A felszólalás szövege:

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: (Elfoglalja helyét a szónoki emelvényen. - Taps a kormánypárti padsorokban.) Házelnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy hónappal ezelőtt, április 8-án a magyar választók döntöttek. Döntöttek arról, hogy kikre bízzák a közügyek intézését a következő négy évben itt, az Országgyűlésben. Döntöttek arról, hogy kit illet a kormányzás felelőssége és arról is, hogy kire osztanak ellenzéki szerepet. A választók döntését mindenkinek tiszteletben kell tartania. Ez a demokrácia alapszabálya.Önök korábban írásban megkapták, most pedig rövid összefoglalóját hallhatták a Nemzeti Választási Bizottság és a Nemzeti Választási Iroda munkájának. A beszámolókból kiderül, hogy a választási időszakban több mint ezer jogorvoslati eljárást kezdeményeztek. A választási szervek, a Kúria és az Alkotmánybíróság minden eljárást befejezett. A 2018-as országgyűlési választás végeredménye világos, egyértelmű, jogilag megkérdőjelezhetetlen. Az új Országgyűlés és a leendő kormány legitimációja minden vitán felül áll. Ne feledjék: április 8-án a választási eredmények megismerése előtt - látva a magas részvételt - a most ellenzéki szerepre készülő pártok vezetői is ekként nyilatkoztak. Szinte kivétel nélkül azt mondták, hogy a magas részvétel erős legitimitást ad a következő Országgyűlésnek és kormánynak.

Tisztelt Ház! Gyakran idézzük: a választás a demokrácia ünnepe. Április 8-án sokan sokat tettek azért, hogy ez így legyen. Ezért elsőként köszönetet mondok minden honfitársunknak, aki részt vett a választáson. Másodszor, köszönetet mondok mindazoknak, akik a szavazókörökben, választási bizottságokban segítették a szavazás lebonyolítását és azoknak, akik a jogorvoslati eljárások során a benyújtott kifogásokat időben elbírálták, és így biztosították annak feltételeit, hogy az Országgyűlés ma megalakulhasson.

Ugyanakkor érdemes ennek a választási időszaknak a tanulságaival is foglalkoznunk. Három kérdést javaslok megfontolásra a tisztelt Országgyűlésnek. Először: javaslom, hogy az Országgyűlés Törvényalkotási bizottsága a Nemzeti Választási Bizottsággal együtt tekintse át a választási eljárás tapasztalatait, s ha indokoltnak látja, tegyen javaslatot az Országgyűlésnek a választási eljárási törvény módosítására.

Másodszor: az idei esztendőben 23 párt állított országos listát; soha ennyi ezelőtt. Sokat elárulnak a következő adatok: a 23 pártból 16 nem érte el az 1 százalékos támogatást, 15 még a fél százalékot sem. A választási verseny utolsó tíz helyezettje összesen kapott valamivel több, mint 22 ezer szavazatot. Minden egyes országos listát állító párt legalább 153 millió forint támogatásban részesült. A korábbi tapasztalatok alapján sajnos esély van rá, hogy ezzel nem tudnak elszámolni. Javaslom tehát, fontolja meg a tisztelt Országgyűlés, nem kellene-e visszatérni a korábbi szabályozáshoz és elejét venni annak, hogy a demokrácia ünnepéből néhányan üzletet csináljanak.

Harmadszor: mindannyian láthattuk, hogy április 8-án voltak olyan szavazókörök, ahol két-három órát kellett várakozniuk a választóknak, hogy leadhassák szavazatukat. Ez elfogadhatatlan. Ezért e helyről - a jogalkotó és a jogalkalmazó felelősségét nem méricskélve - az állam nevében elnézést kérek azon honfitársainktól, akik ilyen méltatlan helyzetbe kerültek. Egyúttal köszönetet is mondok nekik, hogy türelmesen, zokszó nélkül várakoztak. (Taps.) Számomra ezzel a felelős magatartással tették igazán a demokrácia ünnepévé a 2018-as országgyűlési választást.

Tisztelt Országgyűlés! Az Alaptörvény 16. cikk (3) bekezdése szerint a miniszterelnök személyére a köztársasági elnök tesz javaslatot az Országgyűlésnek. Tegnapi megbeszélésünket követően felkértem Orbán Viktor miniszterelnök urat az új kormány megalakítására, aki a felkérést elfogadta. (Taps a kormánypárti padsorokban.) Ezért az imént idézett alaptörvényi rendelkezés alapján javaslom, hogy az Országgyűlés Orbán Viktor urat válassza meg Magyarország miniszterelnökének.

Tisztelt Országgyűlés! Minden választás lezár egy időszakot és megnyit egy újat. A nyolcadik szabadon választott Országgyűlésnek már nem kell olyan kérdésekkel foglalkoznia, mint az előzőeknek. Ma már nem kérdés, hogy a kommunizmus évtizedei után hogyan teremtsünk szabad, független, demokratikus országot, mint ahogy az sem, hogy a szovjet csapatok kivonulnak-e Magyarországról. Mögöttünk van a NATO-hoz és az Európai Unióhoz való csatlakozás is.

Új kérdések várnak megválaszolásra. Ezek közül hármat ajánlok az önök figyelmébe. Mindhárom túlmutat az előttünk álló négyéves időszakon. Milyen Európában szeretnénk élni? Milyen kihívásokat tartogat Magyarország számára az új gazdasági világrend? Miként tudjuk megóvni természeti és épített környezetünket gyermekeink és unokáink számára? Amikor majd ezekről a kérdésekről vitatkoznak itt a parlamentben, időnként idézzék fel Sir Winston Churchill szavait: „Az államférfi a következő nemzedékre gondol, a politikus csak a következő választásokra.”

Nos, milyen Európában szeretnénk élni? A kérdést nemcsak az teszi indokolttá, hogy Nagy-Britannia elhagyni készül az Uniót, míg mások, így a nyugat-balkáni országok vagy Törökország viszont csatlakozni szeretnének, hanem az is, hogy az Unió néhány vezetője mintha elveszítette volna iránytűjét. Világos jövőkép hiánya, kicsinyes vitákba feledkező politikusok, szellemi restség, unalomig ismert és ismételt közhelyek jellemzik ma az uniós közéletet.

(11.30)

Érdemes lenne visszatérni az Unió alapító atyáinak vagy az elmúlt évtizedek nagy formátumú államférfijainak a gondolataihoz, például Robert Schumanéhoz, aki az ’50-es évek második felében a következőket mondta: „Az új Európa nem maradhat csupán gazdasági-technikai vállalkozás. Lélekre van szüksége, történelmi kötődéseinek tudatára, mai és jövőbeni felelősségének felismerésére, valamint politikai akaratra, hogy elérjük ezt az emberi eszményképet. Az a dolgunk, hogy Európa keresztény alapjait egy olyan demokratikus kormányzati modellt létrehozva idézzük fel, mely a megbékélésen át a népek szabadságban, egyenjogúságban, szolidaritásban és békében élő közösségévé fejlődik, és mely mélyen a keresztény alapértékekben gyökerezik.”

Helmut Kohl még értette az alapító atyák üzenetét. Több mint 50 évvel később mintha csak az előbb idézett gondolatot folytatta volna: „Az alapító atyák Európájának nincs alternatívája. Mindannyiunknak szükségünk van Európára, és nem csak itt, Európában. A következő kérdéseket kell mindig feltennünk: honnan jövünk, mit értünk el eddig, mi lenne az alternatíva, mit kell tennünk még? Az európai egyesülés a leghatékonyabb védelem azzal szemben, nehogy visszazuhanjunk a XIX. század kártékony sovinizmusába. Ugyanakkor Európának nem szabad valamifajta központosított állammá, európai szuperállammá válnia. Éppen olyasvalamit nem akarunk, mint az Amerikai Egyesült Államok európai földön. Mi egy egyesült, demokratikus, polgárbarát, cselekvőképes és föderális alapvetésű Európát szeretnénk.”

