A felszólalás szövege:
TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az amúgy helyes online gépek bevezetésekor a kormány nem mulasztotta el, hogy egy kockázatmentes, ám de annál jövedelmezőbb, nevezzük így, piaci lehetőséget biztosítson a NER fideszes oligarcháinak. A feladat gyakorlatilag végtelen egyszerű: számlázni kell, és sok pénzt kell beszedni. Ezzel a lehetőséggel élt Garancsi István, a Videoton tulajdonosa, akiről pontosan tudjuk, hogy a miniszterelnök úr kötélbarátja, akinek az érdekeltségébe tartozó Mobil Adat Kft. 2014-ben 226 millió, 2015-ben már 453 millió és 2017-ben már 553 millió forint osztalékot tudott kivenni, adózott nyereséget tudott kivenni, ami durván azt jelenti, hogy több mint 40 millió forintot kaszált minden egyes hónapban ez a cég. Mi is történik valójában? A miniszterelnök jó barátjának nemcsak hogy luxusfizetést biztosít a kormány, hanem lehetővé teszi, hogy a kisvállalkozások havonta 1500-2500 forinttal járuljanak hozzá ehhez a magas luxusfizetéshez, még akkor is, ha alig van költsége ennek a cégnek.
(14.30)
Hiszen mi történik? Minden negyedik forint a vállalkozásnál landol nettó profitként, amit úgy ér el, hogy egyszerűen az online gépek bekötésével kötelezően az adatforgalomhoz hozzá kell járulni ezeknek a cégeknek 2500 forintért. Ami a non plus ultra, hogy ez a cég, a minisztérium rendeletében határozza meg hatósági árként ezt a költséget.
Szeretném föltenni, államtitkár úr, azt a kérdést, hogy mikor akarja csökkenteni a kisvállalkozásoknak ezen terheit, hiszen ha hatósági áras ez a költség, akkor dönthet úgy a minisztérium, hogy ez lehet kevesebb is, jóval kevesebb. Ha erre a kérdésre nem akar válaszolni, mert újra kapunk egy nagyon komoly politikai beau monde-ot (sic!) majd az elmúlt nyolc évről, és hogy mit kellett volna még csinálni, akkor tegye meg, hogy elmondja, hogy ön szerint igazságose ebben az országban, hogy egy kormányzati döntés, amely amúgy helyes, ebbe beékelhet egy saját céget azért, hogy százmilliókat keressen egy évben, mindezt a hazai kis- és középvállalkozások kárára. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Kár, államtitkár úr, hogy a papírjába révedt, mert az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy egy országban élünk, és mégis két nyelvet beszélünk. Az első mondatomban elmondtam, hogy helyes az online pénztárgépek bevezetésének rendszere, tehát nem indokolja egy termelési értekezleten elmondani, hogy hogyan és miképpen nézett ki az elmúlt tíz évben.
A kérdés az, hogy arra mikor kapunk választ, hogy miért kell magánkezekben landoltatni az extraprofitot. Miért van az, államtitkár úr éppen az imént mondta Dömötör államtitkár úr, az ön államtitkártársa, pontosan idézném: a kormánynak az a dolga, hogy mindenki megtalálja a számítását , akkor miért van az, államtitkár úr, hogy ez csak Mészáros Lőrincnek, Garancsinak és a Fideszhez közeli oligarcháknak sikerül? Miért nem lehet a magyar embereknek is ilyen profitra szert tenni? És nem adott választ, államtitkár úr, arra, hogy miért ne lehetne ez jobb helyen a magyar állam kasszájában. Ha ezt a magyar állam (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), önök hozták a törvényt, akkor önök felelősek azért, hogy magánzsebekben van 500 millió forint.
A választ nem tudom elfogadni. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A javaslat számos közigazgatási eljárás részletszabályát érinti az útlevélkiadástól kezdve a lakcímnyilvántartás módosításán keresztül a tűzvédelmi hatóság 30 ezer forintos büntetéskiszabásáig bezárólag. Ezek túlnyomó része valójában eredményezhet egyszerűsödést, könnyebb ügyvitelt.A javaslat nagy része ugyanakkor újabb, a kormányzat által kezelhető adatbázisok létesítését, illetve meglévő adatbázisok újabb adatokkal való kiegészítését is lehetővé teszi. Ez ugyanakkor mindig óvatosságra ad okot, különösen akkor, amikor újabb, technikainak tűnő jogszabály-módosításokkal próbálják működőképessé tenni az e-személyi rendszerét.
A kormánynak volt egy ígérete, még évekkel ezelőtt, hogy egy személyazonosító kártya minden fontos adatot tartalmazni fog, így az állampolgár személyi igazolványát, lakcímkártyáját, adókártyáját, a tb-igazolványát is helyettesíteni fogja; továbbmegyek: azt vállalták, hogy még a közösségi közlekedést is egyfajta módon igénybe veheti majd az e-igazolvánnyal rendelkező állampolgár mint egyfajta BKV-bérletet. Az ígéretekhez képest a valóság messze elmaradt attól, amit vállaltak, sok esetben sem a NAV-nál, sem az egészségügyi rendelőkben nem tudnak mit kezdeni az e-személyikkel, az egységes tömegközlekedési kártya pedig csupán álom maradt.
A hírhedtté vált BKK-s beléptetőkapus RIGO-projekt bedőlt, ezzel több milliárd forintnyi közpénz és évek fejlesztése vált semmissé. Ez az elmúlt évek egyik legnagyobb személyes adatokat kezelő rendszerrel kapcsolatos kudarca, amit az Országgyűlésnek e törvény megalkotásakor illő lenne figyelembe venni. Az adatkezeléssel összefüggő kormányzati előterjesztések emiatt óvatosabb, egyfajta tartózkodó álláspontot igényelnek az ellenzék részéről.
Mindemellett azt támogatjuk, hogy az önök által megfogalmazott bürokráciacsökkentés és ennek egyfajta egységes kártyarendszere igenis jöjjön létre. Hiszen Európa számos országában ez már sztenderd, nem is működik másképpen, és ezáltal minden egyéni és minden közjogi vagy közigazgatási eljárásban az állampolgárok egy sokkal könnyebb, hatékonyabb ügyintézésre lennének képesek, amennyiben az egységes kártyarendszer létrejönne. Köszönöm szépen megtisztelő figyelmüket.
TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Nincs határozott és hatásos eszköz a miniszter hatalmának korlátozására a közigazgatási bírák kinevezésénél. Ilyen jellemzés található a Velencei Bizottság állásfoglalásában, amely a Fidesz-KDNP-s többség által elfogadott, a közigazgatási bíróságokról szóló törvényről szól. A Velencei Bizottság véleményének vizsgálata azért indokolt a jelen törvényjavaslat szempontjából, mert maga a javaslat saját általános indokolása mondja ki, hogy minden javaslatot a Velencei Bizottság véleménye és állásfoglalása adja. A javaslat azonban már a címében is mellőzi az őszinteséget és a korrektséget. „A közigazgatási bíróságok függetlenségét biztosító további garanciákról” cím ugyanis azt a látszatot kelti és ezt az előterjesztők is többször hangoztatták, mintegy nyomatékot adva neki, hogy további garanciákról akarunk is egyeztetni , mintha az eredetileg elfogadott törvényjavaslat hordozott volna bármilyen garanciát is akár a bírói szakmai függetlenség, akár pedig az állampolgárokok védelmét és támogatását biztosító hatóságokkal szembeni eljárás eredményeképpen. Ilyen javaslatok most kezdtek megjelenni a Velencei Bizottság állásfoglalása következében.
