Felszólalás adatai

Mint ma már elhangzott a Ház falai között ezen törvénytervezettel kapcsolatosan, a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségének a felvetései is megjelennek azon módosító javaslatokban, amelyek a mi részünkről Pál Béla képviselőtársammal közösen benyújtásra kerültek.

Mindegyikünk előtt teljesen világos - bevezető gondolatként mondom -, hogy az utolsó, hátunk mögött lévő öt esztendő 2008 utáni időszaka gyakorlatilag nem könnyítette, ma már talán könnyebb, de a 3-4 esztendővel ezelőtti időszak nem könnyítette a munkaerőpiacon való elhelyezkedést, illetve a biztosítotti jogviszonynak az életre hívását.

Az ép, az egészséggel bíró emberek elhelyezkedésének az esélyeit sem tudta ez a kormány megerősíteni, egyszerűen - nem kilépve itt a módosító javaslatokból - a hiteltelen, kiszámíthatatlan gazdaságpolitikának eredményeképpen. Hogyan lehetett volna akkor a megváltozott munkaképességű emberek számára olyan helyzetet teremteni, ami az ő elhelyezkedésüket segítette volna mértékadó módon? Nyilván nagyon nehezen. Éppen ebből kifolyólag, mivel ezek az emberek messze-messze döntő többségében rossz vagy rosszabb munkaerő-piaci eséllyel bírnak, mint egészséges társaik, alacsony és az időben előrehaladva egyre alacsonyabb ellátással kell szembenézniük, tartós leszakadás alanyaivá, áldozataivá válnak, olyan helyzet alakul ki, amely az egyébként is nehéz helyzet, a létminimumhoz való viszonyulás tekintetében rosszabb pozíciókat rajzol meg, gyakorlatilag az ő elszegényedésüket jelenti.

Nem véletlen, hogy két aspektusból, egyrészt a keresőtevékenység tekintetében vagy/és a mérték vagy/és az időintervallum tekintetében a módosító javaslatok olyan irányultságú elmozdulást vagy elmozdulási hajlandóságot hordoznak magukban, ami arról szól, hogy a keresőtevékenység a minimálbér 150 százalékához mérten arra a három hónapra ne 150 százalék, hanem 200 százalékos mértékű legyen, vagy más módosító javaslatok keretei között ne a három hónap határolja be ennek az időbeni korlátját, hanem mondjuk, hat hónapra terjesztődjék ki. Egyszerű a háttere: a megélhetés minimumának a biztosítása kívánja meg mindezt. Hozzá kell tennem ehhez, hogy személy szerint én sem tartom jónak, ha egy három hónapos futamidőt követően a minimálbér 150 százalékát meghaladó kereset tekintetében az ellátásnak a megszüntetése következik be. A szüneteltetése sokkal helyénvalóbb, már csak azért is, mert a megszüntetés után az újramegállapítás, önök nagyon jól tudják, milyen procedúrával jár, és egy újramegállapítás milyen új peremfeltételek mellett akár csökkenő mértékű ellátásokat hív életre. Egyszerű a dolog tehát: nem arra kellene törekedni a jogi szabályozás keretei között, hogy hogyan és miképpen lehet kedvezőtlenebb ellátási feltételeket biztosítani ezen rászorult emberek számára, hanem azt kellene megkeresni, hogy mindazokat, akik jogosultak, akik olyan mértékű egészségkárosodással bírnak, amely korlátozza őket abban a munkatevékenységi végzésben, ami megfelelő anyagi javadalmat jelent a számukra a tisztes megélhetéshez, segíteni kell. Ez színétől függetlenül minden kormánynak hitem szerint a kötelessége. Már csak azért is fontos ez, hogy a keresőtevékenység tekintetében vagy az időintervallum, vagy a mérték nőjön, mert az elmúlt esztendőkhöz mérten jellemző csökkenő ellátási mértékek és persze a másik oldalon növekvő kiadások pedig azt hozzák magukkal, hogy még nehezebb helyzetbe kerülnek ezek az emberek, mint a korábbi időszakban voltak.