Tisztelt Ház! A nemzetközi szaksajtóban önök arról olvashatnak, hogy két forradalom zajlik a világban. Az egyik az úgynevezett infokommunikációs forradalom, a másik az úgynevezett klímaforradalom. A magyar gazdaságnak is új kihívásokkal kell szembenéznie: digitális gazdaság, infokommunikáció, robotizáció, mesterséges intelligencia. Huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor az első Országgyűlés megalakult, ezekkel a kérdésekkel nemhogy nem foglalkoztunk, de még csak nem is ismertük ezeket a fogalmakat. Ma pedig az a kérdés, hogy ebben a versenyben a győztesek vagy a vesztesek oldalára kerülünk. Magyarországon ma már a munkavállalók több mint 15 százaléka dolgozik a digitális gazdaságban. Gyermekeink olyan világban nőnek fel, ahol a mai okostelefonok százezerszer gyorsabban továbbítanak adatokat, mint ahogy az Apollo-11 kommunikált a földi irányító központtal 1969-ben.

Most csupán két kérdést ajánlok az önök figyelmébe. Az első: ne feledkezzünk meg arról, hogy gyermekeinket nemcsak arra kell megtanítani, miképp fordíthatják javukra az újabb és újabb technológiai lehetőségeket, hanem arra is, hogy miképp védhetik meg magukat a digitális univerzum sötét oldalától.

A második kérdés: meg tudjuk-e valósítani azt az öt évvel ezelőtt kitűzött célt, hogy 2020-ig legalább 300 tudásalapú, intenzív növekedésű, hazai kis- és középvállalat lépjen be a globális piacra, és legalább ezer innovatív startup cég jöjjön létre? Magyar vállalkozókkal találkozva nyugodt szívvel mondhatom, megvan bennük a tehetség, az eltökéltség és az innovatív készség, a szorgalom, a felkészültség, a munka iránti alázat ahhoz, hogy ebben a versenyben sikeresek legyenek. Méltó örökösei Neumann Jánosnak, Kármán Tódornak vagy Puskás Tivadarnak.

Tisztelt Országgyűlés! Magyarország Alaptörvénye, amire önök néhány perccel ezelőtt esküt tettek, kimondja: „a Kárpát-medence természet adta és ember alkotta értékeit ápoljuk és megóvjuk. Felelősséget viselünk utódainkért, ezért anyagi, szellemi és természeti erőforrásaink gondos használatával védelmezzük az utánunk jövő nemzedékek életfeltételeit.”

Az előttünk álló évek egyik legfontosabb kérdése: képesek leszünk-e úgy növelni jólétünket, hogy a felhasznált erőforrásokat ne utódainktól vegyük el, és a természettel szemben az utóbbi évtizedekben felhalmozott adósságunkat ugyanakkor még törlesszük is.

Az emberiség mérhetetlen kapzsiságában az utóbbi évtizedekben többet vett el a természettől, mint amennyihez joga lett volna; többet, mint amennyit a természet elviselni képes és pótolni tud. Csak az elmúlt 50 évben több energiát, természeti kincset éltünk fel, mint az emberiség ezt megelőző történelme során. Ezen az úton biztos, hogy nem mehetünk tovább.

Két felvetés abból a problémahalmazból, amivel mindannyiunknak foglalkoznunk kell a következő évek során. Az elmúlt évtizedeket a „kitermeljük, feldolgozzuk, rövid ideig használjuk, majd eldobjuk” szemlélete határozta meg. Tudunk-e, akarunk-e ezen változtatni? A hulladékot szemétnek vagy nyersanyagforrásnak tekintjük-e? És ha nyersanyagnak, készen állunk-e a szükséges technológiai változtatásra?

A világ jelentős részén - Európával szemben - drámai mértékű a népességrobbanás. Egyre kevesebb a termőföld, a meglévők minősége pedig romlik. Egyre kevesebb az egy főre eső víz mennyisége - mindössze egyetlen példa. A kérdéseket ezután már fel sem teszem.

A Száhel-övezetben - ahol a sivatag napról-napra egyre több területet hódít el és egyre kevesebb a víz - ma 450 millió ember él, zömében nyomorúságos körülmények között. Az ENSZ becslése szerint a népesség 2050-re itt megduplázódik. Mindössze egyetlen emberöltő alatt annyival nő e térség lakóinak száma, mint az Európai Unió teljes lakossága ma.

Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Ha a környezeti fenntarthatóság problémájának erkölcsi, lelki, filozófiai kérdései is érdeklik önöket, akkor figyelmükbe ajánlom Ferenc pápa szavait, aki a Laudato si’ című enciklikájában a következőket írja: „Ha az ember a valóságtól függetlennek nyilvánítja, és feltétlen uralkodóvá teszi magát, saját létezésének alapja dől össze, mert az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását.”

Tisztelt Országgyűlés! Megköszönve figyelmüket s azt, hogy néhány gondolatomat megoszthattam önökkel, a következő négy évre ugyanazt szeretném adni útravalóul, mint amit négy évvel ezelőtt, mindössze négy szót, amit mindenki jó szívvel fogadhat, üljön bár a parlamenti patkó jobb vagy bal oldalán, négy szót, ami egyszerre figyelmeztet hűségre, alázatra, közös felelősségre, ami mércét ad és politikai távlatot nyit; Kölcsey Ferenc négy szavát: „A haza minden előtt.” (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban.)

(11.40)

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: „Nincs vesztegetni való időnk. A Földet édenkertként kaptuk a Teremtőtől, a jövő generációknak ne vad pusztaságként adjuk tovább.”Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Ferenc pápa figyelmeztetett így idén júniusban, amikor a legnagyobb olajvállalatok vezetőivel tanácskozott. Hogy a pápai intés ugyancsak időszerű, arról a mögöttünk hagyott nyáron is meggyőződhettünk: melegrekordok, hőhullámok, erdőtüzek, súlyos aszálykárok Európa számos országában, Kaliforniában, Ausztráliában; pusztító árvizek Észak- és Dél-Karolinában, Laoszban, Vietnamban, Kínában.

A tudomány képviselői pedig újabb és újabb kutatási eredményekkel teszik nyilvánvalóvá, hogy azt az egyensúlyi állapotot, amely a bolygót az elmúlt tízezer évben jellemezte, hatvan év alatt sikerült kibillenteni. Tudjuk, hogy a Föld történetében melegebb és hidegebb időszakok váltották egymást, de az emberi tevékenység következtében ma hússzor olyan gyors ütemű felmelegedés zajlik, mint a Föld története során korábban bármikor. Ezért aztán egyre többen teszik fel a kérdést: hogyan mentsük meg a bolygót? De a helyes kérdés megítélésem szerint így hangzik: hogyan mentsük meg az emberi civilizációt?

Hogyan kerüljük el a mindannyiunkra fenyegető veszélyt jelentő klímakatasztrófát? Hogyan kerüljük el azt a helyzetet, ami egyszer már megtörtént bolygónk történetében, igaz, hárommillió évvel ezelőtt? Akkor a mostaninál három fokkal volt melegebb a földfelszín hőmérséklete, a legóvatosabb becslések szerint pedig kilenc méterrel magasabb a tengerek vízszintje. Képzeljék el, mindez hány száz millió ember lakóhelyét, életét veszélyeztetné, ha ismét bekövetkezne. Márpedig, ha azon az úton megyünk tovább, amin az elmúlt 150 évben, különösen az elmúlt 60 évben jártunk, akkor ennek az évszázadnak a végére, mindössze 80 év múlva bekövetkezik az a helyzet, amiből már nincs visszaút.