Azért hamis, mert a függetlenség látszatáról eddig nem beszélhettünk az eredeti törvény alapján. A közigazgatási bíróságokról szóló törvény ugyanis a miniszter túlhatalmát biztosította a bírák felett. Tette ezt azáltal, hogy a miniszter számára olyan jogokat biztosított, amelyek értelmében a miniszter döntheti el, hogy ki lesz bíró, a miniszter dönt a különböző, nem bírósági szervekhez történő kiküldetésekről, valamint ő gyakorolja a munkáltatói jogokat a közigazgatási törvényszékek felett. Ráadásul még az Országos Közigazgatási Bírói Tanács személyi tanácsában amely például a bírák pontozásáról dönt is kisebbségben voltak a hivatásos bírák.
Ezek alapján nem beszélhetünk a függetlenség „további” garanciáiról, a törvény címe helyesebb lett volna akkor, ha azt írják, hogy a közigazgatási bíróságok függetlenségének első garanciáiról, vagy azt, hogy a Fidesz-bíróságok politikai befolyásának csökkentéséről szóló törvényjavaslatot kívánják benyújtani. Ezek a garanciák valójában az elsők a mai törvényjavaslatban, illetve a politikai befolyást csökkentők, hiszen mint említettem korábban garanciális szabályokat a törvény nem tartalmazott, a Fidesz-kormány ezen bíróságokon gyakorlatilag szabadon garázdálkodhatott volna. A jelen javaslat tehát azt tartalmazza, hogy a Velencei Bizottság hatására a bírói függetlenség első garanciáit hogyan és miképpen kívánja megteremteni a jelenlegi Országgyűlés.
Elöljáróban meg kell jegyeznem, hogy ez önmagában sem rendezi mindazt a szirénhangot, tisztelt Vejkey képviselőtársam, amelyek az elmúlt fél évben e Ház falai között és a bizottságokban elhangzottak; vagy a Velencei Bizottság ezek szerint szintén szirénhangokkal van ellátva, hiszen ők ugyanezeket elmondják, és most lám-lám, itt ülünk, és még mindig nem teljes spektrumában vizsgáljuk a kérdést.
Azt a vitát nem érdemes megnyitni, hogy a magyar közjogi berendezkedésben van-e helye vagy nincs, nem is ez volt a vita sarkalatos pontja az elmúlt fél évben, sokkal inkább az, hogy a kormányt képviseli ez a szervezet, vagy valójában az állampolgárok érdekvédelmi vagy jogképviseleti szerveként fog működni Magyarországon.
Értékelendő azonban hozzá kell tegyem , hogy a kormány meghallotta a Velencei Bizottság javaslatait, és elkezdi ezeket integrálni ebbe a törvényjavaslatba. Nemcsak azért indokolt ez, tisztelt képviselőtársaim, mert Trócsányi László miniszter úr nyolc éven keresztül volt ennek a szervezetnek a póttagja, és nyilvánvalóan tisztában van a szervezet függetlenségével, hanem azért is, mert a bizottság valójában szakmai alapú tanácsokat fogalmazott meg eddig is.
Azt láthatjuk, hogy az említett függetlenséget pótló garanciára a Velencei Bizottság által megfogalmazott javaslatok miként és hogyan alakítják át a közigazgatási bírósági szervezetrendszert annak érdekében, hogy a függetlenség biztosított legyen. Ezek közül az ajánlások közül a kormány a jelen javaslatból jól látható módon néhányat megfogad, így a javaslat néhány helyen valóban javítja a bírói függetlenséget. Teszi ezt a javaslat akkor, amikor az eredeti szövegtől eltérően az Országos Közigazgatási Bírói Tanács személyi tanácsának összetételét úgy módosítja, hogy 10 tagjából 6 hivatásos bíró kell legyen. Ennek eredményeként az eredeti törvénytől eltérően az OKBT személyi tanácsában többségben lesznek a hivatásos bírák. Nagyon jó javaslat. Sajnálatos azonban, hogy ez a javaslat ezt a kiemelkedő elméleti tudással rendelkező jogászok rovására teszi, az ő helyüket veszi el és adja át a hivatásos bíráknak. Magyarán a háromelemű rendszerből, ahogy szokta a kormány, azt csinálja, hogy kettőt egymással szemben kijátszik, az ő létszáma viszont nem változik. Miért nem az a javaslat, ami a legindokoltabb lenne, hogy az elméleti jogászok helyett az ügyészség vagy a közigazgatás szervezéséért felelős miniszter által delegált egy-egy, esetleg az Országgyűlés igazságügyért felelős bizottsága által delegált tagot vonná ki ebből a történetből? Ez utóbbi esetben ugyanis a politikai befolyás a személyi tanácsban számottevően csökkenne.
Hasonlóan előrelépés a bírói önigazgatás erősítése érdekében az is, hogy a bíróságok szervezeti és működési szabályzatai vonatkozásában a miniszter jogai megszűnnek, azok kiadásáról kizárólag a bíróságok, illetve azok tanácsai fognak gondoskodni. Előrelépés továbbra is, hogy a bírósági vezetők fegyelmi ügyeiben az OKBT személyi tanácsa maga jár el, ezzel erősítve a bírói önigazgatást, valamint azt, hogy az igazságügyi miniszter nem alanyi jogon lesz meghívottja az OKBT ülésének, hanem a tanács, ha úgy dönt, meghívhatja, de nyugodtan dönthet úgy, hogy a miniszter jelenléte nélkül kíván tanácskozni.
Végezetül előrelépést jelent, hogy a közigazgatási bíróságok által igazgatási jogkörben meghozott döntések ellen, amennyiben azok a bírói függetlenséget sértik, lehetőség van bírósághoz fordulni.
Ezen pontok mindegyike reakció az önök részéről a Velencei Bizottság által megfogalmazott kritikákra. Sajnálatos módon azonban azt kell mondani, hogy a Velencei Bizottság ajánlásainak beépítése nem elégséges, sőt a változás nagyrészt szimbolikus. A bíróságok függetlensége ugyanis nem mérhető úgy, hogy a Velencei Bizottságtól kilóra átvesznek néhány ajánlást, míg a többit figyelmen kívül hagyják. A bizottság ugyanis kijelenti, hogy Magyarországnak szuverén joga, hogy közigazgatási bíróságot hozzon létre, és az is, hogy miniszteri igazgatási rendszert vezessen be. Ez bár nem a Velencei Bizottságra, hanem más európai tagállamokra való hivatkozással többször elhangzott a mai ülésen is a vitában a kormánypártok részéről, amit azonban a Velencei Bizottság ehhez hozzátesz, és amiről a kormánypárti többség nem szívesen beszél, az az, hogy ilyen esetekben különösen fontos az, hogy a miniszternek az így kiépülő igazgatási rendszerben kellő ellensúlya legyen. Ezek az ellensúlyok azonban most is hiányoznak.
