Felszólalás adatai

Tisztelt Képviselő Asszony! Az az igazság, hogy másról beszél ön, mint ami ebben a törvényjavaslatban van. Ez nem feltétlenül baj. Én ugyan félbehagytam a jogi egyetemet, de még nagyon jól emlékszem a jogszociológia-órákra, ahol a társadalmi normákról, azok egymás mellett éléséről tanultunk, és világossá vált az ember számára az, hogy egy társadalomban többféle norma létezik, és akkor működik jól egy társadalom, ha ezek a normák viszonylag lefedik egymást, nincsen köztük túl nagy különbség; ha például az erkölcs és a jog nincs egymástól nagyon távol; ha az ön, vagy úgy is mondhatnám, a társadalom többségének igazságérzete valamilyen módon tükröződik a jogalkotásban. Ezért én azt, amit ön elmondott, megértem. És még csak azt mondom, hogy erősen vitatkoznék vele, mert hasonló típusú érzelmi problémákról én is tudnék beszélni. Tudja, nehéz dolog az, amikor az ember elviszi a lassan 90 éves nagyanyját ahhoz a házhoz, amelyben megszületett, amelyet a saját apja, az én dédapám épített föl, és amely aztán az állami gazdaságnak lett a része, és ma úgy néz ki, mint egy romhalmaz, ami valamikor egy virágzó gazdasági központnak volt a bázisa. És aztán persze az ember nehezen érti meg azt, hogy egy 600 holdas, kuláknak minősített gazdaságból hogyan lesz a kárpótlásból 30 hektáros föld, amire úgy nem mellékesen az önök aktivistái azt mondják, hogy az embernek az apja földet lopott, és ráírják a plakátjaira, hogy "földet lopott" a képviselőjelölt alá. Ez mind csak egy zárójeles megjegyzés... (Szávay István: Mi?) Nem érted? Akkor elmondom, István. Ez azt jelenti, hogy az én dédapámnak volt egy 600 holdas birtoka (Szávay István: Ez érthető, csak hogy mit lopott?), a kárpótlásból lett egy 30 hektáros birtokunk belőle, és aztán a választási kampányban a jobbikos aktivisták a plakátjaimra felírták azt, hogy ezt a földet is az én apám lopta alám. De ez most mindegy, ez egy mellékes szál. Csak ezzel azt akartam jelezni, hogy az ember adott esetben érzelmileg tud azonosulni azzal a markáns igazságkereséssel, amely az előbb képviselő asszony megszólalásából itt a Ház előtt nyilvánvalóvá vált.

De szeretnék valamit egyértelművé tenni. Mindeközben, hogy elviszem a 90 éves, most már elmúlt, a 92 éves nagyanyámat ehhez a házhoz, aközben én azon gondolkozom, hogy az egyéb jövedelmeimből meg tudom-e vásárolni a volt állami gazdaságtól ezt az ingatlant magamnak, és fel tudom-e újítani, szellemileg, lelkileg magam és a családom számára tudom-e mindazt a hagyatékot, azt az örökséget rehabilitálni, amely évtizedekre az enyészet részévé vált. És ezt tessék megérteni, mert bármennyire is fáj, bármennyire is igazságtalannak érzem, a tulajdonjogot magát, mert polgári, konzervatív demokrata vagyok, nem kérdőjelezem meg. Bármennyire is én is úgy érzem, hogy a rendszerváltozás nem tudott igazságot osztani vagy adni, ezt a kérdést nem tudjuk - egyébként lehetetlen is - rendbe tenni. Ezért ez a törvényjavaslat helyesen és okosan nem nyitja meg ezt a vitát, a lezárt kárpótlási folyamatba nem avatkozik bele, azt nem írja felül, még akkor sem, ha sokan szeretnék, még akkor sem, ha sokan igazságtalannak érzik azt, ami az elmúlt évtizedekben történt, még inkább azt, ami nem történt meg. De éppen ez a lényeg, ettől vagyunk konzervatívak, és ettől ragaszkodunk az alapvető normánkhoz, a jogállamisághoz, hogy a jog intézményét nem kezdjük ki.

És ezért szól ez a törvényjavaslat arról, hogy azokat a vagyonelemeket akarja visszaadni a tulajdonosaiknak, amelyek valójában az övék, amelyeknek nem történt meg az államosítása. És mindeközben tudjuk azt, hogy az államosítás '49-ben és azt követően nem volt igazságos, nem volt méltányos; hogy számtalan esetben erőteljesen megkérdőjelezhető, és akkor finoman fogalmaztam. Ezzel együtt is ezt a szellemet nem engedhetjük ki a palackból, mert ha ezt a kérdést nem sikerült a rendszerváltozás pillanatában rendezni, 24 évvel a rendszerváltozás után, bármennyire is fáj nekünk, lehetetlen.