Miután a veszély nagy, időnk vészesen fogy, felelősségünk pedig az idő előrehaladtával egyre nő, fontosnak tartottam, hogy harmadszor is szót kérjek itt az Országgyűlésben. Önök most egy olyan javaslat vitáját kezdik meg, ami parlamenti ciklusokon és nemzedékeken átívelő kérdéseket érint.

Nincs jobb- vagy baloldali, nincs kormánypárti vagy ellenzéki klímaváltozás. Ha van olyan kérdés, amelyben közös, ne féljünk a szótól, nemzeti álláspontot kell kialakítani, akkor a most vitára bocsátott kérdés biztosan az. A környezeti fenntarthatóság hazánk egyetlen polgárának sem lehet közömbös.

Látva a veszélyt, három évvel ezelőtt Párizsban a világ vezetői megállapodtak, hogy mindent megtesznek azért, hogy a hőmérséklet két foknál ne emelkedjen nagyobb mértékben. Az elmúlt három évben azonban nemhogy nem csökkent a szén-dioxid-kibocsátás, de még jelentősen nőtt is. Ha ezen az úton megyünk tovább, a Föld jelentős részét kietlen pusztasággá tesszük, annak minden drámai társadalmi, gazdasági, egészségügyi és politikai következményével.

Tisztelt Ház! Tudományos kutatások bizonyítják, hogy a Kárpát-medence a klímaváltozás szempontjából Európa egyik legsérülékenyebb területe. Rekordokat döntő árvizekre, hosszú hetekig tartó hőhullámokra számíthatunk a jövőben. Alkalmazkodnunk és védekeznünk kell. Jó okunk van hát egy ambiciózus stratégia megalkotására.

Az induló pozíciója Magyarországnak ma még kifejezetten kedvező, hiszen azon 21 ország közé tartozunk a világban, amelyik 1990 óta úgy tudta növelni a nemzeti össztermékét, hogy közben a szén-dioxid-kibocsátás csökkent. Ha az egy főre eső kibocsátást nézzük, akkor Magyarország az Európai Unióban a hatodik. A németeknek másfélszer, a hollandoknak közel kétszer akkora az egy főre eső kibocsátása, mint a mienk, az Amerikai Egyesült Államoké pedig három és félszer annyi.

Üröm az örömben, hogy az elmúlt két évben sajnos Magyarországon is nőtt a szén-dioxid-kibocsátás. Ambiciózus és következetesen végrehajtott klímastratégiával azonban ezt a vargabetűt kiküszöbölhetjük. Ehhez folytatni kell a naperőművi kapacitások bővítését. Jó hír, hogy az elmúlt négy évben Magyarországon ez a teljesítmény minden esztendőben megduplázódott. Jó hír az is, hogy ma már állami támogatás nélkül is lehet, érdemes ilyen beruházásokat megvalósítani.

Ha szén-dioxid-mentessé, pontosabban: jórészt szén-dioxid-mentessé akarjuk tenni energiatermelésünket  márpedig ez elemi feltétel, hiszen a károsanyag-kibocsátás kétharmada ehhez a szektorhoz kötődik , akkor ma még nem mondhatunk le az atomenergiáról sem. A nap- és atomenergia együttes használata eredményezheti, hogy 2030-ra a magyarországi áramtermelés 90 százaléka szén-dioxid-mentes legyen. Ha valakinek szemernyi kétsége lenne, akkor tanulmányozza a Nemzetközi Energia Ügynökség jelentését, ami világosan rögzíti: a párizsi célok nem megvalósíthatóak az atomenergia használata nélkül.

Tisztelt Ház! Eddig arról beszéltem, hogy a klímaváltozás milyen veszélyeket jelent mindannyiunk életére. De ma még lehetőségünk van arra, hogy a szükségből erényt kovácsoljunk. Ha időben alkalmazkodunk, ha módosítjuk fogyasztási szokásainkat, ha kellő alázattal tekintünk természeti környezetünkre, és azt csupán használni, nem kihasználni akarjuk, ha klímabarát technológiákat alkalmazunk, ha a mezőgazdaságunk és iparunk modernizációjánál mindig a föld, a víz és a levegő minőségének megőrzése lesz az elsődleges szempont, akkor biztos, hogy nem a vesztesek oldalára kerülünk.

Ma még reális cél, hogy sikeres klímastratégiával környezetünk megóvása, a további gazdasági növekedés feltételeinek biztosítása, versenyképességünk javítása, ipari, különösen energiaipari modernizáció és technológiaváltás, javuló életminőség egyidejűleg biztosítható legyen.

(10.40)

Mire van mindehhez szükség? Elsősorban szemléletváltásra. Szakítanunk kell a „kitermeljük, rövid ideig használjuk, majd eldobjuk” gyakorlattal, és azzal, hogy a hulladékot szemétnek, nem pedig újrahasznosítható nyersanyagnak tekintjük. Javítanunk kell energia- és anyagfelhasználásunk hatékonyságán, és ösztönöznünk kell azt a technológiaváltást, ami mindezt lehetővé teszi.

Hatékonyság növelése, a már működő rendszerek átalakítása, új termelési és fogyasztási formák kialakítása. Mindegyikre mondok egy-egy példát.

Először: hatékonyság növelése. Háztartási eszközeink jelentős része elavult, kétszer-háromszor annyi energiát fogyasztanak, mint korszerűbb utódaik. Egy jól szervezett és az állam által is támogatott csereakció jelentős energiamegtakarítással és kibocsátáscsökkentéssel jár.

Másodszor: a már működő rendszerek átalakítása. Példánk a közösségi közlekedés. Elsőként a városi, majd a városközi közlekedést kell átalakítanunk. Az elektromos közlekedés fejlesztése nemcsak a városlakók életminőségét javítja, de jelentős kibocsátáscsökkentéssel is jár.

Harmadszor: új termelési és fogyasztási formák kialakítása, körforgásos gazdaság kiépítése. A cél, hogy minél több hulladékból újrahasznosítható nyersanyag legyen. Ennek révén nemcsak a környezeti terhelést csökkentjük, de jóval kevesebb új erőforrást kell felhasználnunk. Így a természet az általunk kölcsönvett, felhasznált erőforrásokat pótolni tudja.

Mik azok a körülmények, amelyek megalapozottá tesznek egy nagyratörő klímastratégiát? Az Országgyűlés tíz évvel ezelőtt fogadta el a mostani javaslat elődjét. Nézzük, mi történt azóta! Az elmúlt tíz évben 86 százalékkal csökkent a napelemmel termelt áram költsége. A Bloomberg elemzői további közel 70 százalékos költségcsökkentést jósolnak 2040-ig. Tíz éve elektromos autót még nem láthattunk az utakon, ma pedig 3 millió fut világszerte. Nem sok, mondhatják, de a Nemzetközi Energiaügynökség előrejelzése szerint 2030-ra akár 200 millióra is nőhet az elektromos autók száma. Az energia tárolása is jóval olcsóbbá vált tíz esztendő alatt. A lítiumionos akkumulátorok ára 79 százalékkal csökkent, csak a tavalyi évben 24 százalékkal.

A pénzügyi források átáramlása a hagyományos fosszilisenergia-termelésből a szél- és napenergia-iparba az elmúlt évtizedben látványosan felgyorsult. 2016-ban a világon már több naperőművi kapacitás épült, mint szénerőművi.