Amennyiben visszagondolnak a Velencei Bizottságtól származó, kezdő idézetemre, amely úgy szólt, hogy nincs határozott és hatásos eszköz a miniszter hatalmának korlátozására a közigazgatási bírák kinevezésénél, akkor látható, hogy a rendszerből teljesen hiányoznak a miniszter hatalmának ellensúlyai, nemcsak szerintünk, hanem a Velencei Bizottság szerint is.
Hasonló kritikákat lehet megfogalmazni a közigazgatási felsőbíróság elnöke vonatkozásában is. Az ő jogköreit azonban részben már érdemben megnyirbálta a jelen javaslat. A vita tehát ott van, hogy nem lehet egyes javastok, úgymond panelelemek átemelésével a közigazgatási bíróságok függetlenségét megteremteni, ahhoz egy sokkal átfogóbb koncepcióra lett volna szükség, amelyet a jelen javaslat nem tartalmaz.
Mik is azok a pontok, amelyek a túlhatalmon túl jelenleg is jelen vannak a bírósági függetlenséget nagymértékben aláásó törvénytervezetben? Az első és talán legfontosabb ilyen pont a bíró kiválasztásával kapcsolatos. A bírói kiválasztással kapcsolatban a probléma alapvetőan az, hogy az Országos Közigazgatási Bírói Tanács személyi tanácsként eljárva a miniszter elé terjeszt egy rangsort, amelyen az adott bírói álláshelyre pályázó jelöltek szerepelnek az OKBT általi szakmai pontrendszer szerinti sorrendben.
(10.40)
Ezen a rangsoron azonban a miniszter gyakorlatilag korlátozás és szankció nélkül változtathat, az utolsóból akár elsőt csinálhat, ha a rangsorban utolsóként szereplő jelölt éppen csak megugrotta azt az 50 százalékos küszöböt, amely a felterjesztéshez kell, míg az első a pontok 100 százalékát megszerezte.
A jelen javaslat ugyan tartalmaz módosításokat arra vonatkozóan, hogy hogyan köteles indokolni a felterjesztett rangsortól eltérést a miniszter, azonban ez távolról sem elegendő. Fel kell tenni ugyanis a kérdést, hogy mi történik akkor, ha a miniszter pusztán politikai alapon dönti el, hogy ki lesz bíró, és döntése mindenféle szakmai alapot nélkülöz. A válasz pedig az, hogy semmi, a miniszteri döntés elleni kifogás ugyanis csak objektív szempontok ellen irányulhat, a miniszter rangsort megváltoztató döntése pedig értelemszerűen nem lesz objektív, csak egy szubjektív döntés. Magyarán, olyan szempontokra hivatkozik az előterjesztő, hogy az objektivitást megőrizni lehet, ellenjavaslattal, véleménnyel fordulni, ellenben amely nem objektív szempont lesz, ott nem lehet jogorvoslattal fordulni a tanácsnak. Nagyon érdekes, hogy önmagában az objektivitás és a jelenlegi kormány politikája milyen relációban van. Ezt most nem szeretném nagyon tágan értelmezni, de hogy ez a törvényjavaslat nem biztosítja a miniszter hatalmával szembeni ellensúlyt, az biztos. Különösen fontos volna tehát, hogy a Velencei Bizottság álláspontjának ezen rendelkezését fontolja meg az előterjesztő, ugyanis azt javasolja a bizottság: amennyiben a miniszter és a bíróság nem ért egyet, akkor ismét kerüljön a rangsor a bíróságokhoz, és a bíróságoknak legyen beleszólása a bírói kinevezésekbe ezen a ponton is.
Ezek alapján az MSZP azt javasolja, hogy a bírói kinevezésre vonatkozó eljárást akként változtassák meg, hogy amennyiben a miniszter a bíróság által felterjesztett rangsorral nem ért egyet, akkor a bíróság még egyszer dönthessen: fenntartja-e az eredeti, általa javasolt rangsort, vagy egyetért a miniszter által felhozott érvekkel? Ezenkívül határozzák meg pontosan azokat az objektív feltételeket, amelyekre hivatkozva a miniszter az eredeti rangsortól eltérhet. Végezetül: biztosítsanak jogorvoslati lehetőséget annak, akit a bíróság vagy a miniszter a rangsor elejére sorol arra az esetre, ha a miniszter vagy az OKBT személyi tanácsa döntése alapján mégsem ő kerül az első helyre. Ezáltal a miniszter és a tanács túlhatalma is kiküszöbölhető volna.
A második ilyen probléma a bírósági vezetők, pontosabban: a közigazgatási törvényszékek vezetőinek a kinevezésével kapcsolatos. Az ő esetükben szintén a miniszternek van kinevezési jogköre. A Velencei Bizottság ezen jogkör vonatkozásában megjegyzi, hogy nehezen legitimálható, indokolható, tekintettel a pozíció politikailag kényes mivoltára, valamint a miniszter egyébként is széles jogaira. Ezzel a javaslattal nehéz nem egyetérteni, érdemes volna megfontolni, hogy a bírósági vezető kinevezése vonatkozásában az Országos Közigazgatási Bírói Tanács és a közigazgatási bíróság elnöke járjon el úgy, hogy egymás valódi ellensúlyai tudjanak lenni.
A harmadik probléma végezetül a címzetes felsőbírósági cím adományozásával kapcsolatos. Ezt a címet a közigazgatási felsőbíróság elnökének javaslatára a miniszter adományozza. Ez azonban rendkívül kifogásolható ahogyan arra a Velencei Bizottság is rámutat az anyagában , a cím önmagában is a rendszernek lojális szolgálat jutalmazása lehet, amely befolyásolhatja a bírákat, azonban valójában a bírói függetlenségre jelenthet veszélyt. Még egyértelműbbé teszi, hogyha figyelembe vesszük, hogy a címmel fizetésemelés jár, és ráadásul kifejezetten jelentős mértékű ez. Ebben az esetben, ha ilyen cím adományozásának lehetőségét mégis megnyitjuk, akkor gondoskodni kell arról, hogy ez a politikai befolyástól leginkább mentes legyen. Ez alapján indokolt, hogy az OKBT számára megadja a törvényjavaslat a fent említett cím adományozásának jogát a miniszter helyett. A megoldás nem idegen, hiszen a jelenlegi bírósági rendszerben a címadományozás az ottani bírói tanács hatáskörébe tartozik.
