Felszólalás adatai

DR. KÉKESI TIBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Lényegében folytathatóvá válik az a gondolat, amit az előbb mint bizottsági előadó elmondtam. De rögtön kapcsolódnom kell ahhoz, amit Varga képviselő úr elmondott, hogy hogyan is alakult ki ez a pénzügyi válság.

Szerintem az újságot olvasók, a híreket hallgatók bizonyára tisztában vannak vele, hogy az Egyesült Államokban a jelzálogpiacon, ráadásul annak a másodlagos szintjén vállaltak olyan mértékű kockázatot a legnagyobb amerikai pénzintézetek is, amiknek a kamatok változásával, a kamatok emelkedésével megfizethetetlenné váltak a részletei, ezért rengeteg hitel bedőlt, visszafizetése kockázatossá vagy éppen kétessé vált, és ebből adódóan ezek a pénzintézetek már nem tudtak eleget tenni a fizetési kötelezettségüknek, likviditási, majd később más típusú zavarba kerültek.

(17.20)

Ezeket a pénzintézeteket az amerikai állam egyik napról a másikra, egyik éjszakáról másnap reggelre hatalmas bevásárlásokkal megmentette, így nem dőlt össze az amerikai pénzpiac. Aztán szépen kiderült, hogy itt, Európában sincsen minden rendben. Kiderült angol, kiderült spanyol, kiderült német pénzintézetekről, hogy bizony-bizony ők is belecsúsztak ezeknek a kétes hiteleknek a finanszírozásába vagy a refinanszírozásába. Így hát szépen sorban az angol, a német, a spanyol, a belga - és még hosszan sorolhatnánk - államok kénytelen-kelletlen a saját erőforrásaikat felhasználva beavatkoztak e pénzügyi piacok és e hitelintézetek életébe oly módon, hogy egyetértésben persze ezekkel a részvényesekkel, tulajdonossá vagy éppen kizárólagos tulajdonosává váltak ezeknek a bankoknak.

Történt-e ilyen Magyarországon? Nem történt. Nem tudunk egyetlenegy pénzintézetről sem, amely bajba került volna. Már leadták április végén a mérlegeiket, amelyekből ki kellett volna hogy derüljön, hogy milyen kétes hitelállományuk van. Már tudjuk ezekből a mérlegekből azt a tőkemegfelelési mutatót, azt a szavatolótőkét, amely igazolja nemcsak a pénzügyi piac hazai ellenőrének, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletének, hanem minden befektetőnek, hogy ezek a bankok stabil, jó működéssel vesznek részt a hazai pénzpiaci, hitelpiaci életben. Mígnem elérkeztünk oda, hogy a nyugati példák miatt, és ugye tudjuk, hogy a legtöbb hazai pénzintézetnek, amely leánybank, az anyja ilyen európai uniós, sőt a legtöbb az eurózóna országaihoz tartozó anyával, anyapénzintézettel rendelkezik... - meg nem gátolta, le nem csökkentette ezeknek a hazai pénzintézeteknek az aktivitását, azaz nem finanszírozta a hitelnyújtásukat. Így már a hazai viszonyrendszerben is problémát jelent, amikor szűkül a likviditás, amikor már nincs elegendő pénz a pénzpiacon, amikor már ezek a bankok sem a hitelfelvevőket szeretnék támogatni a hitelek nyújtásával, és nem egymásnak adják a kölcsönt, ha az eszköz és a forrás nincsen egyensúlyban, hanem a mentsvárat, a jegybanki elhelyezést választották, mert ott volt, ott látták egyedül biztonságban a pénzüket.

