Felszólalás adatai

Rendkívül káros és az ügy fontosságához méltatlan az a gyakorlat, ami a magyar belpolitikában a határon túli magyar közösségekhez kapcsolódó viszonyban kialakult. A szekértáborok harca, a romboló kétosztatúság, a mindenre kiterjedő szembenállás meghatározta és még mindig meghatározza a határon túli magyarokhoz való viszonyt és annak megítélését is, és ebben az egész magyar politikai elitnek nagy felelőssége van.

A magát baloldalnak nevező politikai csoportosulás értékrendjében nem szerepelt és megítélésem szerint most sem szerepel kiemelt helyen a határon túli magyarokkal való törődés. Nem állítható, hogy teljes közönnyel viseltetett volna, ám mintha valóban hiányozna a mai baloldalból az érzékenység e ténylegesen kényes, ám nemzetpolitikai szempontból meghatározó terület iránt. Az a képzet alakult ki, mintha a magyar baloldal eleve idegenkedne a nemzetpolitikai megfontolásoktól, tökéletesen alárendeli azokat a belpolitikai hatalomtechnikai érdekeknek, megoldáskísérleteiben esetlen, megnyilatkozásaiban érzéketlen, sokszor sértő. Ennek a politikai gyakorlatnak a mélypontját az a bizonyos 2004-es népszavazás jelentette.

Nem vitatom a jelenlegi MSZP-vezetés szándékát a korrekcióra, ennek egyik jele lehetett volna Mesterházy elnök úr kolozsvári szabadkozása, jóllehet oda is csak az RMDSZ-t hívták meg, vagy legalábbis csak ő volt jelen - ha már az egyoldalúságról beszélt MSZP-s képviselőtársam. Ám ezek után Szanyi Tibor képviselő úr a maga retorikai talpraesettségével (Derültség a kormánypárti padsorokban.) nagyon gyorsan kérdésessé tette a szándék hitelességét. Így aztán inkább a zavar jeleit fedezhetjük fel a hozzáállásban a tényleges önvizsgálat és szemléletváltás helyett. Zárójelben jegyzem meg, hogy egyes kormánypárti kommentárokban viszont gyakran lehetett és lehet hallani a "lerománozás" kitételt, ami bornírt, lekezelő megfogalmazás, és sokat elárul a másik oldal hozzáállásáról.

A mai baloldal pontos tájékozódásában sokat segítene - ezt csak nagyon óvatosan ajánlom -, ha átfutnák a magyar baloldal történetét, és javaslom öles betűkkel kihagyni az MSZMP-ről és egyáltalán a kommunista pártokról szóló fejezeteket, ám tanácsos elmélyedni a szociáldemokrácia nemzetpolitikai viszonyulásaiban a két világháború között vagy a koalíciós időszakban.

A magyar jobboldal retorikájában kiemelten kezelte és kezeli a határon túli magyarokkal való törődést, a szimbolikus nemzetpolitikai kérdéseket. A baloldal érzéketlenségét, tétovaságait kihasználva szinte kisajátítja ezt a területet. Eszközeiben, eljárásaiban, a nemzeti érdek mindenekfelettiségét tételezve, hajlamos elhanyagolni a demokratikus elemeket. Mintha a nemzetpolitika és a demokratikus értékrend egymással szembeállítható alapvetései lennének a modern politikai gyakorlatnak. Az ilyen szembeállításnak az LMP még a leghalványabb jeleit is határozottan visszautasítja, és azt is valljuk, hogy a határon túl élőkkel való törődést, érdekeik képviseletét egyetlen magyar párt sem sajátíthatja ki semmilyen megfontolásból.

(11.30)

Odaadását, elkötelezettségét hangsúlyozandó, a magyar jobboldal hajlik a túlzásokra, a szimbolikus ügyek túldimenzionálására, teátrális fellépésekre, így óhatatlanul eltávolodik a realitásoktól, aránytalan, gyakran torz megoldásokat választ. Ennek elkeserítő példája volt a Nyirő-temetés. A gyakorlati kérdéseket háttérbe szorítja, pedig ezek jelentősége meghatározó a határon túli magyarok szempontjából. Mint a nemzetpolitika és a kisebbségi magyarság képviseletének egyedüli felkentje, úgy viselkedik, mint aki jogosult megítélni, ki az igaz magyar a határokon túl, és ki nem az, melyik szervezet méltó az elismerésre, a támogatásra és melyik nem. Lássuk be, a mai jobboldaltól sem idegenek a hatalomtechnikai megfontolások, a politikai haszonszerzés szándékai.

Amikor a kialakult helyzet miatt a magyar politikai elit egyetemes felelősségét emlegettem, akkor ebbe beleértendő a jobboldal politikai morális felelőssége is. Az elmondottakat sajnos erőteljesen alátámasztja a tárgyalt beszámoló tartalma, pontosabban mindaz, ami a dokumentumból kimaradt.

