Felszólalás adatai

DR. SZABÓ ZOLTÁN az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő, T/15888. számon benyújtott törvényjavaslat általános vitája során - amint ezt már a bizottsági előadók közül is többen megtették - nem árt fölidézni azt a négy évvel ezelőtti vitát, amelynek során arról a törvényjavaslatról vitáztunk, amely utóbb törvénnyé lett, a 2001. évi LXIV. törvénnyé, és az e törvény módosítására benyújtott javaslatról vitázunk most. Emlékeztetnék arra, ahogyan már többen is emlékeztettek, hogy mi akkor ennek a törvényjavaslatnak a szellemét, a koncepcióját erőteljesen vitattuk, érthetetlennek látszott, hogy három olyan tevékenységi kört, amelyet kizárólag a nemzeti kulturális örökséghez való tartozás és az idetartozás okán ezek védelme tart össze, de szakmailag és igazgatásilag, közigazgatásilag egyaránt meglehetősen eltérő, különböző feladatokról van szó, három ilyen eltérő feladat elvégzésére miért kellett egy centralizált intézményt létrehozni.

Emlékeztetnék, nem nagyon illik persze az embernek saját magát idéznie, de én mondtam abban a vitában, hogy az a magát konzervatívnak valló párt vagy pártcsoportosulás, amely akkor a kormányzat mögött állt, nos, e konzervativizmus nemzetközi összefüggésben tekintve nem nagyon szereti, nem nagyon ismeri azt a fajta etatizmust, azt a fajta állam iránti szeretetet, azt a fajta elkötelezettséget, amely úgy gondolja, hogy minden, ami jól van megcsinálva, csak azért lehet jól megcsinálva, mert azt az állam csinálja. Ezt a szemléletet akkor bíráltuk, erről a szemléletről úgy ítéltük meg, hogy ez legalábbis nemzetközi összehasonlításban a legkevésbé tekinthető konzervatívnak. Akkor azt mondtam a vitában, akkor is én tartottam a vezérszónoklatot, hogy az a kormányjavaslatokban tükröződő centralizálási düh, amelyet ez a törvénytervezet is tükröz, úgy gondolom, nem a szóban forgó párt vagy pártok nemzetközi hovatartozásának, hanem a józan észnek mond ellent. Teljesen érthetetlen, hogy miért kell egy újabb központi hivatalt létrehozni, ráadásul úgy, hogy ennek a jogkörét a törvénytervezet nem szabályozza.

Tisztelt Ház! Ezt az álláspontunkat a törvényjavaslat vitája során ellenzéki képviselőtársaink a szemünkre hányták, elmondták, hogy mi akkor ezt mondtuk, és ezt követően kétfelé ágazott az érvelés. Az egyik érvelést az imént itt hallhattuk, örömmel nyugtázták, hogy közben megjött a felelősségérzetünk, és ezért nem kívánunk változtatni ezen a kitűnő koncepción. Én ehhez annyit szeretnék hozzátenni, hogy megítélésem szerint mi - a jelenlegi ellenzék némely képviselőjével ellentétben - ellenzékben is felelős magatartást igyekeztünk tanúsítani, mi megalapozottaknak tartottuk azokat az aggodalmakat, amelyeket akkor e törvény elfogadása okán vagy e törvény elfogadása során hangoztattunk.

A másik elágazó érvelés az, hogy ha akkor ez volt a véleményünk, akkor most miért ennek a törvénynek a módosítására, finomítására, cizellálására teszünk javaslatot, miért nem arra, hogy ezt a törvényt úgy, ahogy van, helyezzük hatályon kívül, és állítsuk vissza az eredeti állapotot, amely 2001-ig fennállt. Nos, tisztelt képviselőtársaim, úgy gondolom, hogy mi nemcsak ellenzékben, hanem kormányon is igyekszünk felelős magatartást tanúsítani, készséggel beismerjük, hogy azok az aggodalmak, amelyek arról szóltak, hogy ez az így létrehozott centralizált intézményrendszer működésképtelen lesz, nem váltak be. Az intézményrendszer működőképes, legfeljebb - és e tekintetben szeretném leszögezni: nem nagyon változott az álláspontunk - fölösleges volt létrehozni. Mindazonáltal úgy gondoljuk, hogy ha négyévenként a választópolgárok kormányváltásról vagy a kormány megtartásáról szavaznak - de semmiképpen sem szavaznak négyévenként kormányváltásnál többről, rendszerváltásnál valamivel kevesebbről -, egy általános választás nyomán hivatalba lépő új kormánynak nem lehet az a feladata, hogy minden olyan lépést, amelyet akkor, amikor ellenzékben volt, ellenzett, az egész országot fenekestül fölforgatva visszavonjon, minden intézményrendszert, amelyet az elődei hoztak létre, szétverjen, a helyét felszántsa és sóval behintse.

