók száma és az itteni külföldi hallgatók száma. Tehát nagyobb versenyre szükség valószínűleg nincsen.

De ha mégiscsak kell verseny, miért kell a verseny? Nos, az előterjesztők érvelése pedig az - megint csak tanúság rá az oktatási és tudományos bizottságban elhangzott előterjesztői érvelés -, hogy a magyar felsőoktatásnak igen alacsony a színvonala. Nos, itt van az a pont, ahol egyértelműen tiltakoznunk kell, mert egyrészt ilyenfajta globális bejelentés elfogadhatatlan. Mi minősíti, mi biztosítja a felsőoktatás magas színvonalát? A piacképessége, az tudniillik, hogy a piac ad-e megfelelő munkalehetőséget a felsőoktatásban végzettek számára, elismeri-e munkaalkalmakkal az egyes felsőoktatási intézmények diplomáit. Nos, azt kell tapasztalnunk, hogy a magyar felsőoktatási intézményben végzett fiatalok mindmáig a fejlett világ bármelyik országában bőven találnak munkaalkalmat, ami önmagában azt igazolja, hogy nem versenyképtelen a magyar felsőoktatás.

Elhangzott a bizottságban érvként az is, hogy nemzetközi rangsorok mutatják, hogy a magyar felsőoktatási intézmények közül mindössze kettő szerepel a világ legjobbnak minősített 500 vagy 600 egyeteme között. Akkor is elmondtam, itt is elmondom: ezek a rangsorok igen sok bizonytalanságot takarnak, minden törekvésük ellenére. Nem sokkal a bizottsági ülés után, éppen május 20-án volt a Magyar Tudományos Akadémián egy olyan innovációs és oktatási konferencia, ahol komoly, ezzel a témával foglalkozó egyetemi professzorok bizonyították be, hogy ezek a felsőoktatási rangsorok díjazandó próbálkozások, de semmiképpen nem szabad abszolutizálni az eredményeiket. Egy példát hadd mondjak hozzá. Olyan pontozási rendszert alkalmaznak, amelyben igen magas pontszámmal minősítik például azt, hogy annak az egyetemnek valamikori diákja szerzett-e Nobel-díjat. Nos, miután a szegedi egyetemnek van egy valamikori diákja, aki Nobel-díjas lett - Szent-Györgyi Albertről van szó -, ezért a szegedi egyetem igen magas pontszámot kapott, ezért szerepel az ötszáz-, nem tudom, hányadik helyen.

Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a szegedi egyetem színvonala nem magas, csak Szent-Györgyi Albertnek köszönheti a jó minősítését, pusztán arra szeretnék rámutatni, hogy egy-egy ilyen, még kísérleti stádiumban levő minőségi rangsort alapul véve, indoklásul felhasználni ahhoz, hogy nemzetközi jellegű egyetemek nagyobb számban jöjjenek Magyarországra, ez bizony nem helyes, nem igazságos, mondhatnám azt is, hogy adott esetben még félrevezetés is lehet.

Az alacsony színvonalról elhangzott méltatlan véleményeket, amelyek a bizottságban elhangzottak, nem is akarom itt megismételni. Mindmáig bántóan emlékszem rá vissza, hogy a felsőoktatás irányításáért felelősséget viselő emberek hogyan tudták ilyen kifejezésekre ragadtatni magukat, mint hogy kóklerség folyik az egyetemen, azt se bánnák, ha sokan elvesztenék az állásukat, és így tovább.

Ezért tehát, miután hosszasan folyt a vita erről, nem tudom kizárni azt - miután elhangzott, a jegyzőkönyvben itt van -, hogy itt azért lényegesen többről van szó, mint amit Hankó Faragó Miklós itt a bevezetőjében indokolásként elmondott, hogy egy hiátust kell pótolni.

Még kitérnék arra, hogy elhangzott egy olyan érv is, és ezt talán itt a bevezetőben is hallhattuk, hogy szükséges, hogy a magyar felsőoktatás jobban beilleszkedjék az európai térségbe, az európai felsőoktatásba. Mi úgy látjuk, hogy a magyar felsőoktatás már jól beilleszkedett. Említettem a bolognai folyamatot, a felsőoktatási térséghez való csatlakozást, a kreditalapú elszámolásra való áttérést, a kétciklusú képzést, és mindazt, ami azt teszi lehetővé, hogy magyar hallgatók külföldön, külföldiek Magyarországon veszteség nélkül, automatikusan folytathassák a tanulmányaikat.

De itt említhetném azt is, hogy évek, mi több, évtizedek óta külföldi professzorok sokasága tanít magyar egyetemeken, illetve külföldi hallgatók sokasága tanul magyar egyetemeken. Nemcsak a közismert orvosi egyetemen és a Corvinus Egyetemen, hanem még a kisebb jellegű főiskolákon is, vagy a kevésbé - mondjuk - nagyobb múltú egyetemen, közöttük említhetném az én saját egyetememet, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemet is, ahol szép számmal vannak külföldi hallgatók.

A mai felsőoktatási rendszerünk, a felsőoktatási törvény egyáltalán nem akadályozza azt, hogy külföldi professzorok taníthassanak itt, minthogy erre is van példa. Én ugyan már elég régen szereztem a diplomámat a bölcsészkaron, de azóta is folyamatosan külföldi professzorok mindig voltak és vannak is az egyetemeken. Tehát ennek semmi akadálya.

Miért ódzkodunk akkor ez ellen a törvényjavaslat ellen? Hát azért, mert a szövegben ott van, hogy más elbírálás alá esnének, mint a magyarországi felsőoktatási intézmények. Meg kell hogy kérdezzem: miért? Mi indokolja ezt? Abban a ritka, kivételes helyzetben vagyok, hogy azt mondhatom, örömmel hallgattam Arató államtitkár úr szavait, aki ugyan, mondjuk, kevésbé kritikusan, de voltaképpen mégiscsak azt mondta, hogy az a dolgunk, a magyar felsőoktatás irányításának az a dolga, hogy a magyar felsőoktatási intézményeket erősítse, őket hozza olyan helyzetbe, hogy versenyképesek legyenek, ha nem volnának azok; de mint állítottam, mégiscsak azok.

Mi indokolja akkor, hogy nemzetközi jellegűnek deklarált, külföldi állam vagy jogi személy vagy alapítvány, vagy éppen pénzember által alapított, Magyarországra telepített egyetemre más szabályok legyenek érvényesek, mint a hazaiakra?

(19.20)

Ha számunkra fontos a magyar felsőoktatás, akkor attól, aki ide akar jönni, várjuk el, hogy feleljen meg azoknak a követelményeknek, amelyeket a magyar felsőoktatásnak előír a parlament vagy egyéb jogszabály. Ugyanígy érthetetlen, hogy ha már idejön esetleg egy nemzetközinek minősített egyetem, és itt diákokat foglalkoztat, ugyanúgy állami finanszírozásban részesülnek a hallgatói, mint a magyar egyetemek hallgatói, miközben rájuk más elbírálás érvényes. Más elbírálás érvényes, a professzoraik kaphatnak ötször, tízszer akkora fizetést. Kérem szépen, ez nem versenyhelyzetet fog teremteni, hanem éppen versenyhátrányt fog okozni a magyar felsőoktatási intézményeknek.

Végül meg kell hogy említsem, hogy 72 magyar felsőoktatási intézmény van, ha jól tudom, ebből 28 állami, a többi magánegyetem, egyházi vagy egyéb egyetem. Rendre elhangzik, hogy ez a szám igen magas Magyarország lélekszámához viszonyítva. Én itt nem kívánok belemenni abba a vitába, hogy ez magas vagy alacsony, de az biztos, hogy a magyarországi felsőoktatási intézmények száma nem szaporítandó, mert láthatólag elegendő, kielégíti az igényeket, és mindenféle nemzetközi statisztikának is megfelel. Ilyen körülmények között duplán igaz az, hogy nincs arra szükség, hogy külön törvénnyel ösztönözzük, segítsük, bátorítsuk különböző külföldi szervezetek, államok, jogi személyek vagy alapítványok törekvéseit arra, hogy Magyarországra intézményeket hozzanak.

Összességében a Kereszténydemokrata Néppártnak ugyanaz a véleménye, mint amit Pósán László képviselőtársam elmondott. Természetesen nem vagyunk annak ellenére, tekintettel a két, már nemzetközi jellegű felsőoktatási intézmény meglétére, hogy jogszabályban határozzuk meg ezeket a kritériumokat, de ez a törvényjavaslat így, ahogy van, számunkra elfogadhatatlan, ezért kérjük tisztelettel, hogy vonják vissza. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Május 18-án interpellációt nyújtottam be a sövénykúti speciális szakiskola tervezett megszüntetése tárgyában. Elmondtam, hogy az itt tanuló értelmi fogyatékos fiatalok számára a döntés tragikusnak tekinthető, tekintve, hogy az iskola az utolsó esélyt teremti meg számukra, és hogy a közelben nem fognak tudni más lehetőséget találni. Államtitkár úr válaszát annak hiányos és félrevezető volta miatt nem tudtam elfogadni, ezért kénytelen vagyok visszatérni az ügyre, annál is inkább, mert ön is, államtitkár úr, és én is, mintegy fogadalmat tettünk rá, hogy figyelemmel kísérjük ezt a dolgot.

A rendelkezésemre álló rövid idő miatt pusztán csak kérdezek, és a következő nyolc kérdést teszem fel önnek:

1. Államtitkár úr azt mondta, hogy a fenntartó a tanulók lakhelye szerinti közeli hasonló intézményekbe fogja elhelyezni a fiatalokat. Van-e tudomása arról, hogy az egy kivétellel dunántúli tanulóknak mind nyíregyházi és balassagyarmati intézményt ajánlottak fel, illetve néhánynak tatabányait, de kollégium nélkül? Megfelel-e ez a humánusság elvének?

