Felszólalás adatai

DEMETER ZOLTÁN (Fidesz): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az alkotmánytervezet Alapvetésének D. cikkelyéhez szeretnék néhány gondolatot fűzni az általános vitában. Ahhoz a szakaszhoz, amely a határon túl élő magyarok és az anyaország viszonyáról rendelkezik. Trianon, illetve a II. világháborút lezáró békediktátum óta ezzel a kérdéssel semmilyen magyar alkotmány vagy alkotmányos törvényi szándék nem foglalkozott megfelelően. Az 1946-os I. törvényben sem olvasunk a határokon túl rekedt több milliónyi magyarhoz való viszonyról, az 1949-es XX. törvény pedig, a kommunista alkotmány - majd ugyanígy a diktatúra - legszívesebben kitörölte volna az anyaország állampolgárainak fejéből, szívéből, hogy a magyar nemzetnek csak egy része él a trianoni határokon belül.

Az 1989-es, többször módosított jelenlegi alkotmányunk is csupán annyit mond a 6. § (3) bekezdésében, hogy van felelősségünk a határon túl élő magyarok iránt. Az az alkotmány, amely önmaga szerint is ideiglenes, amelyik több mint 20 éves immár, amely a kommunista alkotmánnyal jogfolytonos, amely jelenleg is érvényes, nem tekinti a határon túli magyarságot a magyar nemzet részének.

Tisztelt Országgyűlés! Több mint 20 éve várunk arra, hogy a magyar választópolgárok olyan felhatalmazást adjanak a magyar parlamentnek, a magyar kormánynak, amely kétharmados többséggel rendelkezik, és el tudja végezni az alkotmányozás rendszerváltoztatás óta elvárt felelősségteljes feladatát. Olyan új alkotmány elkészítését, amely nem jogfolytonos egy diktatúra alaptörvényével, és nem sötét paktumokon alapul, hanem végre megfogalmazza egy ország, egy nemzet akaratát, jogrendjének az alapját.

Meggyőződésem, hogy ennek az új alkotmánynak egyértelműen és világosan rendelkeznie kell a határon túl élő magyar testvéreinkhez való viszonyunkról, arról, hogy amikor róluk szólunk, akkor nem idegen emberekről, nemcsak olyanokról beszélünk, akiknek szintén magyar az anyanyelve, hanem világosan és egyértelműen, az egységes magyar nemzet eszméjétől vezéreltetve kell rájuk tekintenünk.

(16.50)

Ebből ered a felelősségünk, az anyaország felelőssége irántuk, hiszen ők Trianon óta megmaradtak magyarnak, és azóta is úgy tekintenek a csonka anyaországra, mint ahová lélekben tartoznak. Hányszor és hányszor nyújtotta már ez a gyermek a kezét felénk, és milyen fájdalmas az, hogy amikor a szülő nem fogja meg a gyermek feléje nyújtott kezét, vagy nem hallja meg őt szólító hangját! Ezt éltük meg olyan sokszor az elmúlt évtizedekben, akkor is, amikor a diktatúra számára semmit nem jelentettek, szinte tudni sem volt szabad róluk, és akkor is, amikor 2004. december 5-én, mondhatjuk így is, hogy a szülő megtagadta gyermekét. Nem fordulhatott volna elő ilyen szégyen, ha alkotmányos kötelesség köti az akkori magyar kormányt, hogy az egységes magyar nemzet eszméjéhez hűségben kell szólnia és döntenie ebben a kérdésben.

Számomra felemelő érzés volt, hogy ez a mostani parlament átérezte tartozását és felelősségét ebben a kérdésben, amikor elfogadta a kettős állampolgárságról szóló törvényt óriási többséggel, három szocialista ellenszavazat mellett, és megalkotta a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről szóló törvényt. Ezt viszi tovább az új alkotmány tervezete, amikor a nemzeti hitvallás első mondatában megfogalmazza, hogy minden magyarért felelősek vagyunk, az Alapvetésben pedig azt, hogy ez a felelősség az egységes magyar nemzet eszméjéből táplálkozik.

Felhatalmazást kaptunk most arra, hogy olyan alkotmányt fogadjunk el, amely nagyon hosszú időre meghatározza nemcsak a jogrendünket, hanem a jövőnket is, ebben pedig kétséget kizáróan ott van a helye annak is, hogy kifejezzük összetartozásunkat és felelősségünket a határon túl élő magyar testvéreinkkel is. Kérem képviselőtársaimat, hogy ennek szellemében támogassák az alkotmánytervezetet.

Köszönöm. (Taps a kormánypártok soraiban.)