Tisztelt Országgyűlés! Magyarországnak ma oka és lehetősége is megvan arra, hogy egy bátor, nagyratörő, ambiciózus klímastratégiát valósítson meg. Nemcsak azért, mert mi, magyarok itt a Kárpát-medencében, ahogy az imént utaltam rá, hatványozottan érezzük a klímaváltozás hatásait, és nemcsak azért, mert az elmúlt évtizedekben bekövetkezett változások miatt jobb induló pozícióban vagyunk, mint más európai országok, hanem azért, mert Magyarország polgárai ezt várják el tőlünk. Egy közvélemény-kutatás szerint a magyarok 83 százaléka  83 százaléka!  nagyon komoly problémának tartja a klímaváltozást. Akik így gondolkodnak, azok biztosan szövetségeseink lesznek a stratégia végrehajtása során, mint ahogy megyei jogú városaink és fővárosunk már most szövetségesünk. Budapest két éve, a 23 megyei jogú város pedig két hete csatlakozott ahhoz a világméretű kezdeményezéshez, amelynek célja, hogy 2050-ig 80 százalékkal csökkentsék az üvegházhatású gázok kibocsátását. Ehhez Kaposvártól Szegedig, Győrtől Debrecenig részletes terveket kell készíteni a városvezetőknek.

Tisztelt Országgyűlés! Sir Winston Churchill mondotta egykoron: „Mindig bölcs dolog előrenézni, de nehéz messzebbre tekinteni, mint ameddig ellátunk.” Nézzünk hát messzebbre! Ne csak az önök előtt levő javaslat számait, százalékait, céldátumait lássák, nézzék inkább egy sikeresen megvalósított klímastratégia társadalmi hasznait!

A legnagyratörőbb cél, hogy 2050-re 1990-hez képest 85 százalékkal csökkentsük szén-dioxid-kibocsátásunkat. Mit nyerünk, ha ezt az utat választjuk? Kevesebb károsanyag-kibocsátást, aminek következtében tisztább lesz a levegő, ez már önmagában is jó hír. Ha tisztább a levegő, kevesebb lesz a légúti megbetegedés. Ne feledjék, a világon 3 millió, Magyarországon pedig 13 ezer ember veszíti el idő előtt az életét a légszennyezés miatt. Ha kevesebben betegszenek meg, az így megspórolt kiadásokat más egészségügyi ellátások fejlesztésére fordíthatjuk. Egy időben végrehajtott modernizációs fordulat pedig javítja a magyar gazdaság versenyképességét, új iparágak erősödnek meg, új munkahelyek jönnek létre. Mindez hatással lesz a fiatalok képzésére, oktatására is. Ne feledjék, Magyarország jó klímapozíciói már ma is jelentős bevételt hoznak a költségvetésnek. Kvótaeladásból tavaly körülbelül 20 milliárd forint, az idén pedig várhatóan több mint 70 milliárd forint bevételünk lesz.

Végül a legfontosabb: beszédem elején azt mondtam, ma nem a bolygót kell megmenteni, hanem az emberi civilizációt. Nem a bolygót, hanem önmagunkat, gyermekeink és unokáink jövőjét. A kérdés, hogy nyugodtan nézhetünk-e gyermekeink és unokáink szemébe, hogy kell-e pironkodnunk, kell-e magyarázkodnunk. Ha helyes döntést hozunk, akkor ahogy Ferenc pápa kérte tőlünk, a Földet, amit a Teremtőtől kaptunk, nem vad pusztaságként, hanem édenkertként adhatjuk tovább. (Nagy taps.  Dr. Áder János visszatér a köztársasági elnöki páholyba.)

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: Tisztelt Házelnök Úr! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Országgyűlés! „Az emberi szabadság nem körülmény, hanem feladat”  ezek Varga Béla szavai, akinek 1947 júniusában a letartóztatás elől külföldre kellett menekülnie, és csak 1990-ben, 87 évesen térhetett haza. Az utolsó szabadon választott Nemzetgyűlés elnöke 1990. május 2-án az Országgyűlés alakuló ülésén szólhatott a szabadon választott képviselőkhöz. Ő pontosan tudta, mit veszített el Magyarország 1947-ben, amikor az országra az elnyomatás éjjele borult. Hozzá hasonlóan sokan emigráltak, az itthon maradók pedig nem tehettek mást, mint hogy a megszűnő szabadságot saját belső szabadságukba menekítették. Az ily módon megőrzött belső szabadság nélkül sem 1956-hoz, sem 1990-hez nem juthattunk volna el. A Nemzetgyűlés korábbi elnöke ezért is köszönte meg a magyar nemzetnek, hogy, idézem: „szabadságszeretetét több mint négy évtized alatt őrizte oly módon, hogy anélkül a mai napig így eljutni nem tudott volna”.

Tisztelt Ház! Harminc évvel ezelőtt ezen a napon, május 2-án lezártunk egy korszakot. Az Országgyűlés alakuló ülésén Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök és Szabad György, az Országgyűlés későbbi elnöke mellett hárman szólaltak fel: Varga Béla, Vörös Vince, Kéri Kálmán  három tanú. Személyes történetük is jól példázta, hogy miért kellett lezárni egy 45 éves történelmi korszakot, miért kellett egy új politikai, közjogi, alkotmányos rendszer kiépítésére szerződnünk.

A mai Országgyűlésnek mindössze hét olyan tagja van, aki részese volt a harminc évvel ezelőtti történelmi pillanatnak. A mai parlament legfiatalabb képviselője 1990. május 2-án még meg sem született, jó néhányan pedig még az óvodában ismerkedtek a társas együttlét szabályaival. (Derültség.) Érdemes hát felidéznünk, hogy milyen korszakot zártunk le, mert az a rendszer, még ha népi demokráciának hazudták is, diktatúra volt. Az a rendszer valóban diktatúra volt.

1990-ben lezártunk egy olyan korszakot, amelyben a mentelmi jog sem tudta megakadályozni a legnagyobb parlamenti párt főtitkára, Kovács Béla elhurcolását a Szovjetunióba. Lezártunk egy olyan korszakot, amelyben Magyarország miniszterelnökét, Nagy Ferencet politikai krimibe illő módon kényszerítették lemondásra. Lezártunk egy olyan korszakot, amikor a választók döntését semmibe véve csalással, erőszakkal a kommunisták minden hatalmat a kezükbe kaparintottak. Többpártrendszer helyett egypártrendszer, népképviselet helyett pártközpont, választás helyett szavazás, Országgyűlést helyettesítő Elnöki Tanács, törvényeket helyettesítő törvényerejű rendeletek, önkormányzatok helyett tanácsok, szólásszabadság helyett cenzúra, gyülekezési szabadság helyett korlátok, nemzeti hagyományok helyett tilalomfák, forradalom helyett ellenforradalom, független igazságszolgáltatás helyett népbíróságok, törvényesség helyett koncepciós perek. Ez a rendszer nehezen akart teret engedni az újnak.

1989. október 30-án kihirdették ugyan az új választójogi törvényt, de ugyanezen a napon az MSZP budapesti bizottsága még koszorúzást rendezett a Köztársaság téri pártház ’56-ban elesett védőinek tiszteletére. November 26-án ugyan lezajlott a négyigenes népszavazás, de néhány nappal később Grósz Károly politikai hibának nevezte a Munkásőrség felszámolását. December 22-én Szűrös Mátyás kitűzte a parlamenti választások időpontját, de egy bő hónappal korábban az MSZP még a nagy októberi szocialista forradalom megünneplésére hívta a magyar társadalmat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A szabadság mindig feladat. Az 1990. május 2-án megalakult új Országgyűlésre várt, hogy a lelkekben átmentett szabadságvágyból jogállamot építsen, megteremtse a szabadság feltételeit, megerősítse annak alkotmányos alapjait, létrehozza a demokrácia, a népszuverenitás intézményeit. Ma, harminc év múltán erre a napra emlékezünk.

Az első Országgyűlés munkájában egyszerre volt jelen a reformkor elkötelezettsége, 1848 lelkesedése, a kiegyezés bölcsessége és ’56 bátorsága. Köszönet mindazoknak, akik tudásukkal, szorgalmukkal, elhivatottságukkal segítették az új politikai, alkotmányos intézményrendszer megteremtését. Köszönet azoknak, akik részesei voltak annak a közjogi honfoglalásnak, ami csak az 1848-as törvényalkotási folyamathoz hasonlítható.

