Felszólalás adatai

Kezdeném is a 17. ponttal, amelyet Gaudi-Nagy Tamás képviselőtársammal közösen nyújtottunk be. Jellemző egyébként, hogy talán az MSZP egy módosító javaslatot nyújtott be, tehát amiket felsoroltam, a saját módosító javaslataink. A 17. ajánlási pont szintén annak erősítése, amint már az előző felszólalásomban elmondtam, hogy szét kell választani a visszailleszkedni kívánó és a visszailleszkedésre, az együttműködésre képtelen elítélteket.

(13.20)

Ezt szeretnénk a 86. §-ban megjeleníteni, hiszen úgy gondoljuk, hogy az együttműködő, a társadalomba visszailleszkedni kívánó, a saját döntése alapján így hozzáálló emberek esetében lehet csak visszailleszkedési, illetve reintegrációs tevékenységről beszélni.

A 18. ajánlási pont esetében az egész 83. § (4) bekezdést elhagyásra javasoljuk, hiszen én túlzásnak érzem azt a megfogalmazást, hogy törekedni kell arra, hogy az elítélt életkörülményei közelítsenek a szabad élet általános körülményeihez, és ezáltal a szabadságvesztés káros hatásai enyhíthetők, ellensúlyozhatók legyenek. Egyrészről igaz, amit az előzőekben elmondtam, hogy bizonyos esetekben nem kell enyhíteni és ellensúlyozni a hatásokat, hanem elrettentő erővel kell bírniuk a büntetéseknek.

Ráadásul ez a megfogalmazás, hogy törekedjünk arra, hogy a szabad élet körülményeit behozzuk a börtön falai közé, a társadalmi elvárásokkal, egészen biztos vagyok benne, hogy nincsen szinkronban. Az emberek nem úgy gondolják, hogy a börtönnek ez lenne a funkciója. Ráadásul ezt általánosságban megfogalmazni, és nem azt mondani, hogy mondjuk, a fogház esetében egy enyhébb végrehajtási fokozatban vagy az egyébként enyhébb cselekményeket elkövető és együttműködő elítélt esetében kell ezt célként kitűzni, hanem akár a legsúlyosabb büntetések, akár mondjuk, egy életfogytiglani börtönbüntetését töltő egyén esetében ezt egy általános célként kijelölni, ez egyáltalán nem jó.

Ráadásul az életkörülményei mindenkinek változóak. Lehet, hogy valakinek, sőt sok embernek a mostani börtönviszonyok is kellően szörnyűek, más esetben meg, akinél semmiféle közmű nem volt otthon, és egy fűtés nélküli, közmű nélküli ingatlanban húzta meg magát, annak nyilván a börtön nemcsak hogy közelít az életkörülményeihez, amit kint kellett eltöltenie, vagy ahogy a kinti életben élt, hanem annál sokkal, de sokkal jobb lesz, tehát ez egy értelmetlen megfogalmazás.

A 19. ajánlási pontban úgy gondoljuk, hogy az a megfogalmazás, hogy kizárólag a legkisebb mértékű korlátozásoknak lehet alávetni az elítéltet, illetve csak a legszükségesebb mértékben lehet az ő életvitelükbe beavatkozni, ez úgy hangzik, mintha a társadalom kérne elnézést, hogy valakit börtönbe zártak. Úgy gondoljuk, hogy itt is egy objektívebb és határozottabb megfogalmazásra van szükség, valahogy úgy, hogy az elítéltet a büntetés céljának eléréséhez szükséges mértékű korlátozásoknak kell alávetni. Ebben benne van az is, hogy ez ne legyen ennél több, viszont egyfajta kötelezettség is a büntetés-végrehajtási szervezetrendszeren, hogy a korlátozásokat alkalmazza.

A 20. ajánlási pont esetében ezt lehet, hogy gesztusértékűnek gondolják, de azt, hogy a pihenésre, a szabadidőre való jogosultság mint egy általános jogosultság megjelenik a törvényben - ez igaz lehet a hatályosra is egyébként -, én szintén egy kicsit túlzásnak érzem, mert ez, bár feltüntethető máshol, de fő szabály szerint a jogoknál megint csak nem tükrözi a társadalmi elvárást.

A 21. ajánlási pont arra világít rá, hogy amikor az elítéltet elengedik, mondjuk, a beteg hozzátartozója meglátogatására vagy akár a temetésére, akkor ezt őrzéssel tegyék. Nem azt mondom, hogy a kegyeletet ne lehessen leróni, de az, hogy őrzés nélkül ki lehessen akár öt napra engedi az elítélteket - egyébként az öt napot szintén csökkentenénk - úgy, hogy ráadásul ez a távol töltött idő a szabadságvesztésbe beszámít, tehát a társadalom szempontjából börtönben lévőnek számít, én nem érzem megint csak sem jogosnak, sem a társadalmi elvárásokkal találkozónak.

A következő a 25. ajánlási pont, illetve bocsánat, a 22. pont.