(Az elnöki széket dr. Ujhelyi István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

A másik ajánlási ponthoz illesztetten, az ellátás vonatkozásában még annyit szeretnék megjegyezni, hogy azt sem tartom helyesnek és jónak, ha egy jogerős másodfokú közigazgatási határozat ellenében kezdeményezett bírósági eljárás, felülvizsgálat után vagy éppen annak időszakában, gyakorlatilag ez a rendkívüli jogorvoslati lehetőség időszaka, ha ezt érvényesíti az, aki a másodfok ellenében fellép, akkor ellehetetlenül. Így olyan helyzet áll elő, amely azt hordozza magában, hogy a bírósági eljárás időtartama alatt gyakorlatilag a megélhetése az adott személynek nem biztosított. Azt gondolom, ez nem jó. Itt a határozat felfüggesztése, egyéb más kategóriák érvényesítése a célravezető, a megélhetés alapvető biztonságának a megléte mellett.

Arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy ma, ha nem is túl sok, ha nem is tízezrével, de van néhány ezer fő, aki nem rendelkezik vagy a rehabilitációs, vagy a rokkantsági ellátással, így nem tartozik a 25. § (1) bekezdésének a körébe, egyszerűen azért, mert például nincs megfelelő biztosítási jogviszonya, időtartama, és ezeknek az embereknek az újrafoglalkoztatásának az elősegítése csak akkor tudna megtörténni, ha a foglalkoztatásuk elősegítéséhez illesztetten a munkaadók nem kirekesztve, hanem támogatva lennének abban, hogy támogatásokat, forrásokat érhessenek utol. Ma ez ezen törvénytervezet keretei között nem fogható, ebből kifolyólag ezek az emberek, akik egyébként is hátrányos helyzetben vannak, még hátrányosabb helyzetbe kerülnek, és még távolabb kerülnek az esetleges munkaerő-piaci léttől.

A következő ajánlási pontot érintően azt szeretném megerősíteni, hogy az ellátásra jogosultak körében a biztosítási időtartam szűkítését célszerű lenne megfontolni. Nagyon egyszerű az indoklásnak az alapja is. Arról szól a történet, amit a legelső mondatomban mondtam, hogy a hátunk mögött lévő, 2008 utáni pénzügyi, gazdasági világválság beköszönte utáni időszak, főleg annak az első három esztendeje olyan szorított volt, ami nehézzé tette azt, hogy azt a jogosultsági időtartamot az elmúlt öt évben meg lehessen teremteni, ami előírási alap ahhoz, hogy ellátásban lehessen részesíteni őket. Ez 1095 nap az elmúlt öt esztendőben, de ha visszamegyünk az elmúlt 10 vagy 15 év távlatára, akkor is azokat a mértékeket, amelyek ennek a duplája vagy triplája nagyságrendjének foghatók meg, nehéz teljesíteni, ezért jeleztük a módosító javaslat keretei között is, hogy csökkenteni lenne érdemes az ezen ellátáshoz szükséges biztosítási jogviszonynak az időtartamát. Ez is ahhoz vezetne vagy vezethetne, hogy az ellehetetlenülés nem mértékeken felüli lenne, hanem épp arról gondoskodna, hogy az emberek ne essenek ki azon ellátások minimumából, ami a megélhetésüket alapozhatja meg.

A rehabilitációs hozzájárulásnál és a foglalkoztatási támogatásoknál kiszorulnak nagyon sokan a rendszerből olyanok, akiknek az egészségkárosodása nem éri el a 40 százalékos mértéket. A módosító javaslatban nem véletlenszerűen fogalmazódott meg, hogy célszerű lenne megfontolni a 33 százalékos mértékű egészségkárosodás figyelembevétele mellett az ellátás minimumának a meghatározását.