Köszönet Göncz Árpádnak, az 1990-ben született szabad Magyarország első köztársasági elnökének. Köszönet Antall Józsefnek, az 1990-ben született szabad Magyarország első miniszterelnökének. Köszönet Szabad Györgynek, az 1990-ben ismét szabadon választott Országgyűlés első elnökének. (Taps a kormánypártok és Volner János részéről.)

Deák Ferenc néhány esztendővel a levert szabadságharc után, a kiegyezés nehéz munkájának kezdetén így fogalmazott: első és legszentebb kötelességünk minden erőnket, minden tehetségünket arra fordítani, hogy Magyarország Magyarország maradjon. A XX. század végi rendszerváltó nemzedéknek talán még ennél is nagyobb kihívás jutott harminc esztendővel ezelőtt: azért kellett megküzdenünk, hogy Magyarország ismét Magyarország lehessen; haza, melyet mindannyian magunkénak mondhatunk; független ország, mely nem kiszolgálója, nem csatlósa senkinek; közösség, ahol a hazaszeretet nemcsak az emberek hűségét jelenti, hanem azt is, hogy az állam is hűséges polgáraihoz.

Magyarországot 1989-ben a nyilvánosan megélt gyász ébresztette föl több évtizedes tetszhalott állapotából. Míg Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése a lelkekben hozta el a fordulatot, az Ellenzéki Kerekasztal az alkotmányos átalakulást készítette elő.

(11.20)

A politikai rendszerváltásban ott volt a sóhajtva reménykedők évtizedes türelme, a változást akarók hangos kiáltása, a közélet színpadára lépők tenni akarása és a fejüket politikaformálásra adók elszántsága.

1990 tavaszán  45 év után  ismét szabadon választhatott az ország, de a munka dandárja még hátravolt. Az új törvényhozásra várt, hogy létrehozza hazánk demokratikus intézményeit, Magyarország minden polgára számára biztosítsa a régóta vágyott szabadságjogokat. Az új képviselőkre várt, hogy hétmérföldes léptekkel induljanak el azon az úton, ahol gazdaságunk piac-, verseny- és magántulajdon-alapúvá válik, ahol új, erős, egyenlő felek közötti szövetségeket kötünk, ahol a határok átjárhatóvá válnak, ahol tagjai leszünk a NATO-nak és az Európai Uniónak; amikor Magyarország ismét Magyarország lesz.

Tisztelt Ház! A magyar közjogban egyedülálló, ami 1989-90-ben Magyarországon történt. Az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain, majd a háromoldalú politikai egyeztetéseken néhány hónap alatt sikerült Magyarország új politikai rendszerének intézményes kereteit megalkotni. A tárgyalásokon egyszerre támaszkodhattunk Magyarország közjogi hagyományaira és a nyugat-európai alkotmányos megoldásokra.

Kevesen tudják, de hazánkban például a közpénzek elköltését már 1870-től ellenőrizte az Állami Számvevőszék, mint ahogy a törvényhatóságok  ma úgy mondjuk: önkormányzatok  munkájának törvényi szabályozása is 1886-ra nyúlik vissza. De építettünk 1945 utáni közjogi megoldásokra is, például amikor az Elnöki Tanács helyett a köztársasági elnök jogintézményét alkottuk újra.

Más országok tapasztalatai, megoldásai jól egészítették ki a magyar hagyományokat. Így lett jogrendszerünk része a német mintára honosított konstruktív bizalmatlansági indítvány, az osztrák-német modellt követő Alkotmánybíróság vagy az elsőként Svédországban fölállított ombudsmani rendszer. Az Ellenzéki Kerekasztalnál megkezdett és a ’89-es Országgyűlés által szentesített munkát az új Országgyűlés teljesítette ki. Már 1990 júniusában sor került az első alkotmánymódosításra, amit az év végéig öt további követett.

Mindössze néhány hónap alatt kellett megalkotni az őszi önkormányzati választások intézmény- és szabályrendszerét. Az első Országgyűlésnek ki kellett alakítania egy modern jogállam igazságszolgáltatási rendszerét: bíróságokról, ügyészségről, ügyvédekről, közjegyzőkről szóló törvények. Meg kellett alkotni a tervgazdaságot felváltó piacgazdaság jogszabályait: gazdasági törvény, versenytörvény, csődtörvény, gazdasági kamarákról szóló törvény, pénzmosás elleni törvény.

El kellett fogadni a földrendezés, földkiadás, földhasználat új szabályait. Újra kellett szabályozni a munka világát, rendelkezni kellett az egyházi ingatlanokról. Sok-sok órát szántunk a kárpótlás kérdésére, de az állami ünnepek, szimbólumok törvényi szabályozása is megoldásra várt.

Harminc évvel ezelőtt az Országgyűlés alakuló ülésén, de még az első ciklus utolsó ülésnapján is joggal idézhettük volna Kossuth Lajost, aki 1848 júniusában Magyarország első népképviseleti országgyűlésében azt mondta: „Lehetetlen nem hinnem, lehetetlen nem meggyőződve lennem, hogy bármiben különbözzenek is a vélemények e házban, a haza szent szeretete, a haza becsületének, a haza önállásának, a haza szabadságának oly érzete, hogy azért utolsó csepp vérét is kész a ház feladni: ez mindnyájunkkal közös.”

Eltelt harminc év. A mai Országgyűlésben zajló vitákhoz inkább egy másik Kossuth-idézet illik, amit a veszélyhelyzeti törvény kapcsán már a figyelmükbe ajánlottam: „…az országgyűlés politicáját azon magasságra méltóztassanak felemelni, mellyet az idő elénkbe szab. (…) emeljük fel politicánkat a körülmények szinvonalára…”

Tisztelt Ház! Aki az előbbi rövid, de korántsem teljes összegzést hallotta, joggal teheti fel a kérdést: mindaz, amit az említett években alkottunk, kiálltae az idő próbáját? Nyugodt szívvel mondom: igen.

Magyarország független, demokratikus jogállam, szabad ország. Olyan ország, ahol ma már természetes, hogy szabadon mondjuk el a véleményünket, szabadon gyülekezünk, közlekedünk. Szabadon vállalkozhatunk. Szabadon választunk képviselőket, polgármestereket. Szabadon hozhatunk létre szakmai, érdekképviseleti, politikai szervezeteket. Szabadon veszünk részt különböző nemzetközi szervezetek munkájában. A szabadság azonban törékeny; ahogy Ronald Reagan fogalmazott: minden nemzedéknek folyamatosan küzdeni kell érte, és védelmeznie kell.

Tisztelt Országgyűlés! Az elmúlt hetekben azt kellett megtapasztalnunk, hogy szabadságunknak nem csak politikai vagy jogi korlátai vannak. Ma nem külső erő, hanem egy láthatatlan vírus akadályoz minket abban, hogy harminc éve kivívott szabadságunkat élvezhessük. Félelem, bizonytalanság, a jövőért és szeretteinkért való aggódás tölti ki mindennapjainkat  és a remény. A remény, amit az összefogásnak, segítőkészségnek, áldozatvállalásnak, egymásért érzett felelősségnek újabb és újabb, időnként megható, máskor tanulságos példái táplálnak.

Az elmúlt hetekben a járvány nemcsak törékenységünkre figyelmeztetett, de a társadalmi összefogás erejét is megmutatta. A járvány majd véget ér, életünk visszatér a rendes kerékvágásba. Ahhoz, hogy ez minél gyorsabb megtörténjen, nemzeti összefogásra van szükség. A ránk váró feladatok megoldásához használjuk erőforrásként mindazt, amit az elmúlt harminc évben elértünk és mindazt, amit az elmúlt hetekben megtapasztaltunk, hogy hamarosan újra élvezhessük a megszokott szabadságot. (Hosszan tartó taps a kormánypártok soraiban.  Volner János tapsol.  Dr. Áder János visszatér a díszpáholyba, és helyet foglal.)