2. Államtitkár úr az ott folyó gyenge szakmai munkával érvelt az iskola bezárása mellett. Kérdezem: végzett-e bárki szakmai ellenőrzést az intézményben? Tettek-e korábban intézkedést a javítás érdekében?

3. Tudja-e államtitkár úr, hogy a 31 tanulóból mindegyik különleges bánásmódot igényel, 22-en értelmi fogyatékosok? Lehet-e ez esetben gyengének minősíteni az ott folyó szakmai, pedagógiai munkát, amikor a szakmai vizsgát két megbukott szakácstanuló kivételével mind sikeresen letették az elmúlt években?

4. Miért maradtak abba a tárgyalások arról, hogy az iskolát átvegye az a közeli regionális képzőközpont, amelynek nagy gyakorlata van a rehabilitációban, és jól ki tudná használni a Sövénykúton meglevő kapacitást?

5. Hogyan gondoskodtak az intézmény munka nélkül maradt mintegy 30 dolgozójának a boldogulásáról?

6. Az iskola bezárásával hogyan kerül vissza a Munkaerő-piaci Alapba, annak rehabilitációs, illetve szakképzési alaprészébe az a mintegy félmilliárd forint, amellyel 12 évvel ezelőtt létrehozták az intézményt?

7. Mi lesz az épületegyüttes sorsa?

8. Végül, érték-e önnek az ember és mennyire, különösen akkor, ha fogyatékos?

Nagy tisztelettel várom a nyolc válaszát. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Államtitkár Úr! Köszönöm, hogy szám szerint minden egyes kérdésemre válaszolt, ám van itt azért nagyon sok hiány. Először is, a szülőknek csak a felajánlott lehetőségek közül volt módjuk választani; egy dunántúli gyereknek elkerülni Balassagyarmatra vagy Debrecenbe, ha ezt ajánlják föl nekik, az nem humánus megoldás.

Másodszor: az adatok között némi eltérés van, meg kell jegyezzem; nagyon szomorú helyzet, hogy miután az iskolából engem megkerestek, egy idő után le kellett mondják a randevút, mondván, hogy a felettes szervek nem nézik jó szemmel, ha egy ellenzéki képviselő kutakodik. Ezért lehet, hogy az információk pontatlanok, de hogy nem ilyen rossz a szakmai munka, mint ahogy ön mondja, arról az információim meggyőznek.

Harmadszor: a 7. kérdésre, hogy mi lesz az épület sora, ön azt mondta, hogy átkerül a fogyatékos személyek alapítványába.

Kérdezem: mit fognak akkor ott csinálni, ha az iskolát bezárják (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), miközben évről évre nő a fogyatékosok száma, és egy jól működő intézményt bezárnak. Ez bizony azt a gyanút kelti fel az emberben, hogy valakinek nagyon megtetszett ez a szép környezetben levő vadászkastély.

Sajnos, a válaszát nem tudom elfogadni. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tisztelt Államtitkár Úr! Miután miniszter úr nincs itt, gondolom, államtitkár úr fog válaszolni.

A parlament tavaszi ülésszakának utolsó napjaiban jutott a képviselők kezébe az Állami Számvevőszék 2009 júniusában keltezett jelentése a felsőoktatási törvény végrehajtásának ellenőrzéséről. A nyári szünetben volt alkalmunk tanulmányozni, és bizony megdöbbenni. Az ÁSZ-jelentés megállapításai ugyanis olyan súlyosak, hogy a Kereszténydemokrata Néppárt elengedhetetlennek tartja szólni róluk a tisztelt Házban. Mivel államtitkár úr feltehetőleg pontosan ismeri a dokumentum tartalmát, és az interpellációkra kiszabott idő rendkívül rövid, ezért csak néhányat idézek közülük.

Első idézet: A 2005. évi törvényi szabályozást nem előzte meg átfogó felsőoktatási stratégia elkészítése, az OKM a stratégiai célkitűzések hiányában nem készítette el a felsőoktatás rendszere fejlesztési terveit, a módosításokat nem alapozták meg hatástanulmányokkal.

Második idézet: A 730 millió forint központi költségvetési támogatással létrehozott felsőoktatási információs rendszer - a FIR - törvényességi ellenőrzési feladatainak ellátásáról az ágazati miniszter nem gondoskodott, a FIR használhatósága erősen korlátozott, működése nem tekinthető eredményesnek.

Harmadik idézet: Míg a felsőoktatási intézményekben folyó képzésre az OKM-fejezetben 2008-ban 231,1 milliárd forint költségvetési támogatást fordítottak, az előirányzati összeg 2009-ben 21,5 milliárd forinttal csökkent.

És folytathatnám az oktatásirányításra nézve lesújtó kritikai megállapításokat. Ehelyett inkább kérdezem:

Államtitkár Úr! Nem felelőtlenség-e vagy éppen dilettantizmus anélkül irányítani a magyar társadalom egyik legfontosabb alrendszerét, hogy megelőzőleg átfogó és közmegegyezésen alapuló stratégia készült volna? Hiszen még egy kisvállalkozás sikeres működtetéséhez is, vezetéséhez is elengedhetetlen a stratégiaalkotás. Hogyan tud elszámolni ön és a csapata a lelkiismeretével?

Hogyan lehet háromnegyed milliárdos nagy rendszert, a FIR-t létrehozni az ellenőrzés mellőzésével? Megint csak hová lett a kormányzati felelősség?

Miért ámítják önök Magyarország népét a tudásalapú társadalom illúziójával akkor, amikor a felsőoktatásra költött kiadások a GDP 1 százalékát tették csak ki, szemben az EU 1,2 százalékos átlagával?

Végül: milyen konzekvenciákat vont le ön, államtitkár úr, miniszter úr és a minisztérium az ÁSZ-jelentésből?

Várom a válaszát. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Államtitkár úr, bocsásson meg, de nekem úgy tűnik, hogy egy kicsit cinikus azt mondani, hogy az Állami Számvevőszék ajánlásai iránymutatást jelentenek. Az Állami Számvevőszéket azért hozta létre a demokráciánk, hogy ennél sokkal súlyosabb kötelezettséget is rójanak a tárcákra; mint ahogy az önök minisztériuma is, jelesül Hiller István miniszter úr júniusban keltezett levelében, amit az Állami Számvevőszék elnökének írt, azt közli, hogy az ajánlásokat elfogadjuk, és ennek megfelelően intézkedünk. Ezt ön is mondta. Ezekről az intézkedésekről ugyan nem értesültünk, de ha elfogadták az ajánlásokat és a véleményt, akkor elfogadták azt is, hogy nem volt stratégia. Ezért ön hiába mondja, hogy a bolognai egyezmény, ez nem nemzeti felsőoktatási stratégia. A legsúlyosabb megállapítása az Állami Számvevőszék jelentésének ez volt, hogy hűbelebalázs módjára, kapkodva, úgy irányítják a felsőoktatást, aminek eredménye, hogy hetente új törvénymódosításokat vagyunk kénytelenek tárgyalni, és számolatlanul folynak el azok a milliók, amelyeket nem tudunk hasznosabb célra költeni.

Ezek miatt a válaszát sajnos nem tudom elfogadni. (Közbeszólás a Fidesz soraiból: Helyes. - Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt héten az Oktatási és Kulturális Minisztérium közzétette azt az eléggé megdöbbentő adatot, hogy ennek a tanévnek az elején, amely négy héttel ezelőtt kezdődött, mintegy 6 ezer pedagógust bocsátottak el az állásukból. Ez a szám annál megdöbbentőbb, minthogy tavaly ilyenkor körülbelül 2 ezer, két évvel ezelőtt ilyenkor pedig 10 ezer pedagógus vesztette el az állását. Ez azt jelenti, hogy két év leforgása alatt - ugye, három tanév kezdetéről van szó - összesen 18 ezerrel csökkent a pedagógusok száma. Mielőtt államtitkár úr esetleg olyan választ adna, hogy válság van, munkanélküliség van, sokan vesztik el az állásukat, három tényt szeretnék itt elmondani.

Az első az, hogy minden egyes ember számára, aki elveszíti az állását, az emberi tragédia, ezért tehát érdemes és kell vele foglalkozni, mi több, felelősségteljesen, és nem felületesen, cinikusan.

A második érv az, hogy a magyar pedagógustársadalom a magyar társadalom legnépesebb értelmiségi rétege, az ő kivérzésük az ország szellemi állapotára nézve katasztrofális.

A harmadik pedig, hogy azok a gyerekek, akikkel a családjuk már alig törődik, akik nem kapnak nevelést, azt csak az iskolától remélhetnék. Minél kevesebb a pedagógus, potenciálisan annál kisebb ezeknek a gyerekeknek az esélye, hogy foglalkoznak velük, fejlesztik őket.

Ezért hát azt kérdezem, hogy milyen intézkedéseket hozott, illetve kíván hozni a minisztérium annak érdekében, hogy ez a 6 ezer értelmiségi ne vesszen el az ország szellemi élete számára. Másodszor pedig: milyen intézkedéseket hozott, illetve kíván hozni a minisztérium, hogy az óvodás- és iskoláskorú gyerekekre, köztük kitüntetetten az egyre növekvő számú hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekre több ideje jusson a nevelőknek a jövőben? (Taps a KDNP és a Fidesz padsoraiból.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Államtitkár úr, a számokkal nem nagyon érdemes itt bűvészkedni. Ha 6 ezer, 6 ezer, ha 3 ezer, ha 1 ezer, az is rettenetesen sok. Ezért tehát a válaszának ez a része szerintem elhagyható lett volna.

