Felszólalás adatai

LÁNYI ZSOLT (FKGP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hölgyeim és Uraim! Minden évben mi, a Kisgazdapárt részéről, meg szoktunk emlékezni 1956. október 23-áról, november 4-éről, tehát a szent forradalmunk és szabadságharcunk emlékéről. 44 évvel ezelőtt történt az esemény. Én két dologról szeretnék röviden beszélni. Először szeretném a forradalom és szabadságharcnál az "és" jelzőre tenni a hangsúlyt, mert itt két eseményről van szó; a forradalomról, amely forradalom győzött. Azt, hogy miért győzött, megindokolom néhány konkrét eseménnyel.

1956. november 3-án a munkástanácsok vezetői egy meglévő 1956-os kormány keretein belül megállapodtak, és 3-án eldöndötték, hogy 5-én hétfőn reggel elindul az élet Magyarországon, mert a forradalom győzedelmeskedett, a villamosok elindulnak, a munkások a munkahelyükre mennek, és elindul az élet egy új, demokratikus Magyarország felépítéséért. Ez a döntés megszületett közvetlen kis környezetemben, Újpesten az Egyesült Izzóban, de megszületett a központi munkástanácsban, a parlamentben, és különböző nagyvárosainkban és kisebb településeinken. Ennek a hatására, miután a forradalom teljes, százszázalékos győzelmet aratott, indult meg az a folyamat, amelyet Nagy Imre oly tragikusan jelentett be vasárnap hajnalban, hogy megindult a szovjet támadás ellenünk, tehát a november 4-e, amely a második része, az "és" szabadságharc, nem a vérbe fojtása volt a forradalomnak, hanem a szovjet intervenció megkezdésének a napja, hiszen a szabadságharc ott kezdődött, és onnan folytatódott, tehát ez a kezdeti nap volt.

Természetes, hogy ki kell választani egy országnak egy napot, amikor ünnepli a mártírjait, akik meghaltak, akik az életüket áldozták az 1956-os eszmeiségért, a demokráciáért, az európaiságért, a magyarságért, de szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy akkor kezdődött a szabadságharcunk. Erre is tudnék példákat mondani, a harcolók a Széna téren, a harcolók a Corvin közben, a harcolók Újpesten, Győrben, Debrecenben, Pécsett, de tudnék olyat is mondani, hogy néma tüntetés, tudnék olyat is mondani, hogy az asszonyok gyermekekkel, babakocsikkal az Andrássy úton vonulnak, tudnék olyat is mondani, hogy mécseseket gyújtottunk, és néma csend volt 12 órakor, november 4-e után, és valóban vérbe fojtották a forradalmunkat, de az egy későbbi időszak volt, amelyre fel kell hívnom a figyelmet. Fel kell hívom a figyelmet rá, mert igenis teljesen reménytelennek látszott, és azt hiszem, egyetlenegy 1956-os harcos, aki abban részt vett, akár fegyverrel, akár tollal, akár beszédek mondásával, akár egyáltalán a forradalomnak a megvédése érdekében kifejtett, reménytelen kísérlete volt, és mégis csinálta. Pedig azért, higgyék el, ők tudták azt, hogy a Szovjetunióval, amely akkor a világ legerősebb hatalma volt, reménytelen a harcunk, de mi azt mondtuk, hogy akkor emelt fővel halunk meg, és vállalták ezek az emberek a halált, vállalták ezek az emberek a harcot, felszereletlenül, kiképzetlenül, fiatalok, idősebbek, az igazságért, a magyar igazságért, a forradalom igazságáért, a forradalom szépségéért áldozták az életüket.

Utána történt az a megtorlás, amely nem eléggé elítélendő, hiszen ezek az emberek nem akarták megtámadni a Szovjetuniót, nem akarták elfoglalni, nem akarták megsemmisíteni, csupán ezt a kis Magyarországot szerették volna demokratikus útra terelni, egy szabad Magyarországot akartak építeni, és ezért harcoltak, küzdöttek, szenvedtek és haltak meg. Utána megtorlás, több tízezer ember meghurcolása, több száz ember kivégzése; komoly és teljesen érdemtelen szenvedést hoztak az egész országra, mind a tízmillió emberre. Erre kell emlékeznünk, erre kell felhívni a figyelmét mindenkinek, hogy ez megtörtént, és hogy ez soha többet ne történhessen meg, hogy Magyarország haladhasson a demokrácia, az európaiság, a magyarság útján, mint ahogy kísérletezett ezer éve, és ez az 1956-os kísérlete sajnos vérbe fulladt (Az elnök jelzi az idő leteltét.), azért, mert egy hatalmas nagyhatalom intervenciója vérbe fojtotta.

Köszönöm a szíves figyelmüket. (Taps.)