Felszólalás adatai

Annyiban szeretnék csatlakozni az előttem szólókhoz így, az elején, tisztelt államtitkár úr, hogy még annak idején, amikor ez a ciklus indult, akkor miniszterelnök úrtól bátorkodtam megkérdezni, hogy meddig fog tartani ez a kissé kiszámíthatatlan és tervezhetetlen jogalkotói munka, amibe belefogtunk. Ő azt mondta, hogy az önkormányzati választásokig. Azt elfelejtettem megkérdezni, hogy melyik önkormányzati választásokig. Ez még '10-ben volt.

Valóban, az embernek az az érzése, hogy egy folyamatos ostromállapot van, ami az előterjesztéseket illeti. Hiszen olyan időpontban kapunk meg előterjesztéseket, indítványokat, amikor lehetetlen érdemben végiggondolni, szakértőkkel megnézetni. De ezt elmondták az előttem lévők. Csak egyetlen párhuzam, tudom, hogy egy kicsit sántítani fog, de '90-94 között, azt gondolom, az akkori parlamentnek elég sok teendője volt a jogalkotás területén.

(15.10)

De valahogy nekem úgy rémlik - szerencsém volt akkor is a parlamentben képviselőként dolgozni -, hogy valahogy tervszerűbb, tervezhetőbb volt a munkavégzés, már ami azt illeti például, hogy a bizottsági munkák és a plenáris ülés párhuzamossága elég ritkán fordult elő, idejében megkaptuk az előterjesztéseket, volt idő felkészülni; nem volt ez az eszeveszett kapkodás. Jóval kevesebb egyéni indítvány volt, mint amit most tapasztalunk, pedig akkor még nem volt ennyi technikai eszköz sem. Ez már csak egy ilyen felsajgó panasz, hiszen nem hiszem, hogy ennek a természetrajza érdemben változni fog az elkövetkezendő időben.

A tárgyra térve: Tisztelt Képviselőtársaim! Számtalan érv hozható fel amellett, hogy a hatályos büntetés-végrehajtásról szóló törvényerejű rendelet - legyen ez a továbbiakban Bvtvr. - helyett új törvény szülessen. A Lehet Más a Politika számára egyértelmű, hogy a tudományos elméleteket követő, haladó szellemű kriminálpolitikai elvek és a társadalmi elvárások lényeges minőségi változtatásokat indokolnak, ám a büntetőpolitikában bekövetkezett változások leképezése nem történt meg a büntetés-végrehajtási jogban, az időközbeni módosítások a Bvtvr. egész rendszerét tekintve nem voltak koherensek. Ellentmondó, illetve elavult rendelkezések sora található a szabályozásban, formai oldalról nézve pedig több évtizedes adóssága a szabályozásnak, hogy a jogállami követelményeknek megfelelően a törvényi szabályozást igénylő, de jelenleg alacsonyabb szinten szabályozott rendelkezések végre törvényi szintre kerüljenek, illetve hogy az elavult, még a Népköztársaság Elnöki Tanácsa által megalkotott államszocialista jogforrást, a törvényerejű rendeleti formát végre egy új törvény váltsa fel.

Ezek az érvek azonban korántsem újak. A terület mostoha sorsát mi sem mutatja jobban, mint hogy szinte mindegyik kormány nekifutott már a rekodifikációnak. A Medgyessy-kormány alatt 2003 őszén egyszer már koncepció készült a büntetések és az intézkedések végrehajtásáról szóló törvény szabályozási elveiről, majd ez alapján több tervezet is született - ennek épp tíz éve -, aztán négy éve is közel volt a jogalkotás ahhoz, hogy az új szabályozás megszülessen, de a tervezet végül akkor sem jutott az Országgyűlés elé. Most előkerült a minisztérium fiókjából egy szöveg, amely viszont némi leporolás után meg is érkezett a Ház elé, ilyen közel tehát, mint most, még sosem voltunk az új büntetés-végrehajtási kódexhez.

