Felszólalás adatai

LEZSÁK SÁNDOR (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Miniszter Úr! Most is azok ülnek itt a teremben többségében, akik délelőtt is itt ültek, s részt vettek a vitában. Ebben a szűk szakmai körben elmondhatom, bevallhatom, hogy hozzászólásom egyik rövidebb részét elhagytam, mert Pósán képviselő úr, a Fidesz vezérszónoka igen érzékletesen és pontosan beszélt az előttünk fekvő országgyűlési határozati javaslatok egyik legfontosabb társadalompolitikai következményéről, a társadalmi mobilitás javuló esélyeiről.

Most, hogy mégiscsak elmondom ennek az előre megírt szövegnek ezt a részét, teszem ezt azért, mert itt, a vita végén igenis ki kell mondani, sokkal határozottabban kell érzékeltetni, és talán megértetni, különösen Füle István képviselő úr többszöri felszólalása után, hogy ez a polgári kormány hajtotta végre a magyar történelem legnagyobb arányú és legtartósabb javulását a társadalmi mobilitás területén. Ezt kívánom nagyon röviden megindokolni, és engedtessék meg, hogy az elején egy nagyon gyors történelmi áttekintést is adjak ehhez a területhez.

A társadalmi mobilitás pozitív szerepe akkor erős, ha akár az életúton belül van lehetőség életpálya-korrekcióra és továbbtanulásra, akár a szülői generációhoz viszonyítva van lehetőség a kiemelkedésre, azaz a kétkezi dolgozók gyermekei is diplomásokká válhatnak, ha törekvőek és szorgalmasak.

(21.20)

A társadalmi mobilitás lehetőségei először a harmincas években javultak, amikor a tanyai iskolákat kiépítő, a szegényebb és tehetséges diákokat felkaroló oktatáspolitika gróf Klebelsberg Kunó irányítása, majd elvei szerint a magyar szellemi és tudományos élet motorjává vált. A Rákosi- és Kádár-korszakban a hallgatók származás szerinti kategorizálása statisztikailag javította ugyan a társadalmi mobilitást, de ennek elemzése során figyelembe kell venni azt a torzító hatást is, hogy a politikai elit rendre munkásszármazásúnak tüntette fel a gyermekeit annak ellenére, hogy vagy sohasem, vagy csak évtizedekkel korábban végzett fizikai munkát.

Mindezen adminisztratív rendelkezések és a nyolcvanas évek végéig alkalmazott numerus clausus, tehát az osztályszármazás szerinti kvóták fennállása ellenére a magyar mobilitás adatai érdemlegesen nem voltak kedvezőbbek az angol, a skandináv vagy a francia mobilitási adatoknál. Bizonyos rétegek és bizonyos időszakok esetében gyakran azoknál kedvezőtlenebbek voltak.

Ezt azért szükséges hangoztatnunk, mert politikai agitátorok következetesen más színben tüntetik fel az akkori fiatalok továbbtanulási esélyeit, mint amilyenek azok valójában voltak. Sajnos, tízezrekre tehető azon tehetséges fiatalok száma, akiket politikailag különösebben nem üldöztek, csupán származásuk miatt nem vették fel őket az egyetemekre, így ők továbbtanulásuk érdekében vagy elhagyták az országot, vagy maradtak itthon, és ma talán éppen a gyerekek és unokák sikerei jelenthetnek számukra elégtételt.

Az 1990. év utáni években észrevehetően gyengültek a társadalmi mobilitás esélyei. A származás szerinti diszkrimináció ugyan megszűnt, és ez egy pozitív, jó változás volt, de az oktatáspolitika még nem alakította ki azokat a támogatási formákat, amelyek révén a kevésbé tehetős rétegek is vállalni tudták volna gyermekeik továbbtaníttatási költségeit. Formálisan létezett ugyan a diákhitel intézményrendszere, de ennek kedvezőtlen feltételeit jellemezte az a számadat, hogy több esztendő alatt is csak összesen egytucatnyi diák vehette igénybe az egész országban. A kötelező tandíj intézménye szintén lényegesen lerontotta a középrétegek korábbi mobilitási esélyeit.

1998 után gyorsan és látványosan javultak a fiatalok továbbtanulási lehetőségei, azaz például a mezőgazdasági foglalkozású vagy munkásszülők gyermekei számára háromszor-négyszer annyi mobilitási esély kínálkozik, mint volt bármikor is a magyar oktatáspolitika történetében. Ez az esélynövekedés az utolsó három év eredménye, ebben az időszakban növekedett meg duplájára a továbbtanulók aránya.

Itt jegyzem meg, hogy nincs a számokban ellentmondás. A duplaakkora esély mögött a mezőgazdasági foglalkozású és munkásszülők gyermekeinek valóban három-négyszeres esélynövekedése áll, mert az értelmiségi szülők gyermekei többségükben már bekerülnek azok közé, akik akkor is továbbtanulhatnának, ha a felsőoktatásba bejutók aránya változatlan maradna. Ha a kiemelt célok is megvalósulnak, amelyek szerint belátható időn belül minden második fiatal továbbtanulhat, akkor elmondhatjuk azt, hogy ez a polgári kormány hajtotta végre a magyar történelem legnagyobb arányú és legtartósabb javulását a társadalmi mobilitás területén.

Köszönöm, hogy mindezt elmondhattam. (Taps a kormánypárti padsorokban és a MIÉP soraiban.)