A Lehet Más a Politika üdvözölte, hogy 2010. november 5-én, hatéves szünet után, újraindította a kormány a Magyar Állandó Értekezletet. Itt mindenféleképpen meg kell emlékezni arról az eseményről, hogy annak idején a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumát Szili Katalin elnök asszony kezdeményezte, és ez egy ideig tudta pótolni, és most is párhuzamosan működik a MÁÉRT-tel. Egyetértettünk és egyetértünk a célkitűzésekkel. Ám, ha megnézzük az anyagot, azt kell látnunk, hogy a MÁÉRT szakbizottságai 2011-ben megalakultak ugyan, három ülést tartottak is, viszont utoljára a gazdaságfejlesztési és önkormányzati bizottság ülésezett 2012. május 9-én. Megállt volna az idő? Vagy a három ülésezés alkalmával mindent olyan kiválóan megoldottak, hogy lassan egy esztendő alatt semmilyen tennivaló nem akadt? Kétlem. Legalább egy-egy szikár magyarázat nem ártott volna a kihagyás okairól, ha már beszámolóról van szó, mert ez így elég visszás és hiányos.

Az anyag több helyen is érdemként tünteti fel, hogy a támogatáspolitikában a kormányzat a normatív finanszírozást részesíti előnyben a pályázati alapú elbírálásokkal szemben. Egyik fő hivatkozás, ezen nagyszerű modell előnyeit kiemelendő a megbízhatóság, a kiszámíthatóság és a tervezhetőség. Ha ez így lenne, akkor hogyan fordulhatott elő, hogy az oktatási-nevelési támogatás egy jó fél évet csúszott? Erről a beszámoló természetesen szemérmesen hallgat.

Főleg ellentmondásos mindez akkor, amikor a beszámoló egyébként jogos büszkeséggel említi meg a külhoni magyar óvodák programot, valamint nagyon helyesen hangoztatja az oktatás jelentőségét az önazonosság megőrzése, az értékmentés, hagyományápolás szempontjából.

Az egyik alapprobléma az, hogy a költségvetés egy ezrelékét szánja a magyar kormánytöbbség a határon túli magyar közösségek támogatására. Tisztában vagyunk a gazdaság és a költségvetés helyzetével, ám ésszerű átcsoportosításokkal ezen a méltatlan állapoton javítani lehetett volna, mint ahogy az LMP módosító javaslataiban ezt meg is tette.

A támogatások elosztásában főszerepet kapott a Bethlen Gábor Alapítvány. Többször kritizáltuk az alapítvány irányítási szerkezetét, a döntéshozatal mechanizmusát. A háromfős bizottság felállításával gyakorlatilag a határon túli magyar közösségek képviselőit kizárták a pénzek elosztásának konkrét elbírálásából. A kollégium beleszólása a döntésekbe elhanyagolható, főleg, ha azzal is tisztában vagyunk, hogy az alap a közel 11 milliárd forint támogatásra szánt keretből 600 millió forintot, azaz az összeg 5,5 százalékát szánta nyílt pályázati kiírásra, a többit a háromfős grémium egyedi kérelmek és meghívásos pályázatok útján osztotta szét.

Éppen azok maradnak ki a konkrét döntéshozatalból, akiket a támogatások elosztása a leginkább érint, akik a megfelelő terepismerettel rendelkeznek. Így alakulhatott ki az aránytalanságok, politikai elfogultságok rendszere, így fordulhatott elő, hogy bizonyos szervezetek kivételesen kedvező elbánásban részesültek, míg mások egy árva fillért sem kaptak valamilyen oknál fogva, hogy csak a horvátországi Magyar Egyesületek Szövetségét említsem.

Ez a káros gyakorlat addig nem is fog változni, amíg a döntések nem az érintettek tényleges bevonásával, az átláthatóság követelményeinek betartásával születnek. Erre is gondoltam, amikor a demokratikus normák elhanyagolásáról beszéltem a jobboldal esetében. Gyorsan be kellene fejezni a határon túli magyar szervezetek osztályozását, a politikai mérlegelést, ha komolyan gondolja a kormányzat az összmagyar érdekek vállalását, tudomásul véve, hogy a határon túli magyarság is tagolt, kulturálisan, politikailag, egzisztenciálisan is sokszínű csoport, és így szerves része az egyetemes magyarságnak.

Az egyszerűsített honosításra vonatkozó törvényt az LMP támogatta, és helyes korrekció volt a szomszédos államokban élő magyarokról szóló 2011. évi LXII. törvény hozzáigazítása, így azok is jogosultak maradtak a kedvezményekre és támogatásokra, akik megszerezték a kettős állampolgárságot. A beszámoló említi a szomszédos országokban lezajlott népszámlálásokat és a kormány erőfeszítéseit az ellenőrzés és a magyarságvállalás területén. Ám az eredményről ismét mélyen hallgat az előterjesztés. Ismerjük az adatokat, elkeserítő képet kapunk. Tízezrével veszítjük el a magyarokat a Kárpát-medencében. Tragikusan fogy a magyar népesség. Elfogadhatóbbá tette volna a beszámolót, ha nemcsak a szándékokat rögzíti, hanem szembesít bennünket a tényekkel is.