Ennél sokkal fontosabbnak tartom, hogy én nem állítottam azt, hogy ha csökken a gyereklétszám, akkor csökkenteni kell a pedagógusok létszámát. Épp ellenkezőleg. Azt próbáltam fejtegetni, hogy olyan társadalmi körülmények között élünk, ahol növekvő igénye van a gyerekeknek arra, hogy a pedagógusok minél több időt tudjanak rájuk szentelni. Ez tehát azt jelenti, hogy több pedagógusra lenne szükség, ha nem akarjuk azt, hogy ez a társadalom neveletlen tömegeket bocsásson ki az iskolafalak közül.

Még egy adatot: a miniszter úr az EU társfinanszírozásában megvalósuló új pályaprogramra hivatkozott, átképzésben. Ennek a keretösszege lényegesen több, mint amennyibe az elbocsátott 6 ezer pedagógus alapbére került volna. Kérdezem, miért nem lehet ezeket az állásokat (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) az iskolákra telepíteni, hogy a pedagógusok ott maradhassanak, azon a területen, ahol a legnagyobb szükség van rájuk ebben az országban. (Taps a KDNP és a Fidesz padsoraiból.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A költségvetési törvényt bevezető tegnapi pénzügyminiszteri expozé egyik hívómondata így hangzott: a költségvetés az ország hosszú távú érdekeit szolgálja.

Most tegyük fel a kérdést, hogy mi szolgálja az ország hosszú távú érdekeit. Bizony nem más, mint a legnagyobb kincsünkbe, értékünkbe, a szellemi tudásba, a szellemi javakba, ha úgy tetszik, az emberi erőforrásba történő befektetés, azaz az oktatásba. Úgy, ahogy ezt felismerte a múlt évszázad húszas éveinek politikus- és szellemóriása, gróf Klebelsberg Kunó kultuszminiszter és az akkori kormányzat, vagy ahogyan felismerte Írország, Finnország, Korea és sorolhatnám a példákat. De felismerte a kormánypárt is, hiszen nem kell messzebbre menni, mint a kormányprogram szövegéhez, ahol bizony azt olvashatjuk, hogy az oktatást a jövőbe történő legfontosabb befektetésnek tekinti.

Nos, ha a költségvetés valóban az ország érdekét szolgálná, akkor azt kellene benne látnunk, hogy ezt a legfontosabb befektetést a költségvetés kedvezően bírálja el. Nos, ez nem történt meg. Az oktatásból ugyanolyan, ha nem nagyobb mértékben elvon, mint minden egyéb más területről.

(Ezért a legfontosabb kifogásunk az egész ellen ez, és ezért tartjuk elfogadhatatlannak.)

éva/Lezsák-Móring-Nyakó/ (Hoffmann Rózsa)/bl

(8.40)

Ezért a legfontosabb kifogásunk az egész ellen az, és ezért tartjuk elfogadhatatlannak, mert nemhogy az ország fejlődését szolgálja, hanem a visszafejlődését szolgálja.

Nos, kormánypárti képviselők és vezérszónokok nem fukarkodnak a dicsérő szavakat illetően. Valóban, a költségvetés elkészült, matematikailag bizonyára stimmel is. De ez-e a költségvetésnek az alapvető feladata? Hadd idézzem a Költségvetési Tanács elnökének tegnapi szavait, aki azt mondta, ami egyébként önmagában evidencia, hogy például az egyensúly, ami ennek a költségvetésnek a legnagyobb erőssége és az érdeme, tehát az egyensúly, az nem cél, hanem eszköz. Eszköz kellene hogy legyen valóban a fejlődés szolgálatában, amely nem történt meg. A legnagyobb hiányosság az, hogy nem látni mögötte azt az utat, azt a kijelölt stratégiát, azt a fejlődési utat, aminek eredményeképpen joggal-okkal remélhetjük, hogy az ország majd fölemelkedik. Ezen túl még egyéb olyan hiányokat is meg kell említenem, amelyekre az Állami Számvevőszék elnöke többször is rámutatott, hogy nem felel meg az államháztartásról szóló törvény költségvetési törvény összeállítására vonatkozó passzusainak, és sorolhatnám az egyéb hiányokat, hogy nem előzték meg számítások, tehát az egész eléggé ingatag talajon áll.

De nézzük most a legsúlyosabb területet, amelyet már a bevezető gondolataimban is érintettem, hogy az oktatás fejlődését, a szellemi fejlődést vajon mennyire szolgálja ez a költségvetés. Nos, a pénzügyminiszter azt mondta, hogy a tanulói létszám alakulása automatikusan alapja a költségvetésnek. Valóban, ha csak matematikának tekintjük a költségvetést, felfoghatjuk így is, de ha fejleszteni akarnánk, akkor bizony ebből az következne, hogy a tanulólétszám csökkenése ellenére is az oktatásban bent levő pénzek legalább ott maradjanak, ha nem, akkor emelkedjenek.

De volt olyan gyanú is bennünk, hogy a pénzügyminiszter úr talán nem is eléggé ismeri, mert olyan kijelentéseket tett itt tegnap, amin csak ámultunk és bámultunk. Például megemlítette a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó pedagógusok támogatását, mint amit növeltek. Nos, nem, ez csökkent a tavalyihoz képest. Ugyanez a helyzet az osztályfőnökökkel, akiknek a pótlékára tervezett összeg 175 millió forinttal csökkent. És ez történik olyan korban, amikor laikusok és szakemberek, az országban élő polgárok mind látják, hogy a gyerekek nevelése körül nagyon súlyos gondok, problémák vannak, erősíteni kellene tehát az iskolákban azt a területet, azt a személyt, aki a nevelésért felel, aki a nevelést sikerre vihetné, ez pedig az osztályfőnök lenne, ez sem történt meg. Ez a közoktatásunk egyik legnagyobb problémája egyébként, hogy mennyire ellehetetlenült a nevelés.

De nézzük, hogy a kormány a saját prioritásainak mennyire tudott kedvezni ebben a költségvetésben! Miután minden részletet nem lesz időm felsorolni, ezért előre is kijelentem, hogy semennyire, és csak néhány példával szeretném ezt alátámasztani. Két kulcsszava, két hívószava volt az oktatásirányításnak az elmúlt időszakban, az egyik a minőség, a másik pedig az esélyegyenlőség. Most nézzük, hogy a minőség emelését mennyire szolgálja a költségvetés: először is megszűnik a teljesítménymotivációs támogatás, vagy jelentős mértékben csökken. Ez alapvetően minőségellenes. 100 millió forinttal csökken a teljes egyetértéssel és mindenki támogatásával elfogadott nemzeti tehetségprogram támogatása. Megint csak a szellemi javak támogatására csökken, illetve szűnik meg a lehetőség.

Itt kell említenem a pedagógus-szakvizsga és -továbbképzés támogatásának a megszüntetését. Ez az elmúlt 10 éves időszak egyik leginkább előremutató kormányzati cselekedete volt, a pedagógusok továbbképzése. És hogy azért van némi koncepció a költségvetés mögött - önmagamnak is ellentmondva -, ezt az bizonyítja, hogy bizony már elkészült az a kormányrendelet-tervezet, amely a pedagógusok eddig államilag finanszírozott továbbképzéséről azt írja, hogy 75 százalékban majd a pedagógus-önképzéssel teljesítheti ezt a továbbképzés. Hol szolgálja ez a fejlődést, hol szolgálja ez a minőséget? Bizony sehol.

Nem sorolom a minőség romlását előrevetítő további mutatókat, nézzük a másik súlyos területet, az esélyegyenlőség biztosítását. Mindenki tudja, bizonyításra sem szorul, hogy az emberek fejlesztését kicsi korban kell elkezdeni. Ezt szolgálná az az óvodaprogram, amelyet mi is támogattunk. Nos, ezek a most benyújtott törvények a kötelező óvodáztatás időszakát kitolják újabb egy évre, az óvodaépítési programot lassítják, ami bizony azt jelenti, hogy megint csak elmarad, kimarad egy korosztály a korai fejlesztés lehetőségéből. Sokan taglalták tegnap, csak megerősítem azt a teljesen bizonytalan és ellentmondásosan tárgyalt témát, hogy a gyermekélelmezés mennyire csökken. Hogy aztán mi lesz ebből... - mert olyan ellentmondó nyilatkozatok hangzottak itt el kormánypárti politikusok szájából, hogy senki nem látja világosan, hogy mi történik, katasztrofális a helyzet ezen a területen is.

Az ösztönző támogatás a kistelepüléseknek 100 millió forinttal csökken. Amikor Magyarország fejlődésének az alapja a kistelepülésekből, az ottani emberekből, a mezőgazdaságból élőkből indulhat ki, ezért az ottani iskolák támogatása létérdekünk volna.

Az alapfokú művészeti oktatás, amely az ember fejlődése szempontjából elengedhetetlen, olyan radikális csökkenést szenved el, hogy bizony arra kell számítani, hogy nemhogy a hátrányos helyzetűek maradnak ki a művészeti oktatásból, most már ott tartunk, hogy a középréteg sem tudja kifizetni azokat a díjakat, amibe a művészeti oktatás kerül.