Ebbe azonban már be kell avatkoznia az államnak. Miért? Azért, mert annyi-annyi-annyi magánérdek van jelen a magyar pénzügyi közvetítői rendszerben - a tulajdonosi, a hitelfelvevő, a hitelnyújtó, a biztosító, nem is sorolom tovább -, hogy ez összességében végül kiad egy közérdeket. A köz érdeke az, ami miatt az államnak be kell avatkoznia, ugyanakkor arányosan kell beavatkoznia. Az alkotmány sok alkotmányos alapjogot és sok alkotmányos jogot véd. Ilyen a tulajdonjog is. De ez nem egy korlátozhatatlan jog, nem lehet kiüresíteni. Ezt az Alkotmánybíróság egy más ügyben a szövetkezetekkel összefüggésben kimondta, hogy teljesen nem lehet kiüresíteni egy alkotmányos jogot, de egy másik alkotmányos jog érdekében lehet korlátozni. Nos, ez a közérdek a másik alkotmányos jog, és a korlátozásnak ezzel arányosan kell megtörténnie.

Egy felelős kormány, amikor kiderült, hogy a magyar pénzügyi közvetítői rendszer már veszélyben van, nem feltétlenül, vagy éppenséggel már nem tudja ellátni a funkcióját, akkor arányos módon, ráadásul gyorsan a Ház elé terjesztve ezt a törvényjavaslatot, megtette azt az első lépést, amire szükség van. Most már a felelősség rajtunk, képviselőkön vagy pártokon van, hogy miként bánunk ezzel a kezdeményezéssel. Azt gondolom, hogy a tartalom rugalmas. Abban valószínűleg egyetértés van, és nyilván adott az együttműködés lehetősége, hogy olyan tartalommal töltsük meg, olyan tartalommal változtassuk meg e jogszabály szövegét, amely valamennyiünk vagy legalább a többség szerint alkalmas arra, amit hivatott volna betölteni.

Tehát ahogy az előbbiekben említettem, nem általában akarjuk a bankokat, vagy inkább úgy mondom, nem konkrétan akarjuk a bankokat megmenteni, hanem általában ezt a pénzügyi rendszert szeretnénk megmenteni azoktól a veszélyektől, amelyek leselkednek rá. A törvényjavaslatban meglehetősen komoly és mondhatom azt is, kemény feltételek vannak. Részben a köz érdekével azonos módon szeretné a feltételeket is meghatározni a javaslat, nehogy túl könnyen, túl olcsón, túl kockázatosan lehessen hozzájutni azokhoz a forrásokhoz, amelyeket az állam a köz pénzéből nyújt. Ezeket a közpénzeket el kell látnunk azokkal a garanciákkal, amelyek a visszatérülését is biztosítani fogják.

Említettem már, hogy két fele van ennek a törvényjavaslatnak. Az egyik fele a tőkerendezés kérdéskörét veszi alapul. Megint csak, aki a hírekben alaposan tájékozódik - mi egy kicsit természetesen több információ birtokában vagyunk -, tudjuk, hogy az IMF-fel folytatott tárgyalásoknak is egyik sarokköve volt, hogy a hazai pénzügyi rendszer garanciális elemeiként egy körülbelül 3 millió dollár nagyságrendű hazai támogatást kell létrehozni két alapban. Ez két darab 300-300 milliárdos nagyságrendű forrást, alapot jelent. Ennek az egyik fele ezt a tőkerendezést szolgáló fele.

A törvényjavaslat azonban már nem tartalmaz korlátot, mert meg akart felelni az Európai Unió szinte korlátozhatatlan követelményrendszerének, a verseny semlegességének, ezért nem lehetett húzni olyan szintet, amely alatt nincsenek résztvevők, amely felett vannak csak résztvevők.

A tőkepótlás részben megtörténhet önkéntesen, a kormányzattal való együttműködés keretében. Ekkor létrejön egy megállapodás, amelyben a törvényjavaslat maga megfogalmazza, hogy mely elemek mindenképpen kell hogy szerepeljenek benne, és melyek szabadon választott gyakorlat részét képezik. De itt érzékelhető, hogy bár van egy rászorultság, van egy igény, azért ez mégiscsak két, mondjuk úgy, egyenrangú fél lépése. Bár az idő rövid, amibe bele kell férni, de a bankokat, a pénzintézeteket nem akadályozza semmi abban, hogy az egyébként elvárható mértékű garanciákat - tehát amelyeket említettem: tőkemegfelelés, szavatolótőke, likviditás szempontjából az eszköz-forrás egyensúly - ne más módon teljesítse.