Ezek a feltételek nem elégségesek, de mindenképpen szükségesek ahhoz, hogy a Velencei Bizottság ajánlásait érdemben megfontolva olyan javaslat kerüljön a Ház elé, amely a közigazgatási bíróságok vonatkozásában a függetlenségüknek ténylegesen a további garanciáiról szólnak. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzéki padsorokból.)
TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Jó volt hallgatni eddig ezt a vitát, ami egy jogharmonizációs törvényjavaslat, ha úgy tetszik, és még néhány másik téma, eközben pedig egy nagyon komoly, a fenntartható fejlődés, a világ és a környezetváltozás hatásaira való felkészülés és azzal szemben való meghatározás vitájával lehetne jeleskedni. De ahhoz egyrészt kevesen vagyunk a teremben, hogy jóízű vitát lehessen folytatni, és nem is biztos, hogy ez a terem alkalmas arra, hogy egy ilyen vitát lefolytassunk.Egyetértek Aradszki képviselőtársammal, hogy azért minden úgy kezdődik, hogy először az egyénnél, a szűkebb környezetben kell elrendezni, szerintem elsősorban fejben ezeket a kérdéseket. Aztán, amíg eljutunk a nagy rendszerekig, amíg ők is megértik, hogy végül is ők okozzák a legnagyobb problémát, az egy bonyolultabb eljárást vesz igénybe, és lehet, hogy akkor már késő lesz. De ne legyen az ember pesszimista a társadalom, az emberiség jövőjét tekintve, hanem legyen optimista, ahogy Kepli Lajos képviselőtársam fogalmazta, egy 15 éves ember is tud csodát csinálni ebben a világban.
De vissza magára az előterjesztésre: az előttünk lévő 5240. számú törvényjavaslat „Az egyes klímapolitikai tárgyú törvények módosításáról” címet viseli. A törvénymódosítás címét, a javaslat első felét elolvasva teljes mértékben értem. Egy jogharmonizációs feladatnak felel meg maga a törvényjavaslat, a kiotói jegyzőkönyv végrehajtási keretrendszeréről a 2007. év LX. törvény, valamint az üvegházhatású gázok közösségi kereskedelmi rendszerében és az erőfeszítés-megosztási határozat végrehajtásában történő részvételről szóló 2012. évi törvény jogharmonizációs célú módosításáról szól.
Na de, tovább olvasva nem értem, hogy miként kerül ide, a klímapolitikai tárgyú törvénymódosítások közé a földgáz biztonsági készletezéséről szóló törvény módosítása. Erről szeretnék bővebben szólni. A földgáz biztonsági készletezéséről szóló 2006. évi törvény kis terjedelmű módosítása ez írja az előterjesztő , amelynek alapján 2019. május 1-től megszűnik az a lehetőség, hogy a nem igazoltan, nem energetikai célra, hanem vegyipari célra, vegyipari alapanyagként hoznak be, használnak fel vagy értékesítenek, a vegyipari vállalkozás visszaigényelhesse az MSZKSZ részére megfizetett tagi hozzájárulás legfeljebb 80 százalékát. A törvénytervezet hatálybalépése a kihirdetést követő 8. nap, illetve egyes rendelkezések 2019. május 1.
Az alábbi észrevételeket szeretném tenni a frakciónk nevében. Az első észrevételünk, hogy 2019. május 1-től megszűnik a vegyipari célra vásárolt földgáz beszerzése után megfizetett készletezési díj visszaigényelhetősége. Az indoklás enyhén szólva elég zavaros, és itt szeretnék idézni magából a javaslatból: „A tagi hozzájárulás-fizetés visszaigénylés intézménye leszűkítésre kerül a lakossági fogyasztás után befizetett tagi hozzájárulás visszaigénylésének.” Szeretném megkérdezni az előterjesztőt, hogy ön érti-e. Ha érti, akkor legyen szíves elmagyarázni azoknak is, akik amúgy kellene, hogy ezt értsék, de nem megy nekik, mert én őszintén vállalom, ezt a mondatot nem értettem.
További észrevétel, hogy ez a visszaigénylési lehetőség 2016 tavaszán került be az Fbkt.-be, 2017. január 1-jén lépett hatályba, ugyancsak a kormány javaslatára azzal az indoklással, hogy a hazai vegyipari cégek versenyképességét erősítsék. A javaslatot szinte mindenki egyhangúlag támogatta akkor az Országgyűlésben. Az akkori parlamenti felszólalásokból szeretném idézni Aradszki képviselőtársamat, aki akkor az NFM államtitkári feladatkörét látta el. „Magyarországon 2015. évben az ipari célból felhasznált földgáz összesen 5,46 millió köbméter volt, amelyből 0,76 millió köbméter került közvetlenül vegyipari alapanyagként és nem energetikai célból felhasználásra. A földgázt vegyipari célokra felhasználó vállalkozások számára a készletezésben való részvétel és a készletezéssel kapcsolatos díjfizetési kötelezettség jelentős költségeket okoz, mely költségeket ezen vállalkozások az általuk termelt vegyipari termékek árában kénytelenek áthárítani a vevőikre. Mindez a vegyipari vállalkozások versenyképességének csökkentését eredményezi”.
Manninger Jenő: „Magyarországon a vegyipari alapanyagként és nem energetikai célból felhasználásra került földgáz mintegy 14 százaléka az ipari célból felhasznált földgáznak, amit vegyipari alapanyagként használnak. Tehát látjuk, hogy az egésznek egy kisebb százalékáról van szó. Ugyanakkor ez igen jelentős a vegyipar számára.”
Más pártok képviselőitől, dr. Tóth Bertalan, 2016-ban: „A törvényjavaslat célja támogatható, tekintettel arra, hogy azzal elősegíthető a hazai vegyipari cégek versenyképességének növelése. A törvényjavaslat szerinti cél eléréséhez ugyanakkor elengedhetetlen, hogy a hazai vegyipari cégeket ellátó földgázkereskedők ne terheljék rá, ne hárítsák tovább ezekre a cégekre az általuk visszaigényelhető, akár több száz millió forintot is kitevő készletezési díjat. Erre mindenképpen oda kell figyelni”.
Kepli Lajos képviselőtársam: „Mi sem állt távolabb a Jobbik Magyarországért Mozgalom frakciójától, mint hogy akadályozza a hazai vegyipari cégeket a versenyképességük javításában. Éppen ezért, meglepő módon, a törvényjavaslatot mi is támogatjuk, és nagyon reméljük, hogy az így megmaradt többletprofitot munkahelyteremtési beruházásokra is fordítani fogják ezek a vállalkozások, és akkor mindenki jól jár.”
Ez 2016, tisztelt képviselőtársaim. Ezek után mi a helyzet? Ha jól értem az előterjesztőt, ezek szerint vagy az van, hogy ezek a hazai vegyipari cégek már nagyon versenyképesek, és nem tartanak igényt ezekre a kedvezményekre, a visszaigénylésre, magyarán nem kívánjuk őket tovább erősíteni, mert már nagyon versenyképessé váltak. Sőt, újra elő akarják állítani azt a helyzetet, amit ők maguk korábban diszkriminatívnak tartottak, vagy valami más konkrét gazdasági érdekellentét, konfliktus húzódik mögötte, amit ilyen módon kíván rendezni az előterjesztő, a tárca.