De konkrétan miért is van égető szükség a változásra? A válasz egyszerű: a helyzet tarthatatlan. A bűnözés visszaszorítása érdekében szigorú és még szigorúbb büntetésekkel fellépni kívánó aktuális kriminálpolitikából hiányzik ugyanis az átfogó, összetett szemlélet. A büntetőpolitika megáll a szigorú büntetéseknél, és nem gondolja át, mi lesz azután. Mi lesz azután, hogy a szabadságvesztésre ítélt személy bevonul a börtönbe? Nincsenek meg a lehetőségek és a források arra, hogy a büntetés-végrehajtás tényleges reszocializációs tevékenységet fejthessen ki, vagy legalább azt biztosíthassa, hogy a családi és baráti kapcsolataitól elszakadt, szabaduló elítélt meg tudjon élni újabb bűncselekmény elkövetése nélkül. A rendszer éppen azt a bűnözést termeli újra, amely ellen vasszigorral fel kíván lépni, a túlzsúfolt börtönök ugyanis a bűnözés magasiskolái, ahol tort ül az a sokszor hangoztatott pesszimista szakmai vélemény, amely szerint a szabadságvesztés "drága módszer arra, hogy rossz emberekből még rosszabbakat csináljunk".

A közrend és közbiztonság erősítését célzó kormányprogram eredményeként a büntetőpolitikában bekövetkezett jelenlegi hangsúlyeltolódás - a három csapás törvény, a középmérték alkalmazása, illetve a közbiztonsági törvénycsomag - hatásai a fogvatartotti létszám folyamatos növekedését eredményezték, amely 2014-re előreláthatóan eléri a 18 500 főt, a jelenlegi 145 százalékos telítettség pedig egyszerűen tarthatatlan állapotokat okoz. Az Emberi Jogok Európai Bírósága többször, legutóbb ezen a nyáron marasztalta el Magyarországot a börtönökben tapasztalható embertelen és megalázó bánásmód, leginkább a túlzsúfoltság miatt, a javaslat azonban alig tesz valamit a probléma enyhítésére. Nem állapít meg minimumkövetelményeket a zárkák felszerelésével, a tisztálkodással és a fogvatartottak alapproblémát jelentő fizikai elhelyezésével, az egy főre jutó területtel és légköbméterrel kapcsolatosan, egyedül a háromszintes ágyak alkalmazását tiltja meg. A tarthatatlan helyzet annak veszélyével jár, hogy tömegesen fognak az elítéltek Strasbourgban jogorvoslatot keresni, és az így kifizetett milliós kártérítések sora fogja esetleg érdemi lépések megtételére kényszeríteni a kormányzatot.

A megoldást azonban nemcsak új büntetés-végrehajtási intézetek létesítésével, hanem a jelenlegi büntetőpolitikai irányvonal és egyebek mellett az előzetes letartóztatások gyakorlatának felülvizsgálatával kellene elérni. Az Orbán-kormányok szigorú büntetőpolitikája ugyanis egyoldalú és a kitűzött célok megvalósítására alkalmatlan konstrukció, csak annyiban eredményes, hogy hatalmasra duzzad a börtönnépesség, ezen túlmenően azonban nem kínál megoldásokat. Nem tud mit kezdeni a túlzsúfoltság miatt kialakulóban lévő kritikus helyzettel, elsorvasztja a reszocializáció intézményeit, nem teremti meg a hatékony nevelés és utógondozás szervezeti, személyi és anyagi feltételeit, nem lép fel hatékonyan a bűnözéssel szemben, hosszabb-rövidebb időre elraktározza a bűnelkövetőket, majd minden segítség nélkül visszaengedi őket a társadalomba; ezzel inkább fokozza, mint enyhíti a kriminalitás problémáját.

Ilyen körülmények között örömteli, hogy a javaslat legalább a jogi szabályozás szintjén átformálja a szabadságvesztést, és új elemként megjelennek a megváltozott társadalmi környezetre reagáló új alapelvek, ilyen a rugalmasság, káros hatások minimalizálása, pragmatizmus, egyéni aktivitás, egyéniesítés, valamint kiemelkedő célként határozza meg a javaslat az egyéniesítés mellett a társadalomba való visszailleszkedés elősegítését, az elítéltek hatékonyabb oktatását és foglalkoztatását, a szabadulás utáni jogkövető életmód kialakításához szükséges feltételek biztosítását.