Diáksport - mindannyian tudjuk, hogy az iskolába járó korosztálynak közelítőleg 50 százaléka súlyos fizikai és mentális betegségekben szenved. Ennek a gyógyítására, egyrészt megelőzésére a művészetoktatás mellett a diáksport lenne az, ami leginkább alkalmas lenne, ennek a támogatása megszűnik. A szakképzés, nem is részletezem, de a szakképzés gyakorlati támogatása jelentős mértékben csökken, amikor megint csak mind a kormány, mind az ellenzék programjaiban szereplő prioritás kellene hogy legyen az oktatásügyben.

Hiányzik tehát az egész oktatási költségvetésből az az elgondolás, hogy hová akarunk eljutni, mire helyezzük a hangsúlyt, hol kell erősíteni az állami szerepvállalást, bizony azt kell látnunk, hogy mindenünnen csak elvonás, elvonás, elvonás, miközben az iskolák arról panaszkodnak, hogy kiszámították, átlagos méretű iskolának a jövő évben 20 millió forint hiánya lesz. Kérdezem: hogyan fognak működni ezek az iskolák? És nem arról van szó most, hogy mi lesz az ott dolgozó pedagógusokkal meg egyéb dolgozókkal, az is tragédia, de ez mind a gyerekeken csattan.

Tisztelt Kormányzó Párt! Az önök minisztere a tanévnyitó beszédeiben azt mondta, hogy az "Új tudás" programot nem éri hátrány, holott akkor már a költségvetést benyújtották. Az oktatásügyből, mint látjuk, 30 milliárd forintot vontak ki. Hogyan tudnak önök a választóik szemébe nézni akkor, amikor ez a költségvetés példátlan módon magas, több mint 300 milliárd forintos tartalékot képez, gyaníthatóan politikai szándékkal, a jövő évi választásokra gondolva?

Hát bizony ezek miatt és még sok egyéb miatt, amit nem volt alkalmam elmondani, ez a költségvetés az ellenzék és köztük a Kereszténydemokrata Néppárt számára ilyen módon elfogadhatatlan, jobb lenne visszavonni.

Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Röviden reagálni szeretnék a reakciókra, ha megengedik. Kovács képviselő úr, itt voltam, bár nem tudtam egész nap itt lenni. Tudom, hogy született ilyen megállapodás. Hangsúlyoztam, hogy a beterjesztett költségvetésben és az ellentmondó nyilatkozatok ellenére is ez azért tény, hogy ezt tervezték. A pályázatokat illetően az alapfeladatokat nem szerencsés pályázatokból finanszírozni, és a pedagógus-továbbképzés tíz éve egy olyan stabil rendszere volt a közoktatásnak, amelyből ha a költségvetés kivonul, akkor nagyon kétségesek lesznek az eredményei. Megismétlem: elkészült az a kormánytervezet, amely a pedagógus-továbbképzést 70 vagy 75 százalékban a pedagógusok önképzésére építi, ami ijesztő jel arra nézve, hogy komoly pénzek fognak erről a területről kivonulni - minőségromlást eredményezve.

Végül: hát persze, hogy figyelünk a negatív megállapításokra, de tisztelt Országgyűlés, az Állami Számvevőszéknek igen súlyos megállapításai vannak. Csak egyet idézek: "A költségvetési törvényjavaslat előirányzatait alátámasztó számítások hiányában azok megalapozottsága, teljesíthetősége nem megítélhető." Arra szeretnék rámutatni, hogy nincs tehát ok a melldöngetésre, hogy milyen kiváló költségvetés készül. Elkészült egy papír, amely matematikailag nyilván stimmel. Kiváló gimnazisták számítógép segítségével össze tudnák állítani. Hiányzik mögüle a koncepció, nagyon sok lépés elmaradt, és nemhogy meggyőződésünk, hogy nem szolgálja az ország fejlődését, hanem biztosak vagyunk benne, hogy csak a hézagpótlást, azt a toldozgatást, foldozgatást szolgálja, amellyel az ország elvegetál még jövő áprilisig valószínűleg.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A rövidesen végéhez közeledő kormányzati ciklus egyik legtöbbször hallott, hangoztatott oktatáspolitikai hívó szava a minőség volt. Nem hallottunk úgy kormányzati előterjesztésről, törvénymódosítás indoklásáról, hogy a minőség szó elő ne fordult volna: minőségbiztosítás, minőségirányítás, minőségi bérpótlék, minőségirányítási program. Mind-mind olyan kifejezések, szavak voltak, amelyek szinte koptatták, kontrakarírozták a minőség fogalmat, ami pedig nagyon fontos, ebben egyetért a kormánypárt és az ellenzék. A minőség életünknek fontos kísérője.

Felmerül azonban a kérdés, hogy vajon az elmúlt időszak kormányzati intézkedései szolgálták-e azt a kívánatos minőséget. A Kereszténydemokrata Néppárt úgy látja, hogy nem. Éppen ezért kértem szót ma napirend előtt, és néhány olyan dologra szeretnék rámutatni, amely ellenpontozza a minőség fogalmat.

Nem szolgálta a minőséget, a minőség fejlesztését az a 18 ezer elbocsátott pedagógus, ahánnyal most kevesebb van a rendszerben, miközben a gyerekek pont azt igényelnék, hogy egyre több figyelem és erő forduljon rájuk. Nem szolgálja, nem emeli a minőséget az érettségi rendszerből kivont pénz. Nem szolgálja a minőséget az iskolai, a kollégiumi, a zeneiskolai normatívák 2002-es évi alá süllyesztése. Nem emeli a minőséget a tehetséggondozásra szánt összegek százmillió forinttal történő megkurtítása. Szintén nem fejleszti a minőséget a nem szakrendszerű oktatás szakmailag megalapozatlan erőltetése, vagy a kompetenciaalapú oktatásnak az egyedülállóvá történő kikiáltása, amelyben még a hazai neveléstudományi szakmának a különböző iskolái sem értenek egyet.

És nem szolgálja a minőséget, nem szolgálják a minőséget az olyan tankönyvek sem, mint amelyeket például a Sulinova Kht. adott ki, és mindmáig forgalomban vannak. Ezek közül egyet szeretnék idézni, amely, ugye, köztudottan a nemzeti fejlesztési terv humánerőforrás-fejlesztési operatív programjának keretében készült, és amely nem átall valótlanságokat állítani, például azt írja, hogy a politikai jobboldal a munkaadói oldalt, az üzleti köröket képviseli, míg a politikai baloldal ezzel szemben a munkavállalói oldalt. Elegendő csak a mai parlament összetételére gondolni, és láthatjuk, hogy ezek az állítások nem felelnek meg a valóságnak, félrevezetik az ifjúságot.

De nézzük a legsúlyosabb kérdést, a pedagóguskérdést, hiszen jól tudjuk, hogy az oktatás minőségének ez a legfontosabb garanciája. A McKinsey-jelentés nyilvánvalóvá tette, amit egyébként is tudtunk, hogy a pedagógusok kiválasztása, képzése, életpályája és továbbképzése garantálja leginkább az oktatás minőségét. Nos, ma már szó sincs arról, hogy válasszuk ki a legkiválóbbakat a pedagóguspályára, hiszen alig jelentkeznek. Mindösszesen egy, azaz egyetlenegy kémiatanár nyert felvételt az idén, ennyi jelentkezett, informatikatanárból kettő van, a fizikatanárok egész jól állnak, hiszen négyen vagy öten vannak az ország felsőoktatási intézményeiben.

A képzésükkel is nagyon sok gond van, hiszen a pedagógusképzésnek az egyik legjelentősebb változtatása a féléves gyakorlat. Éppen tegnap a Rektori Konferencia pedagógusképzési bizottságában szembesültünk azzal, hogy nem kapja meg azt a támogatást, amely szükséges volna ahhoz, hogy ezt a féléves gyakorlatot eredményesen, sikeresen lehessen folytatni.

Az életpálya kilátástalan, mint tudjuk, nem emelkednek a fizetések, nem tudom, 2003-as vagy 2005-ös szinten vannak mindmáig, a 13. havi fizetést elvonták, ezért tehát ott sincs semmi változás, semmi pozitív változás. Ami a továbbképzést illeti, megint csak a költségvetésnek az elvonására utalhatok, amely minőség ellen hat.

Mi okozza ezeket a minőségellenes lépéseket? Sok egyéb mellett például az a téveszme, hogy az oktatást szolgáltatásnak tekinti az oktatásirányítás. A szolgáltatás mindig üzlet. Ez egy téves megközelítés. Szeretném itt idézni Soros Györgynek a gondolatait, és ezek így szólnak: "Amikor egy adott hivatás profitorientált üzleti vállalkozássá alakul, veszélybe kerül a szakmai színvonal, és tovább gyengülnek a társadalom értékei. A piacok igen hatékonyak az erőforrások magánszükségletek szerinti elosztásában (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), ámde léteznek kollektív, közös szükségletek is, márpedig ezekről a piaci erők nem gondoskodnak."

A KDNP úgy látja, hogy itt van a hibának a gyökere.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kényszerű, hivatalos távollétem miatt ezúttal többnyire a jegyzőkönyvekből követtem végig ennek a törvényjavaslatnak a bizottsági és a múlt heti plenáris ülési vitáját. Nagyon tanulságos olvasmány volt.

Kiderült belőle az a gyakran visszatérő jelenség, hogy az ellenzéki képviselők sorra megfogalmazták és megfogalmazzák a kételyeiket, az aggályaikat, a félelmeiket ezzel a törvénnyel kapcsolatban, a kormánypárti képviselők és az előterjesztő pedig nagyon tetszetős módon érvel, magyaráz, és azzal vádolja az ellenzéket, hogy olyasmit magyaráz bele a törvényjavaslatba, ami nincs benne. Vagyis az egész törvényalkotási folyamatot áthatja a megfelelő párbeszéd hiánya, és ezt alapvetően a bizalmatlanság okozza.