Mindezek mellett, vagy mindezek okán inkább, jelzem, hogy az MSZP a törvényjavaslatot nem fogja támogatni, tekintettel arra, hogy hátrányosan érinti a hazai vegyipari cégek működését. Már most megemlítem, hogy frakciónk, annak vezetője és tagjai módosító javaslatot nyújtottak be a hazai vegyipari cégek versenyképességének megőrzése, a magyar cégek stabil fejlődésének biztosítása érdekében, a földgáz beszerzése után megfizetett készletezési díj visszaigényelhetőségének fennmaradása érdekében. Köszönöm, elnök úr, megtisztelő figyelmüket.
TÓBIÁS JÓZSEF, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Úgy tűnik, az új seprű jól söpör, a korábbi paksi bővítésért felelős államtitkárt, Aszódi Attilát január 15-én mentették fel, az új államtitkárt, Kovács Pál urat február elején már ki is nevezték, és lám, az új államtitkár a kinevezését követő második hónapban már meg is érkezik egy új törvényjavaslattal, ami az atomenergiáról szóló ’96. évi törvény és a nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházások megvalósításának gyorsításáról és egyszerűsítéséről szóló 2006. évi LIII. törvény módosítását tartalmazza.A Ház elé kerülő, 5239. számot viselő iromány, ami itt fekszik előttünk, az előterjesztő szerint elsődlegesen egyes eljárási szabályok felülvizsgálatával összefüggő javaslatokat, valamint technikai jellegű pontosításokat tartalmaz. Ha végignézzük, akkor a beterjesztett törvényjavaslat alapján változik az engedélyezésbe bevonandó szakhatóságok köre. Extrém rövid, 90 napos eljárási határidő lesz a radioaktív hulladék alkalmazására, tárolására és az A, B vagy C szintű védelmet igénylő szállítására vonatkozó fizikai védelmi rendszer fizikai védelmi terv alapján történő engedélyezésére. Ilyen szintű engedélyezésre egyébként 12-18 hónap a határidő, tehát minimum egy vagy másfél év volt eddig.
Itt szeretném megjegyezni, hogy éppen Aradszki képviselőtársam mondta, hogy a gyorsítás lehetővé teszi egyidejűleg a biztonság megőrzését is, legalábbis nagyon bízik benne. Én is szeretnék bízni benne. Akkor az a költői kérdés marad csak fönn, hogy ha eddig valami másfél évig volt meghatározva egy jogszabályban, mert ez garantálta a biztonságos előkészítést, akkor mitől gondoljuk, hogy ezt most három hónap alatt is fogja tudni egy rendszer. Lehet, sőt ebből a szempontból bármit elbír egy papír, de azért mégiscsak a Paksi Atomerőműről beszélünk. 150 nap a containment engedélyezési határideje, miközben ez a reaktor fő védelmi rendszere.
Két hónap a határidő a nukleáris létesítménnyel és a radioaktívhulladék-tárolóval összefüggő építmények hatósági engedélyezése és ellenőrzése esetén. Az atomenergia-felügyeleti szerv az engedélyt visszavonhatja, vagy az engedély időbeli hatályát korlátozhatja, ha megállapítja, hogy az engedély megadása alapjául szolgáló nukleáris biztonsági, biztosítéki, védettségi, valamint ionizáló sugárzás elleni védelemmel kapcsolatos körülmények megváltoztak, és az ebből fakadó kockázat mértéke növekedett. Eddig nem kellett kimondani a jelenlegi szabályozás szerint, eddig nem kellett kimondani a visszavonáshoz, hogy nőtt a kockázat. Elegendő volt, hogy a megváltozott körülmények miatt az építtető bármikor előállhat egy költségcsökkentő vagy egy egyszerűsítő javaslattal, amire azt tudja mondani, hogy nem nő tőle a kockázat, és máris nem kell visszavonni az engedélyt. A beruházó a bírságra részletfizetési kedvezményt kaphat a javaslat szerint.
A módosításokat a folyamatban lévő eljárásokra is alkalmazni kell. Ez önmagában nem meglepő, hiszen az elmúlt, közel 8-9 évben ez volt, vagy visszamenőleg, vagy érvényben lévő, jelenleg zajló ügyekre is érvényesítettek új jogszabályokat. Tehát e tekintetben a javaslat nem tér el az eddigi gyakorlattól.
Az világosan látszik, hogy a javaslat fő célja a hatósági engedélyezés felgyorsítása, amely egybevág azzal, amit államtitkár úrral szemben támasztottak. Ugyanis világossá vált, hogy az elmúlt egy évben, ahányszor itt az Országgyűlésben megfogalmazódott a paksi beruházással kapcsolatos időcsúszás, akkor vagy a miniszter, vagy az akkori államtitkár bőszen állította, hogy minden menetrend szerint, minden határidő szerint zajlik. Legalább ma már tudjuk, hogy itt van egy éves késés, és az államtitkár úr gőzerővel igyekszik behozni a lemaradást.
Ebből az következik, első kérdés többek között, óhatatlanul felvetődik, hogy az engedélyezési eljárások felgyorsítása veszélyezteti vagy sem az épülő Paks II. atomerőmű működése kapcsán megjelenő biztonsági kérdéseket. Ugyanis azt lehet vitatni szakmailag, akár fenntartható fejlődési, akár zöld szempontból, hogy mely hasznos energia kell legyen a jövő energiája; egyet nem lehet vitatni: hogy egy ilyen kérdés kapcsán elsősorban a magyar állampolgárok biztonságérzetét kell valós tényekkel megtámasztani, hogy ne legyen kérdés sem sehol, egyetlenegy politikai párt vagy civil szervezet részéről sem, hogy a jövőbeni működésnek a társadalom tagjaira, egyéneire ható negatív hatásai bármikor elfordulhatnak.
Ugyanis, ha az mindenki számára egyértelmű, hogy egy atomerőmű nem az a játékszer, amit évenként változtatgatunk, hiszen pontosan tudjuk, hogy még a jelenleginek is elég hosszú a működési ideje, egy ilyen típusú üzem működése fokozott odafigyelést és körültekintést követel meg. Ebben a tekintetben, úgy vélem, továbbra is aktuális az a korábbi véleményünk, amely szerint az új blokkok létesítésének előkészítésével, tervezésével kapcsolatban a kormány által az eredeti ütemtervhez képest összehozott több mint egyéves késést nem az engedélyezési eljárás felgyorsításával kellene behozni, mert az jelentősen növelheti azt a biztonsági kockázatot, amit szakmailag bizonyos sztenderdek szerint kialakítottak az elmúlt évtizedekben Európában, így Magyarországon is.