Nézzük most a kisebbségi vegyes bizottságok tevékenységének eredményeit! A magyar-román vegyes bizottság 2011. június 1-jén tartotta ülését, a felmerült kérdések mindegyikét nem sikerült megtárgyalni, így a felek nem írták alá a jegyzőkönyvet. Magyarán és egyben óvatosan fogalmazva: nem minősíthető sikeresnek a tárgyalás. A következő ülés előkészítése azóta is zajlik, idestova több mint másfél esztendeje.

Ugyanez a helyzet a magyar-ukrán vegyes bizottsággal, ami 2011. december 19-én ülésezett. A felek abban állapodtak meg, hogy a közeljövőben egyeztetéseket tartanak. Melyik jövőhöz közel vetődik fel a kérdés? Ennek a tárgyalásnak is több mint egy éve.

A horvát-magyar vegyes bizottság ülését a horvát fél kérésére elhalasztották.

A hat vegyes bizottsági ülés között tehát kettő nem nevezhető sikeresnek, egyet pedig még nem tartottak meg. Ez bizony nem túl nagy eredmény.

Az LMP nemzetpolitikájának egyik alappillére annak elősegítése, hogy mindenki a szülőföldjén boldogulhasson, őrizhesse hagyományait, értékeit, hogy otthon legyen a világban. Ennek egyik feltétele az autonómiatörekvések támogatása. Ilyen irányú kormányzati erőfeszítésekről a beszámoló szinte említést sem tesz. A nemzetközi diplomáciában, az Európai Unió fórumain, a kétoldalú kapcsolatokban a kormány számára nagyon sok lehetőség adódik, hogy elősegítse a magyar közösségek autonómiatörekvéseit. Európában az önrendelkezések több fajtájával, modelljével találkozhatunk. Csak remélni merjük, hogy nem azért maradtak ki a beszámolóból a vonatkozó fejezetek, mert a magyar kormány közömbös az ilyen törekvésekkel szemben.

A Lehet Más a Politika 125 milliós támogatást javasolt az autonómiatörekvéseket elfogadtató, népszerűsítő irodák felállítására, hiszen a többségi társadalom belátása nélkül szinte lehetetlen a szándék megvalósítása.

Sajnálatosan nem olvashatunk az anyagban semmi érdemlegeset az együttműködések gazdasági vonzatairól, a Kárpát-medencei gazdaságfejlesztés lehetőségeiről. A Kárpát Régió Üzleti Hálózat megalapítására 350 millió forintot rendeltek hozzá, ez támogatandó kezdeményezés, ám stratégiát nem ismerünk, amit hozzárendeltek volna.

A szülőföldön való megmaradás alapfeltételéről beszélünk. Nincs szó a Wekerle-tervről, annak alstratégiájáról, a Mikó-tervről sem. Nagyon fontosak a szimbolikus ügyek, ám nem helyettesíthetik az élet minőségének javítását szolgáló gyakorlati lépéseket. Üdvös lenne kidolgozni az egyes régiók, közösségek, gazdasági egységek és az anyaország közötti gazdasági-kereskedelmi együttműködések kereteit, a magyar befektetések ösztönzésének módozatait a sajátosságok figyelembevételével, kölcsönösségi alapon. Az utóbbi esztendőkben azt tapasztaljuk, hogy a határon túli közösségekből elvándorlók már nem is Magyarországon keresik a boldogulásukat, hanem nyugati országok felé veszik az irányt.

A szembenézés bátorsága nélkül ez a beszámoló is inkább elfed, mint feltár. A szándék nemességét nem vitatjuk, ám a hangsúlytévesztéseket, az aránytalanságokat, az elhallgatásokat nem hagyhatjuk szó nélkül. Több figyelmet kellene tehát szentelni a gyakorlati szempontoknak, mellőzni kellene a politikai rokonszenven alapuló mérlegeléseket. Új fejezetet kellene nyitni a határon túli magyarokkal való bánásmódban, túllépni a szekértáborok dulakodásain, a politikai haszonlesés pillanatnyi csábításain, és a határon túli magyar közösségek bevonásával, a helyi és az egyetemes magyar érdekek kizárólagos szem előtt tartásával hozni meg a hasznos döntéseket.

Erről a szándékról a beszámoló nem győzött meg maradéktalanul bennünket, ezért a Lehet Más a Politika nem fogja támogatni a beszámoló elfogadását.

Köszönöm figyelmüket.

(11.40)