Még egy dologról szeretnék beszélni az ajánlási pontokhoz illesztetten, ez pedig az, hogy amikor újra megállapításokra kerül sor, ha a felülvizsgálatok során az egészségügyi állapot romlását állapítják meg, akkor egy kategóriahatáron belüli - mert lehet ilyen értelmű is az egészségkárosodás - állapotot regisztrálnak, és mindezek mellett az ellátások mértéke tekintetében pedig csökkenő mértékű ellátásokhoz juthatnak hozzá az érintettek. De az az extrém helyzet is előállhat, hogy egy adott kategórián belüli, mondjuk, 1 százalékpontos változás, ami lehet pluszos is és mínuszos is, ugyanezt a végkifejletet és végeredményt hozza, magyarul azt, hogy az ellátások mértéke csökken.

(11.10)

Még az sem kell hozzá, hogy egészségbeli romlással szembesüljünk, vagy éppen javulás következik be 1 százalékos mértékben, a kategórián belül akkor is újramegállapítás tekintetében csökkenések következnek be. Azt gondolom, ezeket érdemes lenne felülvizsgálni, mert ha belegondolunk abba, hogy mondjuk, az egészségkárosodott, megváltozott munkaképességű emberek tekintetében 3-5 évvel ezelőtt milyen mértékű volt az átlagos ellátás mértéke, akkor az biztosítotti jogviszony keretei között zajlott, tehát hogy milyen mértékű volt, akkor átlagában olyan 70 ezer forint volt még 2011-ben is, az önök intézkedéseit megelőzően. Most ha megnézzük, hogy hogyan és miképpen néz ki, akkor ennek a havi összege az 55 ezer forintot nem éri el vagy annak környékén van.

Magyarul, már tettek azért, léptek annak érdekében, hogy a megváltozott munkaképességű emberek ellátása gyakorlatilag egyrészt ne olyan értelmű biztonsági faktorral legyen megáldva, ami tőlük nem elvehető, másrészt a mértékek tekintetében pedig csökkenő nagyságrendeket igazolnak vissza azzal együtt, hogy persze az elmúlt három esztendőben még egyéb inflációs teherrel is szembe kellett nézniük, tehát túl sok pozitívumot e tekintetben nem tettek. Éppen ezért jelzem, hogy célszerű és ésszerű, talán szükségszerű is lenne az, hogy ezekben a folyamatokban sokkal inkább olyan változásokat indukáljanak, amelyek a létminimumhoz, a megélhetés minimumához illesztett alapvető feltételeket, anyagi feltételeket biztosítják mindazok számára, akik természetszerűleg valós egészségkárosodással, megváltozott munkaképességgel bírnak a piacon. Az ő elhelyezkedésük, tudvalevő, hogy a munkaerőpiac vonatkozásában sokkal, de sokkal nehezebb, mint az egészséges társaiké. Ennek érdekében, azt gondolom, hogy azon ajánlási pontok keretei között, amikről szóltam és azon módosító pontok kapcsán, amelyeket ha mélyen nem is, de felvillantottunk képviselőtársaimmal, mindenképpen érdemes lenne a kormánynak végiggondolni azt, hogy milyen típusú változásokat eszközöljön.

Az utolsó gondolatom pedig arról szól, hogy én személy szerint elfogadhatatlannak és szégyenletesnek ítélem azt, amit az elmúlt három és fél esztendőben műveltek a megváltozott munkaképességű emberek irányában. Elfogadhatatlan az, hogy az ellátásuk tekintetében és az újravizsgálások vonatkozásában olyan helyzetet teremtettek a felülvizsgálatok kapcsán, aminek az eredménye messze-messze-messze döntő többségében azt hozta magával, hogy ezeknek az embereknek az ellátási biztonsága minimalizálódott. Úgyhogy azt gondolom, összességében sok mindent önök már nem tudnak tenni azért, hogy ezen emberek jobb helyzetbe kerülhessenek, sem a biztonság vonatkozásában, sem az anyagi megélhetés tekintetében.

Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiból.)