(Dr. Simicskó Istvánt a jegyzői székben Móring József Attila váltja fel.)
Van egy mondás ebben a témakörben: lassan járj, tovább érsz. Mondhatnám úgy is, hogy lassan járj, tovább élsz. Mind a kettő igaz. Jó lenne, ha a kormány nem annak akarna megfelelni, hogy egy szerződésben amúgy éppen milyen vállalásai vannak, mert lehet, hogy vannak objektív vagy szubjektív körülmények, amelyek arra késztetik, hogy igenis felülírja ezt a megállapodást, még akkor is, ha ez neki amúgy többletköltségbe kerül. Miközben, szeretném mondani, vannak előnyei önmagában egy atomerőműnek, CO2-kibocsátás, folyamatos az áramtermelés. Hátrányai is vannak, egyszerre jön a tőkeköltség, hulladékkezelés kockázatai. És vannak amúgy társadalmi, jövőbeni és egyéb racionális mérlegelési szempontok is. De bármelyiket is nézzük, csak jó előkészítés, széles körű vita esetén szabad egy ilyen, hosszú évtizedekre meghatározó döntést meghozni.
A megfelelő felhatalmazás nélkül megkötött megállapodást finanszírozó orosz hitel kamata jelenlegi ismereteink szerint 3,95-4,95 százalék között mozog. Csak jelzem, miközben ebben a Házban szinte sztenderd a kormánypárt részéről, ma kivételes eset van, mert nem hallhattuk az elmúltnyolcévezést így kilenc év kormányzás után van ebben valami üdítő, enyhe malícia , de azért én is hadd jegyezzem meg, hogy a válság idején felvett IMF- és EU-hiteleknél magasabb orosz hitelről beszélünk. Tehát miközben akkoriban mást sem hallottunk az akkori ellenzéktől, hogy ez milyen adósságcsapda, és milyen rossz megállapodás köttetett, jelzem, ez rosszabb, mint az IMF- és EU-hiteleké volt, és a megtérülése is több mint kétséges. Valószínűleg többe fog kerülni a beruházás, már csak a csúszásból adódóan is, az eredetileg tervezett 12,5 milliárd eurónál.
(14.10)
Ezt az úgynevezett devizahitelben meglévő adósságot… éppen ma olvastam Kovács Árpád, a Költségvetési Tanács elnökének azt a nyilatkozatát, hogy 2021 környékére valamiféle válság körvonalazódik, és milyen jó, hogy a magyar állam adósságszolgálata és államadóssága nagymértékben csökken, amit persze lehet vitatni, ez csak matematika kérdése, de a lényeg az, hogy ez az összeg például konkrétan nem segíti az államadósság csökkentésének az ütemét.
Fenntartjuk azt a javaslatunkat, hogy igazándiból egy biztonságérzetet nemcsak szakmailag, hanem társadalmilag is megalapozó népszavazás tehetné helyre. A szerződés nyilvánossága adhatná meg azt a politikai bizalmat, a társadalom népszavazása adhatná meg azt a típusú úgymond stabilitást, amelyben ez a nagyon komoly szakmai kérdés nem válna máról holnapra akár politikai pártok csetepatéjává. És persze, lehet azt mondani, hogy majd a szavazás végén megvan a kétharmad, és akkor önök elfogadják, de higgyék el, hogy a társadalom ötven év múlva is itt akar élni, ebben az országban, és neki ötven év múlva is itt lesz ez az erőmű. Köszönöm szépen. (Gréczy Zsolt tapsol.)
TÓBIÁS JÓZSEF (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt közel harminc évben a költségvetési törvény és az azt megalapozó törvények nagyon világos képet tudnak mutatni az adott kormány gazdaság- és társadalompolitikájáról. Mivel előszeretettel 2010 és az azt követő közel most már kilenc év áll egymással viszonyban, ezért felszólalásomban arra vállalkoznék, hogy mind a gazdaság, mind pedig a társadalom elsősorban jövedelemalakulásában mutassam be, hogy hogyan és miképpen néz ki a valóság a számok tükrében, mindazokkal a szép politikai szólamokkal, amelyeket mind a kormányzati kommunikációban, mind a parlamenti vitában elmondunk.
(8.30)
Sikeres lennee az a gazdaságpolitika föltehetjük a kérdést , amely elértékteleníti a nemzeti forintunkat? 2010 májusában egy euróért 264 forintot kellett fizetni, ma ez 322 forint. Ez azt mutatja, hogy az euró vásárlóértéke, vagyis az euróövezet gazdaságainak anyagi javakra váltható teljesítménye 22 százalékkal jobb, és nagyobb ütemben emelkedett, mint a magyar nemzeti valutáé.
A kormány nagyon büszke arra, hogy egyensúlyban tartja a költségvetést immáron hét éve, hetedik éve. A kormánynak az nem számít persze, nem kell róla beszélni, ez a dolga az ellenzéknek, de el kellene mondani , hogy milyen árat fizetett ezért a magyar társadalom, hogy önök egyensúlyban tudják tartani. 3000 milliárd forintot vettek el a magánnyugdíjpénztári tagoktól úgy, hogy a mai napig nem néznek szembe azzal a maguk ígéretével, hogy ezeket a pénzeket az állampolgárok egyéni számláját megnyitva, akár hozam ígéretét is megjelenítve… meg kell nézni a parlamenti jegyzőkönyveket, ezek eltűntek. 1200 milliárd forintot vontak ki az egészségügy, az oktatás és a szociálpolitika területéről. Amiről beszélek, ez az évekkel ezelőtti, 2014-es állapot, szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim.
Ez azért különösen problematikus, mert az egészségügyi közkiadások vonatkozásában, valamint az oktatási kiadások a bruttó hazai termék arányában kifejezve jelenleg az Európai Unió átlagának éppen a kétharmadát érik el. Egészségügyre a GDP 4,9 százalékát, oktatásra 3,6 százalékát fordítja a költségvetés, ugyanakkor a tagországok átlaga ennek éppen a másfélszerese. A hazai gazdaság tartós növekedése büszkék lehetünk rá, hiszen önmagunkhoz képest igenis növekedésben vagyunk. Ha viszont megnézzük, és itt elhangzott, hogy a globalizált világ, a globalizált gazdaság arra kényszeríti a tagországokat, a nemzetállamokat, hogy a globális versenyben igenis nagyobb intenzitással vegyenek részt, akkor azt kell mondanom, hogy ha körülnézünk Magyarország határain túl Európában, akkor azt kell látni, hogy miközben a magyar gazdaság teljesítménye 2010 óta 23,1 százalékkal nőtt, az Európai Unió átlaga pusztán 12,2 százalék. Álljunk meg, tapsoljunk, nagyon jók vagyunk!
Sőt, ha megnézzük, hogy az eurózóna országai önmagukban csak 10,6 százalékot tudtak növekedni, ez egyértelműen a hazai gazdaság felzárkózását jelenti, vitathatatlan tény.