Az egyéniesített reintegráció elősegítése és intézményesítése érdekében bevezetni szándékozott kockázatelemzési és -kezelési rendszer, illetve a létrehozni szándékozott központi kivizsgáló és módszertani intézet terve szintén üdvözlendő, de ha mindehhez megnézzük például a jelenlegi költségvetési folyamatokat, a helyzet már nem ilyen rózsás. Ugyan a szabályozás csak 2015 januárjában lépne hatályba, de ez már 2014-ben megfelelő fejlesztéseket és forrásokat igényelne, ám ebből semmi sem látszik, államtitkár úr. A hatásvizsgálati lap ugyan tartalmazta a javaslat költségvetési hatásaira vonatkozó összesített számadatokat, de ebből hiányoztak a részletes, nyilvános költségbecslések, illetve intézkedési tervek arra vonatkozóan, hogy a javaslat elfogadása és hatálybalépése esetén az miként érvényesülhet a gyakorlatban, annak érdekében milyen új intézmények létrehozására, beruházásokra, illetve milyen büntetőpolitikai vagy egyéb intézkedések megtételére van szükség. A papír ugyanis mindent elbír, de hiába tesznek a deklarált elvek eleget a nemzetközi előírásoknak és a modern büntetés-végrehajtással szemben támasztott igényeknek, ha az a gyakorlatban - például forráshiány okán - nem tud érvényesülni. Márpedig, ha a törvény rögzíti például azt a célt, hogy a fogvatartottak által végzett termelőmunka szervezése során törekedni kell a börtönök önellátóvá és részben önfenntartóvá tételére, akkor ezzel szöges ellentétben van az, hogy a jelenlegi költségvetési tervezés csak 700 fő fogvatartott munkáltatásának fedezetét tartalmazza.

A szabályozás kimondja, helyesen, hogy az elítélt számára biztosítani kell a büntetés céljával, valamint az intézet rendjével és biztonságával nem ellentétes családi, személyes és társadalmi kapcsolatok létesítését, fenntartását, illetve fejlesztését. Ehhez képest a részletszabályok ésszerűtlenül és embertelenül korlátozzák a csomag- és látogatófogadást.

A javaslat érdekessége, hogy felfesti az önfenntartó börtönök utópiáját. A megvalósíthatatlan álmok kodifikálása azonban veszélyes játék, és amennyiben a büntetés-végrehajtás rá lesz kényszerítve, hogy egyre több többletszolgáltatásért szedjen pénzt a raboktól, ez az új helyzet növeli az intézetekben amúgy is meglévő nyomorúságot és a feszültséget fogvatartott és fogvatartott, illetve fogvatartott és börtönszemélyzet között. Az elítélt köteles lenne ugyanis ezentúl olyan többletszolgáltatások igénybevételét megtéríteni, mind a kondicionálóterem, a hűtőszekrény vagy a vízmelegítő használati díja, de ami különösen problémás, hogy az iratmásoláshoz is hozzájárulást szednének, noha a jogérvényesítéshez szükséges iratok másolatához való hozzáférést nem lehet alkotmányosan anyagi feltételekhez kötni.

Összességében tehát a koncepcionális kérdésekről szóló kormányhatározatban nyáron előirányzott újítási szándékból, úgy tűnik, mérsékelt a megvalósítás, és elmarad a gyökeres reform, bár a törvényjavaslat több tekintetben előremutató változásokat fogalmaz meg - legalábbis a szabályozás szintjén -, amelyek támogatásra érdemesek.

(15.20)

Viszont az igazán minőségi változtatásokhoz előbb büntetőpolitikai fordulatra lenne szükség. Itt tehát az egységes szemléletet hiányoljuk az előterjesztésből, annak ellenére, hogy nagyon sok üdvözlendő elem van ebben a javaslatban, viszont ezekre a hiányosságokra kénytelen voltam felhívni a tisztelt figyelmét, államtitkár úr.

Köszönöm szépen a figyelmet.