Felszólalás adatai

Természetesen mindenki egyetért abban, hogy jó minőségű, elérhető gyógyulásra kell esélyt adni mindenkinek. Természetesen mindenki egyetért abban, hogy meg kell próbálni áthidalni a feszültséget a gyógyító technológiák drágasága, az elérhető legjobb ellátás utáni igény és a rendelkezésre álló kevés forrás között. Természetesen mindenki egyetért abban, hogy sokkal jobb egészségben tartani, mint gyógyítani - tehát megelőzni. És természetesen mindenki egyetért abban, hogy lehetőség szerint ezt az egészségügyet könnyen elérhetővé kell tenni mindenki számára, tekintet nélkül földrajzi helyzetére, szociális helyzetére, egyéni pénzére, valamint arra, hogy honnan érkezik. Azonban a nagy egyetértés ellenére is mindig viták övezik az egészségügyet.

Államtitkár úr, ezeknek a vitáknak az a tárgya, hogy miközben elvben tudjuk, hogy nemzeti ügy az általam felsorolt néhány dolog és még több is, gyakorlatban nemcsak hogy nem így működött, hanem sem nemzeti, sem szakmai, sőt még kormányzaton belüli üggyé sem vált az egészségügy az elmúlt időszakban. A kritikának nekem nem az lesz a tárgya, hogy az egyébként meglévő, rosszul rajzolt ellátási területeken most feszültségek vannak, bár ez lehetne; a kritikámnak nem az lesz a tárgya, hogy vajon megfelelő-e az adott ellátásszervezés a különböző átalakuló intézményekben és miért szűnik meg hat intézmény; a kritikámnak az a tárgya, hogy ha az egészségügy nemzeti ügy, akkor miért nem tesszük azzá.

Többször fogalmaztam meg azt a véleményemet, hogy amikor sorsdöntő átalakulás zajlik az egészségügyben, és nem biztos, hogy jó irányban, akkor a parlament egészségügyi bizottsága egész egyszerűen nem tárgyal ehhez kapcsolódó témákat. Két olyan dolog is zajlott az egészségügyi intézményekben, amely önmagában is elég arra, hogy felforgassa az életüket: az államosítás, valamint a most folyó átalakítás, és e két ügy nem érdemelt annyit, hogy a szélesebb szakmai és a szélesebb politikai közvélemény ezeket vitathassa.

Államtitkár úr, a kritikámnak az a tárgya, hogy az államosítás eszköze volt annak, hogy ez ne történhessen meg. Kizárta a fenntartó önkormányzatokat, és kizárta a hozzájuk kapcsolódó választókat, a helyi embereket abból a körből, hogy véleményt nyilvánítsanak. Így került aztán sor arra, hogy Kazincbarcikán tüntetésen kellett véleményt nyilvánítani az értelmes párbeszéd helyett, márpedig ha feszültségek vannak az egészségügyben, ez a párbeszéd nem megspórolható. És sajnos nem vált még kormányzati üggyé sem az egészségügy maga, hiszen ha nem válik az általános közpolitikában vitatémává, nem válik szakmai vitatémává, akkor legalább a kormányon belül válhatna olyan üggyé, amelyben vannak egyeztetések és komoly szakmai együttműködések.

Akkor azonban, amikor megszületik a 62 évre vonatkozó kötelező nyugdíjazás, anélkül, hogy tekintetbe vennék az egészségügy speciális viszonyait, amikor megszületik a hálapénzzel kapcsolatos, nem minősítem, hogy milyen döntés, amely konzerválja a hálapénznek a rendszerét, ahelyett, hogy hosszú távú megoldásban megpróbálná kiiktatni a hálapénzt a gyógyításból, és most nem részletezem, hogy miért, akkor, amikor a tömegközlekedés ügyében sorra születnek olyan döntések, amelyek fizikailag zárják el a könnyű eljutás lehetőségét az egészségügyi intézményekbe, azt mondom, hogy a kormányzat sem tekinti még kormányzati ügyként sem az egészségügyet, mert ha így tekintené, akkor nagy valószínűséggel tekintettel lenne ezeknél a konkrét döntéseknél arra, hogy milyen speciális viszonyok uralkodnak ott.

Tisztelt Államtitkár Úr! Én bizottsági ülésen már a költségvetés tárgyalása kapcsán világossá tettem, hogy méltányolom az erőfeszítéseit a forrásteremtésre, arra, hogy az egészségügyre több jusson, már csak azért is, mert a megnyirbált gyógyszerkassza és ennek a következményei, a gyakorlatilag érintés nélkül hagyott alapellátási rendszer, amelyre hárul most az a feladat, hogy irányítsa a megfelelő betegutakra a betegeket, a védőnői szolgálat, a mentés és így tovább, nem részesül pluszforrásokban. A forrásteremtő szándékokat tehát mindenképpen méltányolni kell a tárca részéről és az ön részéről is. Azonban akkor, amikor ezek a források gyéren csordogálnak, és egy olyan bérfejlesztéshez vezetnek, ami a szakdolgozókat sújtja és az orvosokat nem tartja itthon, azt gondolom, a forrásteremtő szándékot is csak helyén lehet értékelni ebben a rendszerben.

A kritikám tehát arra irányult, államtitkár úr, hogy vajon közös ügy-e az egészségügy, és mindent megtett-e ezért a tárca. Elnök úr, köszönöm szépen a lehetőséget. (Taps az MSZP soraiban.)