(0.00)

Ezért én azt tudom mondani, hogy bármennyire is az igazságérzete, és azt is mondhatnánk, hogy a társadalom jelentős részének az igazságérzete nem találkozik azzal a jogi rendszerrel, amelyben kénytelenek vagyunk bizonyos vélt vagy valós történelmi sérelmeket, az elszenvedésen túl, véglegesen elfogadni, kénytelenek vagyunk, ezzel együtt is csak arra tudom figyelmeztetni önmagunkat, az egész Házat és a nyilvánosságot is, hogy nem szabad a jogállami rendszert kikezdeni. Ezért csak addig mehetünk el, ameddig a jog szerinti tulajdonosoknak a műtárgyait vagy a vagyonelemeiket birtokba adjuk. Ha ezt most ingóság helyett ingatlanra fordítjuk le, akkor azt mondhatjuk, ha egy ingatlannak nem történt meg az államosítása, és persze nem történt meg az elbirtoklás, képviselő asszony, mert ott beszélhetünk elbirtoklásról, akkor azt birtokba kell adni a tulajdonosának, amennyiben ő birtokba akarja venni. Ennek van a jelenlegi jogszabályi környezetben valós alapja és jogcíme. De ha az ingatlan államosítása vagy az elbirtoklása megtörtént, jelen pillanatban nincs jogcím a visszaadásra, és azt mondjuk, azt gondoljuk, hogy nem is lehet ilyen jogcímet egy lezárt kárpótlási folyamat után megteremteni, még akkor sem, ha egyébként ön, vagy nem egy esetben én is, és még nagyon sokan mások is igazságtalannak vagy nem eléggé kielégítőnek érzi a kárpótlás évekkel ezelőtt lezárt folyamatát.

Zárásul csak azt szeretném mondani, tisztelt képviselőtársaim, hogy igen, sokszor érezzük úgy, hogy valami nem igazságos. Sokszor érezzük úgy, hogy valami nem teljesen jól kezeli a rendkívül összetett történelmi, érzelmi problémáinkat. De egy biztos: ez a törvényjavaslat, amely a tisztelt Ház előtt fekszik, húsz év óta, a kárpótlás óta az első olyan törvényjavaslat, amely alapvetően próbál orvosolni olyan jogsérelmeket, amelyek magántulajdonosok, akár legyenek elsődleges tulajdonosok vagy örökösök, jogos igényét kívánja kielégíteni. Kicsit a záró mondatba belekavarodtam, de azt hiszem, értik, hogy miről beszélek. Ezért én arra kérem még egyszer a képviselőtársaimat, hogy ezt a törvényjavaslatot szíveskedjenek támogatni.

Amennyiben úgy érzik, hogy jogtechnikailag lehet csiszolni ezen a javaslaton, ha lehet adott esetben pontosítani rajta, tegyék meg. Nekem is van több gondolatom, lehetséges, hogy még módosító indítvány is lesz belőlük. Számomra például nagyon kérdéses az, hogy természetes személyeknél meg kell-e húznunk a határt vagy nem. Mert van egy ilyen belső szakmai vita a körünkben. Csak hogy említsek egy példát, nem olyan régen az egri érsekkel beszélgettem arról, hogy az egri érsekség egykori képei, amelyek jelen pillanatban az egri vár egyébként fantasztikus képgyűjteményében vannak kiállítva, jog szerint nem mentek át az állam tulajdonába, és még csak ki sincs írva ezeknél a képeknél az egri képtár gyűjteményében, hogy azok nem az egri képtár, pontosabban a magyar állam - a volt megyei múzeumról van szó - tulajdonai, hanem az érsekség tulajdonai. Azzal együtt, hogy az érsek atya természetesen nem akarja azokat a képeket onnan hazavinni és felakasztani a saját hálószobájában vagy dolgozószobájában, nem akarja a közösséget megfosztani attól az élménytől, hogy egy fantasztikus gyűjteményben nézhessék ezeket a képeket, csak egyfajta lelki, szellemi igénye van. Ahogyan egyébként az előbb említett magyar nemesi családok tagjainak is. Legalább legyen kiírva minden egyes képnél, hogy az egri érsekség vagy a magyar katolikus egyház tulajdona.

Szerintem ez méltányolható igény, és szerintem erre ez a törvényjavaslat lehetőséget teremt. Ezért még egyszer kérem, hogy szíveskedjenek támogatni.

Köszönöm szépen a figyelmüket. Megígérem elnök úrnak, hogy többet ma már nem szólok hozzá.