A létrehozott centralizált intézményrendszerről a véleményünk jelentősen nem javult. Ha rajtunk múlnék, és ez nem történt volna meg 2001-ben, mi a magunk részéről most nem hoznók létre ezt az intézményrendszert, de tekintettel arra, hogy létrejött, és tekintettel arra, hogy nem bizonyult teljesen működésképtelennek, úgy láttuk jónak, ha nem a megszüntetésére, hanem működésének javítására igyekszünk koncentrálni. Ha azt mondtam, hogy a központi hivatalt úgy hozták létre, hogy jogkörét a törvénytervezet nem szabályozta, ezt a véleményünket továbbra is fenntartjuk, és úgy gondoljuk, hogy a jelenleg benyújtott törvényjavaslat lényegesen jobban szabályozza azokat a jogköröket és azokat a felelősségi köröket, amelyek birtokában és amelyek tisztázásával a kulturális örökségvédelem feladatai elláthatóak.

Tisztelt Ház! A törvényjavaslat az integrált örökségvédelmi törekvések vagy tevékenységek megkönnyítése érdekében új fogalmakat is vezet be, természetesen nem új fogalmakat, csak új törvényben meghatározott fogalmakat vezet be. Ilyen, amelyekről már a miniszter úr az imént beszélt, a világörökségi terület, illetőleg a történeti és nemzeti emlékhelyek fogalma. Ezekre vonatkozó előírásokat, szabályokat vezet be a törvényjavaslat, és úgy gondoljuk, hogy ezek a törvény rugalmasabb alkalmazását és a szóban forgó területek kulturális örökségvédelmi szempontból történő hatékonyabb megóvását teszik lehetővé.

Ami a régészeti örökségvédelem területét illeti, szeretném fölhívni tisztelt ellenzéki képviselőtársaim figyelmét, hogy a múzeumok szakmai monopóliumát e tekintetben éppen a 2001. évi LXIV. törvény törte meg, tehát azt, hogy ebben miért nem vagyunk kellő tekintettel a múzeumok szakmai monopóliumára, ezt a bírálatot mintegy négy évvel elkésettnek érzem. Mindazonáltal a régészeti emlékhelyek ügyében az a sajátos helyzet áll elő, hogy itt egy olyan területről van szó, ami rendszerint valakinek a tulajdonában van, az illető valamilyen módon hasznosítani kívánja, és ezzel a hasznosítással kell valamilyen módon összhangba kerülnie a netán ott található régészeti emlék feltárásának, megóvásának. Úgy ítéltük meg, hogy a négy esztendeje elfogadott törvény ezt az összhangot nem teremti meg kellőképpen, nem teszi kellőképpen érdekeltté a tulajdonost abban, és nem segíti őt abban kellőképpen, hogy a területet úgy hasznosítsa, hogy az a régészeti emlék megóvásával párosuljon.

A magunk részéről úgy látjuk, hogy a most bevezetésre kerülő lehetőségek, fogalmak, eljárások jelentősen megkönnyítik a régészeti emlékhely tulajdonosának azt, hogy gazdasági érdekeinek megfelelően tudja hasznosítani a területet, miközben a kulturális örökség védelmét magas szinten el lehet látni.

A műemlékvédelem ügyében az esetek többségében megint csak egy ilyen érdek-összeegyeztetésről kell gondoskodni. A műemlékek jelentős része megint csak valakinek a tulajdonában vagy a használatában van.