Természetesen például a külföldi tulajdonban lévő bankoknál a külföldi fő tulajdonos hitelintézet is megteheti ezt a tőkeemelést. A tulajdonosok maguk is tőkeemeléssel hozzájárulhatnak ehhez a dologhoz, vagy egyes tulajdonosok alárendelt kölcsöntőkét nyújthatnak, és más számos megoldása van ennek.

(17.30)

Ennek a törvényjavaslatnak kifejezetten az a célja, hogy egy viszonylag rövid, behatárolható időn belül közvetítse azt az üzenetet, ami a bizonytalanság, a bizalmatlanság eltüntetésére irányul, azaz hogy van állami szándék, van állami felelősség, hogy a likviditást biztosítsa. Emiatt egyetlen hitelintézet se kerülhessen bajba önmagában.

Mint említettem, valójában persze akkor sikeres ez az intézmény, ha nincs rá jelentkező. Az az igazi bizonyítéka annak, hogy nemcsak a mai tudásunk, hanem a holnapi, holnaputáni tudásunk szerint is ez a rendszer stabil, betölti a hivatását, csak ezt az egymás közötti bizalmatlanságot kell eltüntetni. Erre pedig a legjobb eszköz a másik alap, a garanciaalap. Ez a garanciaalap szintén egy 300 milliárdos nagyságrenddel jön létre, azonban megtöbbszöröződik a hatása. Részben abból növekszik az eredménye, hatása ennek az alapnak, hogy amennyit a tőkealapból nem vesznek igénybe, az átcsoportosítható erre a térfélre. De az is nyilvánvaló, hogy amikor a bankok az ügyfeleiknek vagy egymásnak kölcsönt, hitelt nyújtanak, akkor vannak kockázatosabb és vannak kevésbé kockázatosnak ítélt hitelek.

A mai tudásunk szerint egy nagyságrenddel nagyobb kockázatot kalkulálva is még bőven fedezetet nyújtana az ilyen típusú hitelek bedőlésének az a garanciaalap, amit a kormány létrehozott. De gondolom, azért alapvetően senki nem számol azzal, hogy érdemi beváltás történhet erre. A garanciaalapnak, ahogy az előbb is hangsúlyoztam, éppen az a funkciója, hogy ne kelljen kamatfelárban megfizetni azt a hiányzó biztosítékot, ami miatt ma itt a bankok magasabbra kalkulálják azt a rizikót, ami ezekben a hitelnyújtásokban megjelenhet. Egyensúlyt kell teremteni tehát a bankok ma meglévő forrásai és a hitelei között, a hazai fizetőeszközben meglévő problémákat is rendezni kell, és mivel a hazai pénzpiacon elterjedt és nem kis mértékben, hanem zömét ma már a devizahitelezés nyújtja, ezért devizában is kell biztosítani ezt.

Ezért jó, hogy az IMF keretében elnyert hitelkeret devizában áll rendelkezésre, tehát a pénzintézetek, ha úgy tetszik, ebben is tudják igénybe venni a szükséges mértékű pénzeszközt. Ha viszont átváltják forintra, akkor az aznap esedékes jegybanki árfolyamon tehetik meg, tehát a magyar államot az IMF-hitel felvétele és a nyújtott hitel közötti árfolyamkülönbség forintösszege nem terheli, hiszen nyilván ebben a mértékben kell majd visszafizetni. Ezzel a módszerrel biztosítható és garantálható a magyar pénzügyi közvetítőrendszer likviditása, ezen keresztül a magyar gazdasági szféra, a gazdasági élet szereplőinek friss hitelekhez jutása, illetve a működéshez, a fejlődéshez, a fejlesztéshez nyújtott hitelek biztosítása.

Remélem, lesz olyan tartalom, lesznek olyan módosítások, amelyekkel az egész törvényjavaslat elfogadhatóvá válik. Én ezt támogatom, ezt javaslom. Ezért kérem képviselőtársaimat, hogy ebben a szellemben próbáljanak hozzászólni, illetve a törvényjavaslathoz hozzányúlni.

Elnök úr, köszönöm a szót, köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)