Miért van ez a bizalmatlanság ennél és persze más törvénytervezeteknél, törvényjavaslatoknál is? Elegendő csak arra gondolnunk, hogy az eltelt három év bizony elegendő olyan tapasztalatot hozott számunkra, amikor rendre azzal kellett szembesülnünk, hogy a megtartott szó, a megtartott ígéret nem következett be, mi több, egyértelműen bevallást nyert az is, hogy itt a kormánypártiak, a korábbi kormányfő meglehetősen becsapta a magyar választópolgárokat és bennünket is. Tehát a törvényalkotást ilyen bizalmatlanságban folytatni nem szerencsés, ezért bizony jobb lett volna ezt a törvényjavaslatot be sem terjeszteni, mert - ez is kiderül a jegyzőkönyvekből - nem tudtak bennünket meggyőzni a kormánypártiak érvei.

De a bizalmatlanságot előidézte és előidézi az is, hogy amit az előterjesztők érvelésként előadtak, azok nem pontosan úgy vagy egészen másképp, vagy sehogyan sem szerepelnek magában a törvény szövegében. Én most nem fogok azokról a témákról beszélni, amelyeket esetleg joggal hiányoltunk a törvényjavaslatból, pusztán azokra a pontokra mutatnék rá, ahol az érvelés és a beterjesztett törtvény szövege nem áll egymással összhangban, és bizony ez talán kellőképpen magyarázza, hogy a mi bizalmatlanságunk azért megalapozott.

Nos, az érvelés első pontja úgy hallatszott, amit a felsőoktatási helyettes államtitkár úr adott elő a bizottsági ülésen, majd ezt részben megismételte az államtitkár úr is itt a múlt héten, a plenáris ülésen, hogy a törvénymódosítást alapvetően indokolta az, hogy a bolognai folyamat megindult, és ennek a felülvizsgálata, az időközben megtapasztalt problémák korrigálása indokolta ezt a törvényjavaslatot.

Nos, egyrészt a bolognai folyamat generális felülvizsgálata nem történt meg a felsőoktatásban, de ha meg is történt volna, ez a törvényjavaslat a mindennapokban tapasztalt problémákra, hibákra semmiféle választ nem ad. Tehát a bolognai folyamat önmagában ezt a törvényjavaslatot nem indokolja. Most nem sorolom azokat a problémákat, amelyeket a bolognai folyamat az elmúlt három és fél évben feltárt, hiszen nem tárgya ennek a törvényjavaslatnak. Csak jelzem, a valós problémákra nem adott választ.

A másik fő érvelése az államtitkár úrnak a rendre visszatérő, a minőségre való hivatkozás, de ugyancsak a felsőoktatási helyettes államtitkár úr is többször utalt arra, hogy ezzel a törvénymódosítással a felsőoktatás minőségét kívánják karbantartani és fejleszteni. Nos, ezt a célt szolgálhatná például az, hogy az akkreditáció korábbi nyolc évét a tervezet értelmében öt évre csökkenti. Az ötévenkénti akkreditáció valamelyest ugyan talán szolgálhatná a minőséget, de azért jó azt világosan látni, hogy a felsőoktatás éppen a bolognai rendszer következtében háromciklusúvá vált: egy hároméves alapképzés, egy kétéves mesterképzés és egy hároméves doktori képzés következtében ez összesen nyolc. Tehát egy folyamat közben időről időre, ötévenként más struktúrában megjelenő akkreditáció, nem hiszem, hogy a minőséget szolgálja, nem beszélve arról, hogy egy akkreditációs eljárás pont az oktatástól és a kutatástól vonja el, mégpedig nagyon jelentős időtartamra az oktatókat.

(20.00)

Aki már végigcsinált ilyen felsőoktatási akkreditációt belülről, az tudja, hogy fél éven keresztül ott megszűnik mindenféle fejlődés, önképzés, kutatás, konferenciára járás, olyan iszonyatos munkát jelent az akkreditáció. Tehát áttételesen azt kell hogy mondjam, hogy a sűrűbben megvalósított akkreditáció nem fogja a minőséget szolgálni.

A minőséget szolgálná az előterjesztő szerint a Magyar Akkreditációs Bizottsággal kapcsolatos változtatás is, amit ez a törvény hoz. Bizony, itt is komoly aggályaink vannak. Egyrészt azáltal, hogy a Magyar Rektori Konferenciának szán sokkal nagyobb szerepet, ők adnák a csökkentett létszámú MAB-testület nagyobb létszámát, amit a Magyar Tudományos Akadémia elnöke joggal úgy kifogásolt, hogy ez egy önakkreditációvá válhat, én akkreditállak téged, te engem, és a minőséget ez bizony egyáltalán nem szolgálná.

De ugyancsak nemhogy szolgálja a minőséget, hanem minőség ellen hat a törvényjavaslatnak a talán legtöbbet vitatott és legsarkalatosabb módosítása, amelyben vállalkozói közintézménnyé lehet alakítani az egyetem egyes szervezeti egységeit. Nos, elég sok nemzetközi példa, publikáció bizonyítja, hogy a vállalkozói közintézménynek semmi köze nincs a minőséghez. Amihez köze van, az az, hogy a pénzekkel jobban lehet gazdálkodni, de hogy a felsőoktatás minősége ettől jobb lesz, az semmilyen módon nem bizonyított.

Ugyanakkor a vállalkozói közintézménnyé szervezést nem az egész egyetemre, értelemszerűen, hanem annak egyes szervezeti egységeire vonatkoztatja a törvényjavaslat, de ebből kiveszi az alaptevékenységet, azaz az oktatást. És itt kifejezetten különös veszélyt lát az egészségügyi felsőoktatás abban, hogy egyes szervezeti egységek vállalkozói közintézményekké válhatnak, kivéve az oktatást - a kutatást nem sorolják ide -, és ahogy fogalmaznak az egészségügyi felsőoktatás szakemberei, ez bizony azt jelenti, hogy a betegellátás, ami hasznot hozó tevékenység, majd megy a vállalkozásba, és az oktatásban lényegében arra marad lehetőség, hogy papírról, filctollról vagy esetleg krétáról döntsenek.

Hát bizony, minőségellenes az a passzus is, amely a 8. §-ban, de hogyha tévedek, bocsánat... Nem, a 12. § (3) b) bekezdésében azt mondja, hogy "vállalkozói közintézetté történő átsorolást kezdeményezhet, ha...", és nagyon sok mindent fölsorol, hogy mikor, és itt van az, hogy például, "ha a költségtérítéses képzésben részt vevő hallgatóinak aránya eléri az intézményi hallgatói létszám ötven százalékát, és - továbbá - a költségtérítéses hallgatók legalább tíz százaléka külföldi állampolgárságú hallgató". Itt látszik világosan, hogy ha 50 százaléknál több a költségtérítéses hallgató, akkor ott igen nagy lesz a bevétel, és vélhetően radikálisan fog csökkenni a színvonal. A mai felsőoktatásunknak is az egyik legnagyobb dilemmája, hogy nagy pénzért felvesz olyan hallgatókat, akik sokkal kisebb tudásúak, a jómódú szülők tudják szponzorálni az ő tanulmányaikat, az egyetemek pedig rá vannak szinte kényszerítve, hogy ezeket a hallgatókat ott tartsák, mert különben nem tudnának működni.

Ezek a felsorolt példák bizony azt mutatják, hogy a minőséghez a vállalkozói közintézménynek semmi köze, meg az egész törvényjavaslatnak. Itt valami másról van szó, amit a kormánypártiak persze úgy mondanak, hogy korszerűség meg felzárkózás és egyebek.

Az érvelés és a viták során elhangzott az is, hogy több ellenzéki képviselő megjegyezte, hogy növekvő bürokráciát feltételez ez a törvényjavaslat. Erre az oktatási bizottságban a helyettes államtitkár úr úgy reagált, hogy növekvő bürokráciáról csak akkor van szó, hogyha vállalkozói közintézménnyé szerveződik egy egyetem. Ezt tegyük félre, most ne beszéljünk a vállalkozói közintézményről; nézzük csak azt, hogy az egyetemekre, a felsőoktatási intézményekre milyen adminisztratív terheket rak, illetve erősít meg ez a törvénymódosítás.

Szó van arról, hogy az egyetemeknek szervezeti és működési rendet kell kialakítani - ez eddig is volt -, minőségbiztosítási szabályzatot kell írni, intézményfejlesztési tervet kell alkotni, minőségfejlesztési programot kell alkotni, mi több, ezeket évente át kell tekinteni, erről jelentést írni. Kedves kormánypárti képviselők, nem tudom, tisztában vannak-e azzal, hogy ahhoz, hogy egy felsőoktatási intézmény ezeket az adminisztratív kötelezettségeit teljesíthesse, két dolgot tehet: vagy oktatókat bíz meg ezzel a feladattal, akik ahelyett, hogy oktatnának, kutatnának, fokozatot szereznének, minőségfejlesztési programokat írnak, vagy fölvesz olyan, úgymond, szakembereket, akik ezeket a programokat meg tudják írni, ezáltal az egyetem szűkös költségvetéséből adminisztratív foglalkoztatásra fordít.

Egyetlenegy példa nincs arra, hogy amióta az oktatásban megjelent a minőségbiztosítás rendszere, és a közoktatás is minőségfejlesztési programokat és minden egyebet köteles írni, egyetlenegy olyan bizonyíték nincs, hogy ettől az oktatási intézményekben folyó munka lényege, az oktatás, a nevelés vagy a kutatás jobb minőségűvé vált volna. Jól tudjuk, hogy a minőségfejlesztési programok, ezek a rendszerek növelik az adminisztrációt, de a munka lényegét egyáltalán nem javítják.