DR. ÁDER JÁNOS köztársasági elnök: „Bevallom, hogy ezt a turáni törzset éles ellenszenvvel szemléltem, és szemlélem ma is. Miként rokonaik, a törökök, sokat romboltak, és semmit sem alkottak. Budapest hamis város, minden eredetiség nélkül. Századokon át a magyarok elnyomták nemzetiségeiket, a szabadulás és a megtorlás órája elérkezett.” Írta 1919-ben Harold Nicolson angol diplomata, akinek jelentős szerep jutott a trianoni határok megállapításánál. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Házelnök Úr! Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Országgyűlés! Mit tudott ez a diplomata Magyarországról? Szent István államalapításáról, első királyunknak az intelmeiben megjelenő bölcsességéről? Szent László vitézségéről, Hunyadi János bátorságáról, a világraszóló nándorfehérvári diadalról?

(11.20)

Mit tudott Mátyás reneszánsz udvaráról, Európában párját ritkító könyvtáráról és annak kódexeiről? A reformkor szellemi óriásairól, 1848-as szabadságharcunkról? Vagy az első világháborút megelőző fél évszázad gazdasági lendületéről, tudományos vívmányairól? Nicolson minderről keveset tudott. De a magyarok jövőjét a döntésben részt vevő diplomataként mégis alapvetően befolyásolta.

Tisztelt Ház! Száz évvel ezelőtt ezen a napon, június 4-én Magyarország gyászolt, Budapest is feketébe öltözött, a zászlókat félárbócra eresztették, az újságok gyászkeretben jelentek meg. Az üzletek zöme, az iskolák és a hivatalok zárva voltak, a buszok és a villamosok megálltak. A fővárosban és mindenütt Magyarországon zúgtak a harangok. A magyarok öt percig csendben álltak. A veszteséget, a megaláztatást, a törvénnyé tett törvénytelenséget egyetlen magyar sem tudta feldolgozni. 1920-ban Magyarország elveszítette területének kétharmadát, népessége 18 millióról 7,5 millióra zsugorodott, több mint 3 millió magyar került a határon kívülre. Románia egyedül nagyobb területhez jutott, mint amekkora Magyarországnak megmaradt. Gabonatermő területeink jelentős része, erdeink 90 százaléka, vasúthálózatunk kétharmada a szomszédos országokhoz került.

Arról már kevesebbet szoktunk beszélni, hogy milyen gazdasági gyarapodást tört derékba Trianon. Általános iskolai tanulmányainkból tudjuk, hogy Széchenyi Istvánnak milyen szerepe volt a budapesti első hengermalom megépítésében. Arról viszont ritkábban szólunk, hogy hatvan évvel később, a századfordulón Budapest Európa legnagyobb malomipari központja, a világon is mindössze az egyesült államokbeli Minneapolis előzi meg. A magyarországi gépipar dinamikus fejlődéséről sem szoktunk beszélni. Pedig van mire büszkének lennünk. 1873-ban készül el az első hazai gyártású mozdony, 27 évvel később már az ezredik gördül ki a gépgyárból. A magyarországi mezőgazdasági gépgyártás 30-40 év alatt képessé válik minden olyan eszköz és gép gyártására, amire a mezőgazdaságnak szüksége van. Világszínvonalú villamossági ipar, dinamikus városi és vasúti infrastruktúra-fejlesztés, Budapestnek igazi világvárosi arculatot adó köz- és magánépületek. Zárójelben hadd tegyem hozzá: a budapesti földalatti megépítését Európában csak a londoni előzi meg; a Parlament épületét 1904-ben adják át.

Tisztelt Ház! Az országot ért veszteség és a gazdasági lendület megtörése mellett szólnunk kell az embereket közvetlenül ért veszteségről is. Magyarországon 1918 és 1920 között több erőszakhullám söpört végig. Még nem volt trianoni döntés, még nem voltak új határok, de a Kárpát-medencében háború utáni háború dúlt. Először csak szabadcsapatok randalírozása, feltört magtárak, lángoló kastélyok, etnikai vagy szociális alapú leszámolások, majd a megszálló cseh, román, szerb csapatok brutalitása. Sortüzek, önkényeskedések, fosztogatások, nők megbecstelenítése, menekülésre kényszerített százezrek, munkájuktól, állásuktól, megélhetésüktől megfosztott ottmaradók, földjüket, házukat, ingóságaikat elveszítő emberek. Rettegés, félelem, megaláztatás, kettészakított települések.

Amikor Trianonról beszélünk, ma már a negyedik generáció teszi fel ugyanazokat a kérdéseket. Elkerülhető lett volnae a világháború? Ki miért felelős? Miért lett a trianoni döntés Magyarország számára mérhetetlenül igazságtalan? A korszakot vizsgáló történészek közül sokan osztják a véleményt, hogy a XX. század elején bár minden ország vezetője a békéről beszélt, valójában mindenki a háborúra készült. Az Oszmán Birodalom hanyatlása, a Balkánon keletkező politikai vákuum, a cári Oroszország terjeszkedése, a pánszláv gondolat erősödése, Németország növekvő ereje, Franciaország Elzász elvesztése miatt érzett revánsvágya, a nemzetiségek önállósodási törekvései mind ebbe az irányba mutattak.

Ferenc Ferdinánd meggyilkolását követően az Osztrák-Magyar Monarchia úgy kalkulált, hogy Szerbiával való konfliktusa lokális marad, legfeljebb a Balkánra terjed ki. Ezt támasztották alá az előző 50 év európai tapasztalatai. Bécs azt hitte: Németország kiállása a Monarchia mellett távol tartja Oroszországot. Szentpétervár pedig azt hitte: az orosz mozgósítás meghátrálásra készteti a Monarchiát. Berlin azt hitte, hogy Anglia semleges marad, és ez visszatartja Franciaországot. Mindenki tévedett. Magyarország miniszterelnöke, Tisza István eleinte ellenezte a hadba lépést. Úgy vélte, hogy az oroszok, a szerbek és a románok elleni egyidejű háború esetén nem jutna elegendő erő Erdély megvédésére, egy várható győzelem pedig felbillentené a Monarchia kényes etnikai egyensúlyát. Két hét huzakodás után Bécs meggyőzte Tiszát, aki a háborúról döntő minisztertanácsi ülésen már csak ahhoz ragaszkodott: a Monarchia jelentse ki, nincs szándékában szerb területek bekebelezése.

Az Osztrák-Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának, Magyarország hadviselő fél lett. A háború rövid idő alatt világháborúvá terebélyesedett. Négyévnyi háborúskodás után Magyarország vesztes félként a súlyos büntetést nem kerülhette el. Miért?

Miután a német villámháborús stratégia csődöt mondott és a háború egyre több forrást emésztett fel, az antant és a központi hatalmak is az addig semleges országok hadba lépését erőltették. A semlegesek, Olaszország és Románia hadba lépését azonban olyan területi igények elismerésével kellett megvásárolniuk, amelyeket csak az ellenfél teljes katonai összeomlása esetén lehetett érvényesíteni. Olaszország Dél-Tirol, Isztria, Dalmácia nagy részének, az Oszmán Birodalom területei egy részének megszerzése és az afrikai gyarmatok bővítésének reményében lépett be a háborúba Anglia és Franciaország oldalán. Romániának pedig már 1916-ban Bukovinát, Erdélyt és Magyarország keleti részének jelentős részét ígérte az antant. Ma már inkább csak történelmi érdekesség, de hadba lépése után két évvel, 1918. május 7-én Románia békét kötött Németországgal és az Osztrák-Magyar Monarchiával. Ennek is megvolt az ára: a korábban megkaparintott besszarábiai területek megtartásának jóváhagyása. Fél év múlva azonban, amikor Németország lényegében már kapitulált, Románia felrúgva a különbékét, ismét hadba lépett az antant oldalán a korábban kért területek megszerzésének reményében.