Ellenben, ha megnézzük, hogy a térségbeli országokhoz képest ez a folyamat nem fejlődést, hanem lemaradást eredményez, akkor azt kell mondjuk, hogy Észtország bruttó hazai terméke ugyanebben időszakban 35,2 százalékkal, Romániáé 35,1 százalékkal, Lettországé 33 százalékkal, Litvániáé 32,7 százalékkal, Lengyelországé 31,8 százalékkal, Szlovákiáé 25,8 százalékkal emelkedett, míg 72,1 százalékkal bővült ebben az időszakban az ír és 57-tel a máltai gazdaság.
Különösen aggasztó ugyanennek a sikeres, gazdasági növekedésre alapuló politikának a jövedelemre való hatása. Hogyan alakult ugyanebben az időszakban Magyarországon a jövedelmi helyzet? Azt az állítást szeretném megfogalmazni, hogy az elmúlt kilenc évben sokkal többen lettek szegényebbek, mint 2010 előtt voltak. Elvesztették a reményt, és nem látják az esélyt ebben a költségvetésben sem, hogy az ő helyzetük érdemben változni fog. A kormányzati kommunikáció szerint az elmúlt három évben folyamatosan évi 10 százalékkal nőtt a keresetek vásárlóértéke, az egész évben egy átlagos alkalmazott havi bruttó keresete eléri a 350 ezer forintot.
A valóság ezzel szemben más. Azon túl, hogy a hivatalos statisztikai adatok a kormányzati kommunikációban jelzettel szemben ’16-tól rendre 7,4, 10,3, 8,4 százalékos éves reálkereset-növekedést mutatnak, de ez az adat csak azoknak az alkalmazottaknak a keresetváltozását reprezentálja, akik a közszférában vagy a legalább öt főt foglalkoztató cégekben dolgoznak. Ők összesen 3,2 millióan vannak, miközben a foglalkoztatotti szám 4,5 millió. 1 millió 300 ezer ember dolgozik ebben az országban, és az ő jövedelemváltozásukat nem vizsgálja a KSH, minden ígéret ellenére nem közlik a mediánjövedelmeket.
Ugyanis az 1 millió 300 ezer dolgozó átlagos bruttó keresete csupán a garantált bérminimummal azonos, azaz 195 ezer forint. Így az összes foglalkoztatottra jutó átlagos havi nettó kereset alig éri el a 200 ezer forintot. Ez az átlag ráadásul úgy jön ki, tisztelt képviselőtársaim, hogy a dolgozók több mint kétharmada az átlagos keresetnél kevesebbet vihet haza havonta, mert a jövedelmi rangsorba állított foglalkoztatotti kör 70 százalékánál van az átlag. Az az abszurdum van ma Magyarországon, hogy a jövedelmi átlag elérése a 70 százaléknál, a hetedik decilisben következik be először. Tessenek már végiggondolni, matematikailag azt tanuljuk, hogy az átlag valaminek a közepe, tehát valahol 50 százalék környékén kellene megjelennie az átlagnak! Ehhez képest ez 70 százaléknál jelenik meg.
A Pénzügyminisztériumnak változtatni kellene a KSH úgymond politikai irányításának azon részén, hogy ha a valóságot szeretnénk tudni, akkor igenis a mediánjövedelmek közlésére azon foglalkoztatotti kör beemelését, akik öt főnél kevesebbet foglalkoztatnak, önfoglalkoztatottként dolgoznak ebben az országban, azoknak a jövedelemváltozását is az asztalra kellene ugyanúgy tenni, mint azokét, akik a közszférában vagy kis- és középvállalkozásokban dolgoznak.
Van egy különleges eleme ennek a bérhelyzetnek. A közszférában szégyenteljesen alacsonyak a nettó keresetek, a nemzetgazdasági átlaghoz viszonyítva összességében 6,5 százalékkal, az oktatási ágazatban 2,8 százalékkal, a szociális és humánegészségügyi ellátásban 13 százalékkal maradnak el a nemzetgazdasági átlagtól, azaz a pedagógusok, az egészségügyi dolgozók, a szociális munkások, valamint a köztisztviselők jelentős része szégyentelenül alacsony, többségük szinte éhbérért kénytelen dolgozni. A kormány kilenc éve következetesen ez vitathatatlan visszaél a közalkalmazottak, köztisztviselők, tanárok, tanítók, orvosok, kisegítő személyzet, egészségügyi szakdolgozók, szociális munkások hivatástudatával. Hosszan sorolhatnám ezt a sort, el lehetne menni nagyon-nagyon messzire, nem az a kulcskérdés, hogy mindenkit fölsorolunk-e, hanem hogy jelezzük a számok nyelvén, hogy az, amiről önök beszélnek, az a valóság tükrében úgy néz ki, hogy pont az a szféra, amelyről beszél a kormányzati politika, jelen pillanatban nemzetgazdasági átlag alatt kapja meg a bérét.
Többéves zuhanás után, el kell ismerni, az utóbbi négy évben érzékelhetően nőttek a reáljövedelmek, azok ugyanis éppenhogy meghaladják a 2008 előtti, válság előtti szintet. Emellett az emelkedés főként a magasabb jövedelemmel rendelkező rétegeket érintette, és jóval kisebb mértékben az egyébként is nehéz körülmények között élő családokat. Azaz a társadalmi különbségek nem csökkentek az elmúlt kilenc évben, hanem a magasabb jövedelműek javára elbillent, úgymond eltorzult a társadalmi egyenlőség kérdésköre. Különösen szomorú számomra, hogy a legveszélyeztetettebbek változatlanul a gyermekek és a fiatalok.
Emellett továbbra is súlyosak a területi egyenlőtlenségek, és nagyon keveset beszél a vitában a kormánypárt arról, hogy Magyarországon a területi egyenlőtlenségek hogyan konzerválják és hogyan determinálják azt a jövőt, amelyben például az észak-alföldi régióban az átlagjövedelem mindössze 8,2 százalékkal magasabb a relatív jövedelmi szegénységi küszöbnél. 2017-ben az egy főre jutó éves bruttó jövedelem 1 millió 644 ezer forintot, a nettó jövedelem átlagosan 1 millió 300 ezer forintot tett ki. Az előbbi 9,3 százalékkal, az utóbbi 8,4 százalékkal haladta meg az egy évvel korábbit.
(8.40)
2017-ben a fogyasztói árak 2,4 százalékkal emelkedtek. Így a reáljövedelmek jelentősen, 5,9 százalékkal nőttek. Ez a számottevő jövedelememelkedés egyben kompenzálta az előző évek komolyabb életszínvonal-zuhanását, így a 2017. évi átlagos nettó jövedelem reálértékben 19,8 százalékkal, tehát érzékelhető mértékben meghaladta a 2010. évit.
Ha a jövedelmi különbségeket oly módon vizsgáljuk, hogy tíz egyenlő részre osztjuk mindazokat, akik ma a munka világában dolgoznak és a népességet teszik ki, akkor a képzett csoportok átlagos jövedelmét, a jövedelmi egyenlőtlenségek alakulását is meg tudjuk vizsgálni.