Az államtitkár úr nem ért velem egyet. Nem baj, mi bizony így látjuk. Bizonyítsa be, hogy ahol jól működő vagy gyönyörűen kipipált minőségfejlesztési programok vannak, ott érezhetően jobbá... Nem zárja ki, de nem garantálja, ugyanakkor fölösleges terheket rónak bizony az intézményekre.

További vitatható és bizonytalan eleme a törvénymódosításnak a kutatóegyetemekre vonatkozó 1. §. Az, hogy kutatóegyetemek legyenek, önmagában lehet egy minőséghúzó, minőségjavító tényező, nem is vitatnánk ezt a célt, támogathatónak is tartanánk, ha... De megint itt van ez a "ha", ami a bizonytalanságunkból, vagy ha úgy tetszik, a bizalmatlanságunkból adódik.

Az oktatási bizottsági ülésen azt kifogásoltam, hogy nem tudjuk, hogy milyen módon, milyen kritériumok szerint, milyen előnyökkel jár majd a kutatóegyetemi státus. Akkor a helyettes államtitkár úr - majdnem szó szerint tudom idézni - azt mondta, hogy elkészült a kormányrendelet, akár a holnapi napon megküldi. Ez volt október 21-én. Ma órákat foglalkoztak azzal a munkatársaim, hogy megpróbálják ezt a kormányrendeletet megszerezni. Olyan választ kaptak - de igen, államtitkár úr -, olyan választ kaptak a felsőoktatási részlegtől, hogy nincs kész, de két napon belül megküldik. Azóta két hét telt el, erről a kormányrendeletről, hogy mit tartalmaz, értesítést, tájékoztatást nem kaptunk, az OKM honlapján nem érhető el, vagyis nem tudjuk, nem ismerjük a kritériumokat.

Biankó kellene azt mondanunk, hogy jó vagy rossz a kutatóegyetemi elgondolás, holott sarkalatos kérdése a magyar felsőoktatásnak, egyáltalán rámutat arra a rossz jogalkotási gyakorlatra is, amely a berendezkedésünkből adódik - ettől még persze rossz -, hogy iksz esetben fordul elő, hogy törvényekről úgy kell véleményt mondanunk, hogy a mögöttes tartalmat, a részleteket nem ismerjük, pedig nagyon jól tudja mindenki, hogy az ördög a részletekben rejlik. Miért higgyük el csak szóra, hogy a kutatóegyetemekkel kapcsolatban minden rendben van, amikor ezeket a részleteket nem tudjuk? Nem tudjuk ezért támogatni. Érdemes lenne megvárni azt, hogy együtt lássuk a részletet, és akkor van miről vitatkozni, így önmagában bizony nincsen. Már csak azért sem, mert kutatóegyetemekről szól a törvényjavaslat, holott éppen a sokszor hivatkozott Európai Felsőoktatási Térség által kiadott irányelvek nem az egyetemeket emelik a kutatóegyetemek rangjára, hanem projekteket vagy különböző szervezeti egységeket.

Nem ad választ a törvény arra, hogy mi történik azzal az egyetemmel, ahol három szak kiválóan teljesít, kettő pedig nem. Nem ad számot arról, hogy milyen módon lesznek külön finanszírozva ezek az egyetemek. A válaszban annyit kaptunk, hogy majd valamilyen pályázatok útján. Ez így elfogadhatatlan, megfoghatatlan, nincs hozzá költségvetési forrás, holott anélkül értelmezhetetlen.

Végül is azt kell látnunk, és ez megint csak növeli a bizalmatlanságot, a jogos bizalmatlanságot (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) az ellenzék képviselői részéről, hogy ismét csak azt tapasztaljuk, hogy egy komoly, konszenzuson alapuló felsőoktatási fejlesztési stratégia nélkül terjeszt be rendre hol egy-egy képviselő, hol a kormány olyan fontos módosításokat, amelyek az oktatás jövőjét meghatározzák.

(20.10)

Nem a mi megállapításunk, az Állami Számvevőszék is megállapította, hogy a 2005-ös felsőoktatási törvényt nem előzte meg egy kiérlelt felsőoktatási stratégia. Ezeket hiányoljuk a törvény mögül, és úgy látjuk, hogy enélkül nincs miről vitatkozni. (Taps a Fidesz soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm a szót. Pósán László említette a pedagógusképzést és azzal kapcsolatban az államtitkár úr nyilatkozatát, és azt, hogy milyen baj van. Idézem az oktatási bizottságban elhangzott szavait: óriási az érdeklődés a tanárképzési szakok iránt.

Kérem, ebben az évben kémiatanári szakon egyetlenegy hallgató van. Fizikatanári szakon - most nem tudom pontosan - négy vagy öt, de ott nagyon jó a helyzet, és informatika szakon, mondjuk, kettő vagy három. Tehát ennyit az érdeklődésről; bocsánat, ennyit az igazmondásról, és ennyit arról, hogy okunk van arra, hogy ne fogadjuk bizalommal a válaszokat.

A másik. Láttam, államtitkár úr gyorsan elkezdett telefonálni, amikor arra utaltam, hogy a kormányrendeletet nem ismerjük. A szakállamtitkár úr - bocsánat, korábban helyettes államtitkár urat mondtam, ez még a régi elnevezés volt - ezt mondta az oktatási bizottságban: természetesen szívesen és boldogan tájékoztatjuk a bizottságot a kormányrendelet szövegéről, annak a tervezetéről, amelyben a kutatóegyetem minden szempontja látható. Tudomásom szerint ez ma már elkészül, azt akár a holnapi napon átküldjük. Mondta ezt október 21-én. Megismétlem, ma, november 2-án a munkatársaim nem tudtak a nyomára bukkanni, ha valahol megvan, akkor sem helyes, ha ennyit kell keresni.

És még egy megjegyzés, ami a minőséggel kapcsolatos, csak az imént nem maradt rá időm. Ez a kormányrendelet azt írja, hogy az egyetemek majd eldöntik, hogy melyik szakból, miből kell emelt szintű érettségit tenni. Gyakorlatilag most is ez a helyzet. Ugyanakkor terítéken van, a parlament asztalán van egy olyan közoktatási törvénymódosítás, amelyben arról van szó, hogy majd kormányrendelet határozza meg, hogy milyen szakokon miből kell emelt szintű érettségit tenni. Ez párhuzamosan szerepel a parlament asztalán, jó, az utóbbit kormánypárti képviselők terjesztettek be, ezt pedig maga a miniszter, de azért mégis kérdezem: hol van itt az a fajta egységes álláspont, amit joggal elvárna egy ország a felsőoktatás irányítóitól?

Aggályosnak tartjuk tehát ezt az egész törvényt. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tatai-Tóth képviselő úr helyesen mondta, valóban nem tudott engem meggyőzni arról, hogy a bizalmatlanságunk alaptalan. Talán valamit tehetett volna, ha hozzászólásában akár csak egy olyan pontra is rámutat, amit felsoroltam. Szándékosan azokat a témákat hoztam ide, ahol ellentmondás, mégpedig kiáltó ellentmondás van a kormányoldal érvelése és a beterjesztett törvény szövege között. Egyetlen ilyet nem hallottam. Kíváncsian várom majd államtitkár úr válaszát.

Ezt a mostani estét a televízió már nem közvetíti, de az országgyűlési jegyzőkönyvből nyomon lehet majd követni, hogy tételesen, bár nem is hoztam fel minden példát, azt próbáltam bebizonyítani, hogy nagyon sok tisztázatlan, homályos pont van. Ha rosszindulatú vagyok, azt mondom, hogy csúsztatás van, de ezt azért nem mondom, csak éppen mondhatnám, a törvény indoklása és a beterjesztett szöveg között. Ezért nem tudjuk támogatni, ezért tartjuk hiteltelennek, és ezért él bennünk az a gyanú, hogy itt bizony valami másról is szó van, mint amiről hivatalosan le vagyon írva, hogy szó van.

Köszönöm.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Két témához szeretnék hozzászólni, amelyet ez a benyújtott törvénymódosítás érint. Az egyik az igazgatóválasztás, illetve igazgatókinevezés kérdése, amelyben látom az előterjesztők jó szándékát. Kétségtelen, hogy az az iskola, amely történetesen egy olyan igazgatóval kénytelen működni, akit a nevelőtestület jelentős része nem támogatott, kudarcra van ítélve.

(18.20)

Ezért mi is fontosnak tartjuk, hogy valamilyen formában a törvény, a szabályozás oldja meg azt a helyzetet, amely a '93-as - ha jól emlékszem az évszámra - alkotmánybírósági határozat következtében beállt, amikor is elvette a tantestülettől a valóban fajsúlyos jogot a tekintetben, hogy beleszólhasson az igazgatója kérdésébe. Azóta sok olyan eset vált ismertté, amely arról tanúskodik, hogy a tantestület nem támogatta az igazgatót, a fenntartó mégis kinevezte; ezek általában mindig botrányba fulladtak.