(10.10)

A műemlékek jelentős részében a Magyar Köztársaság polgárai mindennapi életüket élik, és őket nem lehet arra kényszeríteni, és nem is célszerű arra kényszeríteni, hogy a műemlék megóvása érdekében az ő életük vitele jelentős sérelmet szenvedjen. Nem lehet arra kényszeríteni embereket, hogy azért, mert az az épület, amelyben laknak, mondjuk, a XIX. század elején épült, azért XIX. század eleji körülmények között legyenek kénytelenek élni. A modern és jobb élet követelményei és a kulturális örökség megvédésének igénye, mint számos nemzetközi példa mutatja, összeegyeztethető, jól összeegyeztethető. Természetesen - és e tekintetben is találunk a törvényjavaslatban megfelelő intézkedéseket - ez az összeegyeztetés nincs ingyen, ez pénzbe kerül.

Itt kell szólni két további dologról, úgy gondolom. Az egyik az örökségvédelem pénzügyi eszközeinek az a törvénybeli megjelenése, amelyről mások is szóltak már az imént, és amelyek örvendetesen változtatják meg azt a gazdasági, pénzügyi környezetet, amelyben az örökségvédelem, a műemlékvédelem vagy a régészeti örökség védelme a korábbiakban ellátásra kellett hogy kerüljön. Úgy gondoljuk, hogy ez a pénzügyi eszközrendszer, amelynek bevezetéséről a törvényjavaslat gondoskodik, hatékonyabban lesz képes az említett igényt, a mindennapi élet komfortigényét és a kulturális örökség megvédésének nemzeti igényét összeegyeztetni.

És a másik, amiről itt kell szólni - megint csak volt már szó az imént róla -, az állami tulajdonban tartandó, illetve ott nem tartandó műemlékek listája. Megint csak azt kell mondanom, hogy jobboldali, konzervatív párthoz nem méltó az a paranoiás bizalmatlanság, amivel a magántulajdon és a magántőke iránt egyes képviselőtársaink viseltetnek, és nem méltó az a már-már mániákus etatizmus, amelyben, úgy gondolják, valamit megvédeni csak akkor lehet, ha állami tulajdonban van. (Halász János: Hajrá, Szabó Zoltán!)

Úgy gondolom, világos módon cáfolja a kormány bevételi kényszereire vonatkozó elképzeléseket az a tény, hogy az állami tulajdonban tartandó műemlékek listája a javaslat szerint nem változik, legalábbis nem változik különösképpen. És nem hiszem, hogy magyarázatra szorul az a törekvés, hogy amennyiben megfelelő beruházó akad, aki az örökségvédelmi szempontokat és a saját gazdasági szempontjait megbízhatóan össze tudja egyeztetni, akkor érdemes ezeket a műemlékeket magántulajdonba adni, tekintettel arra, hogy a műemlékek megvédésének nemzeti igényét a hivatal továbbra is érvényesíteni tudja, ezzel szemben azt az említett pénzmennyiséget, amelybe e műemlékek megóvása kerül, azt a magántulajdonos tudja biztosítani. Úgy gondolom, nem sok értelme van annak, hogy kulturális örökségvédelmi szempontból állami tulajdonban tartsunk olyan intézményeket, amelyek megfelelő karbantartásáról a költségvetés nem képes gondoskodni, és ennek megfelelően csak azt érjük el a magántulajdon és a magántőke iránti bizalmatlansággal, hogy ezek a műemlékek állagukban egyre romlanak, majd előbb-utóbb tönkremennek, tisztelt Ház. Sajnos, ilyet is sokat láttunk.

Tisztelt Ház! Összefoglalva tehát: az előttünk fekvő törvényjavaslat megítélésem szerint jól küszöböli ki, jól igazítja ki azokat a hiányosságokat és hibákat, amelyeket az eredeti törvény, a 2001. évi LXIV. törvény tartalmazott, jól kiegészíti azt. Az, hogy most nem az eredeti törvény teljes visszavonására, egy korábban létezett állapot visszaállítására törekszünk, nem a koncepció megszeretését, hanem a realitások elfogadását tükrözi, és azt, hogy e realitások közepette kívánunk a nemzeti kulturális örökség minél hatékonyabb megvédéséről gondoskodni.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypárti padsorokban.)