A legalacsonyabb egy főre jutó jövedelemmel rendelkező közel egymillióra tehető csoport átlagos jövedelme a fent említettek szerint nem érte el az országos átlag egyharmadát sem, annak csupán 29,2 százalékát. E társadalmi csoport átlagos jövedelme az országos átlaghoz képest még jelentősen mérséklődött is. 2010-ben 31,8 százalék volt, 2,6 százalékponttal esett vissza, ráadásul a hét évvel korábbihoz képest ebben a csoportban a reáljövedelem az átlag kevesebb, mint felével nőtt. Csak érzékeltetőül: eközben a legmagasabb jövedelmű egymillió főre tehető személy egy főre jutó nettó jövedelme az országos átlagnak csaknem két és félszeresével, 239,4 százalékkal, az egyetlen csoport, amelynek relatív jövedelemátlaga számottevően, 8,3 százalékponttal emelkedett a 2010. évhez képest.
A társadalomban, a társadalom szerkezetében drasztikus és egy vélemény, állító mondat is egyeben végzetesnek tűnő jövedelemátrendeződés és jövedelemkülönbségek alakultak ki Magyarországon. A legmagasabb és legalacsonyabb jövedelmű egymillió fős arány úgy néz ki, hogy 2010-ben a felső decilisbe tartozók átlag bruttó jövedelme és az alsó decilisbe tartozók változása 8,1-szeres volt, 2017-ben ez már tízszeres volt. Azaz jelentősen, 1,9 százalékkal nőtt. A legtehetősebbek nettó jövedelme az alsó decilisbe tartozókénak 2010-ben 7,3-szerese volt, 2017-ben 8,2-szerese. Azaz csaknem 1 százalékponttal emelkedett, amely szintén számottevő jövedelemarány-átrendeződést tükröz az alacsonyabb jövedelmű rétegekbe tartozók hátrányára.
A torz jövedelemszerkezet kialakulását mutatja, hogy a nettó jövedelem országos átlagát csak a hetedik decilisbe tartozók érték el, tehát a társadalomnak csak kevesebb, mint egyharmada jutott el erre a jövedelmi szintre.
Ennél is nagyobb aránytalanságot tükröz az a tény, hogy míg a kilencedik decilisbe tartozók relatív átlagjövedelme sem nőtt hét év alatt az országos átlaghoz képest, kizárólag a legfelső decilisbe tartozók országos átlaghoz viszonyított jövedelme emelkedik 8,3 ponttal.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem sorolom tovább ez mind KSH-adat a 2010-től meglévő KSH-adatokat, sokkal inkább szeretnék még egy témára kitérni. Nevezetesen elhangzott tisztelt képviselőtársaim részéről, hogy a családok éve; és nem lehet olyan ember ebben az országban, aki felelősen bármely legkisebb településtől akár az Országgyűlés képviselőin át ne hinne abban, és ne akarná azt, hogy a magyar családok helyzete évről évre javuljon. Ebben nem lehet vita.
Ellenben ha megnézzük, hogy hogyan is alakul a 2020-as költségvetésben ennek a politikának a lefordított, számszerűsített eszközrendszere, akkor azt látjuk, hogy a gyermekes családok egy főre jutó átlagos jövedelme 2017-ben 1 millió 42 ezer forintot tett ki, amely négyötöde, 80,2 százaléka volt az országos átlagnak. A gyermek nélküli családok egy főre jutó jövedelme 1 millió 549 ezer forint volt, az országos átlagot 19,2 százalékkal meghaladó módon. A különbség arra utal, hogy a családtámogatások a kommunikációban erőteljesebbek, mint a költségvetési gyakorlatban. Az eltelt hét évben a gyermekes családok egy főre jutó jövedelme 20,2 százalékkal, a gyermek nélküli családoké pedig 17 százalékkal emelkedett. Azaz a családi adókedvezmény javította ugyan a gyermekes családok jövedelmi pozícióját, de nem volt képes kompenzálni azt a veszteséget, amelyet egyéb családtámogatások, így például a családi pótlék tudatos elértéktelenítése okozott.
Különösen kedvezőtlenül érinti ez a családpolitika az egyszülős családokat, amelyekben a vizsgált hét évben az egy főre jutó jövedelem vásárlóértéke 3,4 százalékkal visszaesett. Megjegyzendő, hogy ebben a jelentős társadalmi problémában van jelentősége annak, hogy e családok száma 2016-ban 155 ezer, 2017-ben 174 ezer, míg az érintett gyermekek száma több mint negyedmillió, 254 ezer, illetve 265 ezer volt. E családokban 2017-ben az egy főre jutó nettó jövedelem mindössze 829 ezer forintot tett ki, azaz az országos átlagnak kevesebb, mint kétharmadát, 63,8 százalékát.
Az adatok szerint a kétszülős, három- és többgyermekes családoknak is csak részben segített a jelentős családi adókedvezmény, többségük legfeljebb részlegesen tudta igénybe venni azt, mivel a bruttó keresetük adó- és járuléktartalma alacsonyabb volt az adókedvezménynél. 2017-ben e családokban az egy főre jutó átlagos nettó jövedelem mindössze 855 ezer forint volt, az országos átlagnak nem egészen 65 százaléka.
A jövedelmi különbségek folyamatos növekedése egész rétegeket fog kritikus helyzetbe hozni. De sajnos ennél rosszabbat szeretnék mondani. Ha konzerválódik ez a jövedelemkülönbség területileg és jövedelem vonatkozásában Magyarországon, akkor Magyarországon az a siker, amit önök most a gazdaság teljesítőképességében látnak, meg fog torpanni. Nem a külső gazdasági környezettől, hanem azért, mert képtelen lesz a belső fogyasztásra generált gazdaságpolitika támaszt nyújtani, minőségi szakképzést adni, minőségi tudással, minőségi versenyképességgel hazai piacon boldogulni családoknak. Ez a politika annyiban szorul változtatásra, hogy a mellé a gazdasági teljesítőképesség mellé hozzá kell rendelni azt az eltorzult jövedelempolitikát, amit a kormányzat képvisel, hogy a társadalmi egyenlőtlenségnek minimum a mérséklését de legyünk egy picit úgymond bátrak, ahogy itt az előbb megfogalmaztam, merjünk nagyot álmodni , az egyenlőségét próbáljuk meg elérni. Ez a költségvetés annyiban konzekvens, hogy az elmúlt kilenc évben a kormány ezen társadalompolitikáján nem volt hajlandó változtatni. Ennek a következményei viszont nem egy költségvetés megváltoztatásával, hanem hosszú távon határozza meg Magyarország egységes kulturális, értékalapú és élhető részét.
Végezetül szeretném mondani, hogy ne csak megszületni legyen érdemes ebben a hazában, hanem olyan politikát kell csinálni, ahol élni is érdemes. Köszönöm szépen. (Dr. Keresztes László Lóránt tapsol.)