Ezért a jó szándékot, amit, azt hiszem, a 7. § tartalmaz - meg egyéb paragrafusok is -, hogy tudniillik, az iskola dolgozóinak legyen bizonyos érdemi beleszólásuk az igazgató kinevezésébe, ezt önmagában támogatni tudjuk, de az itt közölt megoldást azért nem tartjuk szerencsésnek. Mert akiknek döntő szava kell hogy legyen - már amennyit meg lehet tenni e téren -, az a nevelőtestület, és nem szerencsés, ha az alkalmazotti testületre, tanulókra, szülőkre egyaránt és a nevelőtestület egészére vonatkoztatjuk ezt a bizonyos 40 százalékos határt. Egészen más a munkakapcsolat, a munkaviszony és a pszichológiai kapcsolat egy iskolában az igazgató és a tanárok között, hiszen itt azonos végzettségű, a hierarchiában egymástól kevésbé elszakadó emberekről van szó, akiknek pedagógiailag együtt kell működni - itt fontos a támogatás -, és egészen más az igazgató és a takarító, az igazgató és a portás között, akik alkalmazottak, és ez egy egészen másfajta munkaviszony. Ezért tehát az itt szereplő konkrét megoldást nem támogatjuk, be fogunk nyújtani - vagy benyújtunk - módosító javaslatot, vagy talán a beterjesztők is belátták, hiszen a bizottsági vitában elhangzottak ezek az érvek.

Ennél súlyosabb a másik téma, amihez hozzá szeretnék szólni, és ez az érettségi. Bevezetőként itt is elmondanám, hogy azt a törekvést, hogy emelkedjék a felsőoktatásba bekerülők tudása, műveltsége, színvonala, mi is fontosnak tartjuk. A megoldást viszont nagyon rossznak találjuk, és hogy megértsék, miről van szó, engedjék meg, hogy egy picit visszatekintsek időben az érettségire.

1995 körül jelent meg az első koncepciója annak a kétszintű érettséginek, amit aztán - ha jól emlékszem az évszámra - olyan 2003-2004 körül bevezetett a minisztérium. Akkor, '95-97 között az egész szakma ellene volt. Egy parlamenti felszólalás nem alkalmas arra, hogy felidézzem a szakmai vita minden részletét, csak egy mozzanatot hoznék ide, aztán majd még egyet. Ennek pedig az volt a lényege, hogy ez a kétszintű érettségi, amit később bevezettünk, nem kedvez az általános műveltség szélesítésének, hiszen arra készteti, arra kényszeríti a diákokat, hogy egy vagy két tantárgyat válasszanak maguknak, és azt tanulják emelt szinten, miközben az országnak, a felsőoktatásnak, a tudománynak, az értelmiségi pályáknak széles alapműveltségű gyerekekre volna szüksége.

Ezt az érettségi rendeletet vagy érettségi reformot bevezették annak idején, annak ellenére, hogy mind a felsőoktatás, mind a közoktatás - jelesül a sokszor hivatkozott Országos Köznevelési Tanács is - ellenezte. Emiatt, és még más okok miatt, amiket itt most nem említek fel. A hatalom voluntarista módon valami miatt ragaszkodott ehhez a kétszintű érettségihez, bevezette. De hogy ne okozzon kudarcot, hogy ne történjék meg az, ami megtörtént Romániában vagy Franciaországban, hogy egy érettségi reform után az adott korosztály 10-20 százaléka megbukik, ezért katasztrofális mértékben levitték az érettségi követelményét. Ennek következménye az, hogy ma le lehet úgy érettségizni egészen jó eredménnyel, hogy az adott szaktárgyakból alig tud valamit a gyerek, és a felsőoktatásba - miután nem kívánta meg az emelt szintű érettségit - sorba kerülnek be olyan fiatalok, akiknek a tudása nem üti meg azt a szintet sem, amit korábban egy jól végzett általános iskolás diáké.

De van itt még más probléma is. Miközben a felsőoktatás átalakítása azt a célt tűzte maga elé - és ez az egyik alapkoncepciója a bolognai rendszernek -, hogy minél későbbre tolja ki a fiataloknak a konkrét specializálódást, pályaválasztást, ezt szolgálja a hároméves bachelorképzés, amely széles alapozó képzést jelentene, ahol még nem választanak szakot, csak szakirányt, ezzel szemben az érettségi reform arra készteti a fiatalokat, hogy már 15 éves korban döntsék el, hogy mi legyen az az egy vagy két tantárgy, amit ők emelt szinten akarnak tanulni. Mintha nem ugyanaz a minisztérium döntötte volna el ezt a két fontos reformot, ezek egyáltalán nem találkoznak. A felsőoktatás tehát az alapműveltséget segíti, az érettségi pedig a korai szakosodást, de a követelmények lecsökkentésével katasztrófát idézett elő a közoktatásban, mert némi költői túlzással - engedjék ezt meg nekem, értjük egymást, azt hiszem - írni-olvasni alig tudó fiatalok tömege kerül be az egyetemre.

Ezt az elhibázott érettségi reformot, amelyet - megismétlem - mind a felsőoktatás, mind a közoktatás a bevezetésekor is opponált, nem tartott helyesnek, ez a módosítás most szentesíteni akarja. Abból indul ki, hogy ha előírja majd a kormány, hogy egy vagy két tantárgyból emelt szintű érettségit tegyenek, ettől reméli azt, hogy javul a felsőoktatás színvonala. Lehet, hogy kicsit majd jobban tudja a fizikát, a matematikát a Műszaki Egyetemre menő - vagy fordítva -, de a műveltsége nem fog emelkedni, és ez az oktatási rendszerünknek vagy éppen a társadalmunknak talán az egyik legnagyobb katasztrófája, hogy radikális, katasztrofális méretekben csökkent a színvonal.

Magam itt a parlamentben már legalább háromszor-négyszer interpelláltam 2006 óta az ügyben, hogy változtatni kell az érettségi rendszerén, mert nem jó, mert bajt okoz, mert rombol, mert igénytelenséget szül, nem emeli a színvonalat; ez nem történt meg. Ezért tehát ezt a szándékaiban, mondom, jó szándékú kezdeményezést nem tudjuk támogatni, mert nem az alapvető bajt orvosolja, hanem egy szépségflastromot rak az alapvetően elrontott rendszerre.

Bizony, én is azt javaslom a Kereszténydemokrata Néppárt nevében, hogy vonják vissza ezt a törvényjavaslatot. Inkább arra törekedjenek, hogy az érettségi rendszert hogyan lehet - jól tudom, nem egyik évről a másikra, hanem több évre - úgy megreformálni, hogy a színvonal emelkedjék, de ahhoz, hogy az egyes érettségi feladatok követelményszintje emelkedjék, nem kellene három évet várni. Erre lenne alapvetően szükség, hogy egy nyolcadikos gyerek ne tudja megírni jelesre az érettségi történelemdolgozatot, vagy hogy ne mondják azt nekem az egyetemi hallgatóim, hogy úgy érettségiztek le jeles és jó eredménnyel, hogy az adott szaktárgyból lényegében nem kellett tudniuk semmit, mert a megkapott 32 oldalas és 42 oldalas kinyomtatott érettségi feladatokból egy értelmes, olvasni tudó gyerek ki tudja olvasni a választ.

Itt van a gyökeres hiba, ezen kellene változtatni. Sajnos ez a kormány az elmúlt három évet elmulasztotta, nem tette ezt meg, ez a módosítás nem fog eredményt hozni, nincs értelme ennek a módosításnak így.

Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP padsoraiból.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Államtitkár úr szavaira két mozzanatban szeretnék reagálni. Az egyik: azért az nem teljesen úgy van, hogy 2005-ben azért nem lehetett előírni az emelt szintű érettségi kötelezőségét, mert nem volt kipróbálva. Megismétlem: a teljes felsőoktatás elutasította, a közoktatás is, kizárólag a bölcsészettudományi karok idegen nyelvi szakjai fogadták el. Ilyen ellenálló közegben nyilvánvalóan politikai harakiri lett volna ennek a kötelezőségét előírni.

A másik, amit mondanék, megtartóztatom magam, leszek olyan nagyvonalú, hogy nem megyek itt bele további szakmai fejtegetésekbe. Ez a mostani beszélgetés is annak ékes példája, hogy sajnos a kormány elmulasztotta 2005-ben, azelőtt is és azóta is azt, hogy megtegye azt, amit minden felelős kormánynak meg kellene tennie, hogy az oktatási rendszer legkritikusabb, legérzékenyebb részéhez, és ez az érettségi, ami átmenet a köz- és a felsőoktatás között, nem szabad voluntarista módon reformot bevezetni, időt kell arra adni, hogy az egyetértés a többség részéről megszülessen.

Egy-egy érettségi reformra minden ország rászán bizony több évet, ha szükséges. Itt 2005-ben az történt, hogy megismétlem: a szakma fontos szereplőinek ellenállása ellenére vezették be; kibeszélve nem volt, most sincs, és a továbbiakban, úgy gondolom, hogy ez itt nem a szakmai viták helye, de bizony így látjuk ezt a kérdést.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm szépen, elnök úr. Akkor jelentkeztem szólásra, amikor Tatai-Tóth urat hallottam, így egy picit már nehéz felidézni, de azért azt hiszem, hogy sikerült. Tudja, az a baj, képviselő úr, hogy 2005 előtt, mielőtt bevezették ezt az érettségi reformot, nem volt olyan gondjuk a felsőoktatási intézményeknek, hogy korrepetálni kellett volna akármiből. Most pedig korrepetálni kell a saját szakból és a többiből is. Ha ezt, mondjuk, bevezetnék, és történetesen az emelt szintű érettségi színvonala növekedne, az akkor is tragédia, ha majd a Műszaki Egyetemen írásból-olvasásból kell korrepetálni. Tehát oda szeretnék eljutni, hogy ez nem oldja meg az érettséginek a legsarkalatosabb pontját, azt tudniillik, hogy az egésznek a színvonala rossz, és nem emeli a közoktatást.