1918-ra három olyan monarchia végzete teljesedett be  Német Császárság, Osztrák-Magyar Monarchia, cári Oroszország , amelyek a korábbi évszázadokban döntően befolyásolták Európa hatalmi viszonyait.

(11.30)

Franciaországnak a korábbi szövetséges Oroszország kiesése után új szövetségesekre volt szüksége Németország erejének ellensúlyozásához. Ráadásul a bolsevikok terjeszkedésének megakadályozásához nélkülözhetetlen volt egy ütközőzóna. Az új szövetségnek ára volt. Ezt az árat a győztes hatalmak a vesztesekkel, főként Magyarországgal fizettették meg.

Tisztelt Ház! Intelmeiben Szent István arra figyelmezteti fiát, hogy mértéken felül senkit se büntessen. Az első világháborút öt ország fejezte be a vesztesek oldalán. Vessük össze Németország és Magyarország büntetésének mértékét! Míg Németország területének 13 százalékát veszítette el, addig Magyarország területének 67 százalékát, azaz kétharmadát. Míg Németország lakosságának közel 4, igen, jól hallották, közel 4 százaléka került más ország fennhatósága alá, addig ez Magyarország esetében a lakosság csaknem 60 százalékát jelentette. És rögzítsünk még néhány tényt!

Magyarországot a béketárgyalásokra csak egy év késéssel hívták meg. Álláspontját, érveit a békefeltételek megfogalmazása során nem mondhatta el. A Külügyminiszterek Tanácsa mindössze egyetlen ülést szentelt a magyar határok ügyének. Érdemi vita nélkül hagyta jóvá a két előkészítő bizottság jelentését. Ezért volt jelentős szerepe az olyan figuráknak, mint a beszéd elején idézett Nicolson. A népek önrendelkezésére vonatkozó wilsoni elveket csak Magyarország kárára alkalmazták. Amikor a magyar delegáció Párizsba érkezett, Wilson amerikai elnök már nemcsak elveinek, de a tárgyalásoknak is hátat fordított; az amerikaiakat párizsi nagykövetük képviselte a meghallgatásokon.

Apponyi Albert, a magyar delegáció vezetője mindössze egy beszéd megtartására kapott lehetőséget. Vitára, érvek felsorakoztatására, dokumentumok nyilvános bemutatására nem kerülhetett sor. Magyarország sorsáról nem 1920-ban döntöttek. Jóval korábban. Sunyi háttértárgyalásokon. Felkészületlen politikusok, politikai kalandorok, önjelölt próféták, fizetett ügynökök, elfogult, részben korrumpált szakértők, magyargyűlölettel fertőzött újságírók közös munkája mindaz, amit ma trianoni diktátumnak hívunk.

Száz év elteltével joggal tehetjük fel a kérdést: békét hozotte Trianon? Nem. Két évtizeddel később az öldöklés folytatódott. Segítettee a térség, Közép-Európa és Kelet-Európa gazdasági fejlődését? Nem. Csökkentettee az etnikai feszültséget a térségben? Nem. A döntés egy soknemzetiségű országból több soknemzetiségű országot kreált; ezzel újabb viszálykodás magvait hintette el. Ráadásul sem a német nemzetiszocializmus, sem az orosz bolsevizmus későbbi térnyerését nem tudta megakadályozni.

Churchill a háborúról írott visszaemlékezéseiben így írt erről: Egyetlen olyan népe vagy tartománya sincs a Habsburgok birodalmának, amelynek a függetlenség elnyerése ne hozott volna olyan kínokat, amelyeket hajdani költők és teológusok a kárhozottaknak tartottak fenn.

Tisztelt Ház! Az utolsó kérdés, amit fel kell tennünk: igazságos volte a trianoni döntés? Az, hogy mi, magyarok, igazságtalannak érezzük, érthető. De mit gondolnak mások? Harold Nicolson, akinek szavait beszédem elején idéztem, és aki magyarbarátsággal nem vádolható, évekkel később a következőket írta: A román igények bizottsága csak Erdélyben gondolkozott. A cseh igények bizottsága Szlovákia déli határára összpontosított. Ez a két, egymástól teljesen elkülönült bizottság olyan területi és népességi veszteségeket kényszerített Magyarországra, amelyek a maguk összességében igen súlyosak voltak.

Ha a munkát egy magyar bizottság kezébe összpontosítják, nem csupán szélesebb határövezet lett volna a vita tárgya, hanem azt is látták volna, hogy a területi cessziók összessége sokkal több magyart helyez idegen uralom alá, mint amennyi az önrendelkezés elvével összeegyeztethető.

De idézhetnénk Anglia akkori miniszterelnökét, Lloyd George-ot is: Sosem lesz béke Délkelet-Európában, ha minden most létrejövő kis állam határain belül nagyszámú magyar kisebbség lesz. Ezért a béke irányadó elvének javaslom, hogy amennyire emberileg lehetséges, a különböző népfajokat csatolják anyaországaikhoz, és ennek a kritériumnak elsőbbséggel kell rendelkeznie a hadászati, gazdasági vagy közlekedési megfontolásokkal szemben.

Végül idézzük François Mitterrand-t, Franciaország szocialista köztársasági elnökét, aki 1992-ben a következőket mondta: E század valamennyi békeszerződése és különösen az 1914-18-as háború nyomán sarjadt békeszerződések, kezdve a versailles-in, de az 1945-ös és az azt követő békeszerződések is igazságtalan békeszerződések, melyek a győztes dicsőségének vagy hatalmi vágyának vagy közvetlen érdekeinek kielégítése érdekében mindig tagadták a történelmi, földrajzi, szellemi vagy etnikai realitásokat. A következő háború drámája mindig az előző békeszerződések rendelkezései közé íródott.

Tisztelt Megemlékezők! Mindarról, ami Trianon előtt és után történt, idézhetném Adyt, József Attilát, Kosztolányit, Juhász Gyulát, Babitsot, Karinthyt, Krúdyt, Móriczot, Reményiket, Kós Károlyt, Szerb Antalt, Márait. Külön megemlékezést szánhatnánk az igazságtalanság miatt érzett fájdalmuknak. Most mégsem tőlük, hanem egy, a trianoni döntés után született és 1948-ban Ausztráliába menekült költőtől, Ruttkai Arnoldtól idézek néhány verssort: „Mi kell még...? / Nem volt elég a hétpecsétes Békeokmány, / az ingyen kapott ősi föld...? / Nem volt elég a sebtében meghúzott országhatár, / kertek végében a málnabokor mögött? / Kevés volt talán, / a lehullott utcatábla, / átköltött térkép, / eldőlt szobor...? / Az anyanyelv már rég föld alá költözött, / suttogva szólt a zsalugáterek mögött. / Bezárt az ódon iskola, / elhalt a dal, / kidőlt a harangláb. / Az emlékek is reszketve féltek.”

(11.40)

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A századik évfordulón indokolt, hogy a saját házunk előtt is söprögessünk. A világháború befejezése és a trianoni döntés közötti időben Magyarország amúgy is tragikus helyzetét az ország politikai vezetőinek katasztrofális ténykedése csak tovább súlyosbította. Ebben a szűk kétéves időszakban a konzervatív tehetetlenség, a liberális tehetségtelenség és a bolsevik utópia adott randevút egymásnak. A patópáloskodás, a hiú ábrándok kergetése, a kulturális fölényben és a történelmi érdemekben való alaptalan bizakodás lehetetlenné tette az amúgy is igencsak szűk mozgástér kihasználását. 1918-19 fordulóján hol voltak a titkosszolgálati jelentések az antant és a későbbi kisantant országainak háttértárgyalásairól és háttér-megállapodásairól? Hol volt az elemi önvédelmi ösztön a hadsereg újjászervezésére, a határok megvédésére? Hol volt a diplomáciai háttérmunka, a személyes kapcsolatok latba vetése, érveink megismertetése legalább az etnikai határok elfogadtatására? Azt gondolni, hogy elég lesz az elvszerűség a kufárokkal, a zsákmányszerzési törekvésekkel szemben, nem látni, hogy a háttérben milyen politikai, gazdasági üzletek köttettek, több volt, mint politikai vakság  súlyos felelőtlenség.

Károlyi Mihály egyetlen dolgot megtehetett volna: egyben tartja a hadsereget, és erős karhatalmat épít ki. Ez védelmet jelenthetett volna az országba betörő csehek és románok ellen, és lehetőséget a kommunisták elszigetelésére. Ha Apponyi előadása akkor, amikor már minden eldőlt, fel tudta kelteni a brit miniszterelnök érdeklődését és kiváltani az olasz miniszterelnök szimpátiáját, vajon egy időben elkezdett kitartó, szívós politikai és diplomáciai háttérmunka nem mérsékelhetett volnae valamit a veszteségekből?

Tisztelt Ház! Vesztes háború, két forradalom okozta káosz, Trianon súlyos társadalmi, gazdasági következményei, csőd szélére jutott állam. De a nemzet élni akart. Hozzá kellett fogni az ország újjáépítéséhez. A munka Bethlen István kormányára várt. Bethlenről, aki tagja volt a párizsi békeküldöttségnek, Bryan Cartledge angol történész így írt: „A háború utáni időszakban feltűnően hiányoztak a tehetségek. Bethlen István volt az egyetlen megfelelő képességű férfi, aki hatékonyan tudta képviselni Magyarországot az európai politika színpadán. A párizsi békekonferencián, amikor ott inaskodott a nemzetközi politika közelében, jól megtanulta a leckét, és a tanultakat hatékonyan alkalmazni is tudta.”

Bethlen István, aki 1921-ben lett Magyarország kormányának vezetője, miniszterelnöksége első évében keresztülvitt az Országgyűlésben egy törvényt, amely kimondta a Habsburgok trónfosztását, elérte a soproni népszavazást, ezzel az Ausztriának átadandó népesség 55 ezer fővel csökkent. Ellentmondást nem tűrően teremtette meg először a politikai stabilitás, majd a gazdasági kilábalás feltételeit. Csökkentette Magyarország nemzetközi elszigeteltségét, a Népszövetség támogatásával sikerült a gazdaság újraindításához szükséges kölcsönhöz jutnia. A magyar piacot védő vámokat vezetett be. Az eredmény minden várakozást felülmúlt.

Már 1925-től minden évben költségvetési többletet ért el a kormány, és jelentősen növelni tudta az oktatásra és a közegészségre fordított összegeket. Klebelsberg nagy ívű oktatás- és kultúrpolitikájának ez biztosította a pénzügyi alapjait. 1929-re az ipari termelés 12 százalékkal haladta meg az 1913-ast. Nem Magyarországon, nem a magyar embereken múlt, hogy a gazdasági világválság megakasztotta ezt a lendületet.

Tisztelt Ház! Eltelt száz év, telve fájdalommal, újabb veszteségekkel, sok-sok tapasztalattal. Magyarországot a második világháború óta újra és újra megvádolják a határok megváltoztatásának szándékával, figyelmen kívül hagyva, hogy amikor erre a történelem lehetőséget kínált, Magyarország sosem élt területi követelésekkel szomszédaival szemben, sem a Ceaușescu-rezsim bukása, sem Jugoszlávia szétesése, sem a Szovjetunióból kiváló Ukrajna megszületése, sem Csehszlovákia kettéválása idején. Mi tiszteletet adunk a szomszédainknak, de azt kérjük, ők is tiszteljenek minket és az országukban élő magyarokat. Mi tiszteletet adunk a Magyarországon élő nemzetiségeknek, és azt szeretnénk, ha ők is tisztelettel fordulnának felénk. Nekünk egymás javára és nem egymás ellenében kell dolgoznunk. Amit a nagyhatalmak elrontottak, nekünk kell kijavítanunk. Ha így teszünk, a trianoni átok lekerül rólunk.

Ám beszéljünk világosan, fogalmazzunk egyértelműen! Nem leszünk partnerek az elhallgatásban, a történelemhamisításban, az anyaországon kívül élő magyarok megtagadásában. Partnerek leszünk viszont az őszinte beszédben, a történelmi esélyek kihasználásában, a magyarok és magyarok, a magyarok és más nemzetiségűek közötti kötelék erősítésében. Senki sem vitathatja el tőlünk a jogot, hogy azért dolgozzunk, ha már a nemzet földrajzi határai megváltoztak, hogy a nemzet lelki határai változatlanok maradjanak.

Tisztelt Ház! Ezt a napot, június 4-ét, tíz éve úgy hívják: a nemzeti összetartozás napja. Az elmúlt tíz évben az volt a célunk, hogy végre építsünk ott, ahol annyi évtized csak rombolni tudott, hogy a nemzetpolitika nemes fogalmát megtöltsük tartalommal, és az egyszerűsített honosítással erősebb kötelék szövődjön magyar és magyar között, hogy támogassuk a határainkon túli kis magyar közösségeket éppúgy, mint a nagy intézményi hálózatokat, hogy képzésekkel, támogatásokkal fejlesszük a határon túli magyar vállalkozások versenyképességét, megújítsuk az egyházi közösségi élet színtereit.

Tíz éve azon dolgozunk, hogy szociális juttatásokkal, ösztöndíjakkal és a magyar iskolák megerősítésével adjunk távlatot ott, ahol a magyar fiatalok megtartásához elsősorban oktatás és munkahely szükséges, hogy helyrehozzuk, megmentsük veszni indult közös értékeinket, felújítsuk a meggyötört műemlékeket, hogy közös forrást biztosítsunk közös célokra. Aki a jövőben is így cselekszik, nemcsak azt nézi majd, ami egykor volt, hanem látja is mindazt, amink most is van: a komáromi Selye János Gimnázium érettségiző magyar diákjait, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány házainak lakóit, nevelőit, a Ráti Szent Mihály Gyermekotthonban magyarul éneklő fiatalokat, a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskola tanár szakos hallgatóit, a nagykaposi óvodásokat, az újvidéki Művészeti Akadémia ifjú tehetségeit, a csíksomlyói hármasoltár körül összegyűlő fiatalokat. A magyar Országgyűlés tíz év alatt megtízszerezte a nemzeti összetartozás kiteljesítésére szánt forrásokat. Tíz év munkája, hála istennek, ma már termőre fordult.

(11.50)

Széchenyi István Hitel című könyvében írta: „Sokan azt gondolják: Magyarország  volt;  én azt szeretem hinni: lesz!” Apponyi Albert a trianoni feltételek elfogadásáról szóló parlamenti vitában, itt, ebben az épületben Széchenyire utalva így lelkesítette az Országgyűlés tagjait: „Magyarország nem volt, hanem lesz!”

Tisztelt Ház! Száz év elteltével, két világháború után, Trianontól és gazdasági válságoktól gyötörten, egy több mint négy évtizedes kommunista-szocialista vargabetű után, egy levert forradalmat követően, többször is az államcsőd szélére jutva itt vagyunk, élünk. A jövőben bizakodva mondhatjuk: a magyar nemzet nemcsak volt, de lesz is! (Hosszan tartó taps.  Dr. Áder János visszatér a díszpáholyba, és helyet foglal.)