Nagyon jól tudja ön is, mint volt igazgató bizonyára nem kell ezt talán bizonygatni, hogy az érettségi a legerősebb szabályozó eszköz, ami visszahat a közoktatás színvonalára. Ha ennek alacsony a színvonala, akkor a középiskola tanítási színvonala is alacsonyabb lesz, mert mióta világ a világ és gyerekek vannak a földön, ők nyilván szeretik a dolgoknak a könnyebb végét megfogni.

A másik megjegyzésem, amire még maradt harmincegynéhány másodpercem: én egy kicsit méltatlannak tartom azt, hogy ha itt a parlamentben olyan szakmai kérdésekről vitázunk szakmailag nem igazán erre képzett emberekkel, mint az osztályzás, az értékelés, ami a pedagógiának a legsarkalatosabb kérdése. Nem is akarom erről most itt kifejteni az én véleményemet, csak arra szeretnék ismét rámutatni, hogy így nem lehet törvényt alkotni, hogy azt nem előzik meg olyan szakmai viták, amelyek lehetővé tennék azt, hogy kiforrjanak valahogy mégiscsak azok a vélemények, amelyekkel különböző oldalon álló emberek egyetértenek (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hiszen ezek nem politikai kérdések, hanem pedagógiai kérdések. Ez hiányzik ezek mögül a törvények mögül (Az elnök ismét csenget.), és ez bizony egy nagyon rossz törvényalkotási gyakorlatra mutat rá.

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tisztelt Országgyűlés! Megrendülten értesültünk Beke Kata haláláról. Katát magam is jól ismertem, évekig egy gimnáziumban dolgoztam vele. Szerb Antal-i ihletettségű irodalomórái legendaszámba mentek, és életre szóló ajándékot adtak a tanítványoknak.

Pedagógiai munkája, a "Jelentés a kontraszelekcióról", kultuszkönyvvé vált a nyolcvanas évek elejére. Művészi érzékenységével és szakmai látásmódjával ő már ekkor világosan érzékelte, hogy nagy baj van az oktatásban, és még nagyobb lesz a baj, ha a pedagógusokat a politika nem fogja megbecsülni érdemeik szerint. És mivel ez nem történt meg, lemondott államtitkári székéről, erkölcsi példát mutatva ezzel a későbbi politikusoknak. De talán ő maga sem gondolta volna, hogy a jelentésében foglalt jajkiáltások harminc év múlva is érvényesek lesznek. Mert hol is tart ma az oktatás, az után, hogy múlt hétfőn a parlament többsége megszavazta minden idők leglesújtóbb költségvetését? Ott, hogy a kontraszelekció tovább folytatódik, és iskolák, óvodák és fenntartók hajmeresztő technikákat próbálnak ki annak érdekében, hogy kivérzett állapotukban valahogy túléljék a következő évet.

Ugyancsak múlt hétfőn a Szocialista Párt egyik oktatáspolitikusa nem átallotta azt bizonygatni egy reggeli tévévitában, hogy az oktatásból voltaképpen nem is vettek el pénzeket, és hogy a Kereszténydemokrata Néppárt és a Fidesz hazudik, amikor ezt állítja. Voltaképpen ugyanezt mondta itt most az előttem szóló szocialista képviselő napirend előtti felszólalásában. Ezért kénytelen vagyok itt a legnagyobb nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy márpedig pénzkivonás többszörösen is megtörtént. Erről tanúskodik az Állami Számvevőszék jelentése is. Továbbá a 2002-es őszi 50 százalékos béremelés után számított, egy tanulóra jutó költségvetési hányad átlagban egyharmadára-egynegyedére csökken 2010-re. A forráskivonás már 2002 őszén megindult, amikor a költségvetési törvényben 10 százalékkal csökkentették a tanulók kötelező heti óraszámát és ennek arányában a tanórán kívüli foglalkozásokra szánható időkeretet. A történet az osztálylétszámok megemelésével, a pedagógusok óraszámának növelésével, a kikényszerített iskola-összevonásokkal, majd a tételes normatívacsökkentéssel folytatódott a közoktatás minden ágában. Ezek tények, amelyek alátámasztják a KDNP és a Fidesz érvelését.

De motoszkált bennem a kérdés, hogy vajon nem téved-e az ellenzék mégis. Ezért a múlt hétfői tévévita után megkérdeztem néhány intézményt, vajon ők hogyan készülnek a jövő évre. Az eredmény megdöbbentő volt. 110 ezer lakosú megyeszékhelynek jövőre 570 millió forinttal jut kevesebb az oktatásra, mint eddig; egy-egy iskolára számítva ez 20-50 millió forint hiányt jelent. 32 ezer lakosú közepes város 199 milliós mínusszal számol; havonta 16,5 millió forinttal lesz kevesebb, mint amennyit eddig csak a bérekre fizettek. 15 ezer lakosú kisebb város általános iskolájában több mint 40 millió forint hiányzik, és nincs honnan áttenni, mert az önkormányzat lehetőségei kimerültek. Hogyan fogják ezek a települések és iskolák finanszírozni a jövő évi feladataikat?

Az eredmény elég megdöbbentő - néhány példa. Ahol lehet, összevonják az osztályokat, és elbocsátanak újabb pedagógusokat. Összevonják a napközit egy mamutcsoporttá. Megszüntetik a gyermekvédelmi és az osztályfőnöki státust. Egyetlen szakkört sem működtetnek; nem fizetnek túlórákat, helyettesítéseket, utaztatást, s a korábbi kötelezettségvállalás ellenére a továbbképzéseket. Megszüntetik a sajátos nevelési igényű gyerekek segítését szolgáló fejlesztőpedagógusi munkát; mind-mind a sokat emlegetett minőség nagyobb dicsőségére. Nem fizetik továbbá a közüzemi számlákat, vagy lemondanak egy-két havi bérről, és kényszerű éhségsztrájkba kezdenek, és így tovább.

Tisztelt képviselők, akik megszavazták a költségvetést: tudták önök, hogy mihez adják a nevüket? Felteszem, hogy igen. Ám elgondolkodtató, hogy nincs önök között egy sem, aki fel tudna nőni a múlt héten eltávozott Beke Kata kollégánk erkölcsi nagyságához.

Tisztelt Miniszter Úr! Kérem, ne mondja azt válaszában, hogy a nemzetközi válság miatt véreznek el az iskolák! (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Hiszen ön is tudja, hogy milliárdok folytak és folynak-folynak el, értelmetlen pályázatokra, egyebek mellett.

Köszönöm, hogy elmondhattam. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Köszönöm. Tisztelt Országgyűlés! A nemrég kiadott óvodai nevelés országos alapprogramjának igen nehezen értelmezhető a gyerekképe. A hasonló című 2. fejezetben egyebek mellett ez olvasható: "Az óvodai nevelés tudatosan kerüli a nemi sztereotípiák erősítését, elősegíti a nemek társadalmi egyenlőségével kapcsolatos előítéletek lebontását". A program kidolgozását végző szakemberek nem írták le az említett mondatot, az a szakmai egyeztetéseken sem szerepelt még az anyagban. Nem tudni, hogy ki, mikor, milyen céllal szerkesztette bele a már elkészült szövegbe.

Tisztelt Országgyűlés! Hazánkban a nők és a férfiak egyenlőek, egyenjogúak. Nincs előítélet a nőkkel vagy a férfiakkal szemben. A nemek egyenjogúsága ugyanakkor nem egyenlő a nemek egyformaságával. Az idézett megfogalmazásból arra lehet következtetni, mintha születésünktől fogva identitásunk természetes velejárója, nemi meghatározottságunk, illetve annak tudatosítása nevelési hiba volna az óvodai nevelésben. Ön is így gondolja, államtitkár úr? A világ- és a magyar irodalom évszázadok óta férfi és női szerepeket mutat be, a mesék párválasztásról, királyfiakról, királylányokról szólnak, gyermekeik születnek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Ezeket a meséket csak így lehet mesélni, és nem nemi sztereotípia és előítélet az, ha az ember férfi és nő, ami természetes különbséget jelent biológiailag és az élet más területén is.

Kérdezem az államtitkár urat, hogy az idézett szövegnek mi a célja. Mikor, miért és hogyan került be a dokumentumba? Mit értenek a megfogalmazás alatt, és milyen konkrét nevelési feladatokat jelent majd a megvalósításban? Vajon szándékukban áll-e (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) esetleg visszavonni a szakmai egyeztetésen át nem esett, értelmezhetetlen ominózus mondatot? (Taps a Fidesz és a KDNP soraiból.)

DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Államtitkár Úr! Annak megítélése, hogy mi fontos és mi nem fontos, úgy gondolom, hogy egy képviselő jogában áll. Én magam is és nagyon sokan úgy gondoljuk, hogy az, hogy egy nevelés hogyan kezdődik, egy országos program milyen értékrendet tükröz, az bizony a parlament elé tartozik. Nem lehetett önnek könnyű szerepe, hogy válaszolnia kellett, mert megmondom őszintén, most sem értem az ön válaszát, ugyanis a gyermekközpontúság nem egyenlő azzal, hogy kerüli a nemi sztereotípiák erősítését. Az nem nemi sztereotípia, ha egy gyermek természetes nemének megfelelő játékokat kap történetesen az óvodában, hogyha a kislány a babához nyúl, akkor babázhat. Ebből a mondatból bizony könnyen az következik, hogy ezért az óvónőt adott esetben elítélik.

Változatlanul nem értem, hogy miért kell ilyen nehéz, bonyolult, nehezen értelmezhető, a természet ellenére is ható mondatokkal megtűzdelni, ráadásul a szükséges szakmai egyeztetések után (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) egy dokumentumot. Mi volt ezzel a szándékuk? Mit szeretnének elérni? (Taps